Magyar Nemzet, 1995. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-12 / 110. szám

PÉNTEK, 1995. május 1akor A magyar könyvkiadás egykor erős fellegvára, az aczéli kultúrpoliti­ka meghatározó műhelye, a Magvető Könyvkiadó jó néhány éve elveszítet­te privilegizált helyzetét, és a fenn­maradásáért küzdött. Sokan kajánul, mások részvéttel figyelték a vergő­dését. A priv­atizáció után többen a cég megszűnését jósolták, ám 1995 elején fiatal, energikus igazgatót ne­vezett ki a többségi tulajdonos. Mor­csányi Gézát arról kérdeztük, miért mondott igent a reménytelennek lát­szó feladatra. Nem csak szép és jó­ ­ Hét éven át dolgoztam egy pro­fitorientált könyvkiadóban, ahol na­gyon sok mindent tanultam, és na­gyon sok mindent láttam abból is, hogy hogyan működik az átalakult könyvszakma. Jól tudtam, hogy az úgynevezett „értéktermelő” könyv­kiadásban szinte reménytelen a hely­zet, tudtam, hogy a Magvetőnek gondjai vannak. Végül egy szemé­lyes momentum döntötte el a kérdést. Két író, két jóbarát bízott bennem, és az ő szavuk elég volt, hogy igent mondjak. - Amikor kinevezése után meg­kerestük, azt mondta, szeretne kö­rülnézni. Mit tapasztalt? - Bizonytalanságot, sok gondot, de semmiféle meglepetés nem ért. Nagyon kedves és szolgálatkész em­bereknek ismertem meg a kollégákat, akik több alkalommal is a hozzáérté­süket bizonyították, hiszen itt jelent meg a tavalyi év egyik legsikeresebb könyve, Csáth Géza összegyűjtött novellái, valamint az Egy kékharis­nya feljegyzéseiből, Esterházy Péter munkája. Azt hiszem, a Magvető működése semmivel sem volt rosszabb, mint a többi könyvkiadóé, de itt a munka­társak komoly terhe­ket vonszoltak magukkal: a privati­záció bizonytalanságát, elhúzódását, és valószínűleg öröklött beidegződé­seket, ami miatt nehezebben fogad­ták el azt a tényt, hogy manapság egy könyvkiadónak nemcsak jó és szép könyveket kell kiadni, hanem olya­nokat is, amelyeket gyorsan el lehet adni a piacon. - Milyen taktikát gondolt ki, hogy életben tartsa a kiadót? - A taktika gyanús a számomra. Semmilyen más stratégiám nem volt, minthogy körülnézek, figyelek, gon­dolkodom, és majd meglátom, mit lehet csinálni. Hab a tortán - És mit lehet csinálni? - Csak amióta igazgató vagyok, legalább ötven százalékkal emelked­tek a papírárak, bevezették az import­­illetéket, megkezdődött egy nagysza­bású restrikciós program, és már csak hab a tortán a honoráriumok tervezett bevonása a tébéjárulékok körébe. Ezek enyhén szólva befolyásolják a terveimet. Abban maradtunk a kiadó tulajdonosaival, hogy a Magvető hír­nevéhez, múltjához méltó, de gazdaságosan működő, a piaci kény­szerekhez jobban alkalmazkodó ki­adót próbálok formába önteni. A budapesti könyvfesztiválon debütált igazgatóként, Gabriel Gar­cia Márquez sikerregényével. - Szerencsés voltam, mert sok jó dolgot örököltem, többek között egy előkészületben lévő Márquez-re­gényt és egy nagyszerű könyvheti listát, amelyet csak egy-két ponton módosítottam.­­ Mivel jelentkezik a Magvető a könyvhéten? — A hagyományos Körkép és a Szép versek mellett megjelenik kü­lönleges antológiánk Válogatott Hol­mi címmel, amelyben a rangos fo­lyóirat ötéves termésének legjavát adják közre a szerkesztők. Büszke vagyok arra, hogy a Magvető adja ki Esterházy Péter műveit. A könyvhétre az Egy nő című új regé­nyét jelentetjük meg, amit, ha érthe­tő elfogultságomat leszámítom, ak­kor is úgy tapasztalom, hogy ko­moly várakozás előz meg. Arról is büszkén számolhatok be, hogy mi jelentetjük meg Szentkuthy Miklós posztumusz regényét. Berták Lász­ló Három az ötödiken című szonett­­gyűjteménye nagyszerű költői telje­sítmény. Mohás Lívia népes olvasó­tábora most hosszabb idő után új re­gényt kap kézhez. Remélem, Tar Sándor A mi utcánk című regénye végre igazi áttörés lesz a közönség körében. Tar az irodalmi életben régóta titkos favorit, és ebben a re­gényben minden kellék ott van, ami a sikert biztosíthatja. Nádas Péter igazsága — Akármilyen jó költő Bertók László, akármilyen jó író Tar, nye­reséggel nem lehet kiadni a művei­ket. Honnan szereznek pénzt? - Szerencsére működik egy tá­mogatási rendszer. A Nemzeti Kultu­rális Alaptól és a Magyar Könyv Ala­pítványtól jó néhány könyvünkre ka­punk támogatást. Ezenkívül minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyről megpróbálok pénzt szerezni, és gőzerővel dolgozom azon, hogy olyan könyveket is ki tudjunk adni, amelyek széles körben népszerűek, és sok pénzt remélhetünk tőlük. - A Magvető az átmeneti idő­szakban sok szerzőjét elvesztette. - Nincs ebben semmi tragédia, sok új kiadó alakult, amelyek más­más pénzügyi helyzetben próbálták megszerezni a szerzőket. Mi nem szeretnénk több szerzőt magunk kö­ré gyűjteni, mint amennyit viszony­lag tiszteségesen meg tudunk fizet­ni. Nádas Péternek igaza van, ami­kor azt mondja, a kiadót szerzője te­szi. Én is azt szeretném, ha néhány általam nagyra tartott író és költő fémjelezné a Magvetőt. Munkatár­sunk és szerzőnk Bodor Ádám. Es­terházy Péter a Magvetőnél indult, és most is illusztris szerzője. Meg­egyeztem Kertész Imrével, Hernádi Gyulával, Rakovszky Zsuzsával, Tar Sándorral, Gábor Miklóssal, aki új könyvön dolgozik. Tárgyal­tam Szabó Magdával. És persze ár­gus szemmel figyelem a fiatalokat, és tulajdonképpen mindenkit. Nem hiszem, hogy olyan korszakban élünk, amikor az életműszerződé­sek garanciát jelentenének, más­részt hogy túl sokat engedhetnénk meg magunknak. - A világirodalommal nem foglalkoznak? - A Magvetőnek volt egy nagy­szerű Világkönyvtár sorozata, amely ha összezsugorodva is, de lé­tezik, és ha rajtam áll, létezni is fog. Ez is, mint minden pénz, ügyesség és teherbírás kérdése. Osztovits Ágnes A hírnév és a piaci kényszerek Morcsányi Géza igazgató a Magvető Könyvkiadó és a magyar könyvkiadás nehezen tervezhető jövőjéről A biztonsági területen dolgozók rendkívül kevés tapasztalattal végzik a munkájukat Börtönviszonyok Magyarországon Az­ országban több éve tartó átalakulás­­nak szükségképpen érinteni kell a büntetés­végrehajtást is. A magyar Btk. szankciórend­szerében jelenleg és várhatóan a jövőben is jelentős szerepe lesz a szabadságelvonással járó büntetéseknek. A szabadságvesztésen kívül a büntetés-végrehajtási intézetekben kell végrehajtani az elmebetegek kényszer­gyógykezelését, az előzetes letartóztatások egy részét, a meg nem fizetett pénzbüntetést, és a szabálysértési bírság helyébe lépő sza­badságvesztést illetve elzárást, továbbá bizo­nyos feltételek mellett az úgynevezett ide­genrendészeti őrizetet is. Mivel az egyik legalapvetőbb emberi jog, a személyes szabadság elvonásáról van szó, érthető, hogy a börtönviszonyok a leg­apróbb részletekig jogilag behatároltak. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a jogalkotás szintjén a modern jogállamiság követelmé­nyeinek megfelelő büntetés-végrehajtással rendelkezünk már 1993 óta. Utalok itt az el­ítéltek fogvatartásának módjára, a hozzátar­tozókkal való kapcsolattartásra, a lakóhely­hez lehetőleg közeli intézetben való elhe­lyezési jogosultságra, az úgynevezett fél­szabad végrehajtási rendszer elemeit tartal­mazó enyhébb végrehajtási szabályok al­kalmazására, a jutalmazási és fegyelmi le­hetőségek változására, a jogorvoslati lehe­tőség általánossá tételére. Az elmúlt évben például 8700 esetben engedélyeztek a bv. intézetek kimaradást, illetve rövid tartamú eltávozást és az enyhébb végrehajtási sza­bályok alkalmazása során 1200 fogvatartott hagyhatta el havonta egy vagy több alka­lommal 24-48 órára a börtönt. 1. A jogi háttér ellenére a helyzet mégsem megnyugtató, ugyanis az intézményrendszer, de maga a személyzet sem felel meg minden­ben az elvárásoknak annak ellenére, hogy a Budapesten néhány hete történt hármas szö­kést leszámítva jelentősebb rendkívüli ese­mény az utóbbi időben nem történt. A bünte­tés-végrehajtásnak nemcsak az a feladata, hogy a szabadságvesztésre ítélteket izolálja a külvilágtól, hanem annak biztosítása is, hogy a börtönökből ne visszavonhatatlanul eltor­zult személyiségű, a beilleszkedésre alkal­matlan emberek szabaduljanak. Milyen tehát a tényleges helyzet? Magyarországon ma állandó jelleggel körülbelül 13 000 a börtönlakók száma és körülbelül 70-30 százalék az elítéltek, illet­ve a letartóztatottak aránya. Ennyi emberről kell a 33 büntetés-végrehajtási intézetben a nap 24 órájában a személyzetnek gondos­kodnia. A bv-nél különböző beosztásban dolgozók létszáma megközelítően 6800 fő. Ezzel a személyzettel kell gondoskodni a fogvatartottak őrzéséről, felügyeletéről, el­helyezéséről, szállításáról, élelmezéséről, ruházati ,s egészségügyi ellátásáról, a neve­léshez és oktatáshoz szükséges feltételek megteremtéséről, a foglalkoztatásról, a munkavédelemről, a büntetés céljával nem ellentétes jogok gyakorlásáról. Látható te­hát, hogy a büntetés-végrehajtás szinte az élet valamennyi szeletét érinti, hiszen a fog­­vatartottnak az intézeten belül kell minden idejét eltölteni. Nem mellékes körülmény, hogy a folyamatos mukarend miatt egy ál­landó szolgálati hely ellátása 5 fő alkalma­zását igényli. A börtönkörleteken általános­sá vált, hogy egy-egy felügyelőnek mintegy 150-200 elítélttel kell törődnie. Különösen a hivatali munkaidőt követő éjszakai szolgá­latra jellemző ez a gyakorlat. Tőlünk nyuga­tabbra azt tartják elfogadhatónak, ha a fog­vatartottak és a büntetés-végrehajtási alkal­mazottak száma megközelítően azonos. Ez­zel szemben nálunk 2,2 fogvatartott jut egy bv-s dolgozóra. 1994-ben csak 400 000 óra túlmunkával lehetett a működést biztosítani, s ez 200 ember évi teljes munkaidejének fe­lel meg. Az elmúlt évben több mint 40 000 alkalommal kellett bírósági tárgyalásra vagy más helyre hivatalból előállítani fogva­­tartottat. A tapasztalatok alapján megállapítható, hogy a személyi állomány létszáma és felké­szültsége nincs összhangban a büntetés-vég­rehajtási feladatokkal. Különösen nagy gon­dot okoz, hogy a testület nem képes felvenni és főleg megtartani a követelményekhez iga­zodó magasabb képzettségű szakembereket. 1991-től a gazdasági vezetők 70, az informa­tikusok 40 százaléka cserélődött ki. Az új belépők képzettsége alacsonyabb mint a tá­vozóké. Veszélyes helyzetet teremtett, hogy a fogvatartottakkal közvetlen kapcsolatban lé­vő őrök, felügyelők fluktuációja felgyorsult, s tavaly meghaladta a 10 százalékot. Ennek következményeként a biztonsági területen dolgozók rendkívül kevés tapasztalattal vég­zik munkájukat, egyes intézeteknél az őrök és felügyelők átlagos szolgálati ideje csak 3-4 év. A személyzet szakmai képzettsége nem éri el a kívánt szintet. Az alapképzést biztosí­tó tiszthelyettesi iskola az új felvételekből adódó 600 fős igénnyel szemben évente nagy nehézségek árán mindössze 160-200 sze­mély képzését tudja megoldani. Középfokú képzést biztosító intézménnyel - holott erre égetően szükség lenne - a büntetés-végrehaj­tás nem rendelkezik. Ezt a helyzetet észlelte és kifogásolta az a nemzetközi bizottság is, amely a kínzást és embertelen bánásmódot vizsgálta hazánkban. 2.§ Az eddigiekből következik, hogy a lehető legrövidebb időn belül megoldandó a sze­mélyzet megfelelő képzése, és szükség van a létszám feladatokkal arányos növelésére is. Az európai börtönszabályokra vonatkozó ajánlás személyzetet érintő része szerint: „A fizetés legyen elegendő ahhoz, hogy vonzza és megtartsa a pályán az alkalmas férfiakat és nőket, a kiegészítő juttatások és a szolgálati feltételek - tekintettel a munka nehézségére -legyenek előnyösek.” Terméészetesen az or­szág gazdasági realitásai csak fokozatosan te­szik lehetővé az ajánlásban megfogalmazot­takat. A személyzeten kívül az intézmény­rendszer is lényeges­­kihatással van a bünte­tés-végrehajtásra. Börtöneink túlnyomó része a századfor­dulón épült és többsége meglehetősen lerom­lott állapotú. Van olyan intézet is, ahol a 8-12 személyes zárkákban még széntüzelésű kályhák fűtenek. Talán nem kell indokolni, hogy ez baleseti és biztonsági szempontból mennyire veszélyes. Ennél is nagyobb gond az intézetek területi elhelyezkedése. Az or­szág keleti részén 5 megyére kiterjedően egyetlen úgynevezett letöltő ház van Sátoral­jaújhelyen, mindössze 406 férőhellyel. Ugyanakkor ez a terület bűnözési szempont­ból igen fertőzött. Kívánatos lenne, hogy az elítéltek lehetőleg lakóhelyükhöz közeli inté­zetben töltsék­­ büntetésüket, hiszen így könnyebb (olcsóbb) a hozzátartozók látoga­tása és jobban alkalmazhatók olyan jogszabá­lyi kedvezmények, mint például a 24—48 órás eltávozás a börtönből.­ Sopronkőhidáról vagy éppen Vácról az elítéltnek megfizethetetlenül drága Kelet-Magyarországra utazni, és a 24 óra nem is elég rá. 3. Tény, hogy a meglévő börtönökben még a ’60-as, ’70-es években is esetenként 20 000- nél több elítéltet zsúfoltak, mégis azt kell mon­dani, hogy a jelenlegi 13 000-es létszám már „túlbetöltésnek” számít. A jogszabályban előírt egyszemélyes zárkák rendszere jelenleg még a vágyálmok kategóriájába tartozik és ebben az évezredben szóba sem kerülhet Ugyanakkor ha betartanánk azt az előírást, amely szerint az elítélteknek legalább 3 négyzetméter (a fiatal­­korúaknak és a letartóztatottaknak 3,5 illetve 4 négyzetméter) mozgásteret kell biztosítani a zárkában, börtöneink mindössze 10 500 sze­mély befogadására lennének alkalmasak, szemben a tényleges 13 000 fővel. Talán kevesen tudják, hogy az országban 1948 és 1953 között 150 járási börtönt szün­tettek meg, amelyből most néhánnyal is lé­nyeges javulást tudnánk elérni. Az elítéltek differenciált elhelyezése ugyanis az ország­ban arányosabban elhelyezkedő, nagyobb számú, de kisebb befogadóképességű intéze­teket igényelne a jelenlegieknél. A letartózta­tottakat a büntetés-végrehajtáson belül külön kategóriaként kell kezelni, hiszen eltérő sza­bályok vonatkoznak munkáltatásukra, elkü­lönítésükre, külvilággal való kapcsolatukra. Budapesten a Markó utcai börtön hivatott a letartóztatottak elhelyezésére, azonban be­fogadó képessége alig fele a tényleges igé­nyeknek. A bűnözési helyzet alakulása miatt nem lehet számítani a letartóztatot létszám csökkenésére, ezért az intézményrendszer 10-15 évet átfogó reformterve mellett Buda­pesten szükséges kialakítani egy körülbelül 600 főt befogadó letartóztatottak elhelyezé­sére szolgáló intézményt. Nyilván ennek a le­hető leggazdaságosabb megvalósítási formá­ját kell választani, például meglévő épület átalakításával. Ugyanígy nem kerülhető el a meglévő intézetek jelentős részének rekonst­rukciója, hiszen több helyen kritikus a víz, a csatorna és az elektromos hálózat, valamint a fogvatartottakat ellátó konyhák állapota. Külön kell szólni az elítéltek foglalkozta­tásáról, mint jogszabályban előírt állami fel­adatról. Az elítéltek büntetésének tartamához képest betanított munkás-, illetve szakmun­kásképzésben kell részesíteni. Ezáltal segít­hető elő a szabadulás utáni beilleszkedésük, szellemi és fizikai állapotuk megőrzése, fej­lesztése. Sokan megütközhetnek azon, hogy amikor becsületes emberek munkanélküliek, képzésükkel szinte senki nem foglalkozik, akkor a bűncselekményt elkövetők miart ré­szesülnek ilyen kedvezményekben. A felhá­borodás egyfajta nézőpontból jogos lehet, azonban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mindenkinek jobb, ha börtönből a Sza­­bad életre felkészült, valamint képzettséggel rendelkező emberek jönnek ki, hiszen ellen­kező estben alig van más választások mint újabb bűncselekmény elkövetése, annak összes hátrányával a közbiztonságra. A bün­tetés-végrehajtásra fordított összegek tehát társadalmilag megtérülnek. 4. Az elítéltek foglalkoztatását szervező gazdálkodó egységeket hiába alakítottuk át kötelező jogszabályi rendelkezés következté­ben kft.-ékké 1993-ban, ettől még nem lettek a piacon versenyképesebbek. Az elítéltek foglalkoztatása olyan többletköltségekkel jár, amelyeket a termékek árában nem lehet érvé­nyesíteni. Gondolok itt a biztonságos őrzés feltételrendszerére, az alkalmazható techno­lógia korlátozottságára és arra, hogy az elítélt munkaerőt nem lehet alkalmatlanság miatt „elküldeni", teljesítményük a szabad munka­­vállalókéhoz képest mindössze 50-80 száza­lék. Ezek a korántsem kimerítően felsorolt té­nyezők teszik szükségess, hogy az elítéltek társadalmilag hasznos munkával való foglal­koztatását, képzésük biztosítását a költségve­tés támogassa. Az lenne az ideális, ha az el­ítéltek utógondozása a jelenleginél hatéko­nyabb rendszerben működne, hiszen ma egy rab a börtönben napi 1800 forintjába kerül a társadalomnak, azaz több mint havi 50 000 Ft. Az utógondozásra fordított ennél jóval ki­sebb költséggel talán sok esetben megakadá­lyozható lenne, hogy a szabadult ismét bör­tönbe kerüljön. Ehhez persze más társadalmi háttér és feltételrendszer szükséges. Dr. Konkoly Csaba, az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára Károlyi András rajza Nemzet 7

Next