Magyar Nemzet, 1995. december (58. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-29 / 304. szám
12 Magyar Nemzet Vitafórum PÉNTEK, 1995. december 29. Bohumil Dolezal cseh történész elemző tanulmánya Esterházy János perújrafelvétele A csehországi demokratikus átalakulás egyik fontos szereplője volt Bohumil Dolezal. A csehszlovák szövetségi gyűlés képviselője 1990-ben, az 1992-es választások után Václav Klaus miniszterelnök szakértői testületének vezetője; 1993 nyara után elsősorban publicista, politológus, a XX. századi történelem tudós kutatója. A prágai Károly Egyetem tanára, azok közé a cseh értelmiségiek közé tartozik, akik idén tavasszal nyilatkozatban léptek fel a cseh-szudétanémet megbékélésért. Még ellenzéki sorban a nyolcvanas évek elején tanult meg magyarul. Esterházy János perújrafelvételét elemző tanulmánya a prágai Stredni Evropa idei októberi számában látott napvilágot. Ennek legfontosabb következtetéseit tartalmazó részletét közöljük. A tanulmány egésze a Valóság című folyóiratban jelenik meg magyarul. Három évvel ezelőtt fordult Malfatti-Esterházy Alice azzal a kéréssel a szlovák igazságügyi szervekhez, hogy kezdjék újra a bírósági eljárást édesapja, Esterházy János, a Csehszlovák Köztársaságban, majd a Szlovák Államban élt magyar népcsoport egykori kiemelkedő képviselője ellen. Az azóta folyó per, mi tagadás, meglehetősen kellemetlen, a közös cseh-szlovák múlttal összefüggő kérdéseket érint, amelyek hasonlítanak a mai cseh társadalmat nyugtalanító problémákhoz. Esterházy grófnő 1992. évi perújrafelvételi kérelme a pozsonyi városi bíróság által 1947-ben kimondott ítéletre vonatkozott. A bíróság tehát azt vizsgálja, összhangban van-e az ítélet a törvényi szabályozással, a Szlovák Nemzeti Tanács 33/1945. számú rendeletével. Esterházyt a 2. § a) és d) bekezdése alapján ítélték el. A cikkely szóban forgó részei a következők: Az a csehszlovák állampolgár, aki a szlovák kormány, a parlament tagjaként, illetőleg exponált politikai vagy gazdasági tényezőként, a német, magyar vagy szlovák fasiszta szervezetek képviselőjeként és exponált tagjaként tevékenységével a) hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétveréséhez vagy demokratikus rendjének felszámolásához, illetve a fasiszta rendszer bevezetéséhez, nevezetesen aki e célból kezdeményezően vagy exponáltan cselekedett 1938. október 6. és 1939. március 14. között, s kivált aki közvetlen tárgyalásokkal vagy más módon a szlovák állam létrehozásához Németország védelme alatt, vagy aki (...) b) nyilvánosan propagálta vagy helyeselte a fasiszta megszállók és a hazai árulók tevékenységét és eszméit, a nyilvánosság előtt gyalázta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a szövetségeseket vagy államrendjüket és hadseregeiket, bűntettéért halállal bűnhődik. Először is azt kell megkérdeznünk, hogy az idézett paragrafus mely részei vonatkoztathatóak Esterházy tevékenységére. Ebben az összefüggésben érdekes például a több helyen is szereplő „fasiszta” jelző. Milyen mértékben volt a Szlovákiai Magyar Párt fasiszta szervezet? A szakértők egyike, akiktől a bíróság szakmai állásfoglalást kért, Ivan Kamenec történész leszögezi, hogy Esterházy „meghatározta a párt politikai irányvonalát, amely konzervatív volt és nacionalista”. Ezt ki kellene egészíteni „konzervatív keresztény”-re és „nacionalistá”-ra, hangsúlyozva, hogy semmiképp sem volt náci vagy fasiszta. Esterházy pártjának programjával kapcsolatban már 1939-ben nyilvánosan kijelentette: „Hogy mi nem alakultunk át nemzetiszocialista párttá, annak megvan a maga oka. Ez német produktum, amit mi nem ismerünk el.” Az sem tekinthető a párt fasiszta, illetve totalitárius jellegét alátámasztó bizonyítéknak, hogy Kamenec szerint a párt elnökeként „döntött a párttagok felvételéről és kizárásáról, kinevezte a járási és a helyi szervezetek vezető funkcionáriusait, meghatározta a párt politikai irányvonalát”. A továbbiakban „fasiszta megszállók”ról esik szó. Milyen mértékben volt az 1938 és 1943 közötti Magyarország fasiszta állam? Alkotmányos monarchia volt, választott parlamenttel, amelyben az ellenzék (a szociáldemokraták, a kisgazdák pártja) is képviseltette magát. Vitathatatlan, hogy ez a rendszer az igazi demokráciától távol állt, diszkriminatív volt például a választási törvény, s a lakosság némely rétege (a zsidóság) hátrányos megkülönböztetésnek volt kitéve. De aligha nevezhető fasisztának. Mennyire vádolható Esterházy azzal, hogy a németeket támogatta? Az „Európa jobb jövőjének biztosításáért harcoló Németország és Olaszország gigantikus küzdelmére” vonatkozó kijelentések, kivált ha a Dunavölgyi népek közötti együttműködés és megértés szükségességével kapcsolatban hangzottak el, a romák tett engedményként értelmezhetők, számtalan hozzájuk hasonlót ismerünk a kommunista rendszer éveiből. Ha figyelembe vesszük a Szlovákiai Magyar Párt gyengeségét és csekély jelentőségét, valamint azt a tényt, hogy Esterházynak semmiféle valóságos érdeke nem fűződhetett a szlovák önállósághoz (az autonómiához igen), akkor nyilvánvaló, hogy az önálló szlovák állam létrehozására gyakorolt befolyása a nullával volt egyenlő. Megalakítását mindazonáltal üdvözölte és támogatását fejezte ki. Az 1938. évi szlovák autonómiát természetes dolognak kell tekintenünk, és semmiképp sem „Csehszlovákia szétverésének” - ez egyébként abból is látható, hogy az 1945- ben felújított államban korlátozott módon megvalósították. A Csehszlovákia szétverésében való részvétel kérdése a következőképpen fest Az Egyesült Magyar Párt hivatalosan - miként a másik szlovák szakértő, dr. Deák állásfoglalásából is kitűnik- a legalitás talaján állt s végül Szlovákia „totális” autonómiája s az országrészen belüli magyar területek önkormányzata volt a legmesszebbmenő követelése. Nyilvánvalónak vélem, hogy Esterházy János őszintén és messzemenően érdekelt volt a túlnyomórészt magyar lakosságú területek Magyarországhoz való csatolásában. Nem valamiféle egyéni szeszély volt ez, hanem a szlovákiai magyar lakosság hatalmas többségének érdekével egybecsengő állásfoglalás. Szorosan együttműködött a budapesti magyar kormányokkal, s nem csupán a csehszlovákiai magyar népcsoport problémáiról tájékoztatta a magyarországi diplomatákat, kormánytényezőket és állami hivatalnokokat, hanem az összes olyan információt eljuttatta hozzájuk, amelyek a megoldás szempontjából relevánsak voltak. Bizonyára nem ellenezte volna Szlovákia egészének a visszacsatolását sem - de (s ebben egyetértett a magyar kormánypolitika mérsékelt irányzatával) csakis a szlovák nemzet szavahihetően és világosan kinyilvánított politikai akarata alapján. Ha a 33. sz. rendelet keretei között maradunk, akkor ezt „a köztársaság szétverésében” való részvételként jellemezhetjük. Mindazonáltal Esterházy János esete egyáltalán nem egyértelmű és egyszerű, s ezt a bíróság által megkért szakvélemények is tanúsítják. A szakmai véleményezők - Ladislav Deák és Ivan Kamenec - Esterházyt és politikai tevékenységét mindketten fölöttébb kritikusan szemlélik, s épp ezért érdemes állásfoglalásuk néhány részletét idézni. Deák többek között megállapítja, hogy Esterházy nézetei „nem voltak teljesen azonosak a Budapesten érvényre jutó koncepcióval sem a magyar-német együttműködés, sem az Egyesült Magyar Pártnak Henlein pártjával szembeni taktikáját illetően, s bizonyos fenntartásokkal fogadta Hitlernek a köztársasággal szembeni agresszív politikáját, és bizalmatlan volt a német hatalmi ambíciók iránt”. „Nem értett egyet Henlein és a magyar kormány arra irányuló felhívásával, hogy a magyar kisebbség demonstratívan forduljon szembe az állammal, s a henleinistákhoz hasonlóan terrorakciókkal és lázadásokkal kényszerítse ki a csehszlovák kormánytól és a nagyhatalmaktól a Csehszlovákiától való elszakadást.” Deák véleménye szerint 1938 folyamán nem alakult ki érdemleges együttműködés Esterházy, Tiso és Sidor között. A komáromi tárgyalások idején Esterházy „összességében leválóan szólt a magyar kormány túlhajtott területi követeléseiről”. Szlovákia déli és délkeleti területeinek elszakítását követőenkénytelen volt interveniálni a magyar kormány politikai gyakorlata ellen”. Ivan Kamenec szakvéleményéből megtudtuk, hogy „Esterházy jobb politikai tájékozódását tették lehetővé a magyar politikusokkal és kiváltképp azokkal fenntartott kapcsolatai, akik megpróbálták kiszabadítani Magyarországot a nácizmus jármáből, és illegális kapcsolatot létesítettek a nyugati politikusokkal; ez már 1943-tól megmutatkozott növekvő politikai passzivitásában és vitathatatlanul alibista állásfoglalásaiban”. A nyilaskeresztesek követelését - hogy pártját változtassa át nemzetiszocialista párttá - visszautasította. „Magyarországi látogatásai alkalmával igyekezett mérsékelni a magyar hivatalok durva és intoleráns magatartását a szlovák nemzeti kisebbséggel szemben... kijelentette, hogy megérti a magyarországi szlovákokat, s alkalmanként közbenjárt az érdekükben, ami saját pártjában nem mindig talált helyeslésre”... „Az igazság érdekében meg kell állapítani, hogy 1942 májusában, amikor a Szlovák Köztársaság parlamentje a zsidók kitelepítésére vonatkozó alkotmánytörvényről szavazott, Esterházy János volt az egyetlen, aki nyilvánosan nem szavazta meg”... Az idézett kijelentések súlyát mindkét szerző azzal kisebbíti, hogy viszonylagossá teszik őket („másfelől azonban le kell szögezni...”), s igyekeznek bebizonyítani, hogy Esterházyt a körülmények kényszerítették az említett lépések megtételére, illetve az alibikeresés motiválta őt. A történészek utólagos értelmezése azonban az említett tényeken semmit sem változtat. A perújrafelvétel javaslata - korántsem érthetetlen okokból - elégedetlen volt a szakértői véleményekkel, elfogultsági indítvánnyal élt, s a bíróságtól újabb szakvéleményeket kért. A bíróság ezt követően két cseh történészhez, Jaroslav Valentához és R. Kvacekhez fordult, mivelhogy a cseh fél a szóban forgó ügyben elfogulatlan és semleges álláspontot képvisel. Ez az eljárásmód azonban nem igazán őszinte: a cseh fél egyáltalán nem elfogulatlan, mivel Esterházyt a közös csehszlovák államban ítélték el és kínozták halálra, s mindazért, ami ebben az államban történt, a csehek - 1968-ig legalább - nagyobb felelősséget viselnek a szlovákoknál. Már a szlovák véleményezésekből is kitűnik, hogy új tények kerültek napvilágra, amelyek lehetővé teszik az eljárás felújítását a 33. sz. rendelet szerint - legalábbis figyelemre méltó enyhítő körülmények léteznek. Ráadásul az 1947. évi per idején nyilvánvalóan komoly eljárási hibát követtek el. A javaslattévő megállapítja, hogy Esterházyt a bírósági eljárás folyamán szökevénynek tekintették. A bíróság teljesen figyelmen kívül hagyta a 30. sz. paragrafus (Eljárás a vádlott távollétében) által reá rótt kötelezettséget, nevezetesen a vádlott előállításához szükséges intézkedések megtételét. Pedig a szlovák hivatalok tudtak Esterházy tartózkodási helyéről, sa per befejezése és az ítélet meghozatala után az illetékes szovjet szervektől azonnal a kiadatását kérték, hogy Csehszlovákiában mielőbb végrehajthassák a halálos ítéletet. Hogy ezt miért nem tették meg a per kezdete előtt, az a napnál világosabb: a 33. sz. rendelet 1947. december 31-ig volt érvényben. Két év telt el, mire a szovjet fél Esterházyt kiadta. Ha a csehszlovák hatóságok kiadatási kérelmet nyújtanak be, s két évvel később folytatják le a pert, minden valószínűség szerint nem ítélkezhettek volna Esterházy fölött a népbírósági törvény alapján, s a bírósági eljárás bonyodalmakba ütközött volna. Mindezek ellenére aligha tagadható, hogy Esterházy Jánosnak volt bizonyos szerepe az első bécsi döntéshez és Szlovákia déli területeinek elcsatolásához vezető eseményekben. A per revíziója elméletben az ítélet enyhítését vonhatja maga után, a megsemmisítését azonban aligha - legalábbis amíg a 33. sz. rendelet platformján állunk. De nem hallgathatom el azon meggyőződésemet, hogy az igazságosság szempontjából - amely több a jognál - Esterházy Jánost egyáltalán nem kellett volna bíróság elé állítani. Az egész esetnek politikai dimenziója van: nem egyetlen ítélet megsemmisítéséről vagy megváltoztatásáról van szó - a bíróság döntése fontos precedenst jelent majd az ezután következő ügyek szemszögéből. Miután a magyar fél kötelezte magát arra, hogy büntetésük letöltése után kivétel nélkül átveszi a 33. sz. rendelet alapján elítélteket, az ügyészség szervei csaknem húszezer embert írtak fel a vádlottak listájára, akiknek nagy többségét súlyos bűncselekményekért akarták elítélni (az 1., 2., 3. és 4. paragrafus alapján). Ennek okát a cseh országrészekben és Szlovákiában kialakult helyzet különbözőségében kell keresnünk. Cseh- és Morvaországból három- és negyedmillió szudétanémetet telepítettek ki, akiknek a vagyonát elkobozták, ún. nemzeti igazgatás alá helyezték, részben pedig szétosztották „szláv” származású „megbízható” személyek között. A magyarok kitelepítését azonban a szövetségesek nem hagyták jóvá, s a párizsi békekonferencia a csehszlovák félnek a Magyarországgal való tárgyalásokat ajánlotta - nyilvánvaló volt, hogy semmiféle „kitoloncolás” nem lesz. Akárcsak a cseh-szudétanémet viszony esetében, itt is egyértelműen politikai ügyről van szó: a háború utáni szlovák történelem sötét oldalainak, a magyar népcsoport elleni durva intézkedéssorozatnak a tisztázására irányuló politikai akaratról. Kétségtelen, hogy a cseh fél legalábbis erkölcsi és politikai felelősséget visel azért a bánásmódért, amely a háború után a szlovákiai magyarokat s nevezetesen Esterházy János grófot sújtotta. Ma persze minden hatáskör a szlovákoké. Ebben a kínos helyzetben a felelősségteljes cseh politika voltaképpen csak egyet tehet: a szudétanémet kérdéshez való nyílt és korrekt viszonyával példát mutathat a szlovákoknak. Sajnos, azt kell megállapítanunk, hogy a jelenlegi időszakban rossz példát mutat. Az egész ügynek csak egy bökkenője van: a szlovákok és a magyarok (s tegyük hozzá: a szudétanémetek) jogos követelései - korántsem a saját hozzájárulásuk nélkül - Adolf Hitler és a Harmadik Birodalom politikai eszközévé váltak. Ez sajnálatos, de nemcsak maga az ügy számít, hanem a körülmények is, amelyek között képviseljük. A szlovák, a magyar (és a szudétanémet) politikusok úgy képzelték, hogy Hitler csak eszköz jogos követeléseik érvényesítésében. A valóságban azonban elkötelezték és kiszolgáltatták magukat Hitlernek: felültek egy csúszdára, amelyről már nem lehetett leszállni, s amely elkerülhetetlenül a háborús katasztrófáig repítette őket. De az igazság érdekében azonnal hozzá kell tennünk, hogy abban az időszakban, amikor ők már megállíthatatlanul zúdultak a pusztulás felé, Moszkvában ugyanilyen csúszdára szállt fel dr. Edvard Benes. És itt a különbségek Beneš ellen szólnak: a Csehszlovák Köztársaság megújítását követelte, valamennyi hibájával együtt, s hozzá tömeges, kegyetlen bosszút. A szlovák és a magyar politikusok eljárása a harmincas évek végén végzetes hibának bizonyult, s ez a hiba Esterházy Jánosra is árnyékot vet. Ismét megjegyzem, hogy politikai hibákról van szó, amelyek önmagukban nem büntethetők. Némely politikus útja a későbbiekben a politikai hibáktól az emberiesség elleni bűntettekig vezetett - Esterházy János azonban nem tartozik közéjük. G. Kovács László fordítása „A szlovák gyerekek nem akarnak velem játszani... ” A közönynek a kisebbségi magyarság látja kárát Pozsonyi magyar ismerősöm meséli: „A minap rokonlátogatóba utaztam Losoncra, keresztlányom születésnapját ünnepeltük. A hétéves gyermek szomorú hangon, könnycseppel szemében mesélte el nekem, hogy az utcában a szlovák gyerekek nem hajlandóak vele játszani. Nem baj - tette hozzá dacosan -, ezentúl biciklizni fogok, azt lehet egyedül is. Elszorult a torkom s nem tudtam neki vigasztalásul mit mondani.” A történet - nem kell hozzá túl nagy fantázia - akár Erdélyben is játszódhatott volna. Valószínűsíthetően nap nap után hasonló szituációk tömegével találkozhatunk a szlovákiai, romániai magyarlakta területeken. Az alapszerződések megkötésétől, illetve meg nem kötésétől függetlenül e két államban mind hivatalos, mind nem hivatalos formában zajló magyarellenes propaganda, manipuláció hatékonyságát döbbenetes erővel érzékelteti e kis történet. A nacionalista fertőzés már az ártatlan gyermeklelkeket is elérte. Irányított és szított mesterséges gyűlöletkeltésről van szó. Ennek hatásai ellen a kisebbségi magyarság politikai, illetve társadalmi szervezeteinek védekező lépései önmagukban nem nyújtanak megfelelő védelmet. Magyarország fokozott politikai, gazdasági, erkölcsi támogatására van szükségük. Mindinkább úgy tűnik, hogy bármiféle késlekedés, passzivitás ezen a téren csak tendenciózusan tovább rontja a magyarság esélyeit a többséggel szemben folytatott - jóindulatú közeg híján - eleve egyenlőtlen küzdelmében, amelyet puszta létéért, fennmaradásáért, identitása megőrzéséért folytat. Elengedhetetlenül szükséges a hivatalos Magyarország, vagyis a magyar állam, a magyar kormányzat, a magyar politikai vezetés aktív fellépése. Emellett legalább ugyanilyen fontos az államtól, politikától független civil szervezetek, intézmények, közösségek, egyházak hatékony segítsége. Mindennek az alapja azonban, hogy egyéni, állampolgári szinten is elterjedjen a segíteni akarás, a szolidaritás érzése. Kormányzati szinten - első pillantásra - megfelelőmennyiségben és minőségben” foglalkoznak a témával. Kisebbségi ügyben intenzív tárgyalások folynak a szomszédos államokkal. A határon túli magyarsággal a Miniszterelnöki Hivatalon belül külön kormányszerv foglalkozik, mely hivatalos szinten napi kapcsolatban áll a határon túli magyar szervezetekkel, s munkáját a magyar kisebbségek ügyének különösen,mélyen elkötelezett politikai államtitkár, Tabajdi Csaba felügyeli. Úgy tűnik tehát, adott a személyi, intézményi háttér és a kellő politikai akarat a kérdés reményeket keltő és megnyugtató szintű felvállalására és kezelésére. Ha azonban mélyebbre tekintünk, tényezők egész sora ad okot az aggodalomra. Jogosan merülhet fel a kétely: a magyar kisebbségek ügye csak annyiban jelent-e megoldandó problémát, amennyiben a kérdés rendezése a szomszéd államokkal európai integrációnk vélt előfeltétele? Nagy a veszélye annak, hogy e legfőbb cél érdekében államközi szinten gyors, felszínes, a problémát a szőnyeg alá söprő és hosszú távon a határon túli magyarság érdekei ellen ható, vagyis hátrányos rendezésre, álmegoldásokra kerül sor. Ezzel szemben a kormányzat részéről nincsenek meg a megfelelő biztosítékok, megnyugtató garanciák, a „kisebbségi lobby” ereje - illetve viszonylagos gyengesége - ehhez nem elegendő. Ennél is súlyosabb és aggasztóbb probléma a civil társadalomban, az egyéni életben megfigyelhető közömbösség a kérdés iránt. Ez a közöny különösen a fiatalabb generációkban „hódít”, ami esetünkben nincs helye a finomabb fogalmazásnak - több mint riasztó, egyenesen kétségbeejtő. Az elszabaduló és burjánzó vadkapitalizmus a létbizonytalansággal, egzisztenciális gondokkal szembekerülő átlagpolgár figyelmét fokozatosan elfordította a kérdésről, és attitűdjét a közöny vagy egyenesen az ellenszenv felé mozdította el. Emellett az előző kormányzati ciklus alatt retorikában „túlerőltették” a témát. Magyarország lakói úgy érezték, érezhették, hogy a kisebbségi magyarokért tett erőfeszítések az ő rovásukra történnek, hiszen a kintiekhez képest a kormány velük nem törődik megfelelő módon. A fiatal generációra tekintve mindez fokozottan érvényes. Nagy tömegük számára nem adatott s nem adatik meg a biztató jövővel, szilárd egzisztenciával kecsegtető pályakezdés, s figyelmük természetszerűen még inkább saját problémáikra korlátozódik. Az érdektelenség azonban tágabb összefüggésekben is értelmezhető. Hiába tudjuk Arisztotelész óta, hogy az ember alapvetően közösségi létre hivatott lény, hiába tudjuk, tanítjuk!?), hogy az egyéni érdek mellett a közösség érdekei, a közjó szolgálata ugyanolyan értékkel, fontossággal bír, ma mindez Magyarországon nem működik. S ennek a társadalmi zavarnak leginkább a kisebbségi létbe kényszerült magyarság látja kárát. Az alapkérdés tehát az, hogyan tudjuk Magyarországon a közösség ügyei iránt érzett felelősségteljes gondolkodást „visszacsempészni” a köztudatba, hogyan tudjuk a magyar társadalmat, illetve az egyént (újra) megnyerni a határokon túli magyarság ügyének. A kérdésre magam sem tudom a választ Fiatal — huszonnégy éves vagyok - kérőmből adódó s esetemben még nem elvesztett idealizmusom ellenére is vagyok annyira realista, hogy belássam: az érdektelenségre egyhamar nem találjuk meg az ellenszert. Az idő azonban szorít. Ha a jelenlegi magyar értelmiség, illetve elit felelősen gondolkodik - magáról legalábbis ezt tartja -, nem késlekedhet tovább. A lehető legnagyobb intenzitással kell hozzálátnia a társadalom felrázásához, kellő motiválásához. A magam részéről a motiváció megszerzésének útját a tapasztalat- és élményszerzésben látom. Ha már kellőképpen megcsodáltuk a nyugati kapitalizmus mesés gazdagságú vidékeit, talán itt az ideje, hogy - jóval olcsóbban— elutazzunk Erdélybe, Kárpátaljára, a Felvidékre és a Vajdaságba, és alaposan körülnézzünk. Biztos vagyok benne, hogy aki ezt teszi, olyan mély élményekben lesz része, olyan érzelmi többletet kap, amely egy életre megváltoztathatja gondolkodásmódját emberségről, magyarságról. Azt hiszem, ez a sokkszerű tapasztalat az, ami nekünk, magyarországi fiataloknak segíthet abban, hogy a kisebbségi magyarok révén felismerjük, átérezzük a közösséghez, a nemzethez tartozás felemelő érzését, s elszakadjunk pőre individualista önzésünktől. Az átélt élmény által lesz talán a „magyarság" elvont fogalmából konkrétan érezhető, átérezhető, átélhető összetartó erő. A kisebbségi magyarokban minden, Magyarországról származó segítség, támogatás, erkölcsi szolidaritás, az anyaországhoz tartozók törődése ugyanezt az összetartozás-érzést erősítheti, illetve energiatöbbletet adhat magyar identitásuk megőrzéséhez. Ébredjünk hát fel a közönyből! Szabó Róbert Budapest