Magyar Nemzet, 1995. december (58. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-29 / 304. szám

12 Magyar Nemzet Vitafórum PÉNTEK, 1995. december 29. Bohumil Dolezal cseh történész elemző tanulmánya Esterházy János perújrafelvétele A csehországi demokratikus átalakulás egyik fontos szereplője volt Bohumil Dolezal. A csehszlovák szövetségi gyűlés képviselője 1990-ben, az 1992-es választások után Vác­lav Klaus miniszterelnök szakértői testületé­nek vezetője; 1993 nyara után elsősorban publicista, politológus, a XX. századi törté­nelem tudós kutatója. A prágai Károly Egye­tem tanára, azok közé a cseh értelmiségiek közé tartozik, akik idén tavasszal nyilatkozat­ban léptek fel a cseh-szudétanémet megbéké­lésért. Még ellenzéki sorban a nyolcvanas évek elején tanult meg magyarul. Esterházy János perújrafelvételét elemző tanulmánya a prágai Stredni Evropa idei októberi számá­ban látott napvilágot. Ennek legfontosabb következtetéseit tartalmazó részletét közöl­jük. A tanulmány egésze a Valóság című fo­lyóiratban jelenik meg magyarul. Három évvel ezelőtt fordult Malfatti-Es­­terházy Alice azzal a kéréssel a szlovák igaz­ságügyi szervekhez, hogy kezdjék újra a bí­rósági eljárást édesapja, Esterházy János, a Csehszlovák Köztársaságban, majd a Szlo­vák Államban élt magyar népcsoport egykori kiemelkedő képviselője ellen. Az azóta folyó per, mi tagadás, meglehetősen kellemetlen, a közös cseh-szlovák múlttal összefüggő kér­déseket érint, amelyek hasonlítanak a mai cseh társadalmat nyugtalanító problémákhoz. Esterházy grófnő 1992. évi perújrafelvéte­­li kérelme a pozsonyi városi bíróság által 1947-ben kimondott ítéletre vonatkozott. A bí­róság tehát azt vizsgálja, összhangban van-e az ítélet a törvényi szabályozással, a Szlovák Nemzeti Tanács 33/1945. számú rendeletével. Esterházyt a 2. § a) és d) bekezdése alap­ján ítélték el. A cikkely szóban forgó részei a következők: Az a csehszlovák állampolgár, aki a szlo­vák kormány, a parlament tagjaként, illetőleg exponált politikai vagy gazdasági tényező­ként, a német, magyar vagy szlovák fasiszta szervezetek képviselőjeként és exponált tag­jaként tevékenységével a) hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétveréséhez vagy demokratikus rendjének felszámolásához, illetve a fasiszta rendszer bevezetéséhez, nevezetesen aki e célból kez­­deményezően vagy exponáltan cselekedett 1938. október 6. és 1939. március 14. között, s kivált aki közvetlen tárgyalásokkal vagy más módon a szlovák állam létrehozásához Németország védelme alatt, vagy aki (...) b) nyilvánosan propagálta vagy helyesel­te a fasiszta megszállók és a hazai árulók te­vékenységét és eszméit, a nyilvánosság előtt gyalázta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a szövetségeseket vagy állam­rendjüket és hadseregeiket, bűntettéért halállal bűnhődik. Először is azt kell megkérdeznünk, hogy az idézett paragrafus mely részei vonatkoz­­tathatóak Esterházy tevékenységére. Ebben az összefüggésben érdekes például a több he­lyen is szereplő „fasiszta” jelző. Milyen mér­tékben volt a Szlovákiai Magyar Párt fasiszta szervezet? A szakértők egyike, akiktől a bíró­ság szakmai állásfoglalást kért, Ivan Kame­­nec történész leszögezi, hogy Esterházy „meghatározta a párt politikai irányvonalát, amely konzervatív volt és nacionalista”. Ezt ki kellene egészíteni „konzervatív keresz­­tény”-re és „nacionalistá”-ra, hangsúlyozva, hogy semmiképp sem volt náci vagy fasiszta. Esterházy pártjának programjával kapcsolat­ban már 1939-ben nyilvánosan kijelentette: „Hogy mi nem alakultunk át nemzetiszocia­lista párttá, annak megvan a maga oka. Ez né­met produktum, amit mi nem ismerünk el.” Az sem tekinthető a párt fasiszta, illetve tota­litárius jellegét alátámasztó bizonyítéknak, hogy Kamenec szerint a párt elnökeként „döntött a párttagok felvételéről és kizárásá­ról, kinevezte a járási és a helyi szervezetek vezető funkcionáriusait, meghatározta a párt politikai irányvonalát”. A továbbiakban „fasiszta megszállók”­­ról esik szó. Milyen mértékben volt az 1938 és 1943 közötti Magyarország fasiszta állam? Alkotmányos monarchia volt, választott par­lamenttel, amelyben az ellenzék (a szociálde­mokraták, a kisgazdák pártja) is képviseltette magát. Vitathatatlan, hogy ez a rendszer az igazi demokráciától távol állt, diszkriminatív volt például a választási törvény, s a lakosság némely rétege (a zsidóság) hátrányos megkü­lönböztetésnek volt kitéve. De aligha nevez­hető fasisztának. Mennyire vádolható Esterházy azzal, hogy a németeket támogatta? Az „Európa jobb jövőjének biztosításáért harcoló Német­ország és Olaszország gigantikus küzdelmé­re” vonatkozó kijelentések, kivált ha a Duna­­völgyi népek közötti együttműködés és meg­értés szükségességével kapcsolatban hang­zottak el, a romák tett engedményként értel­mezhetők, számtalan hozzájuk hasonlót is­merünk a kommunista rendszer éveiből. Ha figyelembe vesszük a Szlovákiai Ma­gyar Párt gyengeségét és csekély jelentőségét, valamint azt a tényt, hogy Esterházynak sem­miféle valóságos érdeke nem fűződhetett a szlovák önállósághoz (az autonómiához igen), akkor nyilvánvaló, hogy az önálló szlo­vák állam létrehozására gyakorolt befolyása a nullával volt egyenlő. Megalakítását mind­azonáltal üdvözölte és támogatását fejezte ki. Az 1938. évi szlovák autonómiát termé­szetes dolognak kell tekintenünk, és semmi­képp sem „Csehszlovákia szétverésének” - ez egyébként abból is látható, hogy az 1945- ben felújított államban korlátozott módon megvalósították. A Csehszlovákia szétverésében való rész­vétel kérdése a következőképpen fest Az Egyesült Magyar Párt hivatalosan - miként a másik szlovák szakértő, dr. Deák állásfoglalá­sából is kitűnik- a legalitás talaján állt s végül Szlovákia „totális” autonómiája s az országré­szen belüli magyar területek önkormányzata volt a legmesszebbmenő követelése. Nyilvánvalónak vélem, hogy Esterházy János őszintén és messzemenően érdekelt volt a túlnyomórészt magyar lakosságú terü­letek Magyarországhoz való csatolásában. Nem valamiféle egyéni szeszély volt ez, ha­nem a szlovákiai magyar lakosság hatalmas többségének érdekével egybecsengő állás­­foglalás. Szorosan együttműködött a buda­pesti magyar kormányokkal, s nem csupán a csehszlovákiai magyar népcsoport problé­máiról tájékoztatta a magyarországi diploma­tákat, kormánytényezőket és állami hivatal­nokokat, hanem az összes olyan információt eljuttatta hozzájuk, amelyek a megoldás szempontjából relevánsak voltak. Bizonyára nem ellenezte volna Szlovákia egészének a visszacsatolását sem - de (s eb­ben egyetértett a magyar kormánypolitika mérsékelt irányzatával) csakis a szlovák nemzet szavahihetően és világosan kinyilvá­nított politikai akarata alapján. Ha a 33. sz. rendelet keretei között maradunk, akkor ezt „a köztársaság szétverésében” való részvétel­ként jellemezhetjük. Mindazonáltal Ester­házy János esete egyáltalán nem egyértelmű és egyszerű, s ezt a bíróság által megkért szakvélemények is tanúsítják. A szakmai vé­leményezők - Ladislav Deák és Ivan Kame­nec - Esterházyt és politikai tevékenységét mindketten fölöttébb kritikusan szemlélik, s épp ezért érdemes állásfoglalásuk néhány részletét idézni. Deák többek között megállapítja, hogy Esterházy nézetei „nem voltak teljesen azo­nosak a Budapesten érvényre jutó koncepció­val sem a magyar-német együttműködés, sem az Egyesült Magyar Pártnak Henlein pártjá­val szembeni taktikáját illetően, s bizonyos fenntartásokkal fogadta Hitlernek a köztár­sasággal szembeni agresszív politikáját, és bizalmatlan volt a német hatalmi ambíciók­ iránt”. „Nem értett egyet Henlein és a magyar kormány arra irányuló felhívásával, hogy a magyar kisebbség demonstratívan forduljon szembe az állammal, s a henleinistákhoz ha­sonlóan terrorakciókkal és lázadásokkal kényszerítse ki a csehszlovák kormánytól és a nagyhatalmaktól a Csehszlovákiától való elszakadást.” Deák véleménye szerint 1938 folyamán nem alakult ki érdemleges együtt­működés Esterházy, Tiso és Sidor között. A komáromi tárgyalások idején Esterházy „összességében leválóan szólt a magyar kor­mány túlhajtott területi követeléseiről”. Szlo­vákia déli és délkeleti területeinek elszakítá­­sát követően­­kénytelen volt interveniálni a magyar kormány politikai gyakorlata ellen”. Ivan Kamenec szakvéleményéből meg­tudtuk, hogy „Esterházy jobb politikai tájéko­zódását tették lehetővé a magyar politikusok­kal és kiváltképp azokkal fenntartott kapcso­latai, akik megpróbálták kiszabadítani Ma­gyarországot a nácizmus jármáből, és illegális kapcsolatot létesítettek a nyugati politikusok­kal; ez már 1943-tól megmutatkozott növek­vő politikai passzivitásában és vitathatatlanul alibista állásfoglalásaiban”. A nyilaskereszte­sek követelését - hogy pártját változtassa át nemzetiszocialista párttá - visszautasította. „Magyarországi látogatásai alkalmával igye­kezett mérsékelni a magyar hivatalok durva és intoleráns magatartását a szlovák nemzeti kisebbséggel szemben... kijelentette, hogy megérti a magyarországi szlovákokat, s alkal­manként közbenjárt az érdekükben, ami saját pártjában nem mindig talált helyeslésre”... „Az igazság érdekében meg kell állapíta­ni, hogy 1942 májusában, amikor a Szlovák Köztársaság parlamentje a zsidók kitelepíté­sére vonatkozó alkotmánytörvényről szava­zott, Esterházy János volt az egyetlen, aki nyilvánosan nem szavazta meg”... Az idézett kijelentések súlyát mindkét szerző azzal kisebbíti, hogy viszonylagossá teszik őket („másfelől azonban le kell szö­gezni...”), s igyekeznek bebizonyítani, hogy Esterházyt a körülmények kényszerítették az említett lépések megtételére, illetve az alibi­keresés motiválta őt. A történészek utólagos értelmezése azonban az említett tényeken semmit sem változtat. A perújrafelvétel javaslata - korántsem érthetetlen okokból - elégedetlen volt a szak­értői véleményekkel, elfogultsági indít­vánnyal élt, s a bíróságtól újabb szakvélemé­nyeket kért. A bíróság ezt követően két cseh történészhez, Jaroslav Valentához és R. Kva­­cekhez fordult, mivelhogy a cseh fél a szóban forgó ügyben elfogulatlan és semleges állás­pontot képvisel. Ez­ az eljárásmód azonban nem igazán őszinte: a cseh fél egyáltalán nem elfogulatlan, mivel Esterházyt a közös cseh­szlovák államban ítélték el és kínozták halál­ra, s mindazért, ami ebben az államban tör­tént, a csehek - 1968-ig legalább - nagyobb felelősséget viselnek a szlovákoknál. Már a szlovák véleményezésekből is ki­tűnik, hogy­­ új tények kerültek napvilágra, amelyek lehetővé teszik az eljárás felújítását a 33. sz. rendelet szerint - legalábbis figye­lemre méltó enyhítő körülmények léteznek. Ráadásul az 1947. évi per idején nyilvánva­lóan komoly eljárási hibát követtek el. A ja­vaslattévő megállapítja, hogy Esterházyt a bí­rósági eljárás folyamán szökevénynek tekin­tették. A bíróság teljesen figyelmen kívül hagyta a 30­. sz. paragrafus (Eljárás a vádlott távollétében) által reá rótt kötelezettséget, ne­vezetesen a vádlott előállításához szükséges intézkedések megtételét. Pedig a szlovák hi­vatalok tudtak Esterházy tartózkodási helyé­ről, s­­a per befejezése és az ítélet meghozata­la után az illetékes­ szovjet szervektől azonnal a kiadatását kérték, hogy Csehszlovákiában mielőbb végrehajthassák a halálos ítéletet. Hogy ezt miért nem tették meg a per kezdete előtt, az a napnál világosabb: a 33. sz. rende­let 1947. december 31-ig volt érvényben. Két év telt el, mire a szovjet fél Esterházyt kiadta. Ha a csehszlovák hatóságok kiadatási kérel­met nyújtanak be, s két évvel később folytat­ják le a pert, minden valószínűség szerint nem ítélkezhettek volna Esterházy fölött a népbírósági törvény alapján, s a bírósági eljá­rás bonyodalmakba ütközött volna. Mindezek ellenére aligha tagadható, hogy Esterházy Jánosnak volt bizonyos sze­repe az első bécsi döntéshez és Szlovákia dé­li területeinek elcsatolásához vezető esemé­nyekben. A per revíziója elméletben az ítélet enyhítését vonhatja maga után, a megsemmi­sítését azonban aligha - legalábbis amíg a 33. sz. rendelet platformján állunk. De nem hall­gathatom el azon meggyőződésemet, hogy az igazságosság szempontjából - amely több a jognál - Esterházy Jánost egyáltalán nem kellett volna bíróság elé állítani. Az egész esetnek politikai dimenziója van: nem egyetlen ítélet megsemmisítéséről vagy megváltoztatásáról van szó - a bíróság döntése fontos precedenst jelent majd az ezután követ­kező ügyek szemszögéből. Miután a magyar fél kötelezte magát arra, hogy büntetésük letöl­tése után kivétel nélkül átveszi a 33. sz. rende­let alapján elítélteket, az ügyészség szervei csaknem húszezer embert írtak fel a vádlottak listájára, akiknek nagy többségét súlyos bűn­­cselekményekért akarták elítélni (az 1., 2., 3. és 4. paragrafus alapján). Ennek okát a cseh or­szágrészekben és Szlovákiában kialakult hely­zet különbözőségében kell keresnünk. Cseh- és Morvaországból három- és negyedmillió szu­­détanémetet telepítettek ki, akiknek a vagyonát elkobozták, ún. nemzeti igazgatás alá helyez­ték, részben pedig szétosztották „szláv” szár­mazású „megbízható” személyek között. A magyarok kitelepítését azonban a szövetsége­sek nem hagyták jóvá, s a párizsi békekonfe­rencia a csehszlovák félnek a Magyarországgal való tárgyalásokat ajánlotta - nyilvánvaló volt, hogy semmiféle „kitoloncolás” nem lesz. Akárcsak a cseh-szudétanémet viszony esetében, itt is egyértelműen politikai ügyről van szó: a háború utáni szlovák történelem sötét oldalainak, a magyar népcsoport elleni durva intézkedéssorozatnak a tisztázására irányuló politikai akaratról. Kétségtelen, hogy a cseh fél legalábbis erkölcsi és politikai felelősséget visel azért a bánásmódért, amely a háború után a szlová­kiai magyarokat s nevezetesen Esterházy Já­nos grófot sújtotta. Ma persze minden hatás­kör a szlovákoké. Ebben a kínos helyzetben a felelősségteljes cseh politika voltaképpen csak egyet tehet: a szudétanémet kérdéshez való nyílt és korrekt viszonyával példát mu­tathat a szlovákoknak. Sajnos, azt kell meg­állapítanunk, hogy a jelenlegi időszakban rossz példát mutat. Az egész ügynek csak egy bökkenője van: a szlovákok és a magyarok (s tegyük hozzá: a szudétanémetek) jogos köve­telései - korántsem a saját hozzájárulásuk nélkül - Adolf Hitler és a Harmadik Biroda­lom politikai eszközévé váltak. Ez sajnálatos, de nemcsak maga az ügy számít, hanem a kö­rülmények is, amelyek között képviseljük. A szlovák, a magyar (és a szudétanémet) politi­kusok úgy képzelték, hogy Hitler csak eszköz jogos követeléseik érvényesítésében. A való­ságban azonban elkötelezték és kiszolgáltat­ták magukat Hitlernek: felültek egy csúszdá­ra, amelyről már nem lehetett leszállni, s amely elkerülhetetlenül a háborús katasztró­fáig repítette őket. De az igazság érdekében azonnal hozzá kell tennünk, hogy abban az időszakban, amikor ők már megállíthatatla­nul zúdultak a pusztulás felé, Moszkvában ugyanilyen csúszdára szállt fel dr. Edvard Benes. És itt a különbségek Beneš ellen szól­nak: a Csehszlovák Köztársaság megújítását követelte, valamennyi hibájával együtt, s hozzá tömeges, kegyetlen bosszút. A szlovák és a magyar politikusok eljárá­sa a harmincas évek végén végzetes hibának bizonyult, s ez a hiba Esterházy Jánosra is ár­nyékot vet. Ismét megjegyzem, hogy politi­kai hibákról van szó, amelyek önmagukban nem büntethetők. Némely politikus útja a ké­sőbbiekben a politikai hibáktól az emberies­ség elleni bűntettekig vezetett - Esterházy Já­nos azonban nem tartozik közéjük. G. Kovács László fordítása „A szlovák gyerekek nem akarnak velem játszani... ” A közönynek a kisebbségi magyarság látja kárát Pozsonyi magyar ismerősöm meséli: „A minap ro­konlátogatóba utaztam Losoncra, keresztlányom szüle­tésnapját ünnepeltük. A hétéves gyermek szomorú han­gon, könnycseppel szemében mesélte el nekem, hogy az utcában a szlovák gyerekek nem hajlandóak vele játszani. Nem baj - tette hozzá dacosan -, ezentúl biciklizni fogok, azt lehet egyedül is. Elszorult a torkom s nem tudtam ne­ki vigasztalásul mit mondani.” A történet - nem kell hozzá túl nagy fantázia - akár Er­délyben is játszódhatott volna. Valószínűsíthetően nap nap után hasonló szituációk tömegével találkozhatunk a szlová­kiai, romániai magyarlakta területeken. Az alapszerződések megkötésétől, illetve meg nem kötésétől függetlenül e két államban mind hivatalos, mind nem hivatalos formában zaj­ló magyarellenes propaganda, manipuláció hatékonyságát döbbenetes erővel érzékelteti e kis történet. A nacionalista fertőzés már az ártatlan gyermeklelkeket is elérte. Irányított és szított mesterséges gyűlöletkeltésről van szó. Ennek hatásai ellen a kisebbségi magyarság politikai, illetve társadalmi szervezeteinek védekező lépései önma­gukban nem nyújtanak megfelelő védelmet. Magyarország fokozott politikai, gazdasági, erkölcsi támogatására van szükségük. Mindinkább úgy tűnik, hogy bármiféle késlekedés, passzivitás ezen a téren csak tendenciózusan tovább rontja a magyarság esélyeit a többséggel szemben folytatott - jóindulatú közeg híján - eleve egyenlőtlen küzdelmében, amelyet puszta létéért, fennmaradásáért, identitása megőrzéséért folytat. Elengedhetetlenül szükséges a hivatalos Magyaror­szág, vagyis a magyar állam, a magyar kormányzat, a ma­gyar politikai vezetés aktív fellépése. Emellett legalább ugyanilyen fontos az államtól, politikától független civil szervezetek, intézmények, közösségek, egyházak haté­kony segítsége. Mindennek az alapja azonban, hogy egyéni, állampolgári szinten is elterjedjen a segíteni aka­rás, a szolidaritás érzése. Kormányzati szinten - első pil­lantásra - megfelelő­­mennyiségben és minőségben” fog­lalkoznak a témával. Kisebbségi ügyben intenzív tárgya­lások folynak a szomszédos államokkal. A határon túli magyarsággal a Miniszterelnöki­ Hivatalon belül külön kormányszerv foglalkozik, mely hivatalos szinten napi kapcsolatban áll a határon túli magyar szervezetekkel, s munkáját a magyar kisebbségek ügyének különösen,mé­­lyen elkötelezett politikai államtitkár, Tabajdi Csaba fel­ügyeli. Úgy tűnik tehát, adott a személyi, intézményi hát­tér és a kellő politikai akarat a kérdés reményeket keltő és megnyugtató szintű felvállalására és kezelésére. Ha azonban mélyebbre tekintünk, tényezők egész sora ad okot az aggodalomra. Jogosan merülhet fel a kétely: a magyar kisebbségek ügye csak annyiban jelent-e megol­dandó problémát, amennyiben a kérdés rendezése a szom­széd államokkal európai integrációnk vélt előfeltétele? Nagy a veszélye annak, hogy e legfőbb cél érdekében államközi szinten gyors, felszínes, a problémát a szőnyeg alá söprő és hosszú távon a határon túli magyarság érde­kei ellen ható, vagyis hátrányos rendezésre, álmegoldá­sokra kerül sor. Ezzel szemben a kormányzat részéről nincsenek meg a megfelelő biztosítékok, megnyugtató garanciák, a „kisebbségi lobby” ereje - illetve viszonyla­gos gyengesége - ehhez nem elegendő. Ennél is súlyosabb és aggasztóbb probléma a civil tár­sadalomban, az egyéni életben megfigyelhető közömbös­ség a kérdés iránt. Ez a közöny különösen a fiatalabb ge­nerációkban „hódít”, ami­­ esetünkben nincs helye a fino­mabb fogalmazásnak - több mint riasztó, egyenesen két­ségbeejtő. Az elszabaduló és burjánzó vadkapitalizmus a létbizonytalansággal, egzisztenciális gondokkal szembe­kerülő átlagpolgár figyelmét fokozatosan elfordította a kérdésről, és attitűdjét a közöny vagy egyenesen az ellen­szenv felé mozdította el. Emellett az előző kormányzati ciklus alatt retorikában „túlerőltették” a témát. Magyaror­szág lakói úgy érezték, érezhették, hogy a kisebbségi ma­gyarokért tett erőfeszítések az ő rovásukra történnek, hi­szen a kintiekhez képest a kormány velük nem törődik megfelelő módon. A fiatal generációra tekintve mindez fokozottan érvényes. Nagy tömegük számára nem adatott s nem adatik meg a biztató jövővel, szilárd egzisztenciá­val kecsegtető pályakezdés, s figyelmük természetsze­rűen még inkább saját problémáikra korlátozódik. Az érdektelenség azonban tágabb összefüggésekben is értelmezhető. Hiába tudjuk Arisztotelész óta, hogy az ember alapvetően közösségi létre hivatott lény, hiába tud­juk, tanítjuk!?), hogy az egyéni érdek mellett a közösség érdekei, a közjó szolgálata ugyanolyan értékkel, fontos­sággal bír, ma mindez Magyarországon nem működik. S ennek a társadalmi zavarnak leginkább a kisebbségi létbe kényszerült magyarság látja kárát. Az alapkérdés tehát az, hogyan tudjuk Magyarorszá­gon a közösség ügyei iránt érzett felelősségteljes gondol­kodást „visszacsempészni” a köztudatba, hogyan tudjuk a magyar társadalmat, illetve az egyént (újra) megnyerni a határokon túli magyarság ügyének. A kérdésre magam sem tudom a választ Fiatal — huszonnégy éves vagyok - ké­rőmből adódó s esetemben még nem elvesztett idealizmu­som ellenére is vagyok annyira realista, hogy belássam: az érdektelenségre egyhamar nem találjuk meg az ellenszert. Az idő azonban szorít. Ha a jelenlegi magyar értelmi­ség, illetve elit felelősen gondolkodik - magáról leg­alábbis ezt tartja -, nem késlekedhet tovább. A lehető leg­nagyobb intenzitással kell hozzálátnia a társadalom felrá­zásához, kellő motiválásához. A magam részéről a motiváció megszerzésének útját a tapasztalat- és élményszerzésben látom. Ha már kellőkép­pen megcsodáltuk a nyugati kapitalizmus mesés gazdag­ságú vidékeit, talán itt az ideje, hogy - jóval olcsóbban— elutazzunk Erdélybe, Kárpátaljára, a Felvidékre és a Vaj­daságba, és alaposan körülnézzünk. Biztos vagyok benne, hogy aki ezt teszi, olyan mély élményekben lesz része, olyan érzelmi többletet kap, amely egy életre megváltoz­tathatja gondolkodásmódját emberségről, magyarságról. Azt hiszem, ez a sokkszerű tapasztalat az, ami nekünk, magyarországi fiataloknak segíthet abban, hogy a kisebb­ségi magyarok révén felismerjük, átérezzük a közösség­hez, a nemzethez tartozás felemelő érzését, s elszakad­junk pőre individualista önzésünktől. Az átélt élmény ál­tal lesz talán a „magyarság" elvont fogalmából konkrétan érezhető, átérezhető, átélhető összetartó erő. A kisebbségi magyarokban minden, Magyarországról származó segítség, támogatás, erkölcsi szolidaritás, az anyaországhoz tartozók törődése ugyanezt az összetarto­zás-érzést erősítheti, illetve energiatöbbletet adhat magyar identitásuk megőrzéséhez. Ébredjünk hát fel a közönyből! Szabó Róbert Budapest

Next