Magyar Nemzet, 1996. február (59. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-24 / 47. szám

12 Magyar Nemzet N­­incs olyan ember Apátfalván, aki ne ismerné a Károlyi csa­lád tragédiáját. Károlyi János egy év alatt vesztette el feleségét, lá­nyát és öccsét. A 49 éves férfi történe­tét megismerve arra gondol a riporter, mi mindent kibír egy ember. Károlyi János valamennyi vesztesége egyen­ként is rendkívül fájdalmas. Ám ami lányával, Ilonával történt, az felülmúl­ja a legkegyetlenebb változatot is. Szülni ment a szegedi női klinikára, ahol császármetszés segítségével hár­mas ikrek jöttek a világra. Csongrád megye apraja-nagyja néhány napig együtt örült a család boldogságának. Aztán hetek múlva a műtét után Káro­lyi Ilona elhunyt vérmérgezésben. Mert nem volt férje, az árvák gyámja Hona édesapja lett. Ettől a pillanattól kezdve Károlyi János nemcsak a sors­csapások, hanem a szegedi orvostudo­mányi egyetem­eken is harcolni kez­dett. Polgári peres úton kártérítést in­dított, de a perrel az is célja volt, hogy tisztázza lánya halálának pontos kö­rülményeit. Leúhatatlan szegénységbe zuhant a Károlyi család. A szomorú történet első fejezete napjainkban ért véget egy jobb folytatás reményével. Tüzelő hitelbe Apátfalván hosszú, kanyargós út vezet a Károlyi-házhoz. A falu apraja­­nagyja segít az útbaigazításban, talán mindenki arra gondol, ajándékot hoz az idegen. Csendes a Károlyi-lakó, csak egy bozontos kutya csahol ve­szetten, éber őre a háznak. Rövid vára­kozás után fiatal lány nyit ajtót - Károlyi János a temetőben van, mindennap kimegy lánya és felesége sírjához - mondja kedvesen, aztán be­mutat egy másik fiatal nőnek. Ő Judit, Hana húga, akit három éve láttam utol­jára, amikor először írtam riportot a sorscsapásról. Régi ismerősként üdvö­zöl Judit, és mielőtt hellyel kínálna a konyhában, bevezet az egyik szobába. Három ágy sorakozik egymás melett, ott alszik a hároméves Andrea, Zoltán és Gábor. Visszamegyünk a konyhá­ba, ahol Judit unokatestvére, a 19 éves Angéla papírlapokat tesz elém. - Amikor három éve megírta a ri­portot a Magyar Nemzetben, az or­szág minden tájáról küldtek ajándé­kot. Olvassa csak el­­ a listát, nézze, milyen nagylelkű volt néhány ember, aki tehette. Ruhát, élelmiszercsomagot kaptak leginkább az árvák. Egy svájci és né­met házaspár pénzt is postázott Judit másféle leveleket is mutat Sokan akarták örökbe fogadni az ikreket. Mi­után végigolvastam a sorokat, Judit in­dulatosan csattant fel - Apa fejében egy percre sem for­dult meg, hogy nevelőszülőkhöz adja a kicsiket. Az egész família apám mel­lé áll. Angéla és én félbehagyták isko­lai tanulmányainkat és első perctől kezdve segítünk apának. Szerencsére nagy a rokonság. Minden nap valame­lyik unokatestvér küld ennivalót. -Éheznek? Ennél a kérdésnél lépett be Káro­lyi János. Kabátját sem vetette le, gyorsan lehuppant a székre, és az asztalra készített orvosságokhoz ka­pott. Különböző színű bogyókból be­vett néhány darabot, aztán letörölte izzadtságát hiszen csatakos lett az arca. Hosszasan vett mély lélegzetet s miután kifújta magát, mentegetőz­ve mondta: - Nem éheztek az árvák, de mi nélkülözünk. Havonta 10 mázsa sze­net tüzelünk el. Februárban már nem volt tüzelőanyagra pénzünk, így hi­telbe kaptuk. Ne vegye ezt panaszko­dásnak. -Úgy hallottam, elvesztette az állását. Károlyi János szótlanul maga elé nézett El akarta titkolni előttem, hogy könnyes lett a szeme, fejét elfordította, és röstellkedve törölte le a cseppeket - Az egészségemet vesztettem el. Egy éve rokkantnyugdíjas vagyok. Egy esztendő alatt két infarktust vé­szeltem át csoda, hogy még élek. Szörnyen megviselt a sok haláleset lá­nyom elvesztésén még ma sem tudok napirendre, térni. Aztán tönkretett az egyetemmel való pereskedés is. Az is megviselte az egészségemet Jó, hogy a végére értünk, jó, hogy nyertünk. Elmulasztott gondosság Megszakítom a gyám elbeszélését hiszen lánya halálának körülményeit éveken keresztül vizsgálták az igaz­ságügyi orvosszakértők, bírók, ügyvé­dek. Három éven keresztül a közvéle­mény is érdeklődve figyelte a Károlyi­­- ügyet. A szomorú történet a makói kórházban kezdődött 1992. október 6- án, ahol Károlyi Honán méhszájzáró műtétet végeztek el. December 7-én a szegedi szülészeti klinikára utalták be. Ott először bőrviszketésre panaszko­dott, majd mindkét lábszárán a bőre gennyesedve kezdett E tünetek 1993. január 19-én megszűntek. Február 3- án megszülettek a hármas ikrek, de már aznap az anya fulladásról és hátfá­jásról panaszkodott. Két nap múlva át­viszik a belgyógyászati klinikára, majd ismét a női klinikán vizsgálják. Megnyitják a hasüregét petefészkét eltávolítják, aztán hashártyagyuladás miatt február 9-én újabb hasi műtétet végeznek. Többször is arra kénysze­rülnek a sebészek, hogy megoperálják az anyát. A sokszoros tályogképződés miatt hét műtétet végeztek el az anyán, aki március 6-án meghalt. A kártérítési per, amely két éve kezdődött a Szegedi Bíróságon és az idén fejeződött be jogerős ítélettel a Csongrád Megyei Bíróságon, több­menetes volt. Tele drámával, megle­pő fordulatokkal. Végül is egy-egy millió forintos kártérítést kapnak fe­jenként az apátfalvi árvák. A Károlyi családnak jól jön a pénz, de a per le­zártával leginkább az nyugtatja né­mileg a felháborodott lelkeket, hogy kiderült, miképp halt meg a 22 éves anya. Hosszasan lehetne sorolni a bí­róság megállapításait. Kimutatta a peres eljárás, hogy a szegedi klinika orvosai elmulasztották a legnagyobb gondosságot a hármas ikrek világra­jövetelénél a császármetszést köve­tően. Hiányosak voltak azok a doku­mentumok, amelyeknek Károlyi Ilo­na nőgyógyászati és egészségügyi állapotát fel kellett volna tárniuk, így alakulhatott ki a méhbelhártya-gyul­­ladás, amely hashártyagyulladáshoz és tályogosodáshoz vezetett. E beteg­ség következtében hunyt el az anya. Arra is fény derült az igazságügyi or­vosszakértők segítségével, ha kellő időben felfedezik a méhbelhártya­­gyulladást, és eltávolítják az anya méhét, akkor Károlyi Ilona ma is él­ne. Egyértelműen mondta ki a bíró­ság a klinika felelősségét. Károlyi János hitetlenkedve for­gatja előttem a peres iratokat Elárulja, néha úgy érzi, mintha az egész csak egy rossz álom volna. Arcvonásai azonban állandó szenvedésről árul­kodnak, és tekintetében olyan szomo­rúságot fedezek fel, ami még akkor sem változik, amikor a nyertes perről beszélgetünk. Nem lesz időm... - Elégedett a bíróság döntésével? - A lányomat nem támasztja fel senki sem a sírból. De azért jólesik, hogy az igazságszolgáltatás mel­lénk állt. - Most biztosan jól jön a pénz is... - Olyan szépen mondta a bíró az ítélet kihirdetésénél a mi fájdalmun­kat, hogy azt a mondatot soha nem tu­dom elfelejteni. Arról szólt, hogy az ikrek elvesztették azt az egyetlen szü­lőt, aki képes lett volna biztosítani a kiegyensúlyozott gyermekkort. -Haragot érez? - Most már nem. Közvetlen a lá­nyom halála után talán még meggon­dolatlanságra is képes lettem volna. Az a baj, hogy sokszor érzem, nem lesz időm felnevelni az árvákat -Fiatal még, miért gondol rosszra? - Azt mondta a kezelőorvosom, hogy még egy infarktust már nem élek túl. És az ikrek még csak három­­évesek. - Ne foglalkozzon a halállal! - Könnyű ezt mondani, de amikor nem kapok levegőt, amikor a­ görcs markolássra a szívemet csak az jut eszembe, mennyi lehet még hátra. Olyan vagyok, mint egy mániákus. -Hogy érti ezt? -Csak egyre gondolok. Biztosít­sam az árvák jövőjét. Persze, hogy jól jön a pénz. - Mire költi? -Házra! - Házra, hiszen itt a ház! - Ne vicceljen. Károlyi János megfogja a keze­met és körülvezet a lakásban. Egy percig tart a látogatás. A két kicsi szo­bában nyolcan laknak. Az egyikben a gyerekekkel együtt van Angéla és Ju­dit, a másik otthona Jánosnak és Hona első gyerekének, a kilencéves Erzsé­betnek, valamint a 71 éves nagytatá­­nak. Az épület rossz álapotban van. Legalább olyan rossz, mint Károlyi Já­nos egészsége. - Elég lesz a pénz a házépítéshez? - Ötmillió forintból már akkorá­ra telik, hogy mindegyik gyerek csa­ládostól öreg korában is elfér a­ falak között. - Hárommillióról szól az ítélet, honnan lesz ötmilliója? - A kamatokkal együtt hat és fél millió forintot kapunk. Ebből még arra is jut, hogy mindegyik gyerek­nek félmilliót betegyek a takarékba. Az a szomorú, hogy máris vannak irigyeim, de próbálnák átélni, ami velem történt. Felébredtek az ikrek, szemüket dörzsölve jönnek ki egymás után a konyhába. Adrea az első, akinek az a jó tulajdonsága, hogy jószívű és test­vérszerető. Zolinak az erénye, hogy nyugodt, és Gábor a legelevenebb. Sokszor keresik édesanyjukat. . Halász Miklós Családi ház épül a kártérítésből Ikrek anya nélkül Tükör SZOMBAT, 1996. február 24. A millennium sajtótükörben (1896. február) „Legyen virágoskert az ország” Millecentenáriumi cikksorozatunk első ré­szében -január 27-i számunkban — a Magyar­­ország című napilap tudósításai, írásai alapján tekintettük át a millennium első hónapjának fő­városi történetét. Ezúttal a Rákosi Jenő által 1881-ben alapított, konzervatív Budapesti Hír­lapban tallóztunk. Noha Magyarország történet kronológiá­jának 1983-ban kiadott harmadik kötete egyet­­­­len eseményt sem tartott feljegyzésre érdemes­nek 1896 februárjából - egy s más ,mégiscsak megesett ebben a hónapban is dédanyáinkkal és dédapáinkkal, ha történelmünk menete k­ént is vett új, korszakalkotó fordulatot. Nopcsa után Pulszky Már február elsején vihar készült a parla­mentben, jóllehet semmi jel nem utalt erre: „Szinte tavaszias derűs nap ragyogott le az ut­cákra. Olvadt a hó, és olvadtak a szívek. Mo­solygó arcok jelentek meg a házban, csak egyetlen ember lépett a terembe kemény elha­tározással a szívében: összetöröm Nopcsa Ele­ket Ez az ember Fenyvessy Ferenc volt a kor­mánypártból.” Tudnunk kell, hogy nevezett Nopcsa Elek, a Bánffy-kormány színházi intendánsa nem ör­vendett túlzott közszeretetnek a honatyák köré­ben, beleértve a kormánypártiakat is. Gyakran támadták, hozzá nem értéssel, avatatlansággal vádolták. A millennium első két hónapjában kivált azt olvasták a fejére, hogy nem készít elő rangos ezredévi műsort a Nemzetiben és az Operában, s háttérbe szorítja a magyar dalmű­vészetet és a magyar drámát. Hibáztatták a két színház gyér látogatottságáért, alacsony bevé­teleiért is. Pázmándy Dénes egyenesen azt ja­vasolta, hogy zárják be az Operát, mert a Nem-,­zetivel együtt hatmillió-nyolcszázezer forint szubvenciót emésztett fel tíz év alatt. Nincs olyan állam Európában - érvelt az ellenzéki képviselő -, amely ekkora összeget áldozna hasonló célra. De Nopcsa tehetett bármit - szerződtethetett tehetségtelen, ám bárdús kül­földi énekesnőket, pazarolhatta a pénzt számo­­latlanul - a helyén maradt, nem mozdították el. És hamarosan annál inkább is fellélegez­hetett, mert az ellenzéki honatyák a miniszté­riumi költségvetések hosszan elhúzódó tár­gyalását megszakítva, újabb zsákmányra ve­tették magukat. Pulszky Károlyra, a Nemzeti Képtár igazgatójára. Kossuth egykori pénz­ügyi államtitkárának, Pulszky Ferencnek a fiát azért fogták kereszttűz alá, s azért írtak ró­la a lapok s foglalkozott vele a parlament he­tekig, mert sikkasztás gyanújába keveredett. A kormány megbízásából festményeket, mű­tárgyakat vásárolt a létesítendő Szépművésze­ti Múzeum számára, s a rábízott pénzből hét­ezer-háromszáz forinttal nem tudott elszámol­ni. Az átélt izgalmak olyannyira megviselték, hogy elmegyógyintézetbe kellett szállítani, az ügyészség azonban nem hitt betegségében, s letartóztatta. Vesszőfutása egy év múlva zá­rult le: a hiányzó pénzt visszatérítette, s a bí­róság felmentette. Halász Zoltán a Pulszky családról szóló könyvében úgy vélekedik, hogy az ügyet mes­terségesen, politikai célzattal felfújták: a fiú személyében a szabadkőműves, deista apát akarták kikezdeni, aki régóta szálka volt sokak szemében, mert síkraszállt a polgári házasságért s más társadalmi reformokért És bár Pulszky Károly bizonyos mérvű könnyelműségét kie­gyensúlyozatlanságát a szerző sem tagadja, a vád megalapozottságát nem ismeri el. A kortár­­sak közül sem mindenki hitte el ezt Pulszky mégis megbélyegzettnek érezte magát kiván­dorolt Ausztráliába, s ott 1899-ben, negyvenhat éves korában öngyilkosságot követett el. Felhő az ezredéven A parlament mellett a főváros törvényható­ságát is többször összehívták a hónapban, de rendkívüli fontosságú kérdéseket nem tárgyal­tak. Mindazonáltal civil kurázsijukat ki-kimu­­tathatták a városatyák. Február 5-én például nem vették tudomásu­l­ Perczel Dezső belügy­­miniszternek a "csonttal és ronggyal való há­zalást megtiltó rendeletét Az ifjú Vázsonyi Vilmos a polgári szabadságjogok megsértésé­nek minősítette a tilalmat s élesen kikelt elle­ne. Nemrég egy másik miniszter kezelte le így a fővárost - emlékeztetett rá -, „s hová lett az­óta? Megették­­ a disznók”. Ráth Károly fő­polgármester, noha egyetértett vele, figyelmez­tette, hogy „szebb trópusokat is használhatna”. Hosszú órákat töltöttek el a közgyűlés tag­jai annak megvitatásával is, hogy a kávéházak, a vendéglők két vagy három métert foglalhas­sanak el a járdákból. A végén dr. Morzsányi Károly, az ismert irodalompártoló ügyvéd in­dítványára három méter mellett döntöttek. A február 18-i tanácskozáson viszont egy nagy összegű adományt jelentett be a főpolgármes­ter Luczenbacher Pál pesti polgár, házassága ötvenedik évfordulója alkalmából, ötvenezer forintot ajánlott fel a fővárosnak. A pénzt az adományozó árvaházépítésre szánta. A millenniumi előkészületekről is rendsze­resen tudósított a Budapesti Hírlap - igaz, job­bára csak pár­ pár sorban. Hitül adta egyebek közt, hogy Ferenc József másfél órán át modellt ül Ferraris Artúrnak, az arisztokrácia felkapott arcképfestőjének. A művész életnagyságban s álló helyzetben, magyar tábornoki egyenruhá­ban örökítette meg az uralkodót­­ a millenniu­mi kiállításra. A király meg volt elégedve mun­kájával, s elismerése jeléül fogadta Ferraris csa­ládját is. A lap publicistája viszont nem érte be azzal, hogy láthatja majd a kiállításon a fest­ményt Felhő az ezredéven című vezércikké­ben amiatt háborgott, hogy Ferenc József nem óhajtott jelen lenni minden ünnepi rendezvé­nyen. „A legutolsó magyar ember, a nyomo­rék, a koldus a könyvét sírja a fekete földre, hogy ott nem lehet fénybe nem öltözhetik, az ujjongókkal nem ujjonghat részét ki nem ve­heti a nemzet öröméből. És a legelső magyar emberről azt kelljen kérdeznünk, hogy milyen mértékben fog részt venni? Hát nem teljes mér­tékben? Hát nem mindenben? Hát nem ő fog elüljárni, nem ő tartja a zászlót előttünk?” Vigasztalhatta talán a publicistát az, hogy a királyi család felnőtt tagjai ellenben vala­mennyien, népes kíséretükkel egyetemben je­lezték részvételi szándékukat az ünnepen. „Ez egy jelentős momentum, mert ezzel avatjuk a Habsburg házat magyar nemzeti dinasztiává -örvendezett a lap tudósítója. „ így fogjuk fel és ekként üdvözöljük belépésüket s kérjük őket, hogy velünk maradjanak, magyarul megtanul­janak, magyarokul a nemzettel együtt élezze­nek.” A millennium jegyében tartotta meg az Akadémia dísztermében február 10-én évi ,,közülését” a Kisfaludy Akadémia is, elnöksé­gében Apponyi Alberttel és Görgei Artúrral. Gyulai Pál megemlékezett Kemény Zsig­­mondról, majd Jakab Ödön, Ágai Adolf és Kozma Andor felolvastak új műveikből. Az ülésen ismertették a honfoglalás kori mondák feldolgozására kint pályázat eredményét is. Az első díjat Sebestyén Gyula, ,a Nemzeti Mú­zeum tisztviselője nyerte el, aki a bírálóbizott­ság szerint az Anonymus-rejtélyt is megfejtet­te, Adorján érsekkel azonosítván a krónikaírót. A millenniummal kapcsolatos más nemes kezdeményezésekből sem volt hiány ebben a hónapban. A fővárosi tanárok és tanítók érte­kezletén például felhívták az ország tanítóit, hogy mindegyikük ültessen ezer gyümölcsfát szolgálati helyén, s a selyemgubó-termesztésre is fordítson gondot Nemkülönben pártolták a fővárosi tanerők azt a gondolatot, hogy a tanu­lóifjúság egységes ezredévi öltözete fekete szövetből szabott atillából és magyar nadrág­ból, rámás csizmából és pörge kalapból álljon. ÁU, a bál A legfőbb társas szórakozás februárban is természetesen a farsang volt. Minden hét vé­gén megteltek a báltermek, kivilágos kivirrada­tig tartottak a vigalmak. A táncok közül külö­nösen a szupécsárdást ropták legfelszabadul­­tabban a bálozók, amelyről hiba lenne azt gon­dolnunk, hogy példásan illedelmes, erényes kar- és lábmozgatás volt Ha hihetünk a lapnak, az atléták vitték el a pálmát a bálozásban. „A régente híres jogász, orvos, technikus és egyéb bálok megszűntek, táncestékké törpültek - kesergett a tudósító -, a turisták már az idén adták be a kulcsot gyengén sikerült báljukkal, csak az atléták tudták fenn­tartani báljuk régi jó hírnevét, fényét és látoga­tottságát.” A fénye ennek a Vigadóban meg­rendezett mulatságnak mindenekelőtt a höl­gyek ruházatában mutatkozott meg. Közülük is legrészletesebben az egyik lady patronese, Andrássy Gézáné grófilé öltözetéről olvasha­tunk, aki pontban tíz órakor jelent meg­­a bál­ban. Nehéz fehér selyemruhát viselt, kerek vá­gású aljjal, melynek szélét nyusztprém díszítet­te. Elöl sötétpiros bársonyrózsa ékesítette az előkelő dámát, „a­melyből egy diónyi nagysá­gú gyémánt a szó szoros értelmében vakító su­garakkal lövellt szerte szét”. Az arisztokrácia és a polgárság mellett az úgynevezett alsóbb néposztályokhoz tartozók sem feledkeztek meg a farsangról. A Szociál­demokrata Párt is akart néhány kellemes órát szerezni tagjainak s azok családjainak. „Mun­kások! Elvtársak! Itt a farsang! A burzsoá tár­sadalom selyembe, bársonyba bújtatja velőtlen csontjait, arany és gyémánt ékszereket akaszta­nak magukra, hogy egymást elvakítsák a má­sok munkája után szerzett vagyonukkal” - kezdte felhívását osztályöntudatos hévvel a szervezőbizottság, majd tudatta, hogy a nyo­morgók báljának elnevezett rendezvény a Ká­roly körút és a Király­­utca sarkán levő Wasser­mann teremben lesz. A belépőjegy árát har­minc koronában szabták meg, s a bevételt a Népszava támogatására szándékozták felaján­lani. A bált azonban a rendőrség betiltotta. Azok, akik kerülték a bálokat s más zajos mulatságokat, több színházi premier közül is vá­laszthattak. A Népszínház Berczik Árpád A pa­rasztkisasszony című vígjátékát vitte színre, az Opera a Sába királynőjét új millenniumi kosztü­mökben és díszletekkel. A Nemzetiben Herczeg Ferenc háromfelvonásos darabját, a Honthy Házát mutatták be, amelyről elragadtatott han­gon számolt be a lap. Jászai Mariról is írt február 5-i számában a Budapesti Hírlap, de nem valamely szerepe, hanem­­ egy bírósági ügye kapcsán. A per tár­gyául szolgáló történet szálai az előző évre nyúltak vissza. A Bánk bán előadásán valaki a szereplők közül elnevette magát, s ez ugyan­csak kihozta sodrából a heves vérmérsékletéről is ismert tragiká. Azt hitte, hogy az apródját alakító Szohner Olga volt a vétkes, ezért a jele­net után a színfalak mögött összeszidta s „iste­­nesen megrázta”. A fiatal színésznő becsület­sértésért és könnyű sértésért beperelte Jászait. Ötven forint pénzbüntetésre ítélték, de a fel­­lebbviteli bíróság új tárgyalást rendelt el annak megállapítására, hogy „a művésznő az affér al­kalmával beszámítható állapotban volt-e vagy sem”. A Szohner kontra Jászai pernél kisebb kö­zönséget vonzott egy hétköznapi szerelmi drá­ma tárgyalása a bíróságon. Benedek Gusztáv szabólegény állt a budapesti királyi büntetőtör­vényszék előtt, mert féltékenységből végezni akart kedvesével, Tóth Anna varróleánnyal. A tudósítás szerint „a Dohány utcában rálesett a lányra, s revolverrel el akarta emészteni­ a hűte­­lent”. Háromszor lőtt rá, de egyszer sem találta el. Az ügyész szándékos emberölésért szigorú büntetést kért rá, de Wellisz Vilmos doktor ki­tűnő védőbeszéde után csak nyolchavi börtön­re ítélték. A boldogtalan szabósegédnél nagyobb fi­gyelmet keltett, főleg felsőbb körökben, bizo­nyos Cseh Enok, aki a Nemzeti Kaszinó ko­mornyikjaként elsikkasztotta a rábízott­­hate­­zer-hatszáz forint szivarpénzt. Pontosabban: az utolsó krajcárig elkártyázta, mert „ugyanolyan nagy tételben szeretett játszani, mint az urak”. * E havi lapszemlénk záróakkordjául az Akadémia Szabó Károly emléküléséről tudósí­tó hír kínálkozik. Az ünnepi rendezvényen Szi­lágyi Sándor idézte fel a tudós történetíró alak­ját, aki először vetette fel a millennium megün­neplésének gondolatát. „Ha magam leszek is - mondogatta már 1866-ban barátainak -, fehér lóra ülök s elmegyek Munkácsra, ahol a hét ve­zér megpihent.” Ábrán László A táncok közül különösen a szupécsárdást ropták Weber Lajos felvétele

Next