Magyar Nemzet, 1996. február (59. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-29 / 51. szám

Vitafórum CSÜTÖRTÖK, 1996. február 29. 16 Magyar Nemzet Új kihívás a Nyugat számára A NATO-bővítés Németországból nézve A müncheni biztonságpolitikai szemináriumról közölt jelentés (Magyar Nemzet, 1996. február 5.) kiegészítéseképpen érdemes és szükséges megjegyezni: jóllehet az ellenzékben lévő német szociáldemokrata párt teljes erővel dolgozik azon, hogy 1998-ban, a parlamenti választások győzteseként leváltsa a AfoW-kormányt, a NATO keleti bővítése kérdésében teljes nézetazonosság uralkodik a két néppárt között: az orosz ellenkezés ellenére feltétlenül szükség van a NATO keleti irányú bővítésére. Münchenben is ebben az értelemben nyilatkozott Scharping, az SPD parlamenti frakciójának vezetője. A párt álláspontját egyidejűleg fejtette ki részleteiben külügyi szakértője és elnökségi tagja, Karsten D. Voigt a Das Parlament című hetilap különkiadványában. Újszerűnek tűnik megfontolása: a NATO és EU bővítése megakadályozná, hogy a Németország és keleti szomszédai közötti kapcsolatok csak bilaterális alapon fejlődjenek tovább. Egy ilyen konstelláció ugyanis fenyegetné az összeurópai egyensúlyt és stabilitást Másrészt: a kelet-közép-európai államok csak akkor mélyíthetnék el a kooperációt Oroszországgal, ha a nagy szomszéddal szemben biztos támaszt nyerhetnének a NATO-ban. Vagyis a NATO bővítése éppenséggel nem Oroszország elszigetelését szolgálná, ellenkezőleg: elősegíthetné Moszkva kapcsolatainak erősítését nyugati szomszédai és a NATO felé. És ezen felül megakadályozná a kelet-közép-európai államok renacionalizálását és esetleges fegyverkezési versenyét.Miért nem fogadhatja el az orosz vezetés eme ésszerű érveket? Ugyancsak a Das Parlament egyik különkiadványában úja Walter Schilling, aki 1988-tól 1991-ig német katonai attasé volt Moszkvában: az orosz társadalom számára alapvetően idegen a nyugatosodás, illetve amerikanizálódás vágya, az orosz politikai elit többsége nem akceptálja a birodalom bukását, és a moszkvai vezetés is napról napra bizonyítja, hogy működése e „klasszikus orosz gondolkodásmódban” gyökerezik. A nyugati demokráciák számára új kihívást jelent, hogy Oroszország megint imperiális hatalomra törekszik, de éppen ezért van szükség arra, hogy az EU-ba és a NATO-ba felvegyék ama országokat, melyek érzik a fenyegetettséget. Dr. Bezerédj Zoltán Köln Az antalli hagyaték A demokrácia mesgyéjén Olvastam dr. Vígh Károly „Az élő szellemi hagyaték” című írását néhai Antall Józsefről, akivel volt alkalmam 1991-ben Antall miniszterelnök úrral a parlamentbeli szobájában másfél órát együtt tölteni, ahol részleteseit elfhondtam a „történelem számára” a Varsói Szerződésből való kilépésünk történetét. A mai hazai politikai generáció igen hamar feled. S vannak, akik „hivatalból” szívesen feledtetik az embereket. Antallnak és a Fórumnak igen sokat köszönhet a magyar nép: többek között a vértelen, megrázkódtatás nélküli átmenetet a vörös diktatúrából a demokrácia mesgyéjére. Mesgyéjére, mert még, sajnos ma is ott tartunk. Igaza van Debreczeni Józsefnek, amikor azt írta valamelyik cikkében: Antall a maga nagy lángolásában azt hitte, hogy 1990-ben Kossuth népét kapja. Nem: a szovjet báb, Kádár János és a „legyőzhetetlen erő”, a „dicső” pártja által elrontott tömegeket kapta örökül. Ezért is vagyunk ma ott gazdaságilag, ahol áll az ország. A háborús romokat 1945 után egy megszállt országban két és fél év alatt rendbe hoztuk. És most? Hat évvel a kommunizmus összeomlása után? - Örültem Vígh Károly írásának! Sok mindent helyreigazított és igazságot szolgáltatott a már-már feledésbe menő Antall Józsefnek. Gosztonyi Péter Bem A Magyar Nemzetben szinte naponta jelenik meg cikk az adózásról, gazdaságunk helyzetéről és különböző visszásságokról. Az írások egy része tükrözi a kormány hivatalos álláspontját, másik részük szakértők sokszor elvont tanulmánya, és csak töredékük származik vállalkozóktól. Az a véleményem - ismerve a mai magyar adó- és biztosítási rendszert - ma már lehetetlen nyereséges vállalkozást folytatni úgy, hogy ne kényszerüljön a vállalkozó kisebbnagyobb ügyeskedésre, amit az APEH utólag bármikor adócsalásnak minősíthet Ma már csak az adóhatóság buzgalmán és értelmezésén múlik, kiről derül ki utólag, hogy adócsaló. Hazánkban közel egymillió „adócsaló” vállalkozó létezik, s ha számításba vesszük a náluk foglalkoztatott alkalmazottakat, kiknek egy része feketén dolgozik, más része „belemegy” valamilyen bércsalásba, akkor legalább kétmillió az érintettek száma. De még nagyobb lehet ez a szám, ha hozzávesszük azon fogyasztókat kik vásárolnak vagy szolgáltatásokat fogadnak el számla nélkül, valamint azokat, akik nem állítanak ki áfás számlát a borravalóról, a hála- vagy csúszópénzről. Ezért tartom szükségesnek kezdeményezni: szóljanak hozzá ehhez az össznépi vitához maguk az érdekeltek, a „fekete gazdák”, feltárva őszintén az okokat. Ne kelljen szégyenkezni annak, aki vállalkozó, vagy kisomfordálnia egy rangos párt elnökségéből annak, aki talán egymaga többet ért a gazdasághoz, mint az összes többi, magát szakértőnek kiadó dilettáns bajkeverő. Ebben az országban ha sokáig hallgatjuk az adóhatóság beszámolóit a bevételekről, az a kényszerképzetünk kezd kialakulni, hogy csak az alkalmazottak fizetnek adót, a vállalkozók, mint potenciális bűnözők, csak egy töredék sarcot hajlandók leadni. Ebből levonható tanulság önként adódik: a vállalkozásokat azonnal vegyék át a dolgozók össznépi tulajdonba, és talán a harmadik ötéves terv végére lerakhatnánk a kommunizmus alapjait. Ahogy a politikusokat elnézem, beleértve mind a hat pártot, egyik sem rukkol ki épkézláb ötlettel. Megválasztásuk előtt fát, fát ígérnek, majd utána sorban elfoglalják a zsírosabb gazdasági és pénzügyi pozíciókat, és évente megszavazzák képviselői jövedelmük emelését. Miután a gazdaság fellendítése a nagy elvonások következtében lehetetlen, marad a mindenáron való eladás, a hitelek felvétele, s így az államadósság tovább növekszik. Cserébe garantálja tisztelt kormányunk a stabilitást, mely alatt a „húzzunk egyet a nadrágszíjon” politika kilátástalan, vég nélküli sorozatot kell értenünk. Nem véletlen, de nevetséges, hogy a legjobb befektetés az államkötvény, amellyel a vállalkozók elől az állam elszedi a hiteleket, és a belső államadósság növelésével tulajdonképpen feléljük jövőnket. Megdöbbentő, ahogy a parlament sokszor évekig képes vitatkozni pár millióról, de amikor a bankokról van szó, egyből odaadunk tizenkétmilliárdot. Legtöbbször még nem is kötik az órunkra, vagy megmagyarázzák, ha most nem adnak 12-t, holnap 24-et kell adni. Érthető ez? A diákoktól a tanulásért, mely a nemzet felemelkedésének záloga, bevasalunk kétmilliárdot, a bankokat meg két év alatt kisegítjük 400 milliárddal... Hol itt a logika? Vagy: bezárunk egy-két kórházat, megnöveljük a vállalkozók terheit, amivel elfoglalkozik a sajtó évekig, és nyerünk esetleg fél százalékot. A kamatteher, mely az állam pénzügyi politikájának, azon belül az államkötvénynek köszönhető elsősorban, 1992-höz viszonyítva emelkedett 10,2 százalékkal (!), miközben a tb-ellátás költségvetésen belüli aránya 0,1 százalékkal növekedett. Úgy látszik, a kamatteher nem érdekes, azzal nem foglalkoznak a politikusok, helyette elszórakoznak a szociális kiadások lefaragásával. A bankok képviselői rendre bekerülnek a kormányba, a kormánypártok tagjai pedig nem csekély díjazásért felügyelik a pénzintézeteket, melyek hálából elnyelik azt, amit az APEH dézsmaként beszedett. Nagyon szép ez a körforgás, csak közben tönkremegyünk. Miért veszteségesek tulajdonképpen a pénzintézetek - kérdezné értetlenül egy nyugati bankár, hiszen náluk ez ritka, mint a fehér holló. A speciális magyar éghajlat lenne az oka vagy a szakértelem hiánya? Nem, ennél sokkal egyszerűbb az ok: a gazdaság csalárd működése. Ugyanis egy bank kétféleképpen mehet tönkre: vagy úgy, hogy nem tud hitelt kihelyezni, vagy úgy, hogy ami hitelt kihelyez, azt nem fizetik vissza. Ha igazából belegondolunk, ugyan hogyan tudna felvenni hitelt egy normális vállalkozó, ha nyereségének alapja a be nem fizetett adó, az eltitkolt jövedelem pedig banki eszközökkel nem átvilágítható. De még ennél is nagyobb baj az irreálisan magas kamatszint, a bürokratikus kötélhúzás és a bank által támasztott feltételek, melynek csak az a vállalkozó tud eleget tenni, akinek nincs is szüksége hitelre. Mi marad ezután? A bank ad pénzt - ritkán bizonyítható csúszópénzért vagy mohóságból - a szélhámosoknak akik minden feltételt elvállalnak, hiszen nekik mindegy, mennyit nem fizetnek majd vissza. Vagy marad utolsó lépésként a bank számára a legkisebb jövedelmet biztosító államkötvény forgalmazása, mellyel bezárul a kör: a hitel nem a gazdaság fejlődését, hanem a belső államadósság növelését fogja szolgálni, ami viszont visszahat, és magasan tartja a hitelkamatokat. Ebből is látható, normális bank nem létezik normális gazdaság nélkül, és hiú ábránd az, hogy a gazdaság pénzügyi eszközökkel rendbe tehető. Miért ragaszkodnak ehhez akkor körömszakadtáig politikusaink? Ki tudja. Biztos így egyszerűbb, könnyebb az adókat emelgetni, mint a gazdaságot rendbe tenni, így azonban a fordítottját érik, el amit akarnak, hiszen az irreális elvonások csak a feketegazdaság számára biztosítanak profitot, a legálisan működők előbb-utóbb összeomlanak. Ha a politikusok valóban akarnák a feketegazdaság felszámolását, először saját portájukon kellene kezdeni. Nem véletlen, hogy a mai napig nem tudtak összehozni egy összeférhetetlenségi törvényt, és hangzatos nagy szavakon kívül semmi sem történt a privatizációs és korrupciós ügyek feltárásában sem. Sokakban támad fel a gyanú, talán a maffia épült be a politikába, és a feketegazdaság erősödésének ez az oka. Lehet, hogy fennáll ilyen veszély is, de szerintem ez inkább fordítva igaz: nálunk a politika épül be a bűnözésbe, miután a politika a hatalmát arra használja fel, amire akarja. Nemegyszer derül fény arra, hogy az igazán nagy visszaélések mögött ott a haveri vagy rokoni kapcsolat, utána pedig ezen ügyek szépen elhalkulnak. Minket, adófizetőket pedig megnyugtatnak, akár csak néhány száz millió, egyébként behajthatatlan, csak az adókulcs az, ami megváltoztatható. Igazából kilátástalan háború ez a politikusok harca a vállalkozók ellen. Mindkettőnek igaza van a saját szempontjából, csak közben egy ország megy tönkre. A kormány szerint a hiány oka a be nem fizetett adó, ami éppúgy igaz lehet, mint a vállalkozók érvelése, hogy a túlélés csak csalással biztosítható. Jó lenne egyszer itt berekeszteni a vitát, megvizsgálni azt, mennyi adó- és biztosítási összeget tud a gyártó beépíteni terméke árába úgy, hogy azt számlával el is tudja adni, majd kiindulásképpen ezt az összeget minden vállalkozón bevasalni. Nem hiszem, hogy ebben a vállalkozók ne lennének partnerek, ki ne akarna becsületesen, félelem nélkül, munkájából megélni, mint ahogy ez tőlünk nyugatabbra bevett gyakorlat. Vegyük már észre: minél inkább elszakad a gazdaság teljesítőképességétől a beszedhető adó és biztosítás, annál nagyobb lesz a feketegazdaság. Ráadásul állíthatom: talán a gazdaságnál is nagyobb az a rombolás, amit a fejekben, az erkölcs teljes lezüllesztésével okoz ez a fajta erőszakos adóharácsolás, ahol lassan minden állampolgár saját államát tekinti legnagyobb ellenségének. Mi akkor itt a megoldás? A teljes szemléletváltás. Az elrontott fiskális politika felszámolása, új adó- és biztosítási rendszer bevezetése, az állam külső és belső adósságának átmeneti felfüggesztése, hogy a gazdaság lélegzethez jusson, és talpra lehessen állítani. Általános kampány indítása az emberek fejének „átmosására”, hogy felejtsék el: az állam nem ellenség, hanem értük van, s az elvonás után nekik is marad. Lehet, hogy ezt a fajta megtisztulást már nem az én generációm fogja elvégezni. Kovács László vállalkozó Budapest A feketegazdaság talajáról nézve Legkönnyebb az adót emelni Az ellenzék felelőssége Vállalható jövőképet akar az ország . Gyakran elhangzik a felszólítás, hogy mondjon le a kormány. Ezzel én magam is egyetértenék, de a legnagyobb sajnálatomra a javaslatot nem támogathatom, mert nem látom azokat a koalíciós együttműködésre kész ellenzéki erőket, nem látom azt az árnyékkormányt, mely el tudná hitetni a társadalommal, hogy a jelenleginél jobban látná el a kormányzás rendkívül nehéz feladatát. Már egy évvel ezelőtt azért hoztam szóba az árnyékkormány ügyét, hogy felhívjam az ellenzék figyelmét az együttműködés megteremtésének és a kormányzásra való felkészülésnek a halaszthatatlan fontosságára. A választópolgárok többségének ugyanis elege van a nagy szavakból. Két választás után csalódva, végre egy valóban nyugodt erőt szeretnének, amely nem politikai hangoskodásával, hanem szakszerűségével nyerné meg a bizalmukat, hogy kivezeti az országot aggasztóan súlyos helyzetéből. Ezzel szemben azt látják, hogy a kisgazdapárt vezetője fűt-fát ígér, kétségtelen népszerűséget szerezve arra, hogy a parlament örökös tagja maradjon. A kereszténydemokraták néhány vezetője pártja elsöprő győzelmének ábrándját kergeti, az MDF nagy erővel folytatja belső torzsalkodásait, egyedül a Fidesz mutatja azt a politikai érettséget, sőt bölcsességet, amely szégyenszemre a többi ellenzéki pártból hiányzik. Sokan elmondták már, hogy a mai baloldali-balközép koalíciót csak egy jobbközép koalíció válthatja fel sikeresen. Mivel mind a négy ellenzéki parlamenti párt jobbközép párt, a megoldás kézenfekvő lenne. A kisgazdapárt azonban ma alkalmatlannak tűnik mindenfajta koalícióra. A maradék három ellenzéki párt által tervezett és sokak által vágyott Polgári Szövetség létrehozását pedig a kereszténydemokraták egyelőre megakadályozták. Kikben és miben bízhat ezek után a magyar társadalom politikai változásokat óhajtó része? Mindenekelőtt a Fidesz - Magyar Polgári Pártban és a Magyar Demokrata Fórumban. E két pártnak kell a jobbközép erők összefogásának politikai kovászává válnia. Azaz ki kell dolgoznia egy közös program és a politikai együttműködés keretét, amely nyitva áll minden mérsékelt nemzeti és polgári demokrata erő előtt. Fel kell vázolnia a majdani kormány legfontosabb elképzeléseit, céljait, módszereit, s meg kell neveznie azokat a személyiségeket, akik a következő kormány meghatározó tagjai lesznek. Tudom, hogy ez rendkívül nehéz feladat, de az ország is rendkívül nehéz helyzetben van, ezért az ellenzéki pártoknak nem felszínes politikai klikkharcokban kellene elfecsérelni erejüket, hanem megalapozott és elfogadható programokat kellene kidolgozniuk. Az ország választ vár a társadalmat gyötrő kérdésekre, és vállalható jövőképet akar. Elege van a politikai torzsalkodásokból és a parlamenti kabarékból. Színvonalat követel, amire vagy képesek lesznek a politikai pártok, és akkor lesz magyar jövő, aminek az érdekében még áldozatot hozni is érdemes, vagy kiábrándultan bukdácsolunk tovább. Salamon Konrád Cs. Kovács László rajza A vidéket járó gazdasági szakíró Lázadjunk fel? Az ismert gazdasági szakíró, a sajtóban is publikáló közíró hölgy forradalomra buzdít. No nem a tévében vagy a lapokban teszi, dehogy! Ennél azért óvatosabb. Inkább a vidéket járva, élőszóban lázít. Annyira nem fél, hogy a kis vidéki rádiók mikrofonjába is elmondja: lázadjunk fel! Előbb polgári elégedetlenséggel, később tán erőszakkal is döntsük meg a kormányt! Rendet kell csinálni, mondja, kisöpörni az ellenérzésűeket. És igazat is szól, főleg amikor elmondja a mit sem sejtő (vagy éppen sejtető) vidéki polgároknak, közelről és a berkekből nézve hogyan is zajlott le a privatizáció? Hogyan tudta egy bizonyos, tűzközeli réteg, milyen lesz a következő törvény, hogyan kell az értékpapírokat először külföldre vinni, majd ott készpénzzé tenni, majd ezt idegen tőkének álcázva visszahozni, befektetni — hogy aztán némi rövid távú szipolyozás után kivinni a hasznot a tőkével együtt, majd az egész folyamatot tetszés szerint ismételni. Itt tartunk most. A gazdasági szakírót egy párt utaztatja, a megálmodott három koalíciós egyike. Kevesen gondolnak arra, hogy Magyarországon a szavazások, választások sorsa mindig vidéken dől el. Akkor is, ha Budapestet látjuk-hisszük a központnak. Ez éppen a Kossuth téren meg a Rózsadombon jut túl ritkán az érintettek eszébe. Amíg a választópolgárok négyötöde Pesten kívül él, igen veszélyes az, ami vidéken történik, így veszélyes ez a hölgy is, hisz némelyik mondanivalójából éppenséggel a lázító szándék és a legtisztább anarchia világlik elő.A hölgy magnószalagra mondja: kéne pár hónap Országgyűlés nélkül, amikor csak rendeletekkel lehetne uralni az országot Merthogy a demokrácia csak akadály... Hogy ezt elérjük, most kéne a kormány ellen lázadnia a tömegeknek! Forradalmat...! A közbevetésre, hogy az ilyen forradalom alkalmából bizony a tömegbe szoktak lőni, hölgyünk legyint: no és...? Mi az a néhány száz halott azokhoz a most megnyomorított milliókhoz képest? Ami a legrosszabb: egy-egy ilyen kisvárosi gyűlésen a hallgatók hosszan tartó, forró tapssal jutalmazzák az efféle kijelentéseket. Díjazzák ezt a fajta radikalizmust, a hangzatos jelszavakat hisz keserveiket vágyaikat káromkodásaikat hallják vissza a pódiumról. Pirosra tapsolt tenyerek és fénylő tekintetek kísérik a szónokot. Aki ma még csak ott, csak akkor és csak azokhoz beszél. De ha egyszer kiáll egy térre, és megafonok viszik szét a hangját... ki tudja, megállunk-e a „csak” néhány száz halottnál? Nemere István Mit nyújtanak a tanfolyamok? „Miért tíz százalék a majdnem húsz százalék?” című, Kis Papp Lászlóval készült interjúban elhangzott egy olyan megállapítás is, amely joggal sérti a tisztességesen működő oktatószervezeteket. Az interjú egy része azonban - véleményem szerint - félrevezető megállapítást tartalmaz. „Magyarországon ma több mint háromezer kft. él meg abból, hogy ilyen-olyan egy-két éves tanfolyamokat szervez pénzért munka nélküli fiataloknak, akik után központi forrásból lehet támogatást szerezni. Azt azonban senki sem ellenőrzi, hogy milyen ezeknek a tanfolyamoknak a minősége” - olvasható az írásban. Nos, valóban sok, felnőttképzésre szakosoddó oktatóvállalkozás van Magyarországon. Valóban „ilyen-olyan” tanfolyamokat szerveznek. Ha Kis Papp László úr az Országos képzési jegyzékben szereplő mintegy kilencszáz szakma sokszínűségére utal e kijelentésével - és merjük remélni, erre gondol -, akkor tökéletesen igaz,za van. Eszmefuttatásának második részében azonban a tanfolyamokat minősíti. Szeretném megnyugtatni Kis Papp urat, hogy a képzést a minisztériumok, köztestületi kamarák, munkaügyi központok és a szakmai szövetségek felügyelik és szigorúan ellenőrzik az oktatás minőségét, ugyanakkor a magukra adó képzőintézmények is ügyelnek arra, hogy tanfolyamaikon valóban kurrens szakmát adjanak hallgatóik kezébe. Erre egyértelmű bizonyíték a volt hallgatók elhelyezkedésének magas aránya. Borsi Árpád Budapest