Magyar Nemzet, 1996. február (59. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-24 / 47. szám

SZOMBAT, 1996. február 24. Fókusz Letargia Szépen, halkan csődbe jutott jó néhány könyvkiadó. Olyanok is, amelyek kiváló könyveket adtak ki, olyanok is, amelyek nagyon keresték a közönség ke­gyeit. Voltak, amelyeket kihúztak a csődből, voltak, amelyeket nem. Már sen­ki sent rajong, mindenki beletörődött, hogy ide jutottunk. Igaz, még nem érez­ni a könyvhiányt, mert a csődbe vivő készletekből bőségesen jut az utcára, a boltokba. Ahol valami csoda vagy alapítványi támogatás folytán még nem tel­jes a csőd, ott is a leggyakrabban úgy fogadják a szerzőt: hozzál pénzt, és kiad­juk a verseket, novellákat, tanulmányokat. Honoráriumot természetesen nem tudnak fizetni, ha a szerző összekoldulja, az is jobb. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Az író megadja magát: nem kell pénz, de legalább olvassanak. Megjele­nik, de hiába keresi a könyvet, a legtöbb helyen nem is hallottak róla. Várja a kritikákat, mindhiába. Lesi az ismerősök tekintetét, aztán letargiába esik. Meg­fogadja, soha az életben nem gyötrődik többé, nincs semmi értelme. Csakhogy attól költő vagy író, hogy a fogadkozás ellenére sem tudja abbahagyni az írást. Néhány év alatt újra összeáll egy kötet, és kezd mindent elölről. Árgus szem­mel figyeli kortársait, kinek miért sikerült a jelentéktelennek vélt hordalékot is pompázatos, kemény kötésű, szépen illusztrált kötetben kiadatnia, figyeli az egykor vele azonos rangúnak mondott pályatársa csillogását vagy vergődését. Soha ilyen rosszkedvű nem volt még az írótársadalom, még az ötvenes években, a kényszerű hallgatás idején sem. Akkoriban ugyanis senki sem gon­dolta komolyan, hogy a friss Kossuth-díjasok megközelítik a hallgató Weöres Sándor vagy Mándy Iván szintjét. Mindenki hitte, hogy előbb-utóbb véget ér a lidércnyomás, és helyükre kerülnek a dolgok. Mostanában senki sem tudja, mire kellene várnia. Aki még nem teljesen depressziós, eltöpreng, hogyan lehetne a lassan ál­talánossá váló letargiát oldani. Több lett a díj, nem sokat segített. A Babérko­szorús Művész címre már jobban oda kell figyelni, hiszen nyugdíj-kiegészítés­sel jár. De vajon lesz-e pénz annyi koszorúra, hogy a sok megkeseredett író­nak némi független nyugalmat teremtsen? És el lehet-e feledkezni e nyuga­lomban a letargiáról? (pertovits) Újraéled a vallási türelmetlenség? Ha szomszédomnak gyásza van, halkabbra fogom a hangomat. A zsidó ka­lendárium legünnepélyesebb rituális böjtjén (Áv hó kilencedik napján, amikor a jeruzsálemi templom lerombolására emlékeznek, fájdalommal, bűnbánattal) otrombaság utcabált rendezni a Dohány utcában, aminthogy rút tapintatlanság nagypénteken, a keresztények gyásznapján vidám vásárt tartani a Mátyás­templom előtti téren. A másik ember iránti tisztelet és együttérzés diktálja így, már akinek diktálja. A társadalmi együttélésnek az alapszabályait kora gyer­mekkorban kell megtanulni. Ha e leckék (példaadó magatartásmintákkal) ki­maradnak a felnövekvők életéből, hiába a felnőttkorban kapott eligazítás, még ha találékonyan elnevezett mozgalmak formájában érkeznek is (Tégy a gyűlö­let ellen!, Te is más vagy, te sem vagy más), a mindennapi gyakorlatban érzé­ketlennek mutatkoznak az emberek polgártársaik személyes fájdalma, legszen­tebb meggyőződése iránt. A mai felnőtt nemzedékek életéből jobbára kimarad­tak ezek az erkölcsi s viselkedésbéli tudnivalók. Az államvallássá tett ateizmus parancsára minden idők vallási türelmetlenségi akcióinál elszántabb küzdelem indult a hitbéli meggyőződések és hagyományok ellen; sőt, gyásza is csak az „elsőrangú” állampolgárnak lehetett. Akinek a hozzátartozója munkatáborban, börtönben, szovjet hadifogságban halt meg, csak titokban sírhatott. A másság iránti tisztelet és megértés ma sem tananyag. Alkalmi, társadal­mi - politikai­­ kampány, amely vagy magával ragadja az embert, vagy nem. A tömegtájékoztatás hivatásosait nemigen ragadja, különben napi hírműso­rukban aligha szánnának hosszú másodperceket annak a kis településnek, ahol a képviselő-testület és a katolikus pap azon vitatkozik, vajon működhet-e a fa­lu diszkója a templom szomszédságában nagyböjt idején. Meglehet, a Magyar Televízió terjengős információi e voltaképpen egyértelmű viszályról azt kíván­ják elhitetni velünk (miközben atomvonat robog az országban, a pénzügymi­niszter lemondásának következményeit latolgatja a nép, sosem tapasztalt adó­­terhektől nyögve), hogy vannak még boldog kisközségek e hazában, ahol nem a munkanélküliség, a szegénység, a bizonytalanságban megrekedt mezőgaz­daság, a kiüresedő iskola, a rosszul fölszerelt orvosi rendelő a gond, hanem a diszkó - nagyböjt idején. De az is lehet, hogy az újraéledő vallási türelmetlen­ség duzzasztja híradóközleménnyé egyetlen kis falu egyetlen (kis) ellentétét? Akár egyik, akár másik „mozgatórugó” kezdett működni a Magyar Televízió híradójában, nem árt fölhördülnünk miatta. Toleráns polgárként, előfizető­ként, demokrataként egyaránt. (lőcsei) egint elment valaki a régi idők tanúja közül, egy ele­gáns úr, egy szenvedélyes játékosa az életnek, egy színész a ro­hamosan fogyatkozó csapatból. Mostanában már kissé hajlott hát­tal, lassan, megfontoltan lépdelve járt, maga elé nézve, de csaknem elő­re köszönve mindenkinek. Ilyenkor kiegyenesedett, arcán szétáradt a de­rű. Olyan nagy eleganciával öltözkö­dött, mintha még most is hódítani akart volna, de talán nem is tett le a hódításról nyolcvanesztendősen sem. Gondosan vasalt ing, csinos nyakken­dő, jól kiválasztott díszzsebkendő a finom zakó szivarzsebében, fényes cipő, kifogástalan nadrágéi... Ezüst­ész haja frissen ápolva, pedánsan megfésülve, így lépett ki az utcára, így jött be a színházba... Pataki Jenő. Tavaly ilyentájt még arról írhat­tam, itt, ebben a lapban, hogy milyen nagy kedvvel és mekkora fáradhatat­lansággal készül új szerepére. Az idős, de ifjú szívű színész barátaim­nak írott darabomban Eugene-t ját­szotta. Más nem is alakíthatta volna ezt a figurát, hiszen Jenő bátyám franciaországi élményét kölcsönöz­tem annak az öregúrnak, aki a Késő­virágzás elnevezésű színtársulatnak a tagja a Vidám fináléban. Ez az Eu­gene - akárcsak Pataky Jenő - ami­kor 1956 után emigrált, fellépett egy párizsi színházban, mégpedig Michel Strogoff, azaz Sztrogoff Mihály sze­repében. A darabbeli Eugene négy­­száznyolcvanhatszor adta a Verne-re­gényből készült monodráma főhősét a francia publikum előtt. Az olvasó­próba után Pataky félrehívott. - Kérlek szépen, te azt írod erről az Eugene-ről, hogy egy kis revüszín­házban játszott, és mindössze négy­­száznyolcvanszor ment a Sztrogoff.. Nos, kérlek, én az Eve de Paris-ban, azután meg a Nouvelle Eve-ben ad­tam ezt a darabot, mégpedig ezer­­négyszáznyolcvanszor! Lugosi bará­tom rendezte, tudod, a kedves Gyuri, te is ismered. Óriási sikerem volt! Te­hát engedelmeddel eszerint monda­nám. És előadnék abból a dalból egy kis részt, amit Sztrogoff énekel, ami­kor ott áll hősiesen... Meg aztán itt ez a kis szájharmonika. Még gyerekko­romból maradt meg. Behoztam, játsz­hatnék rajta halkan, amikor nincs szövegem, csak ülök ott hátul... Be­leegyezel? Beleegyeztem, boldogan. Hiszen ez az ő személyes szerepe volt, neki írtam, más nem is játszhatta volna. Ahogy nem is játszhatja most már he­lyette senki, senki sem képzelheti be­le magát a hófehér, aranysujtásos cári egyenruhába, csakis ő idézhette fel esténként a párizsi sikerek emlékét. - A tánckar után jöttem, gondol­hatod... de győztem! Mégis haza akart jönni, újra itt­hon játszani, mint annak előtte a sze­gedi meg a pécsi színházban, aztán az ötvenes években már Pesten, a Pető­fiben. 1979-ben tért haza, előbb a Madáchban, majd a Nemzetiben lép­hetett a közönség elé. A fiataloknak talán ismeretlen volt, de az idősebbek jól emlékeztek rá. Emlékeztek a film­jeire is. A Halálos tavasz, a Tokaji rapszódia, a Párbaj semmiért, a Gyurkovics fiúk, a Halálos csók, a Tengerparti randevú és annyi más film szereplőjére a harmincas, negy­venes évekből. Emlékezhettek a jó­képű, elegáns, derűs tekintetű, csi­nos, kellemes férfira, a női szívek hódítójára, a rokonszenves, szép or­­gánumú színészre, a becsületesség megtestesítőjére. - Bárhol voltam is, én mindig a Nemzeti Színház tagjának éreztem magam, hiszen itt kezdtem a pályát 1936-ban - mondta, és remélte, amit végül is megkapott: az örökös tagságot. Abban az új produkcióban, a Szent Péter esernyőjében, amit a múlt év novemberében kezdtünk próbálni, két szerepet is kapott. Egy püspököt meg egy öreg professzort alakított volna. Az olvasópróbán már panaszkodott: — Fáj a derekam, majd’ leszakad... — De végigülte a próbát, kissé fázósan, a felöltőjébe burkolódzva. Én terítettem rá, mert láttam, nem érzi jól magát. - Köszö­nöm! - mondta meglepetten, és res­­tellkedve, mert nem engedte kényez­tetni magát. Aggódtam, mert tudtam, hogy a Vidám finálét is már egy sú­lyos operáció után vállalta, csakhogy nem látszott rajta a betegség, fáradt­ságát is leplezte, kedvvel, lendülete­sen játszott. De most, ezen az őszön már nehezen palástolhatta gyengesé­gét. Kezelésekre járt, mégis úgy ér­kezett a próbákra, úgy ült a színész­büfében, mintha semmi baja sem len­ne, és mindig kifogástalan eleganciá­val jelent meg. Ha valaki Jenő bácsi­nak szólította, kijavította: - Legfel­jebb Jenő bátyám!... Hősiesen tűrte a fájdalmakat. Az első próbák egyikén megint félrehívott. -Kérlek, ez a Kupeczky, ez a professzor, amikor a kis Wibra Gyu­rival elmondatja a conjugatiókat, az e tövűek igeragozását, mondhatna ki­csit többet is. Vergiliusra gondoltam. Feladhatna a kisfiúnak memoritert, mégpedig úgy, hogy előbb elmond­ja. .. Arma virumque cano, Troiae qui primus ab oris... és így tovább. Csak néhány sor. Mi a véleményed?... Most sem ellenkeztem. Megha­tott, mennyire szereti a szerepét, mennyire élni akarja. Gazdaggá tenni. De már nem tudott bejárni. A fájdalmak leteperték. Hírlett, hogy otthon meg a kórházban tovább szö­vi Kupeczky meg a püspök szere­pét. Egyik hajnalon - amikor haza­vitték a kórházból — felöltözött, várta, hogy jöjjön érte a színház ko­csija, és vigye a próbára. Azt hazudtuk jótékonyan, hogy elhalasztjuk felgyógyulásáig a be­mutatót. Pedig tudtuk, hogy nincs re­mény. Csak ő hitt még abban, hogy színre lép, hogy újra kigyúlnak a ref­lektorok, hogy ott lehet a kollégák, a drága barátok között, ott állhat majd a tapsban, hogy a közönség... A főpróba napján halt meg. Amikor a premier estéjén, a vas­függöny mögött pezsgővel koccin­tottunk, közénk idéztem, és bizo­nyára ott is volt velünk, a Nemzeti színpadán, amit lélekben nem ha­gyott el soha. Egy SZAKONYI KÁROLY úr a Nemzetiből. a Magyar Nemzet galériája Nincs olyan Sopronban megforduló utazó, aki meg ne csodálná és magával ne vinné a Fő tér egyik ékességének, a St­or­no-h­áznak a képét. E néven ismerik itthon és külföldön ezt az épületet, pedig ennek a szerkezetében reneszánsz, külső díszeiben rokokó ékszer­doboznak a kialakításában aligha vett részt a nevezetes család. Nagyjából mai, a Festeticsek adta formájában vásárolta meg 1827-ben Storno Ferenc. A kismartoni születésű, olasz eredetű építész, festő és restaurátor megőrizte a nemes formákat, így járt el nemcsak lakóháza, de többnyire valamennyi, a történelmi Ma­gyarország számos pontján kivitelezett helyreállításakor is. Sosem avatkozott be az épület szerkezetébe, tapintatos óvatossággal elke­rülte, hogy helyrehozhatatlan változtatásokat hajtson végre, mint erről a pannonhalmi restaurálás mai munkatársai is meggyőződ­tek. Templomberendezései is hasonló visszafogottságról tanúskod­nak. Fő téri háza, melyben annak idején Mátyás király megszállt, ideális otthont nyújtott az örököseitől mára a város tulajdonába került gyűjteményének, és választékos kerete volt egy csendes, mi­nőségi életformának, amelyről lassan fogalmunk sem lesz. Emlékét az ugyancsak általa restaurált soproni Szent Mihály-templom osz­­lopkötegének képével idézzük fel. Magyar Nemzet 9 „Gyilkos kapitalizmus glepő módon az amerikai el­nökválasztási hadjárat bein­dulásakor nemcsak a repub­likánus párti jelöltségért versengők, így Bob Dole szenátor vagy Pat Bu­chanan, az ismert jobboldali közíró, hanem az újraválasztásért küzdő de­mokrata elnök, Bill Clinton is mind erősebb hangot használ a nagyvállala­ti vezetőkkel és általában a mene­dzserréteggel szemben. E populistá­nak tűnő jelenség oka elsősorban a munkanélküliség növekedése, az em­berek könyörtelen utcára tétele. „Gyilkos kapitalizmus” - ezt a meg­fogalmazást használja a Newsweek legutóbbi számában. A tőkés világ­­rendszert utoljára a szovjet sajtó illet­te ilyen kemény szavakkal. Korábban egyenesen szégyennek számított, ha egy vállalat nagyobb tömegben bocsátott el munkásokat, mintegy az irányítás gyenge munká­jának bizonyítékát látták ebben. Ma a Wall Street egyenesen rajong azokért a vállalatokért, amelyek ezerszámra mondanak fel az embereknek. Rész­vényeik árfolyama azonnal magasra szökik. Elbocsátások mindig előfor­dultak a termelő- és szolgáltatóüze­meknél, de most valami új és fölöt­tébb csúnya dolog történik. „Elvesz­ted az állásodat, és a munkáltatód részvényei emelkednek, az elnök-ve­zérigazgató még kövérebb borítékot tesz zsebre.”A lap „verőlegények­nek” nevezi és pellengérre állítja a fő felelősöket. A­z elnöki, vezérigazgatói fizeté­sek eközben számottevően növekedtek, megközelítve a három és fél millió dollárt, más jutta­tásokon kívül. Amíg korábban és ha­gyományosan a „kék galléros” mun­kások életének velejárója volt a fel­mondás, most a 90-es években a „fe­hér galléros” munkásokat, az értel­miséget és íróasztali dolgozókat fe­nyegeti a vész. New Hampshire-ben, a jelzésértékű elő­választási futamban a republikánusok közül az a Pat Bu­chanan végzett első helyen, aki az amerikai munkahelyek védelmezője«» ként, a szabad kereskedelem ellenző­­jeként számíthat a vallásos, konzer­vatív szavazókra. Az emberek biz­tonságát, jogaik védelmét, életszín­vonaluk romlásának megakadályo­zását követelik. Nálunk lényegében - mutatis mu­tandis - ugyanilyen okok miatt ábrán­­dult ki a lakosság növekvő hányada a kormány gazdasági-pénzügyi politi­kájából, ami végül is Bokros Lajos le­mondásához vezetett. Eljárását erő­sen beárnyékolja, hogy - a hírek sze­rint - már hónapokkal korábban tár­gyalásokba kezdett új elhelyezkedé­séről. Amerikában számos dolog van, amit világszerte etalonnak tartanak. A jó példa szolgai utánzása azonban súlyos zavarokhoz vezet, főleg ha va­laki ostoba módon Magyarországot össze akarja hasonlítani az USA-val. Az optimizmusra nevelt, sikerre orientált, az egyén szabadságát, telje­sítményét és a közösség érdekeit egyaránt elismerő amerikai társadal­mat nem lehet összehasonlítani a há­borús vereség után nehezen talpra állt, majd négy évtizeden keresztül az állam mindenhatóságának ígézetében felnőtt, az önálló döntés felelősségé­től megfosztott, szabadságát és szu­verenitását éppenhogy visszaszerzett, a rendszerváltozási válság gondjaival küzdő mai magyar társadalommal. De ha már az Egyesült Államok la­kosságát is­ egy­re inkább foglalkoz­tatja az életszínvonal náluk megszo­kott folyamatos emelkedésének meg­torpanása, az aggodalom a munka­hely bizonytalansága miatt, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy nálunk a romló közérzet nyomán erő­södik a gazdaságpolitika megváltoz­tatásának igénye. L­ehet érvelni azzal, hogy a „jólé­ti állam” eddigi kedvezmé­nyeit kénytelenek megnyir­bálni a fejlett európai államokban is, még inkább, mint Amerikában. A munkanélküliek száma a robusztus német gazdaságban először emelke­dett négymillió fölé és elérte Fran­ciaországhoz hasonlóan a tíz százalé­kot. Dél-Olaszországban a fiatalok fele munkanélküli, Spanyolország­ban az alkalmazottak és munkások egyharmadának bizonytalan az állá­sa. Egy kimutatás szerint 1993 óta az USA-ban csaknem nyolcmillió új munkahelyet teremtettek, míg az Eu­rópai Unió 15 országában csupán 300 000-et. Az ok a magas bérmini­mum és munkanélküli-segély, a bő­kezű, béren kívüli szociális juttatás. A német gépkocsiipar az elkövetke­ző négy évben 100 000 munkás elbo­csátásával számol. Mindez hivatko­zási alap lehet nálunk a további meg­szorító intézkedések bevezetésére. Csakhogy a szintkülönbség dön­tően meghatározza a lehetséges intéz­kedéseket. Egészen más egy igen magas színvonalat lejjebb szállítani, mint egy nagyon alacsonyt még job­ban csökkenteni. Andorka Rudolf számításai szerint a magyar társada­lom csaknem hetven százaléka egye­lőre „vesztesként” került ki az átala­kulásból. A Világbank jelentésében az áll, hogy Magyarország lakosságá­nak fele a létminimum alatt él. Be­­rend T. Iván a térség országairól írva, lengyel adatok alapján megállapítja, hogy az államszocialista társadalom negyven százalékára becsült képzett, tanult­­középosztálya erősen lemor­zsolódik, széthullik. Ő stratégiai hi­bának tartja a saját piac túl korai és túl radikális megnyitását és egyes ter­melési kultúrák halálra ítélését,­m lehet semmit elvonni a lét­minimum alatt élőktől és ma már egyre kevesebbet a kö­zéprétegektől. Az emberek számára alig értelmezhető az államháztartási hiány és a fizetési mérleg hiányának csökkenése. Nekik az életszínvonal­ról, a nyugdíjról, az egészségügyi ellá­tásról és gyermekeik oktatásáról kell beszélni. Ha e területeken naponta újabb csapásokat szenvednek el, akkor nem hisznek a makrogazdasági ered­ményeknek, s azokat majd valamikor követő felemelkedési ígéreteknek sem. Mintha a pénzügyminiszter le­mondását követően apró elmozdulásra mutatna néhány jel. ,A kétsebességű társadalom létrehozása felforduláshoz, súlyos megrázkódtatáshoz vezet” Ez a Time magazin véleménye önmaguk­ról, a legfejlettebb nyugati országok­ról. Akkor mit mondhatunk mi? Pethő Tibor Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, DOBOS LÁSZLÓ, KULCSÁR KÁLMÁN, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH­­ ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Scriptum Sajtó Portfoliókezelő Rt. Felelős kiadó az Rt. vezérigazgatója Szerkesztőség: 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399; 118-7192 Telefax: 138-4206 Hirdetési ügyekben telefax: 266-8907 Postacímünk: 1392 Budapest Pf. 276. Árusításban megvásárolható a postai területi hírlap-kereskedelmi részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. hírlapárusainál. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest XIII., Lehel u. 10/A; levélcím: Helir, Budapest 1900), ezenkívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a postahivatalokban. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 560 forint, negyedévre 1698 forint, fél évre 3396 forint, egy évre 6792 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Nyomás: QIJ Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793

Next