Magyar Nemzet, 1997. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-16 / 13. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. január 16. rr •• •• Lábody László szerdán búcsúzott a Határon Túli Magyarok Hivatalától, amelynek 1994 szeptembere óta volt elnöke. Ő maga kérte felmentését tisztségéből, s e lépéséről mégoly sok híresztelés látott napvilágot az utóbbi egy hónapban. Lábody László azonban ez idáig nem kívánta kommentálni ezeket, lapunknak utolsó kormányzati munkahetén, csomagolás közben nyilatkozott eredményekről, bírálatokról, meg nem valósult tervekről, valamint döntése okairól. - Lényegében mi késztette arra, hogy felmentését kérje a köztársasági elnöktől? - Döntésem mögött szigorúan személyes okok állnak. Semmiképpen sem politikaiak, hiszen magam is részt vettem a vonatkozó kormányprogram kidolgozásában, s megvalósításával sincsenek gondjaim, fenntartásaim. Elhatározása összefüggésben áll-e a magyar-magyar csúcstalálkozót követő vitákkal, a HTMH sorsának akkori bizonytalanságával? - Is. - Elterjedtek hírek bizonyos személyes ellentétekről. Ezeknek volt alapjuk? - Megint csak azt mondhatom, hogy is. Ez egy összetett helyzet. Alapvetően azt mondanám, hogy rossz volt a struktúra. Többféle megoldás képzelhető el a kisebbségi kérdés kormányon belüli hatékony képviseletére és megjelenítésére, én személy szerint az igazán jó megoldásnak azt tartom, amelyet az új román kabinet alakít ki, ahol tárca nélküli miniszter foglalkozik ezzel a témakörrel. Említette a kormányprogram vonatkozó részét, sikerült eddig betartani? Nyilvánvaló, hogy nem a hivatalnok feladata a kormány tevékenységének, akár csak egy részének is az értékelése. Én arról tudok beszélni, amit úgy érzek, hogy rám volt bízva. Ezen a területen, még akkor is, ha nem sikerült tételesen minden kérdésben előrelépni, de szellemiségében, irányvonalában feltétlenül betartottuk a programban leírtakat. 1994 szeptemberében vette át a Határon Túli Magyarok Hivatala irányítását, ahol számos kényes kérdés várta. Hogy csak néhányat említsek, az RMDSZ- szel kapcsolatban pénzügyi, gaz dasági viták voltak, a Vajdaságban akkoriban vált ki a VMSZ a VMDK-ból, Szlovákiában az öszszecsiszolódás időszakát élte a Magyar Koalíció. Mi a helyzet most? Ebben az időszakban egy összetettségében lenyűgöző, ütemében pedig drámai gyorsaságú fejlődési folyamat zajlott le. Folytatódott az, ami 1990-ben, a változásokkal elkezdődött. Vagyis a közösségek politikai, civil társadalmi, gazdasági önszerveződése. Ez eljutott arra fokra, amikor a romániai magyar közösség politikai érdekképviseleti szervezete az egész ország sorsáért vállalt felelősséget azzal, hogy a kormánykoalíció tagjává vált. Azt hiszem, ez történelmi pillanat, mondhatni, mérföldkő. A Vajdaságban nagyon komoly tisztulási folyamat zajlott le, ami viszont még várat magára Kárpátalján. Szlovákiában a Magyar Koalícióban a feszültségek nem haladják meg az egy házasságon, vagy ha úgy tetszik, egy koalíción belüli elkerülhetetlen mértéket. Itt egyébként nem ez ad okot az aggodalomra, hanem általában a helyzet egészének az alakulása. De visszatérve Romániára, az RMDSZ kormányzati szerepvállalása, a közösség megjelenítése az ország politizálásában mindennek mondható, de semmiképpen sem a Budapesttől való függés megnyilvánulásának. Amit annak idején úgy fogalmaztunk meg, hogy egyenrangú partneri viszony, annak a legkézenfekvőbb példája az, ami Romániában történt. A másik fontos elem, hogy a jelek szerint lejárt a hangzatos szólamokkal való verbálpolitizálás időszaka. Részben erről szólnak a romániai választások, az emberek nem frázisokra, hanem konkrétumokra várnak. Ezt mutatja a vajdasági példa is. A VMSZ elsöprő választási győzelme a VMDK fölött számomra ugyanennek a bizonyítéka. A harmadik, amit érzékelek, az az, hogy ugyancsak vége felé közeledik az az időszak, amikor a határon túliakra való hivatkozással Magyarországon politizálni lehetett. Gondolok itt pártpolitizálásra vagy személyes karrierekre egyaránt. Számomra egyébként ez eleve visszás helyzet, hiszen azok, akik így politizálnak, olyanokban keltenek szükségszerűen túlzó várakozásokat, akiknek nincs igazán hatásuk a magyarországi folyamatokra. Mégis elhangzottak a hivatalnak vagy éppenséggel az ön személyének szóló bírálatok a határon túli magyar közösségek, például az RMDSZ vagy a VMDK egyes vezetői részéről. Most, távozásakor miként értékeli ezeket? Ami a VMDK bírálatait illeti, azok az első pillanattól fogva légből kapott és megalapozatlan vádaskodások voltak, ezekkel nincs miért foglalkozni. Állításaikat akkor is visszautasítottuk, s bebizonyosodott, a magyar kormány és a hivatal rágalmazásával nem lehetett szavazatokat szerezni a Vajdaságban, ott az számított, hogy ki mit tesz a közösségért. A többi bírálatról csak annyit, hogy szerintem ezek nem a HTMH-nak vagy személyemnek szóltak, hanem általában a magyar kormány határon túliakkal kapcsolatos politizálásának, amelytől egyfajta frazeológiát, illetve a lehetségesnél nagyobb mértékű keménységet és radikalizmust követeltek. Én úgy ítélem meg, hogy ez a magyar kormány tényleges nemzetközi mozgásterének helytelen felmérésén alapult. - Ugyanakkor 1994 óta a HTMH a korábbi időszakhoz képest lényegesen kevesebb belpolitikai vita tárgyává vált. Ez minek köszönhető? - Valószínűleg azért következhetett be, mert akik a kormány politikájának egészével nem tudtak egyetérteni, azért azt látták és értékelték, hogy a hivatal végzi tisztességesen a maga dolgát. A HTMH nem „nagypolitizál, nem külpolitizál”, ez a külügyminisztérium feladata. A hivatal dolga más, s mi ezt próbáltuk becsülettel végezni. Miként említettem, a közösségek önszerveződése igen nagy ütemben haladt előre, s abban láttam és látom a továbbiakban is a hivatal feladatát, hogy ezt a maga lehetőségeivel és eszközeivel elősegítse. Azt például hallatlan nagy dolognak tartom, amit a gazdasági együttműködés területén sikerült programként elindítani. Vagy azt, ami az önkormányzati, az oktatási együttműködés, az egészségügyi, szociális segítségnyújtás területén történt. Ezek rendkívül fontos dolgok, s nincs más, aki csinálja. Ez a hivatal dolga. - Mit tart elnöksége legnagyobb sikerének? - Azt, hogy megpróbáltuk függetleníteni a politikától, s csakis szakmai oldalról megközelíteni mindazt, amit lehetséges. Természetes, hogy egy gazdasági, önkormányzati vagy oktatási együttműködésnek is vannak politikai összetevői, de nem szabad ezeket túldimenzionálni. A legnagyobb eredménynek tartom egyébként a gazdasági programok elindulását tartom, az Új Kézfogás Közalapítvány létrejöttét, a vállakozásfejlesztő központok működését, a kárpótlási jegy részvényre való cseréjét, azt, hogy ebbe sikerült bevonni a határon túliakat, komoly anyagi eszközöket juttatva nekik. De azt is, hogy elindult egy olyan folyamat, amelynek nyomán kizárólag gazdaságossági alapon bárki haszonélvezővé válhat, nemzeti hovatartozásától függetlenül. Kiemelném azt is, hogy 1994 szeptembere óta gyakorlatilag nem volt semmiféle pénzügyi botrány vagy visszaélés. Egyetlen eset fordult elő, egy határon túli szervezet vezetője, kicsiny szervezet, nem is szomszédos országból, eltulajdonított hatszázezer forintot. Ha azt számolom, hogy az elmúlt két és fél év alatt a határon túliaknak juttatott költségvetési támogatás meghaladta a hárommilliárd forintot, akkor azt mondom, ez a hatszázezer nem tétel. Ismétlem, más nem fordult elő. Sikerült ugyanis olyan mechanizmust kialakítani, amely biztosította, hogy a kedvezményezettek a lehető legnagyobb mértékben szóljanak bele a döntések előkészítésébe. Ugyanakkor az említett mechanizmusok jogi, számviteli szempontból kizárják a visszaélések lehetőségét, s már ott tartunk, hogy hatékonysági vizsgálatok indulnak. Azaz már nemcsak az számít, hogy az összegeket jogszerűen használták-e fel, de a kellő hatékonyságot is ellenőrzik. Ezeket én bizonyos értelemben minőségi változásoknak tartom. Hozzátenném egyébként azt, hogy mindez nemcsak a mi érdemünk. S visszautalnék az önszerveződésre. Ezt csak innen nem lehetett volna megvalósítani, szükség volt megfelelő partnerekre a közösségekben is. - Mi az, amit nagyon sajnál, hogy nem sikerült megvalósítani? - Amire egyszerűen fizikailag nem futotta erőnkből, az egy hatékonyabb nemzetközi lobbyzás. Nekem személy szerint is többet kellett volna forgolódnom külföldön, nyugati fővárosokban, lobbyzni kellett volna az ügy érdekében. - Mi a jövő az ön számára? - Amíg a HTMH elnöke voltam, átszervezték azt a multinacionális céget, amelynek magyarországi vállalatánál, a BAT-Pécsi Dohánygyár Kft.-nél dolgoztam. A British-American Tobacco létrehozta közép-európai regionális igazgatóságát, amelynek a vezetője ráadásul az a Mark Jennings lett, akivel korábban együtt dolgoztam, s aki egyébként a közelmúltban kapott magas kitüntetést a köztársasági elnöktől. Ez a régió jelenleg Cseh- és Magyarországot, Romániát, Bulgáriát jelenti, de óvatos tájékozódó tárgyalások folynak a délszláv térség államaiban is a privatizációba való bekapcsolódásról. Ennek a regionális igazgatóságnak leszek a PR-igazgatója. - Hivatalba lépésekor azt nyilatkozta, hogy használható tapasztalatokat hoz magával az iparból. Most visz-e használható tapasztalatokat az államapparátusból az iparba? - A hivatalban eltöltött időszakban is megmaradtam a Nemzetközi Reklámszövetség tiszteletbeli tagjának, s részt veszek a magyar PR-szövetség munkájában. Ami pedig azt illeti, hogy az államapparátusból mit viszek magammal az iparba, elmondhatom, másként szemléli az ember a közigazgatást, ha ennek legfelsőbb szférájában helyezkedik el. Jobb a rálátása az egész ország működésére, s nemcsak a maga szűk területén, de azáltal is, hogy részese egy folyamatnak, átlátja például a jogszabályalkotás egészét. Ez máshol nem sajátítható el. Nagy Iván Zsolt „Lejárt a verbálpolitizálás időszaka” Az elnökből PR-igazgató lesz... Lábody László: Vége annak az időszaknak, amikor a határokon túli magyarokra való hivatkozással itthon politizálni lehetett (Magyar Nemzet archív) lukor Magyar Nemzet 7 itt iabálunk vagy édesgünk. Tíz perce próbálunk elmondani valamit, amire két jó mondat is megfelelne. Hadarunk, makogunk vagy elképesztően körülményesek vagyunk. Egy értekezleten „belesülünk” mondandónkba. Vagy már nem is beszélünk a másik emberhez. Az utcai „szöveg” külön műfaj: káromkodás a kötőszó, makogás a mondat. A televízió, rádió egyes műsoraiban, kiváltképp a kereskedelmi jellegűekben, a nyegleség, bizalmaskodás, közönségesség, stílusjegy. A közszereplők némelyike olvasás közben elakad a szövegben, van, aki nem használ ragokat, a „jobbak” pedig órákon át képesek gurgulázni a nagy semmiről. Egy színházi előadáson a nézők egy része feláll, nem tűri a közönséges párbeszédeket, némelyek maradnak, élvezik a „csemegét”. Fontos-e még a szép szó? Lehet-e tudatosan használt eszközünk a magánéletben, az érvényesülésben az, hogy miként szólunk a másik emberhez? Pármay Éva gyermekszínészként lépett be ötven éve a Magyar Rádió kapujáig, volt szerkesztő és műsorvezető, majd bemondóként vonult vissza a stúdiók világából. Ám, mint nevetve mondja, egy ilyen szerelem nem múlhat el nyomtalanul. Ezért 1994-ben többekkel szövetkezve létrehoztak egy beszéd-előadói és szónokképző alapítványt. A Démoszthenész stúdiumoknak azóta hallgatója volt parlamenti képviselő, önkormányzati tisztségviselő, pedagógus és vállalkozó. - Nem restellkedtek ezek a befutott emberek, hogy felnőtt fejjel a beszédet tanulják? - Ellenkezőleg. Mindannyian tudták, hogy mennyire segítheti őket, ha érthetően, élvezetesen fejezik ki magukat, s mennyire összefügg mindez az önbizalommal, jó közérzettel. Maga a tény, ha valaki szükségét érzi, hogy fejlessze beszédkészségét, önismereten, igényességen alapul. Igaz, mi nem beszédhibásokat „tanítunk”, hanem a jó adottságokat igyekszünk még jobbá tenni. -Említette a vállalkozók érdeklődését. Őket mi motiválja? - A személyes ambíció és egyéni érdek. Közéleti megbízást kapnak, nyilvánosság előtt szerepelnek, nem beszélve az üzleti tárgyalásokról. Szükségük van a jó fellépésre. Sajnos a önképzésnek ezt a formáját - anyagi okok miatt - nem engedhetik meg maguknak a kis- és középvállalkozók olyan mértékben, mint amennyire szeretnék. Az új esztendő gazdasági megszorításai miatt e körből jóval kevesebb résztvevőre számíthatunk. - Nem a fiatalok igényességével van baj - mondja Havas Judit előadóművész, aki nemcsak a pódiumon éli át, milyen varázsa van a szónak, hanem tanárként is. Versmondásával pici gyerekeket és kamaszokat éppúgy „megszelídít”, mint azokat a huszonéveseket, akik a bölcsészkaron az általa tartott beszédkultúrabeszédművészet szemináriumot látogatják. Azt szokták mondani, hogy mostanság költészettel, a szép beszéddel foglalkozni teljesen fölösleges, mert ez álomvilág, ma nem erre van szükség. Én az ellenkezőjét látom. A tanítványaim épp ezért az „álomvilágért” jönnek. Közöttünk valóban nincs szó pénzről, gyűlöletről, a másik letiprásáról, mégis, amit itt megismernek a költészet által, megerősíti őket lelkiekben, tapasztalatokban. Itt éppen azt a belső biztonságot találják meg, amire a hétköznapok harcaiban szükségük lesz. Nem szólva arról, hogy a szép, tudatos beszéd a pályájukon segíti őket. A legtöbben közülük magyartanárnak készülnek, de van, aki jogi pályára lép vagy éppen „pénzkereső” foglalkozása mellett előadóművésznek készül. Barra Mária rádióbemondó és szerkesztő úgy véli, hogy a magyar társadalomban nemcsak a gazdasági zavarok léteznek, hanem a beszéddel és kommunikációval szintén komoly gondok vannak. Tizenhét éves rádiós tapasztalata nemcsak a szakmai biztonságot adta meg számára, hanem számos kérdést vetett fel a beszéd és kapcsolatteremtés, az emberi viselkedés tekintetében. Mindig is szeretett újat tanulni, ezért úgy gondolta, kialakítja egy speciális iskola programját és módszertanát. - Miben különbözik ez a többi hasonló jellegű iskolától? - Mi nem csupán szépen beszélni, jól olvasni tanítjuk meg az embereket, hanem arra, hogy ezt a tudást - más készségekkel kiegészítve - miként használják előnyösen életükben, a különböző szituációkban. Az emberi érintkezés, kapcsolatteremtés bonyolult folyamatában a beszéd csupán részterület, alapvető, de önmagában nem elegendő. Úgy tudom, Montágh Imre halála óta nem oktatnak beszédet e felfogásban. Mi ezt a fonalat szeretnénk felvenni, természetesen a mai adottságokhoz igazítva. Gondolja, hogy van igény erre? - Tapasztaltam. Vannak, akiknél erős a törekvés, hogy kulturáltabban, hatásosabban tudják megjeleníteni magukat. Lelki, szellemi indíttatásból és jól felfogott egzisztenciális érdekből egyaránt. Említhetnék olyan fiatal értelmiségieket, akik rájöttek arra, milyen hátrányuk származik abból, ha nem jó a fellépésük, nem tudnak megfelelően beszélni. A magánéletet tekintve meglepő, hogy mennyien szembesülnek azzal, hogy nem tudnak kapcsolatot teremteni, partnert találni. Furcsa ezt hallani, hiszen az öltözködés, az utcai viselkedés vagy a szórakozóhelyek légköre szinte a gátlástalanságot súroló lazaságot mutatja... - A filmek, reklámok által sugallt viselkedésmintáknak az értelmes fiatalokra nincs olyan nagy hatásuk, hogy azt követni szeretnék. Sőt, minél okosabb valaki, annál inkább lepereg róla ez a manipuláció. A munkában, az érvényesülésben szintúgy sok kellemetlenséget okoz, hogy nem tudják megszólítani a kollégát vagy beosztottat, hatásosan, egyértelműen érzékeltetni, mit szeretnének. Különösen érzik ennek a biztonságnak a hiányát azok a fiatalok, akik főnöki posztot töltenek be. Persze nem csupán az érthetőségről van szó, hanem a mondandót alátámasztó, azt kifejező gesztusokról. -Mintha egy amerikai menedzserképző szövegét hallanám. Mellesleg kommunikációs tanfolyamból is épp elég van... Mostanában mintha nagy divat lenne „kommunikátornak” lenni. Van ennek létalapja? - Nagyon is. Hiszen minél inkább zúdítják ránk az információkat, gépiesedik el a világ körülöttünk, annál szükségesebb, hogy mindaz a szellemi-lelki érték, amely egyetlen embert jellemez, amitől egyedi, meg tudjon nyilvánulni és meglegyenek ehhez a képességei. Nyilván, hogy akinek a kommunikáció a szakmája, az tud átadni ismereteket erről. A gond inkább az, hogy az ön által említett kurzusoknál és a szituációs játékoknál egyszerűen lemásolják az amerikai modellt, élethelyzeteket és viselkedést, elfeledkezvén arról, hogy az emberek közötti kommunikáció igen erősen kötődik ahhoz a kultúrkörhöz, szokásrendszerhez, amely az adott társadalmat jellemzi. Nem lehet ezeket automatikusan átvenni, hiszen a mi tradícióinkhoz, környezetünkhöz ajánlatos igazítani. -A hétköznapokat jó ideje úgy éljük meg, mint amolyan városi dzsungelharcot. A kisebb sérelmeket talán önvédelemből észre sem vesszük önvédelemből, ha pedig egy nagyobbra reagálunk, könnyen ráfizethetünk. Mit lehet ilyen körülmények közepette tanulni? - A feszültségek feloldását, például, hogy ne mérgesedjen el a helyzet. De még az egyszerű szituációkban is nehéz lehet a dolgunk. Gondolok itt az orvos-beteg, tanár-diák, főnök-beosztott viszonyra. Mindezen történéseket eljátsszuk, majd végiggondoljuk, beszéljük, miért éppen úgy reagáltunk, s tettünk volna-e másképpen. Azt tapasztaltam, hogy sok ilyen elemzés után egy fordított helyzet játszódik le, mint a pszichológusnál. Ott ugyanis a belső okot keresik a problémával kapcsolatban, mi a külső körülményekből indulunk ki, s a megszerzett biztonság által alakul az illető személyisége. Tudatosítani szeretnénk, hogyan tudja legjobban kifejezni, megmutatni önmagát, szándékait valaki. Hang- és videofelvételeken mutatjuk meg a résztvevők hibáit, és további gyakorlatokkal igyekszünk kijavítani azokat. És amikor a helyes testtartás és gesztusrendszer „rögzült”, újra visszatérünk a beszédhez, hogy a hallgató érthetően, világosan fejezze ki magát. - Ma mindent gyorsan akarunk intézni, mert ez a külvilág tempója, ezért sietünk, hadarunk. Nem hiba az ellenkezőjére ösztönözni? -Nem gondolom, hogy az átlagembernek professzionista beszélőnek kell lennie. De azt igen, hogy egy szöveget illene érthetően felolvasni. Ám döbbenten tapasztaltam, hogy átlagon felüli intelligenciával, végzettséggel ez nem megy. Ennek nem a komputercivilizáció az oka, hanem az oktatás évtizednyi hiányossága is. De ha a realitásoknál tartunk, azt elmondhatom, hogy két tavalyi tanítványom éppen ily módon tanulta meg „eladni magát”, azaz sikertelenségek, visszautasítások után elképzeléseiknek megfelelő állást találtak. Kormos Valéria Hétköznapi kommunikátorok Az eltűnt szavak nyomában.