Magyar Nemzet, 1997. március (60. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-20 / 66. szám
Könyvesház giattvarVm/H 13 CSÜTÖRTÖK, 1997. március 20. A politika és gazdaság mezsgyéjén Sok jeles szerző figyelemre méltó alkotása jelenik meg éppen a politika és a gazdaságpolitika mezsgyéjén. Ha politikusok és üzletemberek időt szakítanának arra, hogy olvassanak, sok botlást kerülnének el, s kezdeményezhető újításokat fogadhatnának be. A közelmúltban került a kezembe Krasznai Zoltánnak, lapunk volt főszerkesztőjének a könyve, A birodalom romjain. A publicisztikai írások e gyűjteményében azokat a maguk idejében hihetetlennek, sőt nevetségesnek tűnő előrejelzéseket közli, amelyeket - álnéven - s részben Szabó Miklóssal együtt a párizsi Magyar Füzetekben, a Beszélőben és a Fi ízmondóban, tehát egy emigráns folyóiratban és két illegális kiadványban jelentetett meg. Az első írás, A kádárizmus reformképtelensége és a szovjet birodalmi alternatívák 1980-ban jelent meg, s leszámolt a reformok illúziójával, amelyben sokan, e sorok írója is, sokáig hittek, és érvekkel bizonyítja, hogy a szovjet birodalom hanyatlása már előrehaladott. A további írásokban részletesen bemutatja, hogy a szovjet birodalom nem lesz képes kilábalni abból a súlyos válságból, amelyet a növekvő fegyverkezési kiadások és a tömb romló gazdasági teljesítőképessége közötti tátongó űr okoz. Ez a válság nagyságrenddel nőtt Reagan csillagháborús tervei nyomán, s így jogosan írja Krasznai, hogy „a peresztrojka igazi szülőatyjának Reagant kell tekinteni”, hiszen Gorbacsov és a gorbacsovscsina ennek a válságnak a terméke volt, s ez indította el a dekolonizációs folyamatot is. A mű legnagyobb tanulsága, hogy mélyreható elemzéssel, szellemi és politikai bátorsággal feltárhatók a jövőbe vezető irányzatok, s e várakozásokra érdemes politikát és üzletet építeni. * Gyakran vázolják fel hazánk latin-amerikanizálódásának fenyegetését politológusok és szociológusok. Kollár Zoltán Dél Keresztje alatt című könyvében, amelynek címében a keresztnek kettős jelentése van, azt vizsgálja, hogyan latin-amerikanizálódott Latin-Amerika. Bemutatja, hogy a rendszerváltozás nyomán miként váltak kellemesen izgató egzotikumból égető hazai kérdéssé a latin-amerikai jelenségek és folyamatok. „Latin-Amerika időnként, kénytelen-kelletlen annak a bizonyos leánynak a szerepét kapja, „akinek” sógornője (azaz a magyarországi címzett) helyett kellene megfogadnia az anyai (anyósi) intelmeket" - írja a szerző. Kifejti, hogy bár a latin-amerikai analógiákból számos tanulságot lehet levonni, különösen ha azok teljes körű elemzés s nem kiragadott példálózás eredményei. Megcáfolja a régióról alkotott sommás (elő)ítéleteket, s megmutatja, hogy mennyire különbözők az egyes országok, s milyen markáns vonások különböztetik meg a mi övezetünktől. A stílus elegáns könynyedsége, szellemessége külön élvezetet szerez az olvasónak. * Ahhoz, hogy kiemelkedjünk az elmaradottságból és a pangásból, innovációra, gyártmány- és gyártásfejlesztésre, új kereskedelmi és szolgáltatási formákra és szervezetekre van szükség. Az új megoldások kockázatosak (nem mintha a régiek nem volnának azok, de azokba már befektettek tőkét), s nem valósulhatnak meg olyan személyek és szervezetek nélkül, amelyek kimagasló hozam reményében jelentős kockázatot vállalnak, azaz tőzsdén be nem jegyzett cégek papírjait - kötvényeit, részvényeit - hajlandók megvásárolni. Osmán Péter úttörő jellegű tanulmánya a kockázati tőke problematikáját taglalja, mind elméletileg, mind a soványka magyar gyakorlatot s annak nagyszámú megoldandó kérdését. Jó eligazításul szolgálhat olyan üzletembereknek, akik vagy portfoliójuk egy részét akarják ilyetén befektetni, vagy ilyen befektetőkre várnak, nem beszélve azokról a jogszabályalkotókról, akik e viszonyok alakításával foglalkoznak, s intézményekről, amelyek felvállalhatnák a közvetítői feladatot ezen a nehéz, de sokat ígérő terepen. Bácskai Tamás BEFEKTETŐK, VÁLLALKOZÓK, FIGYELEM! Debrecen kertvárosi részében levő, három ütemben épült, külön-külön is értékesíthető - jelenleg részben üzemelő - vendéglátó-ipari, kereskedelmi, illetve bármilyen tevékenységre alkalmas 1600 nm-es új üzletközpont ELADÓ Érdeklődni munkanapokon 8-16 óráig a 06-52/343-649, illetve 443-649-es telefonon lehet. PÁLYÁZAT! Kerepes Község Önkormányzata pályázatot ír ki a község közművelődési feladatainak szervezését, irányítását ellátó munkakör betöltésére. A munkakör köztisztviselői státusban a polgármesteri hivatalban kerül betöltésre. A pályázat nyertesének feladatai:a művelődési ház munkájának szervezése, irányítása, - a községi ünnepségek szervezése, lebonyolítása, -a községi könyvtár munkáinak szerezése, - az önkormányzat PR-tevékenységének szervezése. Az állás betöltésének feltételei: " - felsőfokú közművelődési végzettség vagy nem szakirányú egyetemi végzettség, de szakirányú felsőfokú munkaköri szakvizsga, hasonló feladatok ellátásában legalább ötéves szakma gyakorlat. A pályázattal kapcsolatban felvilágosítást ad: Tóth Lajos polgármester, telefon: 06-28/370-288. Pályázati cím: Polgármesteri Hivatal, 2144 Kerepes, Vasút utca 42. A pályázat benyújtásának határideje: a megjelenéstől számított 2 héten belül. A XX. század megdöbbentő s napjaink világképét is meghatározó felismerése, hogy az emberrel mindent „meg lehet csinálni”, s bármikor felbukkanhatnak az ismeretlenségből új, fertőző eszmék, melyek hosszabb-rövidebb „lappangási idő” után nyomorba, terrorba és háborúba taszító totalitárius rendszerek ideológiai alapjává válhatnak. A fasizmusról ma is vitatkoznak a történészek, de a bukása után kiépülő „fiókbolsevizmusok” is számos megválaszolatlan kérdést vetnek fel. Milyen mértékű volt e rendszerek támogatása? Mennyire voltak ezek a rezsimek függetlenek Moszkvától? Vezetői bábok voltak, vagy lényeges kérdésekben érvényesíthették az akaratukat? Ezek a dilemmák tárulnak elénk Pünkösti Árpád Rákosi a csúcson című történelmi szociográfiájának olvasása közben, s nem haszontalan, ha némelyiket továbbgondoljuk. Pünkösti Árpád gyakran használ könyvében egy találó jelzőt „népünk tanítójának és bölcs vezérének" jellemzésére: homo kominternicus. Az 1943-ban taktikai okokból feloszlatott, de új elnevezés alatt tovább működő Komintern céljainak és törekvéseinek ismerete nélkül valóban nem lehet megérteni Sztálin helytartóinak, a személyi kultusz vezéreinek (Bierutnak, Gottwaldnak, Cservenkovnak, Hodzsának, de Utónak sem) a reakcióit, tetteinek indokait. A „világrendszerek harcát” eldöntő új háborúra, nyugat-európai országokban kitörni remélt forradalomra való felkészülés nyomta rá a bélyegét 1948 és 1953 között a kommunista rendszerekre. Magyarországon a történelem folyamán Rákosi kivételével egyetlen rendszer vezetője sem hitte azt, hogy a nálunk történtek befolyással lehetnek a világtörténelem alakulására. Ő azonban meg volt győződve erről. Számos kijelentése tükrözi, azt hitte: Sztálinnal egyeztetett lépései befolyást gyakorolhatnak a nyugati közvéleményre, sikerei hatékonyan segíthetik, kudarcai pedig hátráltathatják a kapitalista országok kommunista pártjainak küszöbönálló győzelmét. Rákosi Mindszenty letartóztatását és elítélését „klerikális reakcióra mért világméretű csapásként” fogta fel, s a Grósz József elleni, az előbbivel összefüggő perben is szerepet játszottak számára a nemzetközi szempontok. „Májusban akartuk megcsinálni, azonban el kellett egy hónappal halasztani a francia és olasz választások miatt” - emlékezik egy bizalmasa a szavaira Pünkösti könyvében. Ezek után nem meglepő az az elképzelése sem, hogy a magyarországi „cionista összeesküvők” tervbe vett leleplezése hatást gyakorolhat az izraeli politika alakulására. A Rákositól származó, szavahihető tanok által idézett megjegyzések olyan szempontra világítanak rá, mely nélkül a Rákosi-jelenség nem érthető meg. A korszakról szóló könyvek ugyanis nem képesek kielégítő választ adni arra az alapvető kérdésre: milyen cél szolgálatába állította Rákosi 1948 elejétől kezdve az MKP, majd az egyesült párt, az MDP addig megszerzett teljes politikai tőkéjét, mit kívánt elérni a gazdaság centralizálásával, az intézményesülő terrorral és a pártvezetést deformáló koncepciós persorozattal? Különösen ez utóbbira nem ad magyarázatot az új háborúra való készülődés és a harmincas évek szovjet pereinek másolása. Pünkösti könyvében olvasható: a Rajk-per, mely a „szovjet-magyar együttműködés mesterműve” volt, mérföldkövet jelentett a magyar kommunista egypártrendszer fejlődésében. Sajnálatos módon azonban e per valódi nemzetközi összefüggéseiről vajmi keveset tudunk azonkívül, hogy a szovjet titkosszolgálat segítséget nyújtott a koncepció kidolgozásához. Elképzelhető-e, hogy a 150 külföldi újságíró jelenlétében lefolytatott tárgyalássorozat csupán Rákosi eszköze volt, hogy leszámoljon vetélytársával? Farkas Vlagyimir szerint Rákosi 1949 júliusában kijelentette: „a Rajk-pernek és mások ügyeinek nincs belpolitikai jelentősége”. Nyilvánvaló: a vád koncepciója mögött egészen más, nem kevésbé képtelen koncepció húzódhatott meg, melyről csak sejtéseink lehetnek. „A két világ szembenállását, a nagy összeesküvést” leleplező persorozat teljesen irracionális volt a hazai munkásmozgalom szempontjából, és nem lehet a hatalmi harc megnyilvánulásaként sem felfogni: Rákosinak, ameddig Sztálin bizalmát bírta, nem kellett vetélytársaktól tartania. Akkor hát miért került sor 1949-től kezdve annyi tébolyító bírósági rémdrámára? Megfontolandó az a teória, melyet Schmidt Mária vázol fel a Magyar Szemle 1994. márciusi és áprilisi számaiban. E szerint Sztálin titkosszolgálata révén a „népi demokráciákban” „tükörpereket” rendeztetett, hogy ellensúlyozza azt a súlyos propagandaveszteséget, melyet az Egyesült Államokban leleplezett szovjet kémek perei okoztak a nyugati kommunista mozgalmaknak. Erre utal, hogy Noel Field, a Rajk-per Prágából Pestre rabolt ,„koronatanúja” - akit Rákosi, Pünkösti szerint a legszívesebben álszakállban és parókában hallgatott volna ki - zsidó származású amerikai kommunista volt, aki kulcsszerepet játszott az „atomtitok elárulásával” kapcsolatos perekben. Feltehetőleg ezek a megfontolások állhattak a Rajk-per hátterében. Erre utal, hogy az angolul jól beszélő Rákosi - aki 1946. nyári, washingtoni látogatásakor jó benyomást tett az amerikai elnökre - kijelentette, „képes lenne beépülni Truman környezetébe is”. „Vékony jégen táncolunk”, említette Rákosi egy bizalmasának Pünkösti szerint ugyanakkor mégis abban bízott, hogy „megéri az események felgyorsulását". Mit érthetett ezen? Talán a volt Szovjetunió irattárainak mélyéből előkerülnek a bizonyítékok. Addig is meg kell elégednünk az elejtett megjegyzések felidézésével. Fájdalmasan hiányoznak a korabeli dokumentumok, hiszen a szovjet levéltárak titkai még nem tárultak fel. Az MKP, illetve az MDP PB és a KV iratanyaga kevés újdonságot rejt. A Politikai Bizottságban, ahogy ezt Pünkösti találóan megállapítja, egyetlen lényeges kérdés sem dőlt el szavazás útján 1948 és 1953 között, a Központi Vezetőséget pedig Rákosi maga is „mezei hadakként” emlegette, s gyakran még utólag sem tájékoztatta tagjait elhatározásairól. A könyv forrásaként maradnak még az utólag írt, részben kiadott, részben kiadatlan emlékezések. Pünkösti Árpád először idézi annak a rossz minőségű magnófelvételnek a szövegét, melyet Aczél György és Nógrádi Sándor készített a száműzött Rákosi kihallgatásáról 1962-ben. De ebből sem derül ki semmi eredeti motívum például a koncepciós perekről azon kívül, hogy Rákosi megismételte: a Rajk-per nem a saját kezdeményezése volt, hanem nemzetközi ügy, s miatta még a hatvanas években sem érzett lelkiismeret-furdalást. Ahogy a többi koncepciós per, a kuláktalanítás és a kitelepítések sem nyomasztották a homo kominternicust, aki meg volt győződve, hogy a történelem őt igazolja. Érdemes eltűnődni azon is, játszott-e szerepet az 1945-ben a hitleri Németország vereségével Magyarországon is megbukott radikális jobboldali diktatúra abban, hogy Rákosi 1948 után korlátlan személyi kultuszt építhetett ki magának. Nos, ha más nem is, a különböző koncepciós perek első pillanatban hihetőnek tűnő vádjai, ha eltorzítva is, de 1944— 45-re utaltak. A fasiszta népirtás által keltett félelempszichózist használta ki az IIDP hatalmi apparátusa, mely nem habozott Titót és Trumant Hitlerhez hasonlítani, s amely ellenfeleire automatikusan ragasztotta rá a „fasiszta” jelzőt. Másrészt ahhoz sem fér kétség, hogy Rákosi, a zsidó származású, de érzelmileg gyökértelen politikus számára az „antifasizmus” merő demagógia volt, s szívesen bizonyította ország-világ előtt „elfogulatlanságát”. Előbb a szociáldemokrata gyökerű munkásmozgalmat verte szét, majd előkészítette a cionista pereket. Bizonyára közreműködött volna a holocaustot tűrött maradék magyar zsidóság deportálásában is, ha 1953 márciusa, majd júniusa nem teremt új helyzetet. Pelle János Rákosi a csúcson Tűnődés a homo kominternicusról * Civil társadalom - és akiknek nem kell Molnár Miklós és a demokrácia hajnala Az 1956 előtti időszak Irodalmi Újságjának szerkesztője, Molnár Miklós, aki lelkiismerete parancsának engedve jelentette meg hetilapjában a sztálini korszakot ostorozó írásait, és aki az ’56-os forradalom utáni évtizedekben genfi emigrációjában a történelmi tudományok egyetemi tanára lett, izgalmas könyvet jelentetett meg. A történeti kulcskérdések tucatjait felvázoló kötet arra keresi a választ: milyen legyen a demokrácia hajnala azokban a kelet- és közép-európai államokban, amelyek a második világháború után diktatórikus jellegű országokká váltak. Molnár Miklós könyvének két „kísérleti alanya” a lengyel és magyar fejlődés, illetőleg e két ország állapota 1944 és ’45, 1989 és ’90 között. Vizsgálatai közben megállapítja: .....az utóbbi évtizedek történetében két alkalommal két kommunista párt - a magyar 1956-ban, a lengyel pedig 1980- 1981-ben - a csőd szélére, sőt Magyarország esetében a gödör mélyére jutott; a párt azonban, ha taktikai visszalépésre kényszerül is, s enged egyik-másik előjogából, nem adja fel a hatalmat, a parancsnoki hidat, még azon az áron sem, hogy szükség esetén erőszakhoz folyamodik. A normalizálás marad a párt kulcskoncepciója: fenntartja magának annak lehetőségét, hogy ő döntse el, mi normális, és mi nem az.. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk, megdől az a látszólag csillogó elmélet, miszerint a Kádárkorszak előbb „kemény”, majd „puha” diktatúrát alkalmazott, egyszóval: megszelídült, „emberarcúvá” vált. De lássuk tovább Molnár eszmefuttatását! „...minden reformizmus, akár a legjobb, mint a prágai, akár a legmegalázottabb, mint a lengyelországi, akár a leghatékonyabb, mint amilyen a Kádár Jánosé volt - az 1970-es évek legjobb időszakában -, mindenképpen posztsztálini, hanem a sztálini totalitárius modell másolata volt. Már nem egyetlen ember, de továbbra is egyetlen oligarchia gyakorol kényszert a maga vagy a szovjet szomszéd fegyveres erőinek segítségével, saját törvényeinek tiszteletben tartása érdekében. Ameddig ez így van, addig a párt marad a törvényhozói, a gazdasági, a jogi és valamivel kisebb mértékben az ideológiai hatalom...” A genfi „világítótoronyból” Kelet- és Közép-Európára tekintő szerző könyvének lényegbe vágó adatait és elemzéseit még az 1980-as évtized második felében gyűjtötte (a könyv franciául Párizsban 1990-ben jelent meg, míg magyar kiadása, új elő- és utószóval 1996-os jelzésű), így a bekövetkező „demokrácia ébredését” nem tényekkel, hanem félig történeti, félig hipotetikus programokkal láttatja. Ezek alapján az olvasót segíti előreszaladni az időben: milyen lehet majd a civil társadalom az évszázad végén vagy a 2000. esztendő első évtizedében? Csak egyetlen megdöbbentő tény a múltbeli Magyarországról. A régi országot sűrűn behálózó egyesületi élet (Budapesttől a legkisebb falvakban is működő társadalmi szervezetek és csoportosulások megalapozása és megléte) már a XIX. században olyan hálózatként működött, amely - Molnár Miklós szerint - . .terjedelmét és sűrűségét tekintve összehasonlítható a szomszédos Ausztriával, a III. Napóleon vagy a III. Köztársaság korabeli Franciaországgal..." És ha ez így volt a XIX. században, miért ne lehetne ez ma és a közeljövőben is így? Hiszen a kommunista diktatúrák - többi között - mitől sem féltek jobban, mint az országokat behálózó „civil társadalmi” hálózatoktól (ezért szüntettek meg 1948 táján minden valamirevaló polgári egyesülést). Féltek még a baráti és családi csoportosulásoktól is Fontos tényigazságokra hívja fel a figyelmet Molnár Miklós, hiszen a „mindenhatóságával” oly sokszor visszaélő központi hatalom ellen mi sem lehet védekezőbb intézmény és hálózat, mint a kiépülő civil társadalom - ahogyan a francia Tocqueville már a XIX. században megfogalmazta: „...a társadalom önmagán végzett lassú és nyugodt munkája...” Tóbiás Áron Ki rehabilitálja az ember méltóságát? Az értelmiség alkonya Míg a húszas-harmincas években az európai értelmiség egyik (jobbik) része az írástudók árulásáról beszélt, írt, vitatkozott, néhány évtizeddel később, 1960 körül egy Amerikában élő magyar gondolkodó, író, egyetemi oktató. Molnár Tamás az értelmiség alkonyáról írt társadalomtörténeti-történetfilozófiai tanulmányt. A híres könyv nemrég magyarul is megjelent, s a több évtizedes „átfutás” ellenére megdöbbentően időszerű. Az értelmiségi mint kultúrjelenség modern kifejezés, ám valójában a reneszánsz szülötte, amikor a filozófiával, művészettel, tudománnyal hivatásszerűen foglalkozó emberek „osztályt” formálnak. A gondolkodó leválik eredeti intézményes alapjáról, az egyházról és az államról, és elszegődik a civil (polgári) társadalom mellé. Molnár Tamás tablójából kiviláglik, hogy az értelmiség egészen a XX. századig a vallástól örökölt célt tartotta szem előtt: világi paradicsomot varázsolni a földre - jó szóval és szép elméletekkel, ha lehet; brutálisan és vérontással, ha kell. A könyv alaptézise szerint az értelmiség fő törekvése minden korban a társadalom békéjének, egységének és virágzásának megvalósítására irányul, ám ezt fokról fokra nagyobb tudatosság, tervszerűség, az emberi értelembe és a tudományba vetett feltétlen (vak)hit jellemzi. Ahogy a nagy ívű művelődés- és eszmetörténeti, értelmiségtipológiai áttekintésből kiderül: az értelmiség mindhárom típusa - a marxista, a haladó és a reakciós (konzervatív) - tévedett és kudarcot vallott. Közös „bűnük” az utópikus gondolkodás - az a hit, hogy meg lehet tervezni és föl lehet építeni a jó társadalmat, a harmonikusan működő egyetemes világi társadalmat, miután a „Respublica christiana” eszménye nem valósult meg. Csakhogy egyik ideológia sem tudta létrehozni a megálmodott tökéletes (egyetemes) társadalmat, ezért az értelmiségi - először Amerikában, majd Európában is kénytelen átengedni vezető szerepét a társadalommérnöknek (social engineer). A könyv talán legfontosabb fejezetében Molnár Tamás bemutatja s bebizonyítja, hogy a társadalommérnökök uralma minden korábbi politikai és ideológiai irányzatnál nagyobb veszélyt jelent az emberre, az egyén szabadságára. A társadalommérnök nem törődik az emberi személy méltóságával és üdvével, számára egyedül az emberiség, a kollektivitás fontos. Felfogása szerint az ember csupán tökéletlen gépezet; szabadsága, kiszámíthatatlansága és tökéletlensége a legnagyobb akadály a tökéletes, konfliktusmentes, tudományosan szervezett, integrált és irányított társadalom létrehozása során. Az utópista-technicista társadalommérnökök embertelen, lélektelen, szellemtelen világában a szerző számára nyilvánvalóan a legfontosabb érték az ember (az egyén) szabadsága, amely elválaszthatatlan a keresztény értékektől és az európai kultúrától. A létező világ megvetése és a társadalomátalakítás utópiája szerinte az a kapocs, amely összeköti az ideológus értelmiségit és a pragmatikus társadalommérnököt - ennek következménye többek között a növekvő központosítás, a bürokratikus-paternalista igazgatás, az egyén lefokozása géppé. Molnár Tamás az átfogó értelmiségkritika után a helyes magatartásmintát is megfogalmazza: „ha újra fölfedezzük a filozófiát, melynek van elég bátorsága ahhoz, hogy megszabaduljon a történelmi-ideologikus és utópikus látásmódtól.” E filozófiának újra hangsúlyoznia kell, hogy az egyén elsődleges a közösséggel szemben, a szabadság a magán- és közösségi élet elgépiesítésével, s a józan ész a tudományba és a technológiába vetett hittel szemben. A könyv végső konklúziója, egyben felhívása, hogy az értelmiség térjen vissza a különféle utópiáktól az emberhez, az ember átalakítása, kollektivizálása és gépiesítése helyett igyekezzen az emberi természetet ismét a gondolkodás és a politikai filozófia középpontjába állítani. Filozofálni - Molnár Tamás hitvallása szerint - nem jelent mást, mint „rehabilitálni az ember lényegi fontosságát és így az ember méltóságát”. A fél évszázada az Egyesült Államokban élő magyar filozófus-író-oktató Az értelmiség alkonya című, harmincöt évvel első kiadása után 1996-ban (az Akadémiai Kiadónál) magyarul megjelent könyve alapmű nem kizárólag filozófusok, művelődés- és eszmetörténészek, hanem minden gondolkodó ember számára, aki úgy véli, az ember szabadsága és méltósága alkalmas arra, hogy kiváltsa együttérzésünket, odaadásunkat és csodálatunkat. Faggyas Sándor