Magyar Nemzet, 1997. március (60. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-20 / 66. szám

Könyvesház giattvarVm/H 13 CSÜTÖRTÖK, 1997. március 20. A politika és gazdaság mezsgyéjén Sok jeles szerző figyelemre méltó alkotása jelenik meg éppen a politika és a gazdaságpolitika mezsgyéjén. Ha politikusok és üz­letemberek időt szakítanának arra, hogy olvassanak, sok botlást ke­rülnének el, s kezdeményezhető újításokat fogadhatnának be. A közelmúltban került a kezembe Krasznai Zoltánnak, lapunk volt főszerkesztőjének a könyve, A bi­rodalom romjain. A publicisztikai írások e gyűjteményében azokat a maguk idejében hihetetlennek, sőt nevetségesnek tűnő előrejelzése­ket közli, amelyeket - álnéven - s részben Szabó Miklóssal együtt a párizsi Magyar Füzetekben, a Be­szélőben és a Fi ízmondóban, tehát egy emigráns folyóiratban és két illegális kiadványban jelentetett meg. Az első írás, A kádárizmus reformképtelensége és a szovjet birodalmi alternatívák 1980-ban jelent meg, s leszámolt a reformok illúziójával, amelyben sokan, e so­rok írója is, sokáig hittek, és ér­vekkel bizonyítja, hogy a szovjet birodalom hanyatlása már előre­haladott. A további írásokban részletesen bemutatja, hogy a szovjet birodalom nem lesz képes kilábalni abból a súlyos válságból, amelyet a növekvő fegyverkezési kiadások és a tömb romló gazda­sági teljesítőképessége közötti tá­tongó űr okoz. Ez a válság nagy­ságrenddel nőtt Reagan csillaghá­borús tervei nyomán, s így jogo­san írja Krasznai, hogy „a pe­resztrojka igazi szülőatyjának Reagant kell tekinteni”, hiszen Gorbacsov és a gorbacsovscsina ennek a válságnak a terméke volt, s ez indította el a dekolonizációs folyamatot is. A mű legnagyobb tanulsága, hogy mélyreható elem­zéssel, szellemi és politikai bátor­sággal feltárhatók a jövőbe vezető irányzatok, s e várakozásokra ér­demes politikát és üzletet építeni. * Gyakran vázolják fel hazánk latin-amerikanizálódásának fenye­getését politológusok és szocioló­gusok. Kollár Zoltán Dél Kereszt­je alatt című könyvében, amely­nek címében a keresztnek kettős jelentése van, azt vizsgálja, ho­gyan latin-amerikanizálódott La­tin-Amerika. Bemutatja, hogy a rendszerváltozás nyomán miként váltak kellemesen izgató egzoti­kumból égető hazai kérdéssé a la­tin-amerikai jelenségek és folya­matok. „Latin-Amerika időnként, kénytelen-kelletlen annak a bizo­nyos leánynak a szerepét kapja, „akinek” sógornője (azaz a ma­gyarországi címzett) helyett kelle­ne megfogadnia az anyai (anyósi) intelmeket" - írja a szerző. Kifejti, hogy bár a latin-amerikai analó­giákból számos tanulságot lehet levonni, különösen ha azok teljes körű elemzés s nem kiragadott példálózás eredményei. Megcá­folja a régióról alkotott sommás (elő)ítéleteket, s megmutatja, hogy mennyire különbözők az egyes or­szágok, s milyen markáns voná­sok különböztetik meg a mi öve­zetünktől. A stílus elegáns köny­­nyedsége, szellemessége külön él­vezetet szerez az olvasónak. * Ahhoz, hogy kiemelkedjünk az elmaradottságból és a pangás­ból, innovációra, gyártmány- és gyártásfejlesztésre, új kereskedel­mi és szolgáltatási formákra és szervezetekre van szükség. Az új megoldások kockázatosak (nem mintha a régiek nem volnának azok, de azokba már befektettek tőkét), s nem valósulhatnak meg olyan személyek és szervezetek nélkül, amelyek kimagasló hozam reményében jelentős kockázatot vállalnak, azaz tőzsdén be nem jegyzett cégek papírjait - kötvé­nyeit, részvényeit - hajlandók megvásárolni. Osmán Péter úttörő jellegű tanulmánya a kockázati tő­ke problematikáját taglalja, mind elméletileg, mind a soványka ma­gyar gyakorlatot s annak nagyszá­mú megoldandó kérdését. Jó el­igazításul szolgálhat olyan üzlet­embereknek, akik vagy portfolió­juk egy részét akarják ilyetén be­fektetni, vagy ilyen befektetőkre várnak, nem beszélve azokról a jogszabályalkotókról, akik e vi­szonyok alakításával foglalkoz­nak, s intézményekről, amelyek felvállalhatnák a közvetítői felada­tot ezen a nehéz, de sokat ígérő te­repen. Bácskai Tamás BEFEKTETŐK, VÁLLALKOZÓK, FIGYELEM! Debrecen kertvárosi részében le­vő, három ütemben épült, külön-külön is értékesíthető - jelenleg részben üzeme­lő - vendéglátó-ipari, kereskedelmi, illet­ve bármilyen tevékenységre alkalmas 1600 nm-es új üzletközpont ELADÓ Érdeklődni munkanapokon 8-16 óráig a 06-52/343-649, illetve 443-649-es telefonon lehet. PÁLYÁZAT! Kerepes Község Önkormányzata pályázatot ír ki a község közművelődési feladatainak szervezését, irányítását ellátó munkakör betöltésére. A munkakör köztisztviselői státusban a polgármesteri hivatalban kerül betöltésre. A pályázat nyertesének feladatai:­­a művelődési ház munkájának szervezése, irányítása, - a községi ünnepségek szervezése, lebonyolítása, -a községi könyvtár munkáinak szerezése, - az önkormányzat PR-tevékenységének szervezése. Az állás betöltésének feltételei: " - felsőfokú közművelődési végzettség vagy nem szakirányú egyete­mi végzettség, de szakirányú felsőfokú munkaköri szakvizsga,­­ hasonló feladatok ellátásában legalább ötéves szakma gyakorlat. A pályázattal kapcsolatban felvilágosítást ad: Tóth Lajos pol­gármester, telefon: 06-28/370-288. Pályázati cím: Polgármesteri Hivatal, 2144 Kerepes, Vasút utca 42. A pályázat benyújtásának határideje: a megjelenéstől számított 2 héten belül. A XX. század megdöbbentő s napjaink vi­lágképét is meghatározó felismerése, hogy az emberrel mindent „meg lehet csinálni”, s bár­mikor felbukkanhatnak az ismeretlenségből új, fertőző eszmék, melyek hosszabb-rövidebb „lappangási idő” után nyomorba, terrorba és háborúba taszító totalitárius rendszerek ideoló­giai alapjává válhatnak. A fasizmusról ma is vitatkoznak a történészek, de a bukása után ki­épülő „fiókbolsevizmusok” is számos megvá­laszolatlan kérdést vetnek fel. Milyen mértékű volt e rendszerek támogatása? Mennyire vol­tak ezek a rezsimek függetlenek Moszkvától? Vezetői bábok voltak, vagy lényeges kérdé­sekben érvényesíthették az akaratukat? Ezek a dilemmák tárulnak elénk Pünkösti Árpád Rá­kosi a csúcson című történelmi szociográfiájá­nak olvasása közben, s nem haszontalan, ha némelyiket továbbgondoljuk. Pünkösti Árpád gyakran használ könyvé­ben egy találó jelzőt „népünk tanítójának és bölcs vezérének" jellemzésére: homo komin­­ternicus. Az 1943-ban taktikai okokból felosz­latott, de új elnevezés alatt tovább működő Komintern céljainak és törekvéseinek ismerete nélkül valóban nem lehet megérteni Sztálin helytartóinak, a személyi kultusz vezéreinek (Bierutnak, Gottwaldnak, Cservenkovnak, Ho­­dzsának, de Utónak sem) a reakcióit, tetteinek indokait. A „világrendszerek harcát” eldöntő új háborúra, nyugat-európai országokban ki­törni remélt forradalomra való felkészülés nyomta rá a bélyegét 1948 és 1953 között a kommunista rendszerekre. Magyarországon a történelem folyamán Rákosi kivételével egyetlen rendszer vezetője sem hitte azt, hogy a nálunk történtek befo­lyással lehetnek a világtörténelem alakulására. Ő azonban meg volt győződve erről. Számos kijelentése tükrözi, azt hitte: Sztálinnal egyez­tetett lépései befolyást gyakorolhatnak a nyu­gati közvéleményre, sikerei hatékonyan segít­hetik, kudarcai pedig hátráltathatják a kapita­lista országok kommunista pártjainak küszö­bönálló győzelmét. Rákosi Mindszenty letar­tóztatását és elítélését „klerikális reakcióra mért világméretű csapásként” fogta fel, s a Gró­sz József elleni, az előbbivel összefüggő perben is szerepet játszottak számára a nem­zetközi szempontok. „Májusban akartuk meg­csinálni, azonban el kellett egy hónappal ha­lasztani a francia és olasz választások miatt” - emlékezik egy bizalmasa a szavaira Pünkösti könyvében. Ezek után nem meglepő az az el­képzelése sem, hogy a magyarországi „cionis­ta összeesküvők” tervbe vett leleplezése hatást gyakorolhat az izraeli politika alakulására. A Rákositól származó, szavahihető tanok által idézett megjegyzések olyan szempontra világítanak rá, mely nélkül a Rákosi-jelenség nem érthető meg. A korszakról szóló könyvek ugyanis nem képesek kielégítő választ adni ar­ra az alapvető kérdésre: milyen cél szolgálatá­ba állította Rákosi 1948 elejétől kezdve az MKP, majd az egyesült párt, az MDP addig megszerzett teljes politikai tőkéjét, mit kívánt elérni a gazdaság centralizálásával, az intéz­ményesülő terrorral és a pártvezetést deformá­ló koncepciós persorozattal? Különösen ez utóbbira nem ad magyarázatot az új háborúra való készülődés és a harmincas évek szovjet pereinek másolása. Pünkösti könyvében olvasható: a Rajk-per, mely a „szovjet-magyar együttműködés mes­terműve” volt, mérföldkövet jelentett a magyar kommunista egypártrendszer fejlődésében. Saj­nálatos módon azonban e per valódi nemzetkö­zi összefüggéseiről vajmi keveset tudunk azon­kívül, hogy a szovjet titkosszolgálat segítséget nyújtott a koncepció kidolgozásához. Elképzel­hető-e, hogy a 150 külföldi újságíró jelenlé­tében lefolytatott tárgyalássorozat csupán Rá­kosi eszköze volt, hogy leszámoljon vetélytár­­sával? Farkas Vlagyimir szerint Rákosi 1949 júliusában kijelentette: „a Rajk-pernek és má­sok ügyeinek nincs belpolitikai jelentősége”. Nyilvánvaló: a vád koncepciója mögött egé­szen más, nem kevésbé képtelen koncepció húzódhatott meg, melyről csak sejtéseink le­hetnek. „A két világ szembenállását, a nagy összeesküvést” leleplező persorozat teljesen ir­racionális volt a hazai munkásmozgalom szem­pontjából, és nem lehet a hatalmi harc meg­nyilvánulásaként sem felfogni: Rákosinak, ameddig Sztálin bizalmát bírta, nem kellett ve­­télytársaktól tartania. Akkor hát miért került sor 1949-től kezdve annyi tébolyító bírósági rémdrámára? Megfontolandó az a teória, me­lyet Schmidt Mária vázol fel a Magyar Szemle 1994. márciusi és áprilisi számaiban. E szerint Sztálin titkosszolgálata révén a „népi demokrá­ciákban” „tükörpereket” rendeztetett, hogy el­lensúlyozza azt a súlyos propagandavesztesé­get, melyet az Egyesült Államokban leleplezett szovjet kémek perei okoztak a nyugati kom­munista mozgalmaknak. Erre utal, hogy Noel Field, a Rajk-per Prágából Pestre rabolt ,„koro­­natanúja” - akit Rákosi, Pünkösti szerint a leg­szívesebben álszakállban és parókában hallga­tott volna ki - zsidó származású amerikai kom­munista volt, aki kulcsszerepet játszott az „atomtitok elárulásával” kapcsolatos perekben. Feltehetőleg ezek a megfontolások állhattak a Rajk-per hátterében. Erre utal, hogy az angolul jól beszélő Rákosi - aki 1946. nyári, washing­toni látogatásakor jó benyomást tett az ameri­kai elnökre - kijelentette, „képes lenne beépül­ni Truman környezetébe is”. „Vékony jégen táncolunk”, említette Rá­kosi egy bizalmasának Pünkösti szerint ugyanakkor mégis abban bízott, hogy „meg­éri az események felgyorsulását". Mit érthe­tett ezen? Talán a volt Szovjetunió irattárai­nak mélyéből előkerülnek a bizonyítékok. Addig is meg kell elégednünk az elejtett meg­jegyzések felidézésével. Fájdalmasan hiá­nyoznak a korabeli dokumentumok, hiszen a szovjet levéltárak titkai még nem tárultak fel. Az MKP, illetve az MDP PB és a KV irat­anyaga kevés újdonságot rejt. A Politikai Bi­zottságban, ahogy ezt Pünkösti találóan meg­állapítja, egyetlen lényeges kérdés sem dőlt el szavazás útján 1948 és 1953 között, a Köz­ponti Vezetőséget pedig Rákosi maga is „me­zei hadakként” emlegette, s gyakran még utó­lag sem tájékoztatta tagjait elhatározásairól. A könyv forrásaként maradnak még az utólag írt, részben kiadott, részben kiadatlan emléke­zések. Pünkösti Árpád először idézi annak a rossz minőségű magnófelvételnek a szövegét, melyet Aczél György és Nógrádi Sándor ké­szített a száműzött Rákosi kihallgatásáról 1962-ben. De ebből sem derül ki semmi ere­deti motívum például a koncepciós perekről azon kívül, hogy Rákosi megismételte: a Rajk-per nem a saját kezdeményezése volt, hanem nemzetközi ügy, s miatta még a hatva­nas években sem érzett lelkiismeret-furdalást. Ahogy a többi koncepciós per, a kulákta­­lanítás és a kitelepítések sem nyomasztották a homo kominternicust, aki meg volt győződve, hogy a történelem őt igazolja. Érdemes eltűnődni azon is, játszott-e sze­repet az 1945-ben a hitleri Németország vere­ségével Magyarországon is megbukott radiká­lis jobboldali diktatúra abban, hogy Rákosi 1948 után korlátlan személyi kultuszt építhe­tett ki magának. Nos, ha más nem is, a külön­böző koncepciós perek első pillanatban hihe­tőnek tűnő vádjai, ha eltorzítva is, de 1944— 45-re utaltak. A fasiszta népirtás által keltett félelempszichózist használta ki az I­IDP hatal­mi apparátusa, mely nem habozott Titót és Trumant Hitlerhez hasonlítani, s amely ellen­feleire automatikusan ragasztotta rá a „fasisz­ta” jelzőt. Másrészt ahhoz sem fér kétség, hogy Rákosi, a zsidó származású, de érzelmi­leg gyökértelen politikus számára az „antifa­­sizmus” merő demagógia volt, s szívesen bi­zonyította ország-világ előtt „elfogulatlansá­gát”. Előbb a szociáldemokrata gyökerű mun­kásmozgalmat verte szét, majd előkészítette a cionista pereket. Bizonyára közreműködött volna a holocaustot tűrött maradék magyar zsi­dóság deportálásában is, ha 1953 márciusa, majd júniusa nem teremt új helyzetet. Pelle János Rákosi a csúcson Tűnődés a homo kominternicusról ­* Civil társadalom - és akiknek nem kell Molnár Miklós és a demokrácia hajnala Az 1956 előtti időszak Irodal­mi Újságjának szerkesztője, Mol­nár Miklós, aki lelkiismerete pa­rancsának engedve jelentette meg hetilapjában a sztálini korszakot ostorozó írásait, és aki az ’56-os forradalom utáni évtizedekben genfi emigrációjában a történelmi tudományok egyetemi tanára lett, izgalmas könyvet jelentetett meg. A történeti kulcskérdések tu­catjait felvázoló kötet arra keresi a választ: milyen legyen a demokrá­cia hajnala azokban a kelet- és kö­zép-európai államokban, amelyek a második világháború után dikta­tórikus jellegű országokká váltak. Molnár Miklós könyvének két „kísérleti alanya” a lengyel és ma­gyar fejlődés, illetőleg e két or­szág állapota 1944 és ’45, 1989 és ’90 között. Vizsgálatai közben megállapítja: .....az utóbbi évtize­dek történetében két alkalommal két kommunista párt - a magyar 1956-ban, a lengyel pedig 1980- 1981-ben - a csőd szélére, sőt Magyarország esetében a gödör mélyére jutott; a párt azonban, ha taktikai visszalépésre kényszerül is, s enged egyik-másik előjogá­ból, nem adja fel a hatalmat, a pa­rancsnoki hidat, még azon az áron sem, hogy szükség esetén erőszak­hoz folyamodik. A normalizálás marad a párt kulcskoncepciója: fenntartja magának annak lehető­ségét, hogy ő döntse el, mi normá­lis, és mi nem az.. Ha ebből a nézőpontból vizs­gáljuk, megdől az a látszólag csil­logó elmélet, miszerint a Kádár­korszak előbb „kemény”, majd „puha” diktatúrát alkalmazott, egyszóval: megszelídült, „ember­arcúvá” vált. De lássuk tovább Molnár eszmefuttatását! „...min­den reformizmus, akár a legjobb, mint a prágai, akár a legmegalá­­zottabb, mint a lengyelországi, akár a leghatékonyabb, mint ami­lyen a Kádár Jánosé volt - az 1970-es évek legjobb időszakában -, mindenképpen posztsztálini, ha­nem a sztálini totalitárius modell másolata volt. Már nem egyetlen ember, de továbbra is egyetlen oligarchia gyakorol kényszert a maga vagy a szovjet szomszéd fegyveres erőinek segítségével, sa­ját törvényeinek tiszteletben tartá­sa érdekében. Ameddig ez így van, addig a párt marad a törvény­hozói, a gazdasági, a jogi és vala­mivel kisebb mértékben az ideoló­giai hatalom...” A genfi „világítótoronyból” Kelet- és Közép-Európára tekintő szerző könyvének lényegbe vágó adatait és elemzéseit még az 1980-as évtized második felében gyűjtötte (a könyv franciául Pá­rizsban 1990-ben jelent meg, míg magyar kiadása, új elő- és utószó­val 1996-os jelzésű), így a bekö­vetkező „demokrácia ébredését” nem tényekkel, hanem félig törté­neti, félig hipotetikus programok­kal láttatja. Ezek alapján az olva­sót segíti előreszaladni az időben: milyen lehet majd a civil társada­lom az évszázad végén vagy a 2000. esztendő első évtizedében? Csak egyetlen megdöbbentő tény a múltbeli Magyarországról. A régi országot sűrűn behálózó egyesületi élet (Budapesttől a leg­kisebb falvakban is működő társa­dalmi szervezetek és csoportosu­lások megalapozása és megléte) már a XIX. században olyan háló­zatként működött, amely - Molnár Miklós szerint - . .terjedelmét és sűrűségét tekintve összehasonlít­ható a szomszédos Ausztriával, a III. Napóleon vagy a III. Köztár­saság korabeli Franciaország­gal..." És ha ez így volt a XIX. században, miért ne lehetne ez ma és a közeljövőben is így? Hiszen a kommunista diktatúrák - többi között - mitől sem féltek jobban, mint az országokat behálózó „civil társadalmi” hálózatoktól (ezért szüntettek meg 1948 táján minden valamirevaló polgári egyesülést). Féltek még a baráti és családi cso­portosulásoktól is Fontos tényigazságokra hívja fel a figyelmet Molnár Miklós, hi­szen a „mindenhatóságával” oly sokszor visszaélő központi hata­lom ellen mi sem lehet védeke­­zőbb intézmény és hálózat, mint a kiépülő civil társadalom - aho­gyan a francia Tocqueville már a XIX. században megfogalmazta: „...a társadalom önmagán végzett lassú és nyugodt munkája...” Tóbiás Áron Ki rehabilitálja az ember méltóságát? Az értelmiség alkonya Míg a húszas-harmincas években az európai értelmiség egyik (jobbik) része az írástudók árulásáról beszélt, írt, vitatkozott, néhány évtizeddel később, 1960 körül egy Amerikában élő ma­gyar gondolkodó, író, egyetemi oktató. Molnár Tamás az értel­miség alkonyáról írt társadalom­­történeti-történetfilozófiai tanul­mányt. A híres könyv nemrég magyarul is megjelent, s a több évtizedes „átfutás” ellenére meg­döbbentően időszerű. Az értelmiségi mint kultúrje­­lenség modern kifejezés, ám va­lójában a reneszánsz szülötte, amikor a filozófiával, művészet­tel, tudománnyal hivatásszerűen foglalkozó emberek „osztályt” formálnak. A gondolkodó leválik eredeti intézményes alapjáról, az egyházról és az államról, és el­szegődik a civil (polgári) társa­dalom mellé. Molnár Tamás tab­lójából kiviláglik, hogy az értel­miség egészen a XX. századig a vallástól örökölt célt tartotta szem előtt: világi paradicsomot varázsolni a földre - jó szóval és szép elméletekkel, ha lehet; bru­tálisan és vérontással, ha kell. A könyv alaptézise szerint az értel­miség fő törekvése minden kor­ban a társadalom békéjének, egy­ségének és virágzásának megva­lósítására irányul, ám ezt fokról fokra nagyobb tudatosság, terv­­szerűség, az emberi értelembe és a tudományba vetett feltétlen (vak)hit jellemzi. Ahogy a nagy ívű művelő­dés- és eszmetörténeti, értelmi­ségtipológiai áttekintésből kide­rül: az értelmiség mindhárom tí­pusa - a marxista, a haladó és a reakciós (konzervatív) - tévedett és kudarcot vallott. Közös „bű­nük” az utópikus gondolkodás - az a hit, hogy meg lehet tervezni és föl lehet építeni a jó társadal­mat, a harmonikusan működő egyetemes világi társadalmat, miután a „Respublica christiana” eszménye nem valósult meg. Csakhogy egyik ideológia sem tudta létrehozni a megálmodott tökéletes (egyetemes) társadal­mat, ezért az értelmiségi - elő­ször Amerikában, majd Európá­ban is­­ kénytelen átengedni ve­zető szerepét a társadalommér­nöknek (social engineer). A könyv talán legfontosabb fejezetében Molnár Tamás be­mutatja s bebizonyítja, hogy a társadalommérnökök uralma minden korábbi politikai és ideo­lógiai irányzatnál nagyobb ve­szélyt jelent az emberre, az egyén szabadságára. A társada­­lommérnök nem törődik az em­beri személy méltóságával és üd­vével, számára egyedül az embe­riség, a kollektivitás fontos. Fel­fogása szerint az ember csupán tökéletlen gépezet; szabadsága, kiszámíthatatlansága és tökélet­lensége a legnagyobb akadály a tökéletes, konfliktusmentes, tu­dományosan szervezett, integrált és irányított társadalom létreho­zása során. Az utópista-techni­cista társadalommérnökök em­bertelen, lélektelen, szellemtelen világában a szerző számára nyil­vánvalóan a legfontosabb érték az ember (az egyén) szabadsága, amely elválaszthatatlan a keresz­tény értékektől és az európai kul­túrától. A létező világ megvetése és a társadalomátalakítás utópiá­ja szerinte az a kapocs, amely összeköti az ideológus értelmisé­git és a pragmatikus társadalom­mérnököt - ennek következmé­nye többek között a növekvő központosítás, a bürokratikus-pa­ternalista igazgatás, az egyén le­fokozása géppé. Molnár Tamás az átfogó ér­telmiségkritika után a helyes ma­gatartásmintát is megfogalmaz­za: „ha újra fölfedezzük a filozó­fiát, melynek van elég bátorsága ahhoz, hogy megszabaduljon a történelmi-ideologikus és utópi­kus látásmódtól.” E filozófiának újra hangsúlyoznia kell, hogy az egyén elsődleges a közösséggel szemben, a szabadság a magán- és közösségi élet elgépiesítésé­­vel, s a józan ész a tudományba és a technológiába vetett hittel szemben. A könyv végső konklúziója, egyben felhívása, hogy az értel­miség térjen vissza a különféle utópiáktól az emberhez, az em­ber átalakítása, kollektivizálása és gépiesítése helyett igyekezzen az emberi természetet ismét a gondolkodás és a politikai filozó­fia középpontjába állítani. Filo­zofálni - Molnár Tamás hitvallá­sa szerint - nem jelent mást, mint „rehabilitálni az ember lé­nyegi fontosságát és így az em­ber méltóságát”. A fél évszázada az Egyesült Államokban élő magyar filozó­­fus-író-oktató Az értelmiség alko­nya című, harmincöt évvel első kiadása után 1996-ban (az Aka­démiai Kiadónál) magyarul meg­jelent könyve alapmű nem kizá­rólag filozófusok, művelődés- és eszmetörténészek, hanem min­den gondolkodó ember számára, aki úgy véli, az ember szabadsá­ga és méltósága alkalmas arra, hogy kiváltsa együttérzésünket, odaadásunkat és csodálatunkat. Faggyas Sándor

Next