Magyar Nemzet, 1997. március (60. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-22 / 68. szám

Kikapcsolódás SZOMBAT, 1997. március 22. IV Magar Nemzet Művészszoba ... avagy művészcsarnok Frankfurtban Művészszobánk szűk falai közül, ahol a szellemi univerzumot ostromló tálentum a kicsinyes gon­dokkal szorító anyagi te­hetséggel vív csatát, ta­vasszal ki szoktunk lépni, hogy pillantást vessünk a hatalmas művészcsarnokra, a világ legnagyobb zenei vásárára, a frankfurtira. 110 000 négyzetméterére 45 ország 1871 kiállítója hozta el termékét, hogy kö­zel 100 ezer látogató meg­ismerje, mit kínál a zene­ipar a zeneművészet műve­lőinek. A kiállítók több mint fele (857) hazai (né­met) volt, a legtöbb külföl­di az Egyesült Államokból (215), Nagy-Britanniából (162) és Olaszországból (115) érkezett. Ázsia sorai­ban 31 kiállítójával Japán a második helyre szorult Ko­rea (40) mögött. Kelet- Közép-Európa pálmáját Csehország viszi (18) Len­gyelország (14) előtt. Ma­gyarország öt standon 11 cég termékeivel képvisel­tette magát. Az utóbbi két évben a vásáron belül elkülönülten vonultatják fel legújabb felszereléseiket a fény- és hangtechnikai ipar óriásai. Egyik termükben pot­­méterek és egyéb gombok labirintusa tekint szigo­rúan a látogatóra: csak az értő tájékozódhat közöt­tük. Másutt viszont bárki kedvére elveszítheti egyensúlyérzékét, ahol de­cibeltengerben, villódzó lézerfények kereszttüzé­ben, szárazjégfelhőkkel váratlaul elborítva nem­csak azt nem látja, merre megy, hanem azt is alig ér­zékeli, merről jött. A vá­sárnak ebben a „kemény” elektrotechnikai részében, Pro Light + Sound elneve­zés alatt 541 kiállítót talál­tunk. A további résztvevők közül legtöbben akuszti­kus hangszerek gyártói (654), elektromos hang­szereket 455 cég kínált, kották és egyéb kiadvány­ok 221 forrásból voltak fellelhetők. Idén ismét gyarapodott a magyar kiállítók száma. Legmesszebbi múltra a frankfurti zenei vásár törté­netében az Editio Musica Zeneműkiadó és a Konsu­­mex tekinthet vissza. Ez utóbbit idén a Szegedi Hangszergyártó Kft. neve alatt kereshettük: a dél-ma­gyarországi gyár vonós hangszereit sorjázták a ne­­gyedes tanulóhegedűtől a nagybőgőig. Korábban vo­nós mesterhangszerek és cimbalom is előfordult a standjukon, de csak eseti sikerekre számíthattak ve­lük, s a kényes hangszerek sérülésveszélye nem érte meg kiállításukat. A szege­di instrumentumok azon­ban jól forgalmazhatók: a gyár 90 százalékban - fő­ként nyugat-európai és amerikai - exportra termel. Árban nekik is, akár a nyu­gati cégeknek, komoly konkurenciát jelentenek az ázsiai versenytársak, de a vevők igényeihez való al­kalmazkodás vonzóvá teszi a piacon a magyarokat. A hazai hangszerkészítés fia­tal cége a kecskeméti Le­­gator: eddig jobbára do­rombjaikkal voltak jelen Frankfurtban, ám immár bővülő hangszerválaszték­kal állnak vevőik rendelke­zésére Dél-Koreától az USA-ig. Nemcsak komplett hangszerek, hanem tartozé­kaik iránt is élénk érdeklő­dés nyilvánul meg a három szakmai nap és a hét végi közönséginvázió során. Sok látogatója volt a vásá­ron először megjelenő pé­csi Rácz Rudolfnak, aki rézfúvós hangszererekhez készített különleges fúvó­­kák szabadalmával véteti észre magát a zsúfolt, de az újra mindig fogékony nemzetközi mezőnyben. Ugyancsak első alkalom­mal volt standja a Zala­­szentgrótról érkezett Weiger Csabának, akinek sűrített levegővel bélelt kemény hangszertokja világszaba­dalom. Fő piaca Németor­szág, Hollandia és az Egye­sült Államok. Ha termékei fölött hangzatos külföldi név lett volna olvasható, tán azt mondtam volna: ilyen, bizony, nálunk nem készül. Örülhettem, hogy mégis, de aggodalommal tölt el, ami Weiger Csabát, szabadalmának kellő védel­méhez nem kap megfelelő anyagi hátteret, miként ter­melését sem segítik rövid lejáratú bankhitelek. Holott abban, amit gyárt, nagy üz­let lehetősége rejlik, s kár lenne a kiváló tokokat évek múltán egy Weiger GmbH- tól külföldről importálni... Az Editio Musica hagyo­mányos piacai mellett fel­törekvőben van Japán és Korea. Zenepedagógiai kottáik rendkívül kelen­dőek, s idén a kórusmuzsi­ka is nagyobb figyelmet keltett. A másik magyar ki­adói standon a Zenetudo­mányi Intézet, a FAM, a Solo Music és az Akkord Zenei Kiadó kottái a Hun­garoton Classic CD-ivel osztoztak. Elcsitult a vásár zajos hangfüggönye. A kiállítók csöndben mérlegelnek, ren­deléseiket teljesítik, tapasz­talataikat rendezik. Frank­furt megint egy évre „meg­adta a hangot”. Hollós Máté Elektromos hegedű - a vásár egyik újdonsága „Váratlanul érkezett a jó hír" Kitüntetett rokonok A magyar színháztörté­netben ritka esemény, ha egy családból ketten egy­szerre részesülnek azonos nívójú állami elismerésben. Március 15-e alkalmából a Parlamentbe invitálták Fa­ragó Verát, a Vidám Szín­pad tagját és Kishonti Ildi­kó színművészt, a Buda­pesti Kamaraszínház ven­dégművészét. Eddig a hiva­talos hír, s ami mögötte van, arról Faragó Vera ízléssel berendezett, barát­ságos otthonában beszél­gettünk hármasban. A ven­déglátó ugyanis civilben a nagynénje a pályatárs Kis­honti Ildikónak. Az aprósüteménnyel megterített asztalon a fő he­lyen a zöld mappa. Már magától nyílik ketté, az ok­mányon a következő olvas­ható: A Magyar Köztársa­ság elnöke Faragó Verának, a Vidám Színpad Jászai-dí­­jas színművészének művé­szi pályája elismeréseként a Magyar Köztársasági Ér­demrend Kiskeresztjét ki­tüntetésként adományozza. - Számított rá? - Nem, most eszembe sem jutott. Évekkel ezelőtt, a nyolcvanas évek elején még gondoltam rá. Úgy éreztem, akkor megérde­meltem volna. A nagy nap előtti szombaton leterítet­tem éppen a kis plédemet, hogy szokásos tomagyakor­­lataimat megkezdjem, ami­kor csengettek. Azt hittem, a villanyszámlás jött, nem voltam tőle boldog. Ám an­nál inkább, amikor elolvas­tam a feladó címét. Léleg­zetet nem kaptam a hír ol­vastán. Később nagyot kur­jantottam és nyitottam a pénztárcámat, hogy méltó­képpen honoráljam a hírt hozót. - Mi jutott először eszé­be? - A családom. A földiek és az égiek. Nekik köszön­hetek mindent. Nagyon bol­dog voltam. Rögtön felhív­tam az unokahúgomat, Kishonti Ildikót, hogy ve­lem örüljön. Szívből velem érzett, megbeszéltünk min­dent és letette a kagylót. Fél óra múlva megint csöngött a készülékem. Ő volt, hogy elmondja, együtt megyünk a Parlamentbe. Jó, egyez­tem bele, majd ott taláko­­zunk. Percek teltek bele, mire megvilágosodott ben­nem, ő is ugyanazt a kitün­tetést kapja, amit én. Hát nem hihetetlen? - Most a pálya elisme­rése a csúcsot jelenti? - Az még odébb van. Törekszem elérni, nemcsak a próbaidőszakban, pre­mierre készülve, hanem minden este, amikor a szín­padra lépek. Igényes va­gyok önmagammal szem­ben, elvégre a legnehezebb, az úgynevezett könnyű mű­fajt képviselem. - Melyik legemlékezete­sebb produkciójára gondol szívesen? - Több klasszikus sze­rep után kerültem a Vidám Színpadra. Talán Romhá­­nyi­ Róna Sztriptíz magyar módra című száma hozott frenetikus sikert számomra. Aztán az Egy pohár víz Horváth Tivadar rendezésé­ben, amelyben a nagyher­cegnőt játszottam. Mosta­nában pedig kedves szere­pem Rosemarie A ravasz asszony című darabban. Lelkesen fogadja a publi­kum mindenütt az ország­ban. - A színház mellett rá­dió, televízió és szinkronfel­adatok is megtalálják? - Vegyük sorra: a rá­dióban riportalany vagyok, a filmesek nem bennem gondolkodnak, ritkán szinkronizálok és a televí­zióban szinte kizárólag a Szeszélyes évszakok című produkcióban lépek fel. Optimista vagyok, tudomá­sul veszem, hogy most ilyen periódus van. Jön jobb, bízom benne. Kishonti Ildikó olyan kitörős fajta. Először is ahogyan ő mondja, rendha­gyó külsővel áldotta meg a teremtő. A Kitörés című előadásban vizsgázott a fő­iskolán. Akkor minden lap színikritikusa szinte csak velük foglalkozott, akkor tanulták meg a nevét Kazán István és Hollai Kálmán mellett. - Hogy mit éreztem a hír hallatán? Meglepett voltam és határtalanul bol­dog. Azonkívül nem tud­tam aláírni a papírt, a pos­tásnak kellett a kezemet ve­zetnie, hogy eltaláljam a helyes sort. Itthon még nem kaptam díjat, hivatalos elismerést, ez az első. Elő­ször azok jutottak eszembe, akiknek sokat köszönhetek. Nádasdy mester, Versényi Ida aztán Koltay Bea, aki a tévés show-mat rendezte, Felvidéki Judit, akivel hét tévéjátékot forgattam és nem utolsósorban Seregi László, aki már rég nincs, de nekem ma is létezik. Én nem vagyok egyetlen szín­háznak sem a tagja és ez nem antiszociális beállí­tottsággal magyarázható. Szabadúszó vagyok feszí­tett víztükrön. Engem a Budapesti Kamaraszínház igazgatója, Szűcs Miklós terjesztett fel az illetéke­seknél. Az a direktor, aki­nél én mv., azaz vendég­­művész vagyok. Erre sem volt még példa eddig. A társulat tagjai pedig szere­tettel fogadtak már a Szabó Illés-féle monodráma be­mutatójának idején is. En­nek az ötletét is két nap alatt fogadta el az igazgató és a zenés színésznek el­könyvelt Kishonti Ildikó prózával indíthatott, hogy később a Piaf-ban és a Volt egyszer egy kupleráj­ban is jó szerepet kapjon. A kol­légáim pedig ezt embersé­gesen, együttérzően fogad­ják. És tudom, hogy szív­ből gratuláltak. Ez nem mindennapos ebben az el­idegenedett kivagyi világ­ban. - Pénzdíjas ez az elimerés? Lesz-e belőle ma­radandó emlék? - Ez nem jár pénzzel, er­kölcsi siker és talán feljogo­sít ahhoz, hogy dolgozhas­sam. Többet, mint eddig, mert mostanáig eléggé bojtos időszakot éltem. Szeretnék már kicsit jóllakott lenni... Várhegyi Andrea Faragó Vera, Kishonti Ildikó és testvére, András Szkárossy Zsuzsa felvétele t­t M­ásodik B soha nem volt a Színház- és Filmművészeti Fő­iskolán. II/B pedig egyál­talán nem létezett. Most van. Osztályfőnökük Bé­kés András rendező-tanár. A B betű bábszínészt je­löl. Effajta képzés először történik a Vas utcai, sokat látott épületben. Az sem mindennapi dolog, hogy a csapatban éppen öt lány és öt fiú készül a művészi pályára. De a legrendha­gyóbb, hogy ezek a fiata­lok már most majdnem mindent tudnak a színház­ról. És nagyon tehetsége­sek. Erről győzték meg a nagyérdeműt az Ódry Színpadon vizsgaelőadá­sukon. A sorokban taná­raikon kívül neves színé­szek, ítészek foglaltak he­lyet. A két produkció után taps, bekiabálás, lábdobo­gás jelezte elégedettségü­ket. A műsoron Óz, a nagy varázsló és az Oroszlánki­rály szerepelt. Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy két ilyen közismert és köz­kedvelt történetet vigye­nek színre a bábmozgás és a színészi játék vegyítésé­vel. Mindehhez szűkös anyagiak és ennélfogva csekély díszlet, jelmez tár­sul. Épp annyi volt, ameny­­nyi kellett. Függöny, lepe­dő, fény, árnyék és hang­effektusok. No meg játék, gesztus, animáció, mimi­ka, mozgás minden meny­­nyiségben. Pontosabban épp annyiban, ami jeles osztályzatot hozott a diá­koknak, kellemes estét a közönségnek. A tíztagú „társulatról”, a bábozásról a szünetben beszélgettünk Békés And­rással.­­ Soha nem rendeztem bábelőadást. Mondhatnám, semmi közöm nem volt a műfajhoz, de ez így nem igaz. Gyerekkoromban is szeretttem a bábokat, a ba­bákat és nem utolsósorban a maszkokat. Szívesen vál­laltam ezt az osztályt. Bí­zom bennük és igyekszem felkészíteni őket az életre. Pályázunk mindenütt, ahol lehet és érdemes. Műfa­junk mindenütt érthető a világban. Nagy terveink vannak: a negyedév végén Shakespeare Szent Iván-éji álom című darabját mutat­juk be Budapesten és Stutt­gartban egy időben. Ezt a műfajt meggyőződésem, nemzetközivé kell tenni. A színházcsinálók osz­tályfőnöke, Békés András március 23-án hetvenéves. Ezzel a játékkal lepte meg a nézőket és egy kissé ön­magát is. Gratulálunk. V. A. Havran Zoltán felvételei Bábszínészek paraván nélkül Vizsgaelőadás az Ódry Színpadon Békés András hetvenéves Játék a lepel mögül Totó, Szalmaember, Gyáva Oroszlán, Dorka és Bádogember az Őzből

Next