Magyar Nemzet, 1997. július (60. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-21 / 168. szám
rr •• 1 •• lukorHÉTFŐ, 1997. július 21. kislány hat-hét éves lehet, odacsapódik hozzám a sanghaji parkban, s azt mondja angolul: - Megengedi, hogy bemutatkozzam? Mit mondhatnék? Egy darabig együtt megyünk, majd azt mondja: - Érezze jól magát Kínában - s elköszön. Hogy mi volt ez? Angoltudásának a tesztelése? Bátorságpróba, hogy a külföldi „nem esz meg”? Mindenesetre meghatóan kedves. Hogy nem egyedi eset, egy áruházi jelenet megerősíti. Ott egy kamaszlányt bököd a mamája, miközben engem néznek. Végül a kislány pirulva elém áll. - Hi! - mondja. - Hi. - Elégedetten megfordul, és visszamegy a mamájához, aki láthatóan megdicséri a „vakmerőségéért”. Apró jelek arról, hogy más nemzedékek vannak felnövőben ebben a valaha zárt világban. Ne lepődjünk meg, ha kéz a kézben látunk fiúkat, mondja hosszabb ideje kint élő ismerősöm. Egyszerűen barátok. Nem lepődünk meg. Azon inkább, hogy a pekingi alkonyatban a buszmegálló melletti fánál egymásba merülve csókolózik egy szerelmespár. Annyi mindent hallott az ember itthon a párkapcsolatok túlszabályozottságáról... A mindig tömött bicikliúton fiatal pár, a lány az egyik oldalra fordulva ül a csomagtartón, a fiú hátra-hátrafordulva tartja szóval. Láthatóan „kiöltöztek”, valamilyen alkalomra mennek ezen a milliószámra látható közlekedési eszközön, amelynek javítóműhelyei sok helyen a járdára települtek. Egy szerszámosláda, alkatrész, guggoló szerelő - aki történetesen aszszony. Persze, autó is van bőven, sokszorosa annak, amennyi pár éve volt, a világ minden típusa itt bőg a soksávos pekingi sugárutakon. Rengeteg a Daihatsu taxis a VW Santana (itt szerelik össze őket). A hivatali kocsik sötét üveggel a napfény meg a kíváncsiskodó tekintetek ellen is. A magánkocsi ritkább, a sok pénzen kívül bonyolult engedélyezési eljárás szükséges hozzá. Akárcsak a házasságkötéshez. Nem csak érzelem és elhatározás kérdése, a munkahelyi vezetők beleegyezése is szükséges, mert lehet, hogy valaki már hosszabb ideje vár a hivatalos boldogító igenekre. Így aztán az esküvőre gyakran a munkahelyi vezetők is meghívottak. A vállalat - az állami - amúgy is fontosabb szerepet tölt be, mint bárhol másutt. Kínát ismerő magyar mondja, hogy gazdasági „sokkterápiára” itt egyebek mellett azért nem kerülhet sor, mert a vállalat a foglalkoztatottakon kívül azok hozzátartozóinak is egyedüli támasza. Orvosi rendelő, szociális juttatások a családtagoknak csak a cégnél érhetők el, tehát egy csődhelyzet a munkahelyüket elvesztőknek sokszorosát érintené közvetlenül és egzisztenciájában. Az ezerkétszázmilliós Kínában az egygyermekes családmodellt szorgalmazzák, a két gyermek vállalása negatív következményekkel jár. Az „egyke” viszont mindent megkap, ezért - mondja kínai ismerősöm - látni annyi elhízott kisfiút az utcákon. Kisfiút, mert neki nagyobb becsülete van itt, mint a kislánynak. Magánbeszélgetésben hallottam arról, hogy a megszült kislányt vidékre viszik s „ottfelejtik” az édesanyák, hogy a lakóhelyen aztán még egy fiúra vállalkozzanak. S állítólag a hatóságok is elnézőbbek az ilyen, a fiúgyermekért vállalt suskusért. A tizenkétmiliós, elterpeszkedő Peking kicsit unalmas, szürkének tűnő városképe átalakulóban van. A széles sugárutak mentén világcégek építik irodaépületeiket, mindenütt daruk forgolódnak, magasházak nőnek ki a földből. Az uralkodó stílus a posztmodern, de ennek semleges jellegtelenségét itt a tetőkkel megtörik: a hagyományos kínai építészet ívei, ornamentikája, cseréputánzata mind megtalálható rajtuk. Szállodánk, a nemrég elkészült Jing Du Yuan is ilyen. Körülötte még egy régi városnegyed apró, ütött-kopott házainak maradványai, tetejükön kátránypapír, létrával, téglával lefogva. Triciklitúrát teszünk Hutongban, ebben a több évszázados régi városnegyedben (a szót később gyakran hallom köznévként is, mint a régi, hagyományos életmódot őrző részek megnevezését), amely tele szűk sikátorokkal, a hátsó udvarokban egymáshoz ragasztott apró helyiségekkel, ahol tíz-tizenöt család is lakik. Pekingben még kétmillió ember él ilyen szorongató körülmények között. A kőfalak mögött mindazonáltal érdekes módon torlódik fel az idő: a szűk udvarban néhány virág, a építkezéshez félretett téglakupac, mindenféle ócskaság, de a tetőn műholdas antenna fordul az égnek. S nincs kizárva, hogy bent internetezik az egyik fiatalabb lakó, mondja pekingi magyar ismerősünk. Mert mindenre fogékonyak, az egész ország fel akarja venni a fejlett országok diktálta iramot. Az éves gazdasági növekedési ütem tíz százalék (amely még ha a viszonylag szerény kiindulási alapokat is nézzük, ma ritka a világban), egyik hivatalos beszélgetőpartnerünk szerint idén az eső negyedévben tizenöt százalék volt. A „magyar reform” is érdekli a tájékozottabbakat. A reformot jómagam szemérmes kifejezésnek s a funkcionárius óvatosságának tartom ahhoz képest, hogy rendszerváltozás történt, de évek óta itt élő honfitársunk szerint inkább a bármiféle átalakítást jelölik így, s valóban kíváncsiak a tapasztalatokra. S a legparányibb CD-üzletben, a sürgő-fogó piacok standjain is ott a világ legfrissebb popzenei és filmkínálata - sőt, szoftveranyaga, még ha nem is mindig legális kiadásban. Olyan gazdag, mint a kínai terített asztal, amelynek közepén, a kör alakú forgó részre néhány perces váltással hozzák az újabb fogásokat (az előkelőbb helyen szertartásosan, mint az „udvarnál” bejelentik a költőien zengzetes nevét), s a vendég maga elé forgatja azt a fogást, amelyik a legjobban ízlett, hogy még vegyen belőle a pacikákkal. Az „átlagebéd” legalább tizenkét fogásból áll, de nem ritka a huszonnégy fogásos sem. Mogyoró, zsenge bambuszrügy, natúr marha, rákokkal kevert rizs, leves, benne kis kígyódarabok, languszta, csirke citrommártással, csirkeláb kifőzve (itt ez csemegének számít), párolt zöldségek, sült kacsa, fűszeres prézlibe mártott és kisütött sáskaszerűség s egyéb rovarszerűségek (?). Nagyon finomak. Amikor nyersanyag formában látjuk őket mondjuk, a kantoni piacon, bizony némi borzongás fog el. Ez a feszültség kígyópálinkával oldható. Egy kiskocsmában, a befőttesüvegnél nagyobb üvegekhez odavezet a pincér, s ki lehet választani, hogy hány fokos s milyen kígyóval „bélelt” italt rendelünk. A kígyótestek ott áznak az erős nedű közepén, őszintén szólva nem túl bizalomgerjesztően. Több tájnak jellegzetes konyhája van. Kantonban nem hagyható ki a kígyóétterem. A vendég először megjelenik a madárház előtt, hogy kiválassza a madársültnek valót. (Az európai legszívesebben szabadon eresztené valamennyit.) Azután a kígyóketrec következik. Mondjuk, egy másfél méteres jószágra rábök a három magyar, két gumicsizmás legény kikapja a csúszómászót, s az egyik egy bárdcsapással lemetszi a fejét, majd a vérét egy edénybe csorgatja (később még fontos szerepe lesz ennek). Azután ott, a vendég szeme láttára lenyúzza a bőrét, olyan egykedvűséggel, ahogy egy kesztyűt kifordítanak. A hüledező európai beül az asztalhoz. Nemsokára kis tányérkán behozzák a kígyóepét, meg lehet kóstolni. Itthon tudom meg, hogy számos betegségre jó. (Kihagytam, a bajaim megvannak.) Majd érkezik a kígyóvér, friss, piros, bele a pohárba, rá a pálinka, ami szintén vérpiros lesz, s ezt tessék lehajtani. Van, aki befogott orral megteszi. A mellbevágó pálinkaíz mellett más nem érződik. A sokfogásos ebéd vége felé érkezik a kígyósült. Néhány centi hosszúságú darabokra van fölszeletelve, csípős, fűszeres prézlibe beforgatva, s hegyes gerinccsontokról kell lerágcsálni. Kemény, de finom fehér húsa van, a karajcsont melletti hús és a csirkemell ízének keveréke. Közben lehet újrázni a vérpálinkával, meg ínyenckedni az epével. Állítólag minden kígyóeledel a férfiasságot erősíti. Levezetésként kígyóleves, amiben apró fiakígyók vannak szétfőve. Hát így mulat a kantoni. Az európai meg a másikon. Hogy mikor adja fel. (Nem adtuk fel.) Az étkezés egyben kedélyes beszélgetés is, tósztokkal - a gambé jelszóra fenékig illik üríteni a poharat — és a végére tartogatott netán fontos közlendőkkel. Amit akár üzleti ebédeken, vacsorákon is érdemes észben tartani. Ami a gazdasági kapcsolatokat illeti, bizony van mit lépnünk. Hozzáértők szerint ezt Pekingből, a hagyományos külkereskedelmi szemlélettel már nehéz megtenni. Hiszen a világ legjobb cégeinek teljes kínálata itt van ezen a hatalmas és potenciálisan még bővülő piacon. A lengyelek tavaly 400 millió dolláros hitelkeretre írtak alá szerződést egy kínai bankkal, s ebből állítólag egy dollárt sem használt fel a kínai fél. Nyilván nem találtak olyan árut, amit ne kaptak volna meg jobb minőségben, előnyösebb feltételek mellett. Helyi tapasztalatokban bővelkedő magyarok szerint a fővárosból ki kellene lépni, s a többországnyi felderítetlen piacokon keresni eladható-megvásárolható terméket, ez lehet a magyar külkereskedő egyetlen lehetősége. No meg a helyi tárgyalási, üzletkötési szokások némi ismerete. Akár úgy, hogy akinek tőkéje, áruja, üzletkötési szándéka van, szaktanácsadónak felfogadna olyan, éveket Kínában eltöltött szakembereket, akik az elmúlt évek visszaesése után kihasználatlan szellemi kapacitással itthon pihennek. A nagy világcégek tudják, mit ér a kínai piac. Itthon legfeljebb a kőbányai kínai piacot méltányolja, aki méltányolja. Pedig akit kitesznek, mondjuk, Sanghaj belvárosi felhőkarcolói tövében vagy az új gazdasági körzetekben, az akár a világ bármely fejlett országában hiheti magát. Marafkó László Kínáról tussal és Internettel Műholdvevő és kígyósült. Jelentés a labirintusból amik (Tudósítónktól) ANNA PRESSZÓ - A férfi, akivel beszélgetek, 39 éves, neve mellőzését kéri, és az a furcsa szokása van, hogy elbeszél az ember füle mellett, vagyis csak pillanatokra néz a szemembe, tekintetével állandóan az utcát pásztázza, a járókelőket figyeli, és a legváratlanabb pillanatokban hátrafordul, mint aki lesi, hogy figyelik-e, nyomában van-e a titkosrendőrség. Mondhatnánk üldöztetési mánia et a javából, jobb esetben tikkelésnek nevezhetnénk. Pedig azt gondolhatnánk, hogy igazából nincs oka a férfinak a gyanakvásra, hisz’ a holland biztosító üzletkötője, tisztes egzisztenciával bír, minden gyanús allűr és hajdan volt politikai szerepvállalás nélkül éli életét, de a megszokás nagy úr. Egy életbiztosítást akar rám sózni, én meg húzom a számat, és már rég nem az inflációkövető részletfizetésről, kamatokról és bónuszokról beszélgetünk, mert már ő is érzi, hogy csak az idejét pazarolja rám. De hogy véletlenül kiderül, földik vagyunk, azaz a lágymányosi lakótelepen nőttünk föl, beletörődik a kudarcba, és már csak úgy beszélgetünk. A gyerekkorunkról, a csínytevésekről. - Egy időben kedvenc szórakozásunk volt a telefonbetyárkodás - meséli. - Amikor nem voltak otthon a szüleim, a haverommal találomra felhívtunk egy számot. Az volt a legjobb, ha a kagylót ékesebb hangú férfi vagy nő vette fel. Köszönés nélkül ráripakodtam: „Dániel főhadnagy, ORFK!" „Tessék... Jó napot!” hebegte a vonal túlvégén valaki. Egyszerűen fantasztikus volt elképzelni savanyú ábrázatát, mert abban az időben nem volt különösebb megtiszteltetés, ha az ember kapcsolatba került a rendőrséggel. Ne feledjük, a hetvenes évek elején járunk, annyira pofátlan volt a hatalom, hogy minden kitellett tőle. Mi meg elváltoztatott hangon, pattogva, ellentmondást nem tűrve, mint egy igazi Dániel főhadnagy, löktük a hülyeséget: „Vonal-ellenőrzési csoportfőnökség. Az állambiztonsági figyelőcsoport felmérését végezzük. Ön köteles velünk együttműködni, különben a 31/1963. IV.-212. számú rendelkezés értelmében bűncselekményt követ el, amelynek büntetési tétele kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés." Tutira mentünk. Aki ezt a szöveget hallotta, annak a zabszem sem fért a fenekébe. Csak annyit tudott kinyögni: „... igen... Miben segíthetek!?” „A statisztikai adatgyűjtés során és a lehallgatásmentesítéshez meg kell tudnunk, hogy az ön készülékéhez hány méter telefonzsinór tartozik.” Tökéletesen kidolgozott, valósághű szöveget nyomtunk, mivel a barátom bátyja joghallgató volt, tőle, illetve a jegyzeteiből tanultuk meg, mi kell ahhoz, hogy hivatalos színezete legyen a dolognak. Ha már idáig eljutottunk, az áldozat megköszörülte a torkát, elnézést kért és kis türelmet, amíg előveszi a collstockot, és leméri a zsinórt - végre nem hajtani a parancsot, akkor, senki sem merte volna. Addigra mi már majdnem ájultak voltunk a röhögéstől, és bár így utólag tudom, hogy ez nem volt szép tőlünk, mert hát abban az időben az emberek féltek még a lila színtől is, mégis nagyon jól szórakoztunk. Aztán amikor az illető belelihegte a kagylóba, hogy: „Pontosan 4 méter 17 centiméter”, akkor végre kirobbanhatott belőlünk minden feszültség, és belenyihoghattuk a készülékbe: „Ez pont elég, hogy fölakassza magát!”, azzal lecsaptuk a kagylót. Egy alkalommal ezt a műsort a barátom barátjának unokatestvérénél csináltuk. Egy igazi nyúlbéla volt a gyerek, állandóan aggodalmaskodott, hogy baj lesz ebből. És amikor eljutottunk a slusszpoénhoz, akkor sem tudott nevetni, csak idegesen tördelte a kezét. Két hete, a csúcsforgalomban, a Múzeum körúton haladtam, illetve a villamossíneken, mert siettem, így be kellett vágnom az egyik kocsi elé. A pofa persze szentségeit, aztán valahogy addig manőverezett, hogy mellém került. Irtózatosan anyázott: „Te szemét, állat!", fröcsögött a nyála. „Az ilyen mocskos gazemberek miatt tart itt az ország. De most ráfáztál! Hívom a rendőrséget, azok majd ellátják a bajodat...”, azzal már vette is elő a mobiltelefonját. Ránéztem, és akkor vigyor ült ki az arcomra. Tudtam, hogy én ezt az embert valahonnan ismerem, igen..., ő volt az, akinél húsz éve utoljára megcsináltuk a telefontrükköt. Na, hogy is hívnak, koncentráltam erősen, és akkor váratlanul eszembe jutott a neve. „Tárnoki Csaba!”, mondtam neki nyugodtan és magától értetődően. „Mi figyelünk téged, tudunk rólad mindent. Tedd le azt a telefont, és szépen gurulj tovább!" Hát azt a pofát látni kellett volna, amit a semmiből előkerülő és a semmibe tovább haladó Tárnoki Csaba vágott. Ahogy a düh és az agresszió leolvadt róla, és a meglepetés, a rémület ült ki a helyébe. Egy másodperc alatt megjuhászodott. Mint egy kisgyerek, illedelmesen elköszönt, fölhúzta az ablakot, és lassan elindult. A visszapillantó tükörben még láttam, hogy öklével veri a kormányt, hangosan beszél magához, majd tenyerével letörli az izzadságot a homlokáról. Boros István Magyar nemzet 7 Légpárnás komp a Balatonon? Négy-öt évvel ezelőtt felvetődött, hogy újra kompjáratot indítanak Révfülöp és Balatonboglár között, körülbelül azon a vonalon, ahol az úszás „bajonokai” évente átszelik a tavat. Néhány esztendeje ugyanis az ide látogató német turisták arra panaszkodtak, hogy több órát kell várkozniuk a szántódi komp előtt. Vajon van-e igény egy újabb átkelési pont kialakítására, s ha igen, akkor hol? Révfülöpön jelölték ki az északi part lehetséges kompkikötőjét, délen pedig Boglárt. Ennek az a magyarázata, hogy a két település között a fennmaradt iratok szerint már 1055-ben is révközlekedés volt, a hely tehát alkalmas az átkelésre. Nyáron Révfülöpről szállították a déli partra az aratómunkásokat no meg a hegyvidéki borokat, míg visszafelé a betakarított gabonát hozták. Pár éve a Zala Megyei Levéltárból érdekes dokumentum került elő: a fülöpboglári révnél 1796 júliusában bekövetkezett révhajószerencsétlenség ügyében elrendelt vizsgálati ügyirat. A kővágóörsi nemes Sághváry György birtokos által üzemeltetett fülöpi révnél három hajó szállította egykoron az átkelőket. Az egyik közülük elsüllyedt. A szerencsétlenül járt hajó révésze, a 38 esztendős Patyi Sándor az egyik nyáron késlekedett az indulással, mert a révész, a tanúk vallomása szerint, a ,,réh”-ház előtt iszogatott. Időközben hatvan, Somogyba induló aratómunkás egy-egy garast fizetve felment a hajóra, amely rendesen megtelt. Ma is kérdés: vajon túl sokan voltak-e hajón? Tény az, hogy az elindulás után a nyári jó időben északi szél kerekedett, a hajó felborult. A szerencsétlenség során 58-an vesztek a habokba. Azóta is ez a balatoni hajózásnak a legtöbb emberéletet követelő szerencsétlensége. Az 1796-os esztendőt követően a vízi tragédia miatt Zala és Somogy vármegye a kettős, avagy összekötött hajók alkalmazását megtiltotta. A révhajózásban csakis az egy hajótestből készült vízi járművek használatát engedélyezte. Az átkelés azonban továbbra is lehetséges volt. 1861 és 1872 között a két település között hagyományos kompok jártak, majd 1872 és 1877 között a Zala-Somogyi Gőz Balaton névre keresztelt csavargőzöse közlekedett. A társaság csődbejutásától egészen 1910-ig a régi hagyományos komp szállította a két part között az árut s gyakran az utasokat is. Az évszázad elejétől azonban megszűnt az átkelés. Ezeket a hagyományokat, illetve az igényeket figyelembe véve vetette fel pár évvel ezelőtt a Mahart akkori, balatoni ügyekért felelős első embere, Kopár István azt, hogy indítsanak még egy kompjáratot. Az öteletet ki is próbálták: az egyik szántódi komppal átkeltek Boglárról Révfülöpre, ezzel demonstrálva, hogy az 5,2 kilométeres táv ma is könnyen járható. Akkor még úgy volt, hogy a meglévő révfülöpi kikötőből a bogláriba érkeznének a kompok. Ám ezt az ötletet megvétózta az északi parton fekvő település akkori önkormányzati testülete, mondván a kikötő csendes, nyugodt hely, a forgalmat nem lehet rázúdítani a település központjára. Amúgy a kompjárattal semmi bajuk nem volt a révfülöpieknek, így kijelölték annak lehetséges helyét a település nyugati, lakatlan részén. - A második komp beindításának terve még embrionális állapotban van - mondta elöljáróban Horváth Gyula, a Mahart Balatoni Hajózási Rt. ügyvezető igazgatója. - Ha minden érintett, vagyis a települések és a kormányszervek is azt mondják, hogy szükség van rá, akkor reményeink szerint 2000-ben megindulhat a második kompjárat. Kérdés azonban, hogy a Pécs és Kaposvár térségéből érkezők, valamint a Horvátországból és Szlovéniából Nyugat-Európába tartók igényelnék-e az átkelőt. Horváth szerint ezt csak részletes piackutatással lehet felmérni, s csak az adatok ismeretében szabad újraindítani a kompokat. Korábban, amikor még a balatoni forgalom nagyobb volt, készültek előzetes felmérések, s úgy tűnt, hogy meg kell építeni a kompot, amely becslések szerint összesen mintegy egymilliárd forintba kerülne. Kétféle elképzelés született. Az egyik szerint kompkikötőket építenének, ezek egyenként több mint százmillió forintba kerülnének, s akkor hagyományos kompok közlekedhetnének a két part között. A másik elképzelés szerint légpárnás hajók járnának, ezeknek nem kell komoly kikötőket építeni, mert felfutnak a parti homokra. A hagyományos kompok ma 200-300 millió forintba kerülnek, s legalább négy kellene ahhoz, hogy az átkelő üzemelhessen. Az is felvetődött, hogy használt kompokat vásárolnak. Tíz évvel ezelőtt a La Manche-csatornán közlekedő kisebb kompokból vettek volna, ezek akkori áron 750 ezer angol fontba kerültek. Jó időben egy óra alatt fordulhatnának a kompok, a menetidőt mintegy egyik parttól a másikig 25 percre taksálják. Ha légpárnás hajókkal oldanák meg mindezt, az átkelési idő lényegesen rövidebb lenne, azok akár tizenöt perc alatt is átjutnának Révfülöpről Boglárra. Igaz, ezek lényegesen drágábbak, még az ügyvezető igazgató sem tudott pontos árat mondani. Azt azonban hozzátette, hogy ez esetben a kikötő megépítésére szánt pénzeket megspórolhatnánk. - Révfülöp neve is árulkodik arról, hogy a település egykoron átkelőhely kikötője volt - mondta Mihovics István, Révfülöp polgármestere. - A testület támogatná a komp létesítését. Most szeptemberben a képviselők elé kerül az a részletes koncepció, amely a második balatoni komp megépítéséről szól. Úgy hírlik, hogy a kompot vállalkozásba adnák ki, mert az biztos, hogy nem helyi léptékű beruházásról van szó - mondta a polgármester. Hasonló módon a balatonboglári testület is ősszel ismerkedhet meg a koncepcióval, amelynek tartalmaznia kell az esetleges kompkikötő szárazföldi csatlakozásait. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az M7-es autópályát milyen nyomvonalon építik tovább. Az biztos, hogy korábban kormányrendelet született a kompépítésről, és az is, hogy a regionális rendezési tervben is szerepel az átkelőhely kialakítása. Kérdés azonban, hogy a kormány tud-e állami pénzt adni erre a célra, amely elsősorban közlekedési szempontokat figyelembe véve épülne. Fazekas-Ruck Levente { 11\i