Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-23 / 120. szám

16 Madar Nemzet ár a Magyar Nemzet korá­nál fogva még nem re­pülhet ingyen a Malév gépein, a hatvan év, amit meg­ért, anélkül, hogy nevet kellett volna cserélnie, tisztes és tiszte­letre méltó a XX. század ma­gyar történetében. Magyarországon nem köny­­nyű megélni hatvan esztendőt sem az állampolgárnak, sem va­lamely ethosznak, kulturális vagy politikai hagyománynak. Általában rövid életűségre és rö­vid történetűségre születtünk. Egy napilap különben is csak tükre a napnak, vagy még az sem, hiszen megesett, többek kö­zött éppen itt, Magyarországon, hogy a kor igazi arcát nyilvános­ságnak nem mutatta meg. A saj­tó által preferált értékek hatvan esztendő alatt többszörös válto­záson mentek át, maga a hírlap és a hírlapíró sem volt azonos önmagával, némely médium si­lány múltja csak névváltozás út­ján volt feledhető. A Magyar Nemzetnek nem kellett nevet cserélnie. Ez a lap, s mindenko­ri szerkesztősége inkább azon munkálkodott több-kevesebb si­kerrel, hogy nevéhez méltó ma­radjon. Ha méltó maradt, az va­lószínűleg nem elsősorban a most vagy a közelmúltban jelen voltak érdeme, a jó név hitelét nem tudta kikezdeni hatvan ne­héz esztendő. A Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjének sorait idézem a lap 1938. augusztus 25-én megjelent első számának vezércikkéből: „... Legyen első ünnepélyes kijelentésünk az, hogy szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlát­ja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződé­sünk.” ... „Magunkat árulnák el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk íratlan törvényeit. Magunkat aljasítanánk le, ha en­gednénk megfosztani magunkat a tradicionalizmusnak azoktól az erkölcsi fegyvereitől, amelyeknek a magyarság alkotmányos és független államiságának meg­maradását köszönheti.” (Elhangzott március 20-án az Orszá­gos Széchényi Könyvtárban, A Ma­gyar Nemzet hatvan éve című kiállí­tás megnyitójaként) A lap első szlogenje egyéb­ként ez volt: A Magyar Nemzet küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon. A magyar nemzethez, amellyel a Pethő Sándor-i névválasztás azo­nosul, s a magyar tradicionaliz­­mushoz, amelyre az első vezér­cikk hivatkozik, a legkülönbö­zőbb módon lehet viszonyulni. A jelenlegi Magyar Nemzet szellemisége egy a lehet­séges viszonyulások kö­zül. Bennem az a hit munkál, hogy a Pethő Sándor-i eszmeiséghez való hűségünknek nem akadálya lelkiismeretünk és meggyőződésünk,a tradíció folytatását csak tehetségünk korlátozza. Mégis, mivel Pethő Sán­dor nincs közöttünk, ne­vében, amely egyébként kiváló áruvédjegy, nem szólhatunk, hiába gon­doljuk úgy, másokkal el­lentétben, hogy hangunk között nincs lényeges kü­lönbség. Fia, Pethő Tibor, aki haláláig a lap szerkesztő­­bizottságának elnöke, s jelenlegi szellemiségének egyik alakítója volt, azonban a rendszerváltás után közölt írásaival és politikai­erkölcsi elkötelezettségével erő­sítheti hitünket, hogy a mai lap, a mai szerkesztőség nem csúfol­ja meg az alapítók szándékát, s kirekesztés, kisajátítás nélkül küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon. Pethő Sándor stratégiáját a kora által diktált szükség is for­málta. Ezerkilencszázharminc­­nyolcban a fasiszta Németország fenyegette Magyarországot, nyo­ma sem volt az „ej­ődnyem”­­vagy a pepsi-érzésnek. A Ma­gyar Nemzet antifasiszta lap volt, csekély megértéssel a vörös forradalmárok iránt. A háború után létének több mint ötven esz­tendejében a lapnak a fasiszta német veszélytől erősen megkü­lönböztethető korlátozottságok­kal és fenyegetettségekkel kellett szembenéznie. Pethő Sándor fia­talon halt meg, s nagyon rövid ideig volt a Magyar Nemzet fő­­szerkesztője, de szellemi hatását, benne az igényességet ez a lap, s itt van a nagy titok, nyomorúsá­gos, szürke és gyilkos korszak­okon át őrizte, ha másképpen nem, stílusában és színvonalá­ban. Az alapító habitusának, túl magyarságán, nyilvánvalóan ez volt a jellemzője: a stílus és a színvonal. Keresztény, polgári, európai stílus, a politikai tisztán­látás, az emberi gerincesség és a jellem színvonala. Pethő Sándor így tekintett kora alapvető kérdé­seire; ha élne, minden bizonnyal így nézne korunkra is. Pethő Sándor hovatartozása, ítélete nem kétséges. Egyetlen dolognak szentelte érzelmeit és intellektusát: hogy létrejöjjön egy erős polgári Magyarország. A lapot kétszer tiltották be. Egyszer 1944-ben a fasiszták, másodszor 1956-ban a kommu­nisták. Miközben az ország füg­getlenségét, a nemzet pedig tu­datát veszítette el, a lap furcsa köztes állapotba került. A Pethő Sándor-i hagyományt ebben a háború utáni vészkorszakban a nyílt szembefordulás helyett csakis a minőség jelenthette. Egy árnyalat, a stílus különbözősége, a szemlélet csöpp eltérése, csak ennyi, hogy felismerhető legyen, a Magyar Nemzet nem azonos a Szabad Néppel. Csak annyi, hogy itt ízléstől gátolva, erköl­csileg vonakodva, amott kész­séggel, találékonyan és hatéko­nyan. Itt a stílusban felcsillan né­mi fény, amott a magyar újság­írás vaskora dübörög. Ezer­­kilencszázötvenhatban elegendő volt egy kevés nyílt beszéd ah­hoz, hogy a lap folyama közel egy esztendőre ismét megsza­kadjon. Pethő Tibort a börtönben szovjet tábornokok győzködték a kompromisszum és kiegyezés szükségességéről. A lánctalpas hatalomnak is fontos volt a Ma­gyar Nemzet, a zsarnok egy csöpp legitimációra várt. Az újraindulás után került a lap élére, immár másodszor, Mihályfi Ernő, aki baloldali kis­gazdából vált a Rákosi-korszak, majd a Kádár-korszak fontos ál­lami emberévé, bár kommunista párttag sose lett. Ő nem volt Pethő-barát, mégis jól sáfárko­dott a rábízott értékkel, mert mi­ként az a másik, a jellemében rendíthetetlen, ő, a kompro­misszumra hajló, ugyancsak a minőségben hitt. Kiváló szer­kesztő volt, korlátai ellenére nagy tekintély. Nem vetette el a lépést. A polgári újságírás leg­jobbjait gyűjtötte össze a Magyar Nemzetnél: Ruffy Pétert, Dutka Má­riát, Mátrai-Betegh Bé­lát, Baráti Gézát, Per­nye Andrást. így jött el a Magyar Nemzet máso­dik nagy korszaka, a szellem csalóka vissz­fényében. Jelen voltam, ami­kor a Parlamentben Kádár János, átkarolva Mihályfi vállát, így szólt egy csöpp kacsintós iró­niával: „Íme a legpárt­­szerűbb magyar lap fő­­szerkesztője.” Mihályfi ezt nyilván bóknak vet­te, mert mosolygott. Ká­dár is annak szánta, ő is mosolygott. Mindketten tévedtek. Mindkettőjüknek volt némi igaza. S ez a némi igazság, amely csakis a lap színvonalára vonatkozhatott, erősödött fokról fokra. S nemcsak a lapon belül nyert teret, hanem még inkább, a lap olvasótáborában és holdud­varában. A rendszerváltozást megelő­ző pillanatokban az egész ma­gyar értelmiség a Magyar Nem­zetben kívánta kifejteni gondo­latait. Kommunistaellenes sza­bad demokraták, igyekvő re­formkommunisták, nemzeti sza­badelvűek, buzgó nép­ nemzeti­ek együtt nyilvánították ki a nemzet lapjában, hogy a rend­szerből mindannyiunknak elege van. Mindenki magáénak érezte a lapot, hogy aztán mélyen és keserűen csalódhasson benne a ’90-es esztendők elején. Így lett a Magyar Nemzet legnagyobb válságának oka a szabadság, vagy sokkal inkább a vajúdó rendszerváltozás és a vajúdó lel­kiismeret. Az egykor legpártsze­­rűbbnek nevezett magyar újság egyetlen párt maradéktalan tet­szését sem nyerte, s egyetlen párt irányítását sem fogadta el. Ekkor történt, hogy az aktuáli­san jelen lévő munkatársak a ’89-es siker bűvöletében úgy hitték egy ideig, az ő alkotásuk a Magyar Nemzet. Azt mondom most, Pethő Sándor zseniális leleménye nyo­mán ez a lap a nemzet alkotása és eleme. Senki más, csakis a nemzet őrizte meg, így történt az a furcsaság, hogy csekély időbeli eltéréssel, Antall József és Boross Péter után, Horn Gyu­la a Magyar Nemzetet nemzeti értéknek nevezte. Az új kor­mány, úgy vélem, ebben követő­je lesz, így esett, hogy megértük a hatvanadik évet, így történt, hogy a lap anyagi helyzete ismét magyar tulajdonos közreműkö­désével vált stabillá. Úgy érezhetjük, hogy az a hagyomány, amelyet Pethő Sán­dor teremtett, a miénk is, és újra van hitelünk nemzetünk polgá­rai előtt. Hadd idézzem ismét a lap első főszerkesztőjét, bár ez a szöveg kissé szokatlan lesz mo­dern és tompa fülünknek: „Mi­kor e küzdelem forgatagába vet­jük magunkat, jámbor eleink példájára a Mindenhatóhoz for­dulunk. Áldja meg munkánkat kegyelmével. Bátorítsa szívün­ket és gazdagítsa elménket ma­­lasztjával, ajándékozzon meg bennünket a feladathoz szüksé­ges erővel, hogy alázatossá­gunkban is méltó szószólói le­hessünk azoknak a gondolatok­nak és hagyományoknak, ame­lyeknek meghirdetésére és tol­mácsolására csak azért vállal­koztunk, mert azok a nagyok, akik tanítómestereink voltak, sorjában elpihentek már, meg­hasadt szívükben azzal a kétség­­beeséssel, hogy amiért éltek­­haltak, a magyarság élete, biz­tonságának kérdése ma is teljes megoldatlanságában és vigasz­talanságában marad itt a mi nemzedékünk számára.” Kristóf Attila A jó név hitelét nem kezdte ki az idő Pethő Sándor öröksége. Dokumentumok az emlékkiállítás anyagából Schiller zsuzsa Múltidéző Ablak és ajtók a hosszú évtizedek múltán visz­­szatekintek fiatal koromra, ak­kor kétségtelenül 1938 nyara volt az az időszak, amikor boldognak és felszabadultnak éreztem magam. Júni­usban érettségiztem, és noha eltökélt szándékom volt, hogy egyetemre me­gyek, mégis úgy tűnt, beléptem az élet­be, és akár kenyérkereső foglalkozást is vállalhatok. A nyári hónapok semmitte­véssel, budapesti csatangolásokkal, vi­déki kirándulásokkal és könnyű szóra­kozásokkal teltek el. Az elégedettség és jó közérzet ezen állapotába szólt bele a történelem. Egyelőre nem tragikus for­dulataival, mégis a látóhatáron észlelhe­tő és változásokat sejtető jeleivel. A vi­lág és benne kis országunk sorsa már akkor is erősen érdekelt és foglalkozta­tott, de nem annyira, hogy figyelmemet és kíváncsiságomat teljesen igénybe ve­gye. Két évvel korábban került a ke­zembe Szabó Dezső Elsodort faluja, és ez döbbentett rá, hogy a magam kis vi­lágán kívül van egy másik is, a nép, a nemzet, a társadalom. Tudatosulni kez­dett bennem, hogy nem elegendő saját sorsommal, jövőmmel, életpályám ala­kításával törődnöm. Figyelmemet ki kell terjesztenem környezetemre is, arra a közegre, amelyben élnem Isten akara­tából elrendeltetett. Mégis 1938 nyarán az európai és a magyar eseményekkel való foglalkozás helyett inkább a múlt felé fordultam, és egymás után olvastam el a Fővárosi Könyvtár közeli fiókjában fellelhető olyan történelmi munkákat, amelyek addig nem kerültek a kezembe. Azután elérkezett augusztus 25-e, és az újságárusok új lapot kínáltak: a Pethő Sándor által szerkesztett és 1848 márci­usának napjaiból ismert betűk felhasz­nálásával szedett Magyar Nemzetet. En­nek megjelenését már előtte hirdették, és nem mulasztottam el, hogy reggeli után le ne menjek a közeli Teréz körút­ra, és a 62. postahivatal előtti újságárus­nál meg ne vegyem az első számot. Pethő Sándorról csak azt tudtam, hogy nagy képességű történész, olvastam az „Asztalos-Pethőt”, vagyis a Magyaror­szág történetét tárgyaló és Asztalos Miklóssal közösen írt művét, valamint az utána kezembe került A szabadság­harc eszméi, a Világostól Trianonig és a Magunk útján. Közírói tevékenységét, a Magyarság című lapban írt vezércikkeit azonban nem ismertem. A Magyar Nemzetben azután buzgón olvastam írá­sait, Szekfű Gyula híres történelmi cikk­sorozatait, valamint az általam már a népi mozgalomból ismert szerzők, főleg Kovács Imre és Szabó Zoltán cikkeit. Különös örömöt okozott a Kunszery Gyula nevével való találkozás. Őt kö­zépiskolás korom óta ismertem, hiszen tanára volt annak az iskolának - a Köl­csey Ferenc Reálgimnáziumnak -, amelynek nyolc éven át növendéke vol­tam. Kunszery Sopronból 1934-ben ju­tott a Kölcseybe, és 1937 nyarán került át egy másik budapesti középiskolába. Az én osztályomat nem tanította, de az önképzőkörben többször beszéltem ve­le. Noha nem volt a kör tanárelnöke, na­gyon érdekelte az ott folyó munka. Ak­koriban még nem tudtam, hogy milyen kiterjedt alkotói tevékenységet folytat, milyen verseket ír és milyen jelentős a publicisztikája. Ezt csak később ismer­tem meg, a Magyar Nemzetből, nem mulasztva el, hogy Kunszery Gyula írá­sait elolvassam. Ezerkilencszázharmincnyolc nyarát megelőzően viszonylag kevés magyar lapot olvastam. Gyerekkoromban a csa­ládban a Friss Újság, a szegények lapja forgott közkézen, de érdeklődésemet nem elégítette ki. Később, középiskolás koromban gyakori olvasója voltam a ka­tolikus Nemzeti Újságnak, amely való­színűleg azért érdekelt, mert hívő katoli­kus voltam, és a Regnum Marianum cserkészeként ebben volt bizalmam. Olyan rokonszenvet azonban semmilyen napilap iránt nem éreztem, mint amilyen hatalmába kerített azután, hogy a Ma­gyar Nemzetet megismertem. Állandó olvasója, sőt, amikor már némi kerese­tem volt, előfizetője lettem. Ez a rend­szeres kapcsolat mindvégig megmaradt, kivéve persze azt a három évet, amelyet 1942 és 1945 között a katonaságnál töl­töttem, és az emigrációm kezdetét, ugyancsak három évet, amikor majdnem lehetetlenné vagy nagyon nehézzé vált, hogy Svájcban kétkezi dolgozóként egy budapesti lapot járassak. Amikor 1951 nyár végén Münchenbe kerültem a Sza­bad Európa Rádióhoz, újból olvasóvá váltam. Szerkesztőségi asztalomon min­den reggel ott találtam a Nemzetet is, persze nem az aznapi számot, hanem a három-négy nappal korábbit. De ez nem volt baj, mert a napi újdonságokról úgy­is a budapesti rádióból és a külföldi la­pok tudósításaiból értesültünk, a ma­gyarországi sajtó az események hátteré­ből és a kommunista újságírás minden­kori állapotáról tájékoztatott. A lapot a szokottnál is nagyobb fi­gyelemmel kísértem az 1945 és 1948 közötti években. Egyfelől, mert akkor is a legjobb és legrokonszenvesebb ma­gyarországi napilapnak tartottam, más­felől, mert mindenki másnál tehetsége­sebb és felkészültebb munkatársi gárdá­val rendelkezett. Bő teret kínált azoknak a szerzőknek, akik szívemnek különö­sen kedvesek voltak. Ráadásul 1947 nyarán és őszén fórumot biztosított azoknak a parasztpárti barátaimnak, akik elutasítván a kommunistáknak való behódolást az önálló parasztpolitika le­hetőségeit kutatták. Én, noha akkor még nem hagytam el a pártot, Kovács Imré­vel és a vele hasonlóan gondolkodókkal értettem egyet, és ezért nekem vonzóbb lap volt a Magyar Nemzet, mint a mind­inkább a balszélre sodródó parasztpárti Szabad Szó. A Magyar Nemzetnek ab­ban is szerepe volt, hogy az 1947-es vá­lasztáson indulási módot kereső ,volt pa­rasztpárti politikusok a kínálkozó két le­hetőség közül a Független Magyar De­mokrata Párthoz, és nem Barankovics István Demokrata Néppártjához csatla­koztak. Kovács Imrétől tudjuk, ezt az elhatározást az váltotta ki, hogy az FMDP elnöke, Balogh István, a korábbi miniszterelnökségi államtitkár a Ma­gyar Nemzet akkori irányítója volt, te­hát a pártnak volt sajtója. A hazai eseményeket és a korlátlan hatalom birtokába került kommunisták politikáját figyelve az ötvenes évek ele­jén arra a felismerésre jutott az emigrá­cióban mindenki, hogy megszűnt a la­pok önállósága, mindegyik központi el­lenőrzés és cenzúra alatt áll, a felső irá­nyítás szigora lehetetlenné teszi a sza­bad szemlélődést és véleménynyilvání­tást. Mégis, vélték némelyek, a Magyar Nemzet valahogyan különbözni óhajt a többiektől, és a fogalmazásban, a finom árnyalatok kezelésében, a hangsúlyok elhelyezésében, bizonyos fogalmak és szavak használatában eltér a hatalom ál­tal megszabott kívánatostól és szokvá­nyostól. Nem volt véletlen, hogy amint enyhült a helyzet, és némi lélegzethez jutott a sajtó, a Magyar Nemzet az elsők között élt a megnyílni látszó lehetősé­gekkel. Nagy Imre 1953-55-ös kormá­nya alatt élen járt a törvényesség helyre­­állításának, a rendőri rémuralom enyhí­tésének, a bebörtönzöttek szabadon en­gedésének, a fogyasztói igények kielé­gítésének követelésében. Ezerkilenc­­százötvenhat nyarán a Magyar Nemzet hasábjain történt meg a barlangkorszak végének és a szabadabb megszólalás szükségének a bejelentése (Sebestyén György cikke), és ugyanakkor a nyugati magyar emigráció értékei elismerésének sürgetése (Novobáczky Sándor révén). Ugyancsak 1956 nyarán a magyar olvasóközönség az Irodalmi Újságon kívül főleg a Magyar Nemzetből érte­sülhetett a Petőfi Kör izgalmas, olykor forró hangulatú vitaestjeinek lefolyásá­ról. A tudósítások oly tárgyilagosak voltak, hogy az MDP központi vezető­sége határozatban ítélte el a lap viselke­dését, azt, hogy állítólag egyoldalúan adta vissza a vitákat, és merészelte a Petőfi Kört a Pilvax kávéházhoz, vala­mint a Galilei Körhöz hasonlítani. Különös és nyugati magyar politikai körökben figyelemre érdemesített jelen­ségnek könyvelték el sokan, hogy a Ma­gyar Nemzet az ötvenhatos forradalom alatt és közvetlenül utána milyen hatá­rozottan támogatta a felkelés ügyét és azokat a követeléseket, amelyeket a nép nagy többsége a magáénak vallott. Per­sze ennek maradéktalan keresztülvitele eléggé megnehezült a kádári megtorlás időszakában és az azt követő konszoli­dáció éveiben. Érdekes volt megfigyel­ni, hogy míg a Rákosi nevével illetett években és az ötvenhatot követő idő­szak kezdetén a lap meglehetősen óva­tos és mértéktartó volt, a hetvenes évek­től kezdődően felerősödött a hangja, és nőtt a kezdeményező kedve. Korábban mereven alkalmazkodott az érvényben lévő magatartási normákhoz és ahhoz a szokáshoz, hogy kedvező vagy előnyös politikai intézkedések sürgetése csak a központi pártlaptól indulhat el, és a töb­bi lap csak követheti a példát. Attól kezdve, hogy Pozsgay Imre lett a Haza­fias Népfront főtitkára, a Magyar Nem­zet mint annak orgánuma nemcsak tá­mogatta a reformelképzeléseket, de ma­ga is tevőlegesen vett részt a kezdemé­nyezésekben és a politikai légkör, vala­mint intézményrendszer megváltoztatá­sának siettetésében. Fokozott mérték­ben volt megfigyelhető mindez a re­formmozgalmak kibontakozásának éve­iben. Az ellenzék legnagyobb vállalko­zását, a lakiteleki találkozót Pozsgay Imre közreműködésével a Magyar Nemzet avatta országos érdeklődést ki­váltó üggyé. Mindaz, amit ez a lap az 1989-90-es rendszerváltozásért és a de­mokratikus államberendezkedés érdeké­ben tett, történelminek nevezhető csele­kedet volt. Ennek jelentőségét a kellő távlat birtokában és hasonló nyugati vállalkozásokkal való összehasonlítás lehetőségével az emigráns demokrata magyarok értették meg leginkább. Borbándi Gyula Vallomás alapról 1998. május 23., szombat

Next