Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
16 Madar Nemzet ár a Magyar Nemzet koránál fogva még nem repülhet ingyen a Malév gépein, a hatvan év, amit megért, anélkül, hogy nevet kellett volna cserélnie, tisztes és tiszteletre méltó a XX. század magyar történetében. Magyarországon nem könynyű megélni hatvan esztendőt sem az állampolgárnak, sem valamely ethosznak, kulturális vagy politikai hagyománynak. Általában rövid életűségre és rövid történetűségre születtünk. Egy napilap különben is csak tükre a napnak, vagy még az sem, hiszen megesett, többek között éppen itt, Magyarországon, hogy a kor igazi arcát nyilvánosságnak nem mutatta meg. A sajtó által preferált értékek hatvan esztendő alatt többszörös változáson mentek át, maga a hírlap és a hírlapíró sem volt azonos önmagával, némely médium silány múltja csak névváltozás útján volt feledhető. A Magyar Nemzetnek nem kellett nevet cserélnie. Ez a lap, s mindenkori szerkesztősége inkább azon munkálkodott több-kevesebb sikerrel, hogy nevéhez méltó maradjon. Ha méltó maradt, az valószínűleg nem elsősorban a most vagy a közelmúltban jelen voltak érdeme, a jó név hitelét nem tudta kikezdeni hatvan nehéz esztendő. A Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjének sorait idézem a lap 1938. augusztus 25-én megjelent első számának vezércikkéből: „... Legyen első ünnepélyes kijelentésünk az, hogy szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk.” ... „Magunkat árulnák el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk íratlan törvényeit. Magunkat aljasítanánk le, ha engednénk megfosztani magunkat a tradicionalizmusnak azoktól az erkölcsi fegyvereitől, amelyeknek a magyarság alkotmányos és független államiságának megmaradását köszönheti.” (Elhangzott március 20-án az Országos Széchényi Könyvtárban, A Magyar Nemzet hatvan éve című kiállítás megnyitójaként) A lap első szlogenje egyébként ez volt: A Magyar Nemzet küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon. A magyar nemzethez, amellyel a Pethő Sándor-i névválasztás azonosul, s a magyar tradicionalizmushoz, amelyre az első vezércikk hivatkozik, a legkülönbözőbb módon lehet viszonyulni. A jelenlegi Magyar Nemzet szellemisége egy a lehetséges viszonyulások közül. Bennem az a hit munkál, hogy a Pethő Sándor-i eszmeiséghez való hűségünknek nem akadálya lelkiismeretünk és meggyőződésünk,a tradíció folytatását csak tehetségünk korlátozza. Mégis, mivel Pethő Sándor nincs közöttünk, nevében, amely egyébként kiváló áruvédjegy, nem szólhatunk, hiába gondoljuk úgy, másokkal ellentétben, hogy hangunk között nincs lényeges különbség. Fia, Pethő Tibor, aki haláláig a lap szerkesztőbizottságának elnöke, s jelenlegi szellemiségének egyik alakítója volt, azonban a rendszerváltás után közölt írásaival és politikaierkölcsi elkötelezettségével erősítheti hitünket, hogy a mai lap, a mai szerkesztőség nem csúfolja meg az alapítók szándékát, s kirekesztés, kisajátítás nélkül küzd azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon. Pethő Sándor stratégiáját a kora által diktált szükség is formálta. Ezerkilencszázharmincnyolcban a fasiszta Németország fenyegette Magyarországot, nyoma sem volt az „ejődnyem”vagy a pepsi-érzésnek. A Magyar Nemzet antifasiszta lap volt, csekély megértéssel a vörös forradalmárok iránt. A háború után létének több mint ötven esztendejében a lapnak a fasiszta német veszélytől erősen megkülönböztethető korlátozottságokkal és fenyegetettségekkel kellett szembenéznie. Pethő Sándor fiatalon halt meg, s nagyon rövid ideig volt a Magyar Nemzet főszerkesztője, de szellemi hatását, benne az igényességet ez a lap, s itt van a nagy titok, nyomorúságos, szürke és gyilkos korszakokon át őrizte, ha másképpen nem, stílusában és színvonalában. Az alapító habitusának, túl magyarságán, nyilvánvalóan ez volt a jellemzője: a stílus és a színvonal. Keresztény, polgári, európai stílus, a politikai tisztánlátás, az emberi gerincesség és a jellem színvonala. Pethő Sándor így tekintett kora alapvető kérdéseire; ha élne, minden bizonnyal így nézne korunkra is. Pethő Sándor hovatartozása, ítélete nem kétséges. Egyetlen dolognak szentelte érzelmeit és intellektusát: hogy létrejöjjön egy erős polgári Magyarország. A lapot kétszer tiltották be. Egyszer 1944-ben a fasiszták, másodszor 1956-ban a kommunisták. Miközben az ország függetlenségét, a nemzet pedig tudatát veszítette el, a lap furcsa köztes állapotba került. A Pethő Sándor-i hagyományt ebben a háború utáni vészkorszakban a nyílt szembefordulás helyett csakis a minőség jelenthette. Egy árnyalat, a stílus különbözősége, a szemlélet csöpp eltérése, csak ennyi, hogy felismerhető legyen, a Magyar Nemzet nem azonos a Szabad Néppel. Csak annyi, hogy itt ízléstől gátolva, erkölcsileg vonakodva, amott készséggel, találékonyan és hatékonyan. Itt a stílusban felcsillan némi fény, amott a magyar újságírás vaskora dübörög. Ezerkilencszázötvenhatban elegendő volt egy kevés nyílt beszéd ahhoz, hogy a lap folyama közel egy esztendőre ismét megszakadjon. Pethő Tibort a börtönben szovjet tábornokok győzködték a kompromisszum és kiegyezés szükségességéről. A lánctalpas hatalomnak is fontos volt a Magyar Nemzet, a zsarnok egy csöpp legitimációra várt. Az újraindulás után került a lap élére, immár másodszor, Mihályfi Ernő, aki baloldali kisgazdából vált a Rákosi-korszak, majd a Kádár-korszak fontos állami emberévé, bár kommunista párttag sose lett. Ő nem volt Pethő-barát, mégis jól sáfárkodott a rábízott értékkel, mert miként az a másik, a jellemében rendíthetetlen, ő, a kompromisszumra hajló, ugyancsak a minőségben hitt. Kiváló szerkesztő volt, korlátai ellenére nagy tekintély. Nem vetette el a lépést. A polgári újságírás legjobbjait gyűjtötte össze a Magyar Nemzetnél: Ruffy Pétert, Dutka Máriát, Mátrai-Betegh Bélát, Baráti Gézát, Pernye Andrást. így jött el a Magyar Nemzet második nagy korszaka, a szellem csalóka visszfényében. Jelen voltam, amikor a Parlamentben Kádár János, átkarolva Mihályfi vállát, így szólt egy csöpp kacsintós iróniával: „Íme a legpártszerűbb magyar lap főszerkesztője.” Mihályfi ezt nyilván bóknak vette, mert mosolygott. Kádár is annak szánta, ő is mosolygott. Mindketten tévedtek. Mindkettőjüknek volt némi igaza. S ez a némi igazság, amely csakis a lap színvonalára vonatkozhatott, erősödött fokról fokra. S nemcsak a lapon belül nyert teret, hanem még inkább, a lap olvasótáborában és holdudvarában. A rendszerváltozást megelőző pillanatokban az egész magyar értelmiség a Magyar Nemzetben kívánta kifejteni gondolatait. Kommunistaellenes szabad demokraták, igyekvő reformkommunisták, nemzeti szabadelvűek, buzgó nép nemzetiek együtt nyilvánították ki a nemzet lapjában, hogy a rendszerből mindannyiunknak elege van. Mindenki magáénak érezte a lapot, hogy aztán mélyen és keserűen csalódhasson benne a ’90-es esztendők elején. Így lett a Magyar Nemzet legnagyobb válságának oka a szabadság, vagy sokkal inkább a vajúdó rendszerváltozás és a vajúdó lelkiismeret. Az egykor legpártszerűbbnek nevezett magyar újság egyetlen párt maradéktalan tetszését sem nyerte, s egyetlen párt irányítását sem fogadta el. Ekkor történt, hogy az aktuálisan jelen lévő munkatársak a ’89-es siker bűvöletében úgy hitték egy ideig, az ő alkotásuk a Magyar Nemzet. Azt mondom most, Pethő Sándor zseniális leleménye nyomán ez a lap a nemzet alkotása és eleme. Senki más, csakis a nemzet őrizte meg, így történt az a furcsaság, hogy csekély időbeli eltéréssel, Antall József és Boross Péter után, Horn Gyula a Magyar Nemzetet nemzeti értéknek nevezte. Az új kormány, úgy vélem, ebben követője lesz, így esett, hogy megértük a hatvanadik évet, így történt, hogy a lap anyagi helyzete ismét magyar tulajdonos közreműködésével vált stabillá. Úgy érezhetjük, hogy az a hagyomány, amelyet Pethő Sándor teremtett, a miénk is, és újra van hitelünk nemzetünk polgárai előtt. Hadd idézzem ismét a lap első főszerkesztőjét, bár ez a szöveg kissé szokatlan lesz modern és tompa fülünknek: „Mikor e küzdelem forgatagába vetjük magunkat, jámbor eleink példájára a Mindenhatóhoz fordulunk. Áldja meg munkánkat kegyelmével. Bátorítsa szívünket és gazdagítsa elménket malasztjával, ajándékozzon meg bennünket a feladathoz szükséges erővel, hogy alázatosságunkban is méltó szószólói lehessünk azoknak a gondolatoknak és hagyományoknak, amelyeknek meghirdetésére és tolmácsolására csak azért vállalkoztunk, mert azok a nagyok, akik tanítómestereink voltak, sorjában elpihentek már, meghasadt szívükben azzal a kétségbeeséssel, hogy amiért éltekhaltak, a magyarság élete, biztonságának kérdése ma is teljes megoldatlanságában és vigasztalanságában marad itt a mi nemzedékünk számára.” Kristóf Attila A jó név hitelét nem kezdte ki az idő Pethő Sándor öröksége. Dokumentumok az emlékkiállítás anyagából Schiller zsuzsa Múltidéző Ablak és ajtók a hosszú évtizedek múltán viszszatekintek fiatal koromra, akkor kétségtelenül 1938 nyara volt az az időszak, amikor boldognak és felszabadultnak éreztem magam. Júniusban érettségiztem, és noha eltökélt szándékom volt, hogy egyetemre megyek, mégis úgy tűnt, beléptem az életbe, és akár kenyérkereső foglalkozást is vállalhatok. A nyári hónapok semmittevéssel, budapesti csatangolásokkal, vidéki kirándulásokkal és könnyű szórakozásokkal teltek el. Az elégedettség és jó közérzet ezen állapotába szólt bele a történelem. Egyelőre nem tragikus fordulataival, mégis a látóhatáron észlelhető és változásokat sejtető jeleivel. A világ és benne kis országunk sorsa már akkor is erősen érdekelt és foglalkoztatott, de nem annyira, hogy figyelmemet és kíváncsiságomat teljesen igénybe vegye. Két évvel korábban került a kezembe Szabó Dezső Elsodort faluja, és ez döbbentett rá, hogy a magam kis világán kívül van egy másik is, a nép, a nemzet, a társadalom. Tudatosulni kezdett bennem, hogy nem elegendő saját sorsommal, jövőmmel, életpályám alakításával törődnöm. Figyelmemet ki kell terjesztenem környezetemre is, arra a közegre, amelyben élnem Isten akaratából elrendeltetett. Mégis 1938 nyarán az európai és a magyar eseményekkel való foglalkozás helyett inkább a múlt felé fordultam, és egymás után olvastam el a Fővárosi Könyvtár közeli fiókjában fellelhető olyan történelmi munkákat, amelyek addig nem kerültek a kezembe. Azután elérkezett augusztus 25-e, és az újságárusok új lapot kínáltak: a Pethő Sándor által szerkesztett és 1848 márciusának napjaiból ismert betűk felhasználásával szedett Magyar Nemzetet. Ennek megjelenését már előtte hirdették, és nem mulasztottam el, hogy reggeli után le ne menjek a közeli Teréz körútra, és a 62. postahivatal előtti újságárusnál meg ne vegyem az első számot. Pethő Sándorról csak azt tudtam, hogy nagy képességű történész, olvastam az „Asztalos-Pethőt”, vagyis a Magyarország történetét tárgyaló és Asztalos Miklóssal közösen írt művét, valamint az utána kezembe került A szabadságharc eszméi, a Világostól Trianonig és a Magunk útján. Közírói tevékenységét, a Magyarság című lapban írt vezércikkeit azonban nem ismertem. A Magyar Nemzetben azután buzgón olvastam írásait, Szekfű Gyula híres történelmi cikksorozatait, valamint az általam már a népi mozgalomból ismert szerzők, főleg Kovács Imre és Szabó Zoltán cikkeit. Különös örömöt okozott a Kunszery Gyula nevével való találkozás. Őt középiskolás korom óta ismertem, hiszen tanára volt annak az iskolának - a Kölcsey Ferenc Reálgimnáziumnak -, amelynek nyolc éven át növendéke voltam. Kunszery Sopronból 1934-ben jutott a Kölcseybe, és 1937 nyarán került át egy másik budapesti középiskolába. Az én osztályomat nem tanította, de az önképzőkörben többször beszéltem vele. Noha nem volt a kör tanárelnöke, nagyon érdekelte az ott folyó munka. Akkoriban még nem tudtam, hogy milyen kiterjedt alkotói tevékenységet folytat, milyen verseket ír és milyen jelentős a publicisztikája. Ezt csak később ismertem meg, a Magyar Nemzetből, nem mulasztva el, hogy Kunszery Gyula írásait elolvassam. Ezerkilencszázharmincnyolc nyarát megelőzően viszonylag kevés magyar lapot olvastam. Gyerekkoromban a családban a Friss Újság, a szegények lapja forgott közkézen, de érdeklődésemet nem elégítette ki. Később, középiskolás koromban gyakori olvasója voltam a katolikus Nemzeti Újságnak, amely valószínűleg azért érdekelt, mert hívő katolikus voltam, és a Regnum Marianum cserkészeként ebben volt bizalmam. Olyan rokonszenvet azonban semmilyen napilap iránt nem éreztem, mint amilyen hatalmába kerített azután, hogy a Magyar Nemzetet megismertem. Állandó olvasója, sőt, amikor már némi keresetem volt, előfizetője lettem. Ez a rendszeres kapcsolat mindvégig megmaradt, kivéve persze azt a három évet, amelyet 1942 és 1945 között a katonaságnál töltöttem, és az emigrációm kezdetét, ugyancsak három évet, amikor majdnem lehetetlenné vagy nagyon nehézzé vált, hogy Svájcban kétkezi dolgozóként egy budapesti lapot járassak. Amikor 1951 nyár végén Münchenbe kerültem a Szabad Európa Rádióhoz, újból olvasóvá váltam. Szerkesztőségi asztalomon minden reggel ott találtam a Nemzetet is, persze nem az aznapi számot, hanem a három-négy nappal korábbit. De ez nem volt baj, mert a napi újdonságokról úgyis a budapesti rádióból és a külföldi lapok tudósításaiból értesültünk, a magyarországi sajtó az események hátteréből és a kommunista újságírás mindenkori állapotáról tájékoztatott. A lapot a szokottnál is nagyobb figyelemmel kísértem az 1945 és 1948 közötti években. Egyfelől, mert akkor is a legjobb és legrokonszenvesebb magyarországi napilapnak tartottam, másfelől, mert mindenki másnál tehetségesebb és felkészültebb munkatársi gárdával rendelkezett. Bő teret kínált azoknak a szerzőknek, akik szívemnek különösen kedvesek voltak. Ráadásul 1947 nyarán és őszén fórumot biztosított azoknak a parasztpárti barátaimnak, akik elutasítván a kommunistáknak való behódolást az önálló parasztpolitika lehetőségeit kutatták. Én, noha akkor még nem hagytam el a pártot, Kovács Imrével és a vele hasonlóan gondolkodókkal értettem egyet, és ezért nekem vonzóbb lap volt a Magyar Nemzet, mint a mindinkább a balszélre sodródó parasztpárti Szabad Szó. A Magyar Nemzetnek abban is szerepe volt, hogy az 1947-es választáson indulási módot kereső ,volt parasztpárti politikusok a kínálkozó két lehetőség közül a Független Magyar Demokrata Párthoz, és nem Barankovics István Demokrata Néppártjához csatlakoztak. Kovács Imrétől tudjuk, ezt az elhatározást az váltotta ki, hogy az FMDP elnöke, Balogh István, a korábbi miniszterelnökségi államtitkár a Magyar Nemzet akkori irányítója volt, tehát a pártnak volt sajtója. A hazai eseményeket és a korlátlan hatalom birtokába került kommunisták politikáját figyelve az ötvenes évek elején arra a felismerésre jutott az emigrációban mindenki, hogy megszűnt a lapok önállósága, mindegyik központi ellenőrzés és cenzúra alatt áll, a felső irányítás szigora lehetetlenné teszi a szabad szemlélődést és véleménynyilvánítást. Mégis, vélték némelyek, a Magyar Nemzet valahogyan különbözni óhajt a többiektől, és a fogalmazásban, a finom árnyalatok kezelésében, a hangsúlyok elhelyezésében, bizonyos fogalmak és szavak használatában eltér a hatalom által megszabott kívánatostól és szokványostól. Nem volt véletlen, hogy amint enyhült a helyzet, és némi lélegzethez jutott a sajtó, a Magyar Nemzet az elsők között élt a megnyílni látszó lehetőségekkel. Nagy Imre 1953-55-ös kormánya alatt élen járt a törvényesség helyreállításának, a rendőri rémuralom enyhítésének, a bebörtönzöttek szabadon engedésének, a fogyasztói igények kielégítésének követelésében. Ezerkilencszázötvenhat nyarán a Magyar Nemzet hasábjain történt meg a barlangkorszak végének és a szabadabb megszólalás szükségének a bejelentése (Sebestyén György cikke), és ugyanakkor a nyugati magyar emigráció értékei elismerésének sürgetése (Novobáczky Sándor révén). Ugyancsak 1956 nyarán a magyar olvasóközönség az Irodalmi Újságon kívül főleg a Magyar Nemzetből értesülhetett a Petőfi Kör izgalmas, olykor forró hangulatú vitaestjeinek lefolyásáról. A tudósítások oly tárgyilagosak voltak, hogy az MDP központi vezetősége határozatban ítélte el a lap viselkedését, azt, hogy állítólag egyoldalúan adta vissza a vitákat, és merészelte a Petőfi Kört a Pilvax kávéházhoz, valamint a Galilei Körhöz hasonlítani. Különös és nyugati magyar politikai körökben figyelemre érdemesített jelenségnek könyvelték el sokan, hogy a Magyar Nemzet az ötvenhatos forradalom alatt és közvetlenül utána milyen határozottan támogatta a felkelés ügyét és azokat a követeléseket, amelyeket a nép nagy többsége a magáénak vallott. Persze ennek maradéktalan keresztülvitele eléggé megnehezült a kádári megtorlás időszakában és az azt követő konszolidáció éveiben. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg a Rákosi nevével illetett években és az ötvenhatot követő időszak kezdetén a lap meglehetősen óvatos és mértéktartó volt, a hetvenes évektől kezdődően felerősödött a hangja, és nőtt a kezdeményező kedve. Korábban mereven alkalmazkodott az érvényben lévő magatartási normákhoz és ahhoz a szokáshoz, hogy kedvező vagy előnyös politikai intézkedések sürgetése csak a központi pártlaptól indulhat el, és a többi lap csak követheti a példát. Attól kezdve, hogy Pozsgay Imre lett a Hazafias Népfront főtitkára, a Magyar Nemzet mint annak orgánuma nemcsak támogatta a reformelképzeléseket, de maga is tevőlegesen vett részt a kezdeményezésekben és a politikai légkör, valamint intézményrendszer megváltoztatásának siettetésében. Fokozott mértékben volt megfigyelhető mindez a reformmozgalmak kibontakozásának éveiben. Az ellenzék legnagyobb vállalkozását, a lakiteleki találkozót Pozsgay Imre közreműködésével a Magyar Nemzet avatta országos érdeklődést kiváltó üggyé. Mindaz, amit ez a lap az 1989-90-es rendszerváltozásért és a demokratikus államberendezkedés érdekében tett, történelminek nevezhető cselekedet volt. Ennek jelentőségét a kellő távlat birtokában és hasonló nyugati vállalkozásokkal való összehasonlítás lehetőségével az emigráns demokrata magyarok értették meg leginkább. Borbándi Gyula Vallomás alapról 1998. május 23., szombat