Magyar Nemzet, 1998. október (61. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-22 / 248. szám
1998. október 22., csütörtök Figyelem, „C” csoport! Keresem harcostársaimat, akik a Colos csoportban voltak, a Pál utca és a körút sarkán, Csibész, Cica, Egér, Kormos, Csizmás, Jampi, Mérnök, Orvos fedőnévvel ellátva... A forradalom leverése után küldte világgá e sorokat Balassa Imre egyetemista az akkori Nyugat-Németországból, hogy bajtársait felkutassa. Szülőföldjét 1956 novemberében hagyta el. Aktatáskájában - amit ma is őriz - mindössze egy iránytű, a nemzetőr-igazolványa és - bármennyire romantikusnak tűnik - egy marék hazai föld lapult. Telnek az évek. Az egyetemi hallgató immár elismert főiskolai tanár, szakterülete az informatika, az IBM főtanácsadója lesz. Számítástechnikai ötletei, amelyeket több team fejleszt tovább, hosszú időn át feletős profitot hoznak a cégnek. Munkahelye Frankfurtban van. Felesége, Kauffman Gitta, szintén magyar származású. Tehetsége, személyes karrierje az együtt töltött évek során beleépült a családi életbe. Egy Frankfurt melletti kertvárosban élnek, három leánygyermekük van, mindegyik egyetemet végzett. Nagyon kivonatosan akár ennyi is lehetne az életrajza. Csakhogy minden mondata mögött tíz másik lapul. Amikor a határt átlépve a lehetőségeket mérlegelte, mindenképpen Európában akart maradni, közel szülőhazájához. Németország mellett pedig a kiváló képzési lehetőségek szóltak. Itthon ugyanis ettől el akarták ütni. A kilencgyerekes családot osztályidegennek minősítették. Kérvényezni kellett azt is, hogy érettségizhessen. Ezután nappal egy esztergályosműhelyben dolgozik, este műszaki főiskolára jár. Óvatos. Gondolatait megtartja magának. Utolsó éves, a diplomamunkájára összpontosít. „Október 23-án, mint rendesen, elindultam a főiskolára. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy vonulok a többiekkel a rádió felé.” Az ötvenes évek ekkor fejeződtek be számára. Negyvenkét esztendővel később, egy Duna-parti lakásban szétteríti az asztalon a magával hozott fényképeket. Magas, szikár férfi. Bár módfelett precíz és rendszerető, a beszélgetésre is jegyzetekkel érkezett, érzelmeit, vitázó kedvét nem kezdte ki az idő. A felvételeket a harcok szüneteiben készítette a csonka, letarolt házakról, a Körúton kilőtt tankokról és villamosokról. Némelyiken mintha eső esne. „Futnom kellett: ha a ruszkik felfedezik a gépet, azonnal a falhoz állítanak” - jegyzi meg. Nézzem csak, minden háznak, utcának, szegletnek megvan a maga története. És a maga halottja. Lányok és fiúk, akik örökre eltűntek. Lehet ma butik vagy bisztró előtte, Balassa Imre pontosan meg tudja mutatni, hol volt a pékség, ahol a harcok szünetében társaival megpihentek. Meleg ételt, kávét a ház lakóitól kaptak, a menekülés útjait pedig az épületek alatti átjárható pincehálózat adta. Mert röpke volt az öröm, az a két, október végi nap, amikor azt hitték, végleg kivonultak az oroszok. Sokszor elmondta azóta, ha ők akkor itthon maradnak, a 301-es parcella a 602-es nevet viselné... Az IBM-nél egyik szeretett főnöke azt a tanácsot adja neki: „Herr Balassa, bármennyire fáj is, tessék egy időre elfelejteni az anyanyelvet. Még otthon, a legbensőségesebb pillanatokban is németül beszéljenek.” Ezt a kifordított helyzetet így idézi vissza: „Noha úgy tűnt fel, a lehetetlent kéri, de éreztem, jót akar. Mert szavaihoz azt is hozzátette, tudja, hiába a tehetség, ha nem tudja értékesíteni. Ez a mondata máig a fülembe cseng. És nagyon-nagyon a figyelmébe ajánlom minden fiatalnak, amikor itthon a személyes és a közös sikerről, ennek az országnak a közelmúltjáról, jelenéről és lehetőségeiről esik szó. Dadogtunk, kínunkban már nevettünk otthon a feleségemmel, de megfogadtuk a tanácsát. A gyerekeknek már könnyebb volt. Pici koruktól kezdve természetesen váltottak át egyik nyelvről a másikra” - magyarázza Balassa Imre azt az édes-fájdalmas kettősséget, amit a két kultúra és a gyökerektől való kényszerű elszakítás jelenthet, jelenthetett sokaknak. Megjegyzem, keveseknek sikerül úgy asszimilálódni, ahogy neki. Mert miközben egyre rugalmasabban éli egy magasan kvalifikált nyugati értelmiségi másodpercekre beosztott életét, megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek által megmaradhat magyarnak. A frankfurti magyar katolikus egyházközség és a cserkészmozgalom keretében a hatvanas évektől kezdve több száz, szülőföldjét szerető, fogadott hazájában jól boldoguló férfi és nő találkozik rendszeresen. Közéleti, politikai fórumokat szerveznek, előadókat hívnak meg. Figyelemmel kísérik a hazai eseményeket. Gyermekeik így két nézőpontból mérlegelik, ítélik meg a világ dolgait. Kapásból sorolja azoknak a fiataloknak nevét Balassa Imre, akik ragyogóan végezték az egyetemet, ígéretes állásokba kerültek, és mégis Magyarországon szeretnék kamatoztatni tudásukat. Némi büszkeséggel hozzáteszi, hogy középső lánya az egyik nagy német cég itteni leányvállalatának vezetői közé tartozik. Ami őt illeti, 1965-ben lépett ismét hazai földre az IBM szakembereként a számítástechnikáról tartott előadásokat. Noha a hetvenes-nyolcvanas években is jött, amikor ideje engedte, valójában a rendszerváltozás adta meg számára a biztonságot és lehetőséget, hogy szakmai tudását Magyarországon is kamatoztassa. Jelenleg mint magánvállalkozó számítástechnikai területen tevékenykedik. Programokat dolgoz ki, és azok alkalmazását, tervezését segíti. Tanít is, Németországban éppúgy, mint nálunk, számítástechnikai stúdiumokat, marketinget, tervezést. „Itt még van tennivalónk, hogy Magyarország versenyképes lehessen a nemzetközi üzleti világban” - jegyzi meg, majd hozzáteszi: „Mi, akik rendszeresen hazajárunk, nem fölényeskedni akarunk, nem »kívülről dirigálni« - hiszen legfeljebb fizikailag nem lehettünk jelen, de gondolatainkban mindig az járt az elmúlt időkben, hogy miként tudunk itthon segíteni. Más kérdés, hogy az ép erkölcsi normákat kikezdő puha diktatúra éveiben korlátozottak voltak a lehetőségeink. Személyes sérelmem nincs, hiszen »ötvenhatosként« kitüntettek. De azért — mások megbecsülését és az eszmét illetően - már a mögöttes négy év miatt is lenne mit javítani. Nagyon fájlaljuk, hogy kettős állampolgárságunk mellé nem kaphattuk meg eddig a szavazati jogot. Azt hiszem, nem szükséges magyaráznom, hogy felelősséggel élnénk e lehetőséggel.” Mint ahogyan felelősséget éreznek azokért a magyarokért, akik határainkon kívül élnek, s ambíciójukhoz tényekre, használható módszerekre van szükségük. Erdélyben és Kárpátalján az ottani kisvállalkozóknak és üzletembereknek marketing- és szervezési kurzusokat tartanak, jobbára ingyenesen. (Ennek lebonyolítása a Magyarok Világszövetségéhez és a Baross Gábor Társasághoz fűződik. Megemlíti Klement Kornél barátja nevét, aki e tevékenység motorja.) Sorolja a városneveket: Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Komárom, Szabadka... E településekre nemcsak számítástechnikai és az oktatáshoz, felzárkózáshoz szükséges eszközöket ajándékoztak, hanem külön öröm számukra az ottani magyar fiatalokkal való kapcsolattartás. Erről ennyit mond: „Amitmateriális javakként kis közösségünk adni tud, behatárolt dolog. De minduntalan bámulatba ejt az a tudásszomj és őszinte érdeklődés, amivel ezekben a körökben találkozom. Talán a legnagyobb történelmi elégtétel a számomra, hogy ott állhatok előttük, és taníthatom őket.” Kormos Valéria Minden mondat mögött tíz másik lapul Egy hajdani harcos mai örömei Harcostársak a körúton, a Corvin köz közelében 1956 Le nem hulló röplapok „Mit ér az ember, ha magyar?” Minek nevezzük őt? Földön járónak? Jövőbe látónak? Vagy egyszerűen olyan embernek, aki figyel? Koldus keresgél a földön eldobott holmikat, nem egy gépészmérnök. De mit törődik ő ezzel? Megy az utcán, zakatol a szíve, s ha útjába sodor a szél egy röplapot, lehajol érte, magához öleli. Minek nevezzük őt, aki azzal tölti a drága időt, hogy röplapokat gyűjt a jövőnek? Különös érzékenység ötvenhat októberében, novemberében. Később pedig cseppet sem veszélytelen. A röplap rövidebb életű, mint egy újságcikk. Pedig az újságcikk sem él sokáig. A röplap felröppen, lejt néhány csavaros szaltót a levegőben, aztán a szemétben végzi. Nem kerül könyvespolcra, értéket rejtő fiókok aljára, kidobják, mint a kenyérhéjat. Kivétel persze akad. Ezek szép számban - történelmi időben - Zsámár Józsefhez vándoroltak. És elrejtőzködtek nála hosszú időre. A röplapok ma már albumba zárva ékeskednek. S aki megtekinti őket, emlékezik. Jó szóra pedig meg is fogalmazza és leírja érzéseit, gondolatait. A szavak, a mondatok így repülnek át téren és időn, s most idesereglenek az asztalra, mint a napok hordalékai. Mert annyi év után is emlékeztetnek valamire. A fiúra, aki barikádokat épített, a kucsmás gyerekre, aki rezzenéstelen arccal orosz tankszörnyekre vadászott, a svájcisapka gazdájára, a zászló lobogtatójára, a virágcsokrot dobáló leányra. Önmagunkra. A röplapok „margóján” olvashatjuk: „1956 forradalma 1989-ben is forradalmat csinált. A magyar nép függetlenségi vágyát és szabadságigényét ’56 szellemében lehetett, kellett a rendszerváltásban is megfogalmazni, így vált lehetővé, hogy azok is megtérjenek a forradalomhoz, akik súlyosan tévedtek annak megítélésében. Ehhez nemcsak belátás, becsület is kellett. Bp„ ’98. jún. 16. Pozsgay Imre.” „Szűz Mária és a magyar szentek adjanak hitet és bátorságot a magyar népnek, hogy méltók lehessünk apáinkhoz. 1994. október 23. Tabódy István.” „A gyűjtemény méltó a nemzet egyik legnagyobb eredményéhez. Szívből gratulálok, 1991. jún. 4. Für Lajos.” „Minden szabad lélek hitvallása: emberi erőkkel nem lehet istenivé válni, csak isteni erőkkel lehet emberivé válni. A diktatúrák önistenítése elpusztít, a Lélek krisztusi szabadságának embersége győzelemre visz. Hegedűs Lóránt.” „Büszke vagyok én / Keleten nőtt törzsöké fámnak” (Kölcsey) 1994. XII. 14. László Gyula.” „Még mindig homályos számunkra 1956. Pedig már felnőhetett volna bennünk, történelmi hatalmával. 1991. dec. 13. Csoóri Sándor.” „Szív és erő kell! Ez minden! 1995. jan. 17. Benedek István.” „Mit mondjak ötvenhatról, hogy közhelyeket ne ismételjek. Sajnálom, hogy nem lehettem akkor Budapesten. 1992. jún. 5. Borbándi Gyula.” „1956? Nincs golyó annyi, ahány gondolat. ’92. Könyvhét. Fekete Gyula.” „A nemzet határtalan közösségének jegyében: 1993. aug. 24. Tőkés László.” ,,»Magyar nem vész el, csak magyar által« (Széchenyi) Sütő András, ’95. VI. 3.” „Mit ér az ember, ha magyar? (Sokat.) 1995. IX. 21. Melocco Miklós.” „Jó tudni, hogy még vannak (vagyunk) néhányan, akik őrzik - papíron és szívben - ’56 örökségét. Budapesten, 1996. szeptember 26-án. Méray Tibor.” „Köszönettel egy olyan fiatal nevében, aki 1956-ban még meg sem született. Az ilyen emlékek nélkül nehéz lenne majd elmagyarázni az 1990-es rendszerváltás után született gyermekeinknek, miről is szólt valójában 1956! 1996 februárjában, Orbán Viktor.” Hát így vagyunk ezekkel a röplapokkal: felnőni segítenek 1956-hoz. Felénk kiáltanak: fogjatok össze, csatasorba, békeidőben is! Zászlót bont az egyik, a másik, a harmadik énekre hív, kacérkodik velünk a negyedik, az ötödik életet lehel belénk, a hatodik fiatalít. S hány vár még szerepére! Minek nevezzük őt, Zsámár Józsefet, a szereposztót, a jó rendezőt? „Ma már sokszor úgy érzem - mondja -, kezemben az ötvenhatos albummal, mint ahogy magam néztem azokra a vén szovjet emberekre, akik fényesre koptatott ünneplő ruhájukban vasárnaponként a házuk előtt ülnek, tele a nagy honvédő háborúban szerzett vörös csillagos kitüntetéseikkel: a ragyogó jövőbe néznek, vagy inkább a semmibe? Fogynak a hiteles tanúk, s az újabb generációk számára idegen szelleműek írják a történelmet. Talán még eljön a kor, amikor a helyére kerül 1956, a magyarság dicső tette, mint volt 1456, a nándorfehérvári diadal a terjeszkedő Török Birodalom felett.” Állunk az őszben, és Zsámár József röplapjai sohasem hullanak le. N. J. L. Békét, Rendet, Nyugalmat! Ezt a jelszót tűzte zászlajára a magyar fegyveres erők minden karhatalmi egysége. Budapest dolgozó népe! Támogassátok a fegyveres erők karhatalmi egységeit munkájukban, a fegyveres fosztogatók lefegyverzésében, az eldobált fegyverek, lőszerek összegyűjtésében, a bujtogatók, a rendzavarók leleplezésében. Csak szilárd, eredményes munkát végző karhatalom veheti át a szovjet csapatoktól a rend fenntartását! Csak a rendet, nyugalmat biztosítani tudó karhatalom teszi lehetővé a szovjet csapatok fokozatos kivonását. Segítsétek ti is a rend, a nyugalom megteremtését. Ne tűrjétek meg a bujtogatást, a rendzavarást. Álljatok be a termelőmunkába ! Csak a teremtő, alkotó munka mentheti meg nemzetünket a teljes pusztulástól. Ha nem dolgozunk, éhínség és gazdasági csőd fenyegeti az országot! Kérünk benneteket, induljon meg a munka, munka nélkül nincs élet. A Rákossi—Gerő-féle gyűlölt, népellenes politika kihatásait mindaddig nem lehet megszüntetni, a nemzeti függetlenséget, a nép szabadságát mindaddig nem lehet megszilárdítani, amíg nem indul az élet, — helyre nem áll a rend, a fegyelem, a békés alkotó munka. A fegyveres erők karhatalmi egységei Bessenyei Ferenc, a Nemzeti Színház művésze szembesül a röplapokkal Magyar Nemzet 7