Magyar Nemzet, 1998. október (61. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-22 / 248. szám

1998. október 22., csütörtök F­igyelem, „C” csoport! Ke­resem harcostársaimat, akik a Colos csoportban voltak, a Pál utca és a körút sar­kán, Csibész, Cica, Egér, Kor­mos, Csizmás, Jampi, Mérnök, Orvos fedőnévvel ellátva... A forradalom leverése után küldte világgá e sorokat Balassa Imre egyetemista az akkori Nyugat-Németországból, hogy bajtársait felkutassa. Szülőföld­jét 1956 novemberében hagyta el. Aktatáskájában - amit ma is őriz - mindössze egy iránytű, a nemzetőr-igazolványa és - bár­mennyire romantikusnak tűnik - egy marék hazai föld lapult. Telnek az évek. Az egyete­mi hallgató immár elismert főis­kolai tanár, szakterülete az in­formatika, az IBM főtanácsadó­ja lesz. Számítástechnikai ötle­tei, amelyeket több team fejleszt tovább, hosszú időn át feletős profitot hoznak a cégnek. Mun­kahelye Frankfurtban van. Fele­sége, Kauffman Gitta, szintén magyar származású. Tehetsége, személyes karrierje az együtt töltött évek során beleépült a családi életbe. Egy Frankfurt melletti kertvárosban élnek, há­rom leánygyermekük van, mindegyik egyetemet végzett. Nagyon kivonatosan akár ennyi is lehetne az életrajza. Csakhogy minden mondata mö­gött tíz másik lapul. Amikor a határt átlépve a lehetőségeket mérlegelte, mindenképpen Eu­rópában akart maradni, közel szülőhazájához. Németország mellett pedig a kiváló képzési lehetőségek szóltak. Itthon ugyanis ettől el akarták ütni. A kilencgyerekes családot osztály­idegennek minősítették. Kérvé­nyezni kellett azt is, hogy érett­ségizhessen. Ezután nappal egy esztergályosműhelyben dolgo­zik, este műszaki főiskolára jár. Óvatos. Gondolatait megtartja magának. Utolsó éves, a diplo­mamunkájára összpontosít. „Október 23-án, mint rende­sen, elindultam a főiskolára. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy vonulok a többi­ekkel a rádió felé.” Az ötvenes évek ekkor feje­ződtek be számára. Negyvenkét esztendővel ké­sőbb, egy Duna-parti lakásban szétteríti az asztalon a magával hozott fényképeket. Magas, szi­kár férfi. Bár módfelett precíz és rendszerető, a beszélgetésre is jegyzetek­kel érkezett, érzelmeit, vi­tázó kedvét nem kezdte ki az idő. A fel­vételeket a harcok szüne­teiben készí­tette a csonka, letarolt házak­ról, a Körúton kilőtt tankok­ról és villamo­sokról. Néme­lyiken mintha eső esne. „Fut­nom kellett: ha a ruszkik felfedezik a gépet, azonnal a falhoz állíta­nak” - jegyzi meg. Nézzem csak, minden háznak, utcá­nak, szeglet­nek megvan a maga történe­te. És a maga halottja. Lányok és fiúk, akik örökre eltűntek. Le­het ma butik vagy bisztró előtte, Balassa Imre pontosan meg tud­ja mutatni, hol volt a pékség, ahol a harcok szünetében társai­val megpihentek. Meleg ételt, kávét a ház lakóitól kaptak, a menekülés útjait pedig az épüle­tek alatti átjárható pincehálózat adta. Mert röpke volt az öröm, az a két, október végi nap, ami­kor azt hitték, végleg kivonultak az oroszok. Sokszor elmondta azóta, ha ők akkor itthon maradnak, a 301-es parcella a 602-es nevet viselné... Az IBM-nél egyik szeretett főnöke azt a tanácsot adja neki: „Herr Balassa, bármennyire fáj is, tessék egy időre elfelejteni az anyanyelvet. Még otthon, a legbensőségesebb pillanatokban is németül beszéljenek.” Ezt a kifordított helyzetet így idézi vissza: „Noha úgy tűnt fel, a lehetet­lent kéri, de éreztem, jót akar. Mert szavaihoz azt is hozzátette, tudja, hiába a tehetség, ha nem tudja értékesíteni. Ez a mondata máig a fülembe cseng. És na­­gyon-nagyon a figyelmébe aján­lom minden fiatalnak, amikor itthon a személyes és a közös si­kerről, ennek az országnak a kö­zelmúltjáról, jelenéről és lehető­ségeiről esik szó. Dadogtunk, kí­nunkban már nevettünk otthon a feleségemmel, de megfogadtuk a tanácsát. A gyerekeknek már könnyebb volt. Pici koruktól kezdve természetesen váltottak át egyik nyelvről a másikra” - magyarázza Balassa Imre azt az édes-fájdalmas kettősséget, amit a két kultúra és a gyökerektől való kényszerű elszakítás jelent­het, jelenthetett sokaknak. Megjegyzem, keveseknek sikerül úgy asszimilálódni, ahogy neki. Mert miközben egyre rugalmasabban éli egy magasan kvalifikált nyugati ér­telmiségi másodpercekre beosz­tott életét, megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek által megmaradhat magyarnak. A frankfurti magyar katoli­kus egyházközség és a cserkész­mozgalom keretében a hatvanas évektől kezdve több száz, szülő­földjét szerető, fogadott hazájá­ban jól boldoguló férfi és nő ta­lálkozik rendszeresen. Közéleti, politikai fórumokat szerveznek, előadókat hívnak meg. Figye­lemmel kísérik a hazai esemé­nyeket. Gyermekeik így két né­zőpontból mérlegelik, ítélik meg a világ dolgait. Kapásból sorolja azoknak a fia­taloknak nevét Balassa Imre, akik ragyogóan végezték az egyetemet, ígé­retes állásokba kerültek, és mégis Magyar­­országon sze­retnék kama­toztatni tudásu­kat. Némi büsz­keséggel hozzá­teszi, hogy kö­zépső lánya az egyik nagy né­met cég itteni leányvállalatá­nak vezetői kö­zé tartozik. Ami őt ille­ti, 1965-ben lé­pett ismét hazai földre az IBM szakembere­ként a számí­tástechnikáról tartott előadáso­kat. Noha a het­venes-nyolcvanas években is jött, amikor ideje engedte, való­jában a rendszerváltozás adta meg számára a biztonságot és lehetőséget, hogy szakmai tudá­sát Magyarországon is kamatoz­tassa. Jelenleg mint magánvál­lalkozó számítástechnikai terüle­ten tevékenykedik. Programokat dolgoz ki, és azok alkalmazását, tervezését segíti. Tanít is, Néme­tországban éppúgy, mint nálunk, számítástechnikai stúdiumokat, marketinget, tervezést. „Itt még van tennivalónk, hogy Magyarország versenyké­pes lehessen a nemzetközi üzle­ti világban” - jegyzi meg, majd hozzáteszi: „Mi, akik rendsze­resen hazajárunk, nem fölé­nyeskedni akarunk, nem »kí­­vülről dirigálni« - hiszen leg­feljebb fizikailag nem lehettünk jelen, de gondolatainkban min­dig az járt az elmúlt időkben, hogy miként tudunk itthon segí­teni. Más kérdés, hogy az ép er­kölcsi normákat kikezdő puha diktatúra éveiben korlátozottak voltak a lehetőségeink. Szemé­lyes sérelmem nincs, hiszen »ötvenhatosként« kitüntettek. De azért — mások megbecsülé­sét és az eszmét illetően - már a mögöttes négy év miatt is len­ne mit javítani. Nagyon fájlal­juk, hogy kettős állampolgársá­gunk mellé nem kaphattuk meg eddig a szavazati jogot. Azt hi­szem, nem szükséges magya­ráznom, hogy felelősséggel él­nénk e lehetőséggel.” Mint ahogyan felelősséget éreznek azokért a magyarokért, akik határainkon kívül élnek, s ambíciójukhoz tényekre, hasz­nálható módszerekre van szük­ségük. Erdélyben és Kárpátal­ján az ottani kisvállalkozóknak és üzletembereknek marketing- és szervezési kurzusokat tarta­nak, jobbára ingyenesen. (En­nek lebonyolítása a Magyarok Világszövetségéhez és a Ba­ross Gábor Társasághoz fűző­dik. Megemlíti Klement Kornél barátja nevét, aki e tevékeny­ség motorja.) Sorolja a városneveket: Sep­­siszentgyörgy, Kolozsvár, Szé­kelyudvarhely, Komárom, Sza­badka... E településekre nem­csak számítástechnikai és az ok­tatáshoz, felzárkózáshoz szük­séges eszközöket ajándékoztak, hanem külön öröm számukra az ottani magyar fiatalokkal való kapcsolattartás. Erről ennyit mond: „Amit­­materiális javak­ként kis közösségünk adni tud, behatárolt dolog. De mind­untalan bámulatba ejt az a tu­dásszomj és őszinte érdeklő­dés, amivel ezekben a körök­ben találkozom. Talán a legna­gyobb történelmi elégtétel a számomra, hogy ott állhatok előttük, és taníthatom őket.” Kormos Valéria Minden mondat mögött tíz másik lapul E­gy hajdani harcos mai örömei Harcostársak a körúton, a Corvin köz közelében 1956 L­e nem hulló röplapok „Mit ér az ember, ha magyar?” Minek nevezzük őt? Földön járónak? Jövőbe látónak? Vagy egyszerűen olyan embernek, aki figyel? Koldus keresgél a földön eldobott holmikat, nem egy gépészmérnök. De mit törő­dik ő ezzel? Megy az utcán, zakatol a szíve, s ha útjába sodor a szél egy röp­lapot, lehajol érte, magához öleli. Minek nevezzük őt, aki azzal tölti a drága időt, hogy röplapo­kat gyűjt a jövőnek? Külö­nös érzékenység ötvenhat októberében, novemberé­ben. Később pedig cseppet sem veszélytelen. A röplap rövidebb életű, mint egy újságcikk. Pedig az újságcikk sem él sokáig. A röplap felröppen, lejt néhány csavaros szaltót a levegőben, aztán a szemétben végzi. Nem kerül könyvespolcra, értéket rejtő fiókok aljára, ki­dobják, mint a kenyérhéjat. Kivétel persze akad. Ezek szép számban - törté­nelmi időben - Zsámár Jó­zsefhez vándoroltak. És el­rejtőzködtek nála hosszú időre. A röplapok ma már al­bumba zárva ékeskednek. S aki megtekinti őket, emlé­kezik. Jó szóra pedig meg is fogalmazza és leírja érzése­it, gondolatait. A szavak, a mondatok így repülnek át téren és időn, s most idese­­reglenek az asztalra, mint a napok hordalékai. Mert annyi év után is emlékeztetnek valamire. A fiúra, aki barikádokat épí­tett, a kucsmás gyerekre, aki rezzenéstelen arccal orosz tankszörnyekre vadászott, a svájcisapka gazdájára, a zászló lobogta­­tójára, a virágcsokrot dobáló leányra. Önmagunkra. A röplapok „margóján” olvashatjuk: „1956 forradalma 1989-ben is for­radalmat csinált. A magyar nép füg­getlenségi vágyát és szabadságigényét ’56 szellemében lehetett, kellett a rendszerváltásban is megfogalmazni, így vált lehetővé, hogy azok is meg­térjenek a forradalomhoz, akik súlyo­san tévedtek annak megítélésében. Eh­hez nemcsak belátás, becsület is kel­lett. Bp„ ’98. jún. 16. Pozsgay Imre.” „Szűz Mária és a magyar szentek adjanak hitet és bátorságot a magyar népnek, hogy méltók lehessünk apáink­hoz. 1994. október 23. Tabódy István.” „A gyűjtemény méltó a nemzet egyik legnagyobb eredményéhez. Szívből gra­tulálok, 1991. jún. 4. Für Lajos.” „Minden szabad lélek hitvallása: emberi erőkkel nem lehet istenivé válni, csak isteni erőkkel lehet emberivé válni. A diktatú­rák önistenítése elpusztít, a Lélek krisztusi szabadsá­gának embersége győze­lemre visz. Hegedűs Ló­ránt.” „Büszke vagyok én / Keleten nőtt törzsöké fám­nak” (Kölcsey) 1994. XII. 14. László Gyula.” „Még mindig homályos számunkra 1956. Pedig már felnőhetett volna ben­nünk, történelmi hatalmá­val. 1991. dec. 13. Csoóri Sándor.” „Szív és erő kell! Ez minden! 1995. jan. 17. Be­nedek István.” „Mit mondjak ötvenhat­ról, hogy közhelyeket ne is­mételjek. Sajnálom, hogy nem lehettem akkor Buda­pesten. 1992. jún. 5. Borbándi Gyula.” „1956? Nincs golyó annyi, ahány gondolat. ’92. Könyvhét. Fekete Gyula.” „A nemzet határtalan közösségé­nek jegyében: 1993. aug. 24. Tőkés László.” ,,»Magyar nem vész el, csak ma­gyar által« (Széchenyi)­­ Sütő András, ’95. VI. 3.” „Mit ér az ember, ha magyar? (So­kat.) 1995. IX. 21. Melocco Miklós.” „Jó tudni, hogy még vannak (va­gyunk) néhányan, akik őrzik - papí­ron és szívben - ’56 örökségét. Buda­pesten, 1996. szeptember 26-án. Méray Tibor.” „Köszönettel egy olyan fiatal ne­vében, aki 1956-ban még meg sem született. Az ilyen emlékek nélkül ne­héz lenne majd elmagyarázni az 1990-es rendszerváltás után született gyermekeinknek, miről is szólt való­jában 1956! 1996 februárjában, Or­bán Viktor.” Hát így vagyunk ezekkel a röpla­pokkal: felnőni segítenek 1956-hoz. Fe­lénk kiáltanak: fogjatok össze, csatasor­ba, békeidőben is! Zászlót bont az egyik, a másik, a harmadik énekre hív, kacérkodik velünk a negyedik, az ötö­dik életet lehel belénk, a hatodik fiatalít. S hány vár még szerepére! Minek nevezzük őt, Zsámár Józse­fet, a szereposztót, a jó rendezőt? „Ma már sokszor úgy érzem - mondja -, kezemben az ötvenhatos albummal, mint ahogy magam néz­tem azokra a vén szovjet emberekre, akik fényesre koptatott ünneplő ruhá­jukban vasárnaponként a házuk előtt ülnek, tele a nagy honvédő háborúban szerzett vörös csillagos kitüntetéseik­kel: a ragyogó jövőbe néznek, vagy inkább a semmibe? Fogynak a hiteles tanúk, s az újabb generációk számára idegen szelleműek írják a történel­met. Talán még eljön a kor, amikor a helyére kerül 1956, a magyarság di­cső tette, mint volt 1456, a nándorfe­hérvári diadal a terjeszkedő Török Birodalom felett.” Állunk az őszben, és Zsámár József röplapjai sohasem hullanak le. N. J. L. B­ékét, R­endet, N­yugalmat! Ezt a jelszót tűzte zászlajára a magyar fegyveres erők minden karhatalmi egysége. Budapest dolgozó népe! Támogassátok a fegyveres erők karhatalmi egységeit mun­kájukban, a fegyveres fosztogatók lefegyverzésében, az el­dobált fegyverek, lőszerek összegyűjtésében, a bujtogatók, a rendzavarók leleplezésében. Csak szilárd, eredményes munkát végző karhatalom veheti át a szovjet csapatoktól a rend fenn­tartását! Csak a rendet, nyugalmat biztosítani tudó karhatalom teszi lehetővé a szovjet csapatok fokozatos kivonását. Segítsétek ti is a rend, a nyugalom megteremtését. Ne tűrjétek meg a bujtogatást, a rendzavarást.­­ Álljatok be a termelőmunkába ! Csak a teremtő, alkotó munka mentheti meg nemzetünket a teljes pusztulástól. Ha nem dolgozunk, éhínség és gazdasági csőd fenyegeti az országot! Kérünk benneteket, induljon meg a munka, munka nélkül nincs élet. A­ Rákossi—Gerő-féle gyűlölt, népellenes politika ki­hatásait mindaddig nem lehet megszüntetni, a nemzeti függet­lenséget, a nép szabadságát mindaddig nem lehet megszilárdí­tani, amíg nem indul az élet, — helyre nem áll a rend, a fegye­lem, a békés alkotó munka. A fegyveres erők karhatalmi egységei Bessenyei Ferenc, a Nemzeti Színház művésze szembesül a röplapokkal Magyar Nemzet 7

Next