Magyar Nemzet, 1999. április (62. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-10 / 83. szám
18 Magyar Nemzet A kulturális politikának manapság nem lehet fontosabb feladata, mint hogy piacot keressen és teremtsen a magyar művészetek számára itthon és külföldön egyaránt. Ez hosszú távú befektetésnek mondható, és persze találkozik másik törekvésünkkel, az országkép formálásával, javításával - mondta érdeklődésünkre Prőhle Gergely, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közigazgatási államtitkára, aki nemrég a lipcsei könyvvásáron járt, majd szerda este tért vissza Hollandiából, ahol a holland-magyar kulturális együttműködés jövőbeni lehetőségeiről tárgyalt, illetve írt alá átfogó munkatervet külföldi kollégáival, köztük Frederick van der Ploeghgel, a holland kulturális, oktatási és tudományos tárca államtitkárával. -Nagyon fontos a szoros együttműködés és a tapasztalatcsere azokkal az európai országokkal, amelyek nagyságukat és intézményrendszerük felépítését tekintve hasonlóak hazánkhoz - véli Prőhle Gergely mert könnyebben össze lehet mérni a lehetőségeinket. Ilyen Hollandia, s bár a kis tengerparti ország anyagi lehetőségei a kultúra támogatása terén is messze meghaladják Magyarországét, az az aktivitás, amit Hollandia a kulturális kapcsolatok építésében szerte Európában mutat, hazánk számára is irányadó kell hogy legyen. A holland-magyar kulturális együttműködés fontos elemeként igen jól működik az úgynevezett Matra program, a múzeumok közti módszertani tapasztalatcsere, amelyet itthon a Pulszky Ferenc Társaság irányít, de példaértékű az is, ahogyan a hollandok a Trafó, a budapesti Kortárs Művészetek Háza megszületését támogatták. Most is szóba került kortárs táncszínházak kölcsönös vendégszerepeltetése a két országban, és felmerült, hogy az Europalia Hungária néhány brüszszeli produkciója „ellátogasson” Hollandiába is. - Mi az, amit elleshetnénk a hollandoktól? - Megtanulhatnánk tőlük például, miként gondozzák, gyarapítják, teszik egyre értékesebbé közgyűjteményeiket. Nálunk ehhez szemléletváltozásra van szükség. Magyarországon, ha egy műtárgy valamelyik múzeum birtokába kerül, a tulajdona lesz, amíg világ a világ, a gyűjtemény ki nem adná a kezéből, még akkor sem, ha esetleg a raktárban porosodik. Hollandiában sokkal szorosabb a kapcsolata a műkereskedelemmel a közgyűjteményeknek, így aztán gyakran adnak el tárgyakat jó pénzért, hogy aztán helyettük még értékesebbeket vásárolhassanak. Látogatást tettem a holland könyvalapítványnál is. Az ott szerzett tapasztalatokat megpróbáljuk hasznosítani az októberi frankfurti könyvvásáron, ahol hat évvel Hollandia után lesz Magyarország a díszvendég. -A lipcsei könyvvásár mennyiben tekinthető a hazánkat díszvendégként fogadó frankfurti kiállítás főpróbájának, és milyen tapasztalatokat hozott? - Lipcse és Frankfurt hagyományosan a két legfontosabb „könyvész” város Németországban. Nemcsak Németország második világháború utáni megosztottsága miatt alakult így. A lipcsei könyvvásár is elég komoly tradíciókkal rendelkezik ahhoz, hogy életben maradjon a frankfurti árnyékában, mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy a jelentősége ma messze nem mérhető hozzá. Inkább a frankfurti kiállítás kiegészítő rendezvényeként tartják számon, ezért főpróbának a mi szempontunkból sem nevezhetjük. Ezzel együtt Lipcsében Magyarországot negyvenhárom kiadó képviselte a kiadott katalógusban, és mintegy négyszáz irodalmi mű mutatta az érdeklődőknek, hogy hazánk milyen olvasnivalót kínál az ezredvégen a világnak. Abból a szempontból viszont nagyon fontos, hogy ott voltunk Lipcsében is, hogy ismét találkozhattunk a frankfurti vásár vezérkarával. Ezen a találkozón ajánlották fel - váratlanul -, hogy a korábban tervezett pavilon helyett másikat válasszunk. Az eddigi lehetőséget a vásár szervezői olyan konszernnek szeretnék odaadni, amelyik busás bért fizetne érte. De hangsúlyozni kell, hogy az az új pavilon, amit a régi, 1800 négyzetméteres helyett, a szomszédságában, tehát szintén a főbejárathoz közel ajánlanak, csaknem háromszor nagyobb területű (ötezer négyzetméteres), és magasabb is. Elférne benne az összes magyar kiállító, az összes könyvárusító stand, azaz egy épületben lehetnénk. Még a ma* gyáros ételeket kínáló étterem és a népművészeti kirakodóvásár is helyet kapna itt. - Mi dönti el, hogy elfogadják-e a frankfurtiak új ajánlatát? - Több dolgot meg kell fontolnunk. Az új épület egyfelől mintegy tizenötmillió forinttal csökkentené a költségeket azáltal, hogy minden egy helyre kerülhetne, másrészt viszont a berendezése több pénzbe kerülne. Azt kell mérlegelni, hogy a nagyobb tér kínálta lehetőségek arányosak-e az esetleg nagyobb költségekkel. (A Frankfurt ’99 Kht. költségvetése a jelenlegi számítások szerint mintegy hatszázmillió forint, ebből eddig körülbelül kétszázmillió forintot költöttek el, de a maradék pénznek is megvan már a helye.) Másrészt azt is meg kell vizsgálni, hogy az eredeti építészeti terveket át lehet-e még alakítani az új épület kívánalmai szerint. Néhány napja Frankfurtban járt a rendezvény két magyar építésze, Ferencz István és Ekler Dezső. Az ő véleményüket is figyelembe véve Szegedy-Maszák Mihály miniszteri biztossal és a Frankfurt ’99 Kht. vezetőivel közösen a minisztérium április 15-ig dönt, elfogadjuk-e a frankfurtiak új ajánlatát. Ez egyébként a már előkészített programokat egyáltalán nem érinti, sőt még több rendezvényre ad lehetőséget. Legalább ötszáz kiadványt mutatunk be a magyar pavilonban százhatvan magyar író tollából, a lista - a meghívott vendégeké is - már az elmúlt év végén összeállt. Több mint kilencven azoknak a címeknek a száma, amelyek kifejezetten a könyvvásár alkalmából jelentek meg. Miként minden más külföldi programnak, fesztiválnak, amelyen részt vesz a magyar kultúra, a frankfurti könyvvásárnak is a hosszú távú hatása az igazán fontos, nem pedig az, hogy október 13. és 17. között melyik lesz az az ötszáz könyv, amely a mi pavilonunkban megtalálható. A vásár ideje alatt szeretnénk ízelítőt adni a magyar zene-, képző-, film- és színházművészetből is, a kísérő programok terve már szintén készen áll. (devich) Lipcse után, Frankfurt előtt Prőhle Gergely államtitkár a kulturális piacteremtésről és a könyvvásár előkészületeiről Prőhle Gergely: Legalább ötszáz kiadványt mutatunk be NAGY ZOLTÁN FELVÉTELE Kultúra 1999. április 10., szombat Amikor Budapest és Bécs Európa központja volt... Fried István irodalomtörténész az idei Herder-díjas A szegedi egyetem tanára, Fried István irodalomtörténész kapja ez esztendőben a hamburgi Alfred Toepfer Alapítvány Herder-díját. Az igen magas tudományos elismerésnek számító kitüntetést (amely ez esztendőben harmincezer márkával jár) harminchatodik alkalommal ítélték oda; általa a 65 esztendős tudós Kodály Zoltánnal, Németh Lászlóval kerül egy „csapatba”. A közép- és kelet-európai kulturális kapcsolatok ápolását és fejlesztését jutalmazó díj első kitüntetettjei ugyanis ők voltak: Kodály és Németh László. Fried István - aki 1955-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, és volt peremkerületi iskola tanára, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa is - az összehasonlító irodalomtörténet-írás nemzetközi figyelemre érdemes „nagymestere”. Szerteágazó, gazdag publikációs háttérrel büszkélkedő tudományos tevékenységének súlypontjairól kérdezzük legelébb: - Kutatásaim súlypontja - mint a német kollégák mondják - Kelet-Közép-Európa, a Monarchia, azon belül a századforduló irodalma. Talán azért, mert volt néhány évtized, amikor Bécsben és Budapesten írták a legjobb irodalmat, festették a szép képeket, komponál- tták a kiemelkedően értékes zenét, gyűjtötték és adták ki a legeredményesebben a népdalokat, egyszóval: az európai kultúra központja volt e két máig szépnek maradt főváros, amelyben létrejött a pszichoanalízis, a nyelvkrízist tudatosító filozófia, szerkesztődött a Nyugat és regényt írt Krúdy Gyula. De itt született meg az operett és a kabaré is. A magyar irodalom két évszázad alatt szökött a világ élvonalába. Ez akkor is így van, ha ezt Európa a mai napig nem vette tudomásul. A magyar irodalom - Ady, Babits és a többiek - segítségével olyan Közép-Európa-szöveg jött létre, amely Danilo Kisnél ugyanúgy fölismerhető, mint Franz IVerfelnél, aki egyik nyilatkozatában elárulta, hogy kezdő korában több Ady-verset tolmácsolt németre. -Mégsem az ő, hanem Márai Sándor titkait keresi... - Minden író a „minden titkok” verseit és prózáját keresi. Minden író minden értelmezője ennek nyomába ered. Hogy aztán számot adjon, néhány titoknak a nyomára bukkant, más titkok megfejtetlenek maradtak, így vagyok Máraival. Könyvei abban a korszakban szóltak hozzám, az ő szavait használom, nagy erővel és minden következménnyel, amikor a termelési nagyregények idejét éltük. Márai írásmódja eleganciájával, aforisztikus fordulataival, esztétikájával - az író értékét az ellenállás egységén mérjük, mondta - maga volt a szubverzió. Meg a biztatás, hogy forduljunk el a divatostól, a pártostól, a leegyszerűsítőtől, a talmitól. - Sajátosan magyar kényszerpályán mozgott a friss diplomás Fried István. Mert a tudományos fórumok másoknak voltak fenntartva, ezért lett külvárosi tanár, könyvtáros, vagy önszántából, emberi-szellemi gyarapodása érdekében építette fel így az életét: fővárosi „előtanulmányok” után következzék a vidéki egyetem? Egyáltalán: könnyebb vagy nehezebb ma egy tudósnak vidéken élni, mint a fővárosban? Sosem választottam állást magamnak. „Csak” hivatást. Oda mentem, ahová hívtak, iskolába, könyvtárba, egyetemre, mikor mit engedtek, akiknek jogosítványuk volt az engedélyezésre, s mindenütt tanítani szerettem volna. Nem is tanítani, beszélgetve tanulni, közösen értelmezni. Az Országos Széchényi Könyvtárba is tanulni mentem. Könyvtárosi munkát is, persze, meg azt, mit melyik könyvben kell keresni. De még inkább azt, hogy ha valaki valamire kíváncsi, kinek milyen feleletet érdemes adni, hogy az ne legyen sem túl sok, sem túl kevés. Márai azt mondaná, mértéket tanultam. Hozzáteszem: szerénységet is. (A könyvek száma végtelen, a te éveid végesek, remélem, nem idéztem nagyon szabadon Kölcseyt.) Így kerültem Szegedre is. Mert hívtak, s mert tudtam, hogy itt is sokat lehet tanítva tanulni és tanulva tanítani. Kollégáktól és diákoktól, a Tiszatáj című folyóiratban és folyóirattól. Hogy Szeged vidék lenne? Budapest, ahol lakom, szintén vidék Párizshoz képest, Párizs is New Yorkhoz képest. Az összehasonlító irodalomtudomány egyik fontos magyar központja Szeged. Nem én tettem azzá. Azzá lett, mert olyan diákok akartak és akarnak komparatisztikát tanulni, akik kíváncsiságukkal, figyelmükkel, munkájukkal arra késztetnek, hogy a legújabb szakirodalmat tanulmányozzam, és - velük együtt - a tanszék által kiadott kötetekben kicsit létre is hozzam a szakirodalmat. - Sokan panaszkodnak mostanában: egyre gyengébb képességű, felkészültségű, teherbírású nemzedékek jelentkeznek az egyetemekre. -A József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara kiváló műhely, az országos tudományos diákköri konferenciák igazolhatják, milyen minőségű munka folyik mifelénk. Hallgatóim Párizstól Göttingáig, Itáliától az Egyesült Államokig több külföldi egyetemen tanúsították, hogy az igényesség és a becsületes munkavégzés helyéről jöttek, mert ezt a helyet ők avatták azzá, ami lett. "Ma is vannak nagyszerű diákok és kevésbé jó diákok, mint ahogy az általam vezetett tanszéken vannak egészen kiváló tanárok, másutt esetleg nem olyan nagyon kiváló tanárok. Mostanában legfeljebb az a különbség, hogy sokkal több hallgatót veszünk föl az egyetemre, mint azelőtt, ennek révén talán több közepes képességű hallgató kerül be. Az igaz, hogy a mitológiát, a Bibliát nem ismerik oly tüzetesen, mint mi ismertük ifjúkorunkban. Talán az is igaz, hogy kevesebbet olvasnak. De a nagyon kiválók még a kevesebbet is kiválóan képesek olvasni. Nekem hatalmas szerencsém volt (van, és bízom benne: lesz) tanítványaimmal. A legszűkebb tanítványi kör remek emberekből állt, áll... Azt hiszem, hogy a tudományos teljesítményben a személyiség munkája mellett nagy szerep jut a környezetnek. Családnak, barátoknak, tanítványoknak, kollégáknak, de igen inspiratív a rosszakarók szerepe is. Egész életemben régiónk irodalmaival foglalkoztam, közvetítettem, ritkán fordítottam is, főleg szláv nyelvekből, de ha kellett: latinból és németből. Igyekeztem föltárni annak a kulturális együttesnek a hétköznapjait és az irodalmi ünnepnapjait, amelynek valamennyien részei vagyunk. A hermeneutika nagy alakját idézve: önmagunkat mások által megismerni törekedtem, de a másságot másságában kíséreltem meg elfogadni. A Herder-díj talán ennek a törekvésnek szól, hogy egyszerre voltam „magyar nacionalista” és „szlávbérenc”. Előkelő „ csapatba igazolt át" Herder-díjával, ami az eddigi magyar kitüntetetteket illeti, de az a társaság is igen rangos, akikkel május 4-én a bécsi egyetemen egyszerre kapja meg nemzetközi jelentőségű tudományos elismerését. Van, akinek szárnyakat ad, és van, akit görcsbe ránt az olyan közösség, ahol a lista Kodály Zoltánnal kezdődik és Mircea Dinescuval zárul. - Megrendítő számomra, hogy az első magyarok, akik Herder-díjat kaptak: Kodály Zoltán és Németh László. Legújabb könyvemben írok Németh László Közép-Európa-képéről (ábrándjáról?). Kodályról még soha nem írtam, Bartók Béláról, Mozart mellett legkedvesebb zeneszerzőmről többször is, amiképpen Herderről, régiónk népköltészetének nagy tisztelőjéről is. Elfogódottan veszem majd át ezt a kitüntetést, mert tudom, a neheze most kezdődik. Bármit teszek, a korábbi kitüntetettek szellemében kell tennem. Még több hittel, még több alázattal. Hogy nem én vagyok fontos, hanem az ügy, régiónk népeinek irodalma, egymás megismerése, tisztelete (nem eltűrése, az kevés!), elfogadása. Külön szorongás, hogy Mircea Dinescuval együtt vehetem át a díjat. A nagy románnak, aki oly természetesen nagy európai, mint ahogy Kodály is nagy magyar-európai volt. Aki számomra ma talán a legtisztábban képviseli a román szellemiséget, a Balcescuk, a Caragialek kultúráját. - Szép lehetőség, hogy aHerder-díj kitüntetettje megnevezheti azt a tanítványát, aki Herder-ösztöndíjra (a díj összegének a felét biztosító, egyévnyi stipendiumra) érdemes. - Nehéz választás elé kényszerített, hogy jogom és feladatom kijelölni egy ösztöndíjast, aki majd kilenc hónapon át tanulhat a bécsi egyetemen. Legalább öt kitűnő jelöltből kellett választanom. Anglista-komparatista tanítványom, Fogarasi György már eddigi tanulmányaival, fordításaival jelezte: a romantika szakértőjét láthatjuk majd benne. Már van egy társszerzős könyve, Rátévedések a címe. Minden érdeklődő figyelmébe ajánlom. - Minden és mindenki a jövő évezredről beszél. Van, aki félelemmel, van, aki reménykedve. Az összehasonlító irodalomtörténész, Kelet- és Közép-Európa irodalmainak alapos ismerője hisz a jövőben? Tudománya s a kis népek nyelve, irodalma helyet kap a III. évezredben? Ki is virágzik talán? - A jövő évezredig még sok van hátra. A tudományszakom jövőjében hiszek. Van, lesz kinek átadni a stafétabotot. Meg abban is hiszek, hogy egyszer, valamilyen csoda hatására a népek-nemzetiségek megtanulnak egymással békében élni. És elhiszik, hogy több nyelv, több kultúra birtokában, ismeretével, elismerésével ők is gazdagabbak lesznek. A jövő ezredben is Rilkével szeretnék kérdezni: „Mint tanítod, nem óhajtás a dal, / nem annyi, mint elérhetőre tömi; / az éneklét. Isten számára semmi. / De mikor létezünk?” Lőcsei Gabriella A magyar díjazottak Kodály Zoltán zeneszerző (1964), Németh László író (1965), Dercsényi Dezső építész (1966), Fenyő Iván művészettörténész (1967), Vayer Lajos művészettörténész (1968), Balogh Jolán művészettörténész (1969), Illyés Gyula költő (1970), Szabolcsi Bence zeneesztéta (1971), Ortutay Gyula néprajztudós (1972), Harmatta János nyelvész, filológus (1973), Gerő László építész (1974), Preisich Gábor építész (1975), Keresztury Dezső irodalomtörténész (1976), Major Máté építész (1977), Gunda Béla néprajztudós (1978), Farkas Ferenc zeneszerző (1979), Sütő András író (1979), Balassa Iván agráretnográfus (1980), Csoóri Sándor költő (1981), Varga Imre szobrász (1982), Entz Géza építész (1983), Konrád György író (1984), Perczel Károly építőművész (1985), Dömötör Tekla néprajztudós (1986), Újfalussy József zenetudós (1987), Györffy György történész (1988), Birkás Ákos grafikus (1989), Vizkelety András filológus (1990), Pigler Andor művészettörténész (1991), Barabás Jenő néprajztudós (1992), Kurtág György zeneszerző (1993), Borzsák István klasszika-filológus (1994), Kányádi Sándor író, költő (1995), Hofer Tamás néprajzkutató (1996), Glatz Ferenc történész (1997), Bak Imre festőművész (1998), Fried István irodalomtörténész (1999)