Magyar Nemzet, 1999. május (62. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-25 / 119. szám
1999. május 25., kedd Ne szennyezzük a tiszta forrást Még a bolondos áprilisban történt, hogy a rádió gombját forgatva hallhattam egy interjú végét. Az interjúalany nevét nem jegyeztem meg, a mű címét sem, amelyről szó volt. „Nem gondolod - kérdezte bocsánatkérő hangsúllyal a riporter hogy a kemény zenei háttér mellett a trágár szöveg, a sok obszcén kiszólás esetleg ...Ö...Ö... sérti a közízlést? Hátha nem mindenki vevő a modern felfogásra, izé... az efféle szerzői szabadságra?” A válasz: „Szó sincs róla, nincs mitől tartani, a társadalom elég érett már a korszerű művekre. Mondhatnám, mostanára érett be a közönség a mi előadásainkra”. „Maradjunk ennyiben” -zárta le az interjút a lojális házigazda. Mégse maradjunk ennyiben. A másság tisztelete engedtessék meg a jus murmurandi, vagyis a mozgás joga-Ne általánosítsunk elhamarkodottan az egész társadalom nevében! Búcsúzó századunk második felében annyi értéket pusztítottunk már el - legalább az anyanyelvi kultúrát hagyjuk békén. Ne vezessük a kloákát a tiszta források tövébe! (Egyébként is: honnan veszik a bátorságot a nyelvi környezetszennyezésre?) A magyar nyelv nem valami trappista vagy pálpusztai sajtféleség, amely minél érettebb, annál büdösebb. Bánjunk csínján az érettség fokozataival! A fenti párbeszéd tendenciája nem a kulturális fejlődés, sokkal inkább a nyelvi züllés jelzőtüze. Hajdanán Ady Endre - más korban és más vonatkozásban intéssel fordult az őrzőkhöz. A magyar nyelv tisztaságának őrzői a tanítók, a tanárok, nyelvművelők. Manapság utóvédharcokra kényszerülnek. Csoóri Sándor szavával anyanyelvünk végvári vitézei ők. (Lásd: „Se pénz, se posztó!”) Hozzájuk sorolnám az édesanyák felelősségét, akik bizonyára szeretnék, ha gyermekeik szépen, tisztán fejeznék ki őszinte gondolataikat. Mert a nyelv a gondolkodás tükre. Ne törjük össze készakarva, bűnös nemtörődömségből, lelki restségből, még véletlenül se. Szász András ny. tanár, Geszt Miért csodálkozik? rfr A nagyszombati Magyar Nemzetben hüledezve olvastam Hegedűs László cikkét. Az ismeretlenül is nagyra becsült szerző azon csodálkozik, miértvédjük mindmáig az ÁVO-t. Őszintén meglepődtem, hogy ezen csodálkozni lehet. Hiszen az évtizedeken keresztül folytatott agymosás változatlanul tart, egyre korszerűbb vegyszerekkel. Tessék csak beleforgatni egyik-másik újságba, hallgatni a rádió némely műsorát, elmerengeni a képernyő előtt. Elit egyetemünkön most is akad tanár, aki arra oktatja az ifjúságot: a gulag csak a jobboldal ostoba képzeletében született. Enyhítő körülmény: ő ahhoz a korosztályhoz tartozik, amelynek egyik földi pokolból sem lehettek élményei. Nem úgy, mint nekünk, akik egy északi szovjet fogolytáborban végeztünk „javító-nevelő munkát”. Nem mondom: akadtak jó őrök és rosszak. A jó őr csak akkor serkentett bennünket fostéllyal, ha a főnök közelített, a rossz csupán szórakozásból tette. De ami igaz, igaz, túlzásba nem vitték a verést. Egyszer azonban olyan „üdülőbe” kerültünk, ahol csak egy drótkerítés választott el bennünket a „bennszülött” raboktól. Legtöbbjük azért került oda, mert saját szemével látta a Nyugatot, s erről - nagy könnyelműen - be is számolt ismerőseinek. Nos ahogyan ezekkel a szerencsétlenekkel bántak, az még minket is elképesztett. Körülbelül hasonló módszereket alkalmaztak, mint kis hazánkban az ÁVO-sok csapata. (Hiteles tanúk közlése szerint ők verték agyon a szó szoros értelmében az egykori ÁVO főtisztjei közül a Szűcs testvéreket). És ugyebár Recsk is létezett. Sőt azt is tudjuk, hogy sok-sok szerencsétlen nem éppen jószántából vállalta a III/III-as „ügynök” csúfos szerepét. Többek között egy azóta elhunyt barátom. Bizony eleinte szitkozódott, megtagadta az aláírást, még „talpalás” után is. Akkor a nyájas „rábeszélő” kedvesen figyelmeztette: Dacoskodunk? Ám legyen. Be fogjuk hozni a kis feleségét, és ugyanúgy kezeljük, mint magát az imént. Hátha akkor megjön az esze. Csoda-e, hogy nyomban reszkető kezébe markolta a tollat? Csoda-e, hogy élete végéig nem szabadult meg ettől a tehertől? Ámde az egykori „rábeszélő” személyi jogait szigorú törvény védi. Különben is: ki tudná kilengéseit rábizonyítani? Tán „a bús feledékenység koszorútlan alakja”? Ezért se vetemedhet még egy bocsánatkérésre sem. Megtörtént? Na és! Az „elbocsátott légió” tagjai tökéletes véd- és dacszövetségben élik kényelmes létüket. Rájuk nem vonatkozik, hogy „ebül szerzett jószág ebül vész” pedig kegyetlenebbül szerezték meg a zsákmányt, mint a felbőszített pitbull. Ismétlem: ismeretlenül is tisztelem Hegedűs László urat. Mégsem értem, miért csodálkozik? Sárközy Péter Budapest GÖNCZI BÉLA RAJZA Akkor a bérletnek játszottak Bizonyára vannak, akik emlékeznek, hogyan erőszakolták a dolgozókra hajdan a színházi bérletet. Ha nem váltottuk meg, a párttitkárok kellemetlenkedtek. De ha már előfizettünk, akármilyen fáradtan is, elmentünk, ahogy Latinovits Zoltán mondta: mi a bérletnek és nem a közönségnek játszunk. Kicsit már untuk az orosz remekműveket, annyiszor adták azokat. Kívülről tudtuk, mit mond a Cseresznyéskert öreg inasa, Firszt, mit mond Alekszandr Puskin Anyeginje, Nyikolaj Gogol Revizorja. A legjobb magyar darabokat azonban, mintha az éj sötétsége nyelte volna el. Ha Katona József Bánk bánját akartuk látni, azért elmentünk - bérlet nélkül is - az Operába. Most heves vita folyik a Nemzeti Színház felépítése körül. A lényeg azonban az: milyen lesz a műsorpolitikája. Azért kár lenne felépíteni, hogy a magyar darabok mellőzésével újra Gogol Egy őrült naplóját, Holt lelkeket, avagy a Cseresznyéskertet játsszák. Még ha ezek értékálló darabok is. Székely Gyuláné Budapest Hazafias mutatványok ”? afy. A millenniumi ünnepségsorozatról olvastam kritikát egyik napilapunkban. A szerző sajnálja az adófizetőket, hogy pénzükből több milliárd forintot szán az új kormány különféle „hazafias mutatványokra”. Csak azt nem fájlalja, hogy az előző kormány 1600 milliárd magyar vagyont elprivatizált a magyar nép zsebéből. Siránkozik, hogy akadozik a létfontosságú 4-es metró ügye, amely néhány kilométer után már párhuzamosan futna a K-Ny-i metróval, attól pár száz méterre. Erre a felesleges beruházásra kidobandó több százmilliárdot nem sajnálná. Lekicsinylőleg nyilatkozik az ezeréves keresztény magyar államról, megünnepléséről. Vagyis álláspontja nem éppen hazafias érzésről tanúskodik, inkább internacionalista, bolsevista szemléletet tükröz. ír a „vörös grófról”, jótéteményeiről, csak arról nem, hogy 1919-ben a vörös gróf és Kun Béla az antant fenyegetésétől megijedve visszarendelte a sikeresen harcoló magyar csapatokat Érsekújvár-Beszterce vonalából a Duna mögé, így ez lett a határ. Sorsára hagytak több százezer magyart. Az igaz, hogy 1920-1945 között hárommillió koldus országának neveztek bennünket, de a cikk szerzőjének észre kellett volna vennie azt is, hogy 1994-1998 között jelentek meg hazánkban a hajléktalanok tömegei. Pár tízmillióból építhetett volna az akkori államvezetés és a főváros szükségszállásokat, vagy rendbe hozathatta volna az elhagyott szovjet laktanyákat a hajléktalanok részére, de nem tette, pedig ez igazán keresztényi cselekedet lett volna a megfagyás, a hideg ellen. A szerző inkább a milliárdosokat kérte volna fel arra, hogy az általuk elprivatizált összegekből csak tíz százalékot adjanak a hajléktalanok szállásának építésére, táplálásukra, valamint az ár- és belvízkárosultak javára. A volt elvtársai biztos hallgattak volna rá. Kurucz Kálmán Budapest Tisztelt Szerkesztőség! A tudás kamatozik is. A közelmúltban az Akadémia régi-új elnöke, Glatz Ferenc a televízióban érvelt a magyar tudomány érdekében. Azt bizonygatta, hogy hazánk talán legfontosabb kitörési lehetősége a nemzetközileg még mindig számon tartott tudás. Szívemből szólt. Mezei építész lévén, nem érhet az a vád, hogy hazabeszélek. A külföldi példák a bizonyság. Nem elég meggyőzőek? Míg hallgattam higgadt szavait, egyre azon gondolkodtam, hogy ugyan mi volna az a nagyot durranó érv, ami behatolna a nagyothalló illetékes fülekbe? Néhány nappal később arról értesült a világ, hogy egy NATO-bomba eltalálta a belgrádi kínai nagykövetséget. Az első hírek „eltévedt” rakéta rovására írták a malőrt. Amit Wesley tábornok önérzetesen visszautasított. Az ő rakétái, lézerbombái nem szoktak mellétrafálni. Ha hiba történt, azt csak a célokat kijelölők követhették el. Akik felmozdultak a vádra azonnal. „Mi a CIA-tól kapjuk a térképeket. Ha ők tévedtek, akkor ők is vigyék el ezt a balhét.” No bezsongott erre az amúgy szófukar, ámde presztízsére sokat adó ügynökség. „Évek óta mondogatjuk, hogy tisztességes munkához több pénz kell. Ámde érvelésünk rendre süket fülekre talál a kongresszusban. Mert spórolni kell. Kénytelenek vagyunk poros Baedekkerekre hagyatkozni...” Itt tartunk. A kör bezárult. De mi köze az elhibázott célzásnak a tudós társaság hét szűk esztendejéhez? Nagyon is sok! Tessék csak utánagondolni, mennyibe kerülhet az F-16-os egyetlen bevetésére számított rezsiköltség? Csinos összeg lehet, ha azt vesszük, hogy csak benzinből négy tonnát fogyaszt a csodamasina. S akkor a rezsihez még hozzá kell adni a kárba veszett lézerbomba árát is, ami aligha kevesebb egymillió dollárnál. Mármost tény, hogy a szuperbomba telibe kapta a célt, és ez a minimum, ami elvárható egy méregdrága szerkentyűtől. Viszont a költségekhez hozzá kell még adni a világraszóló botrány elsimításának tetemes költségeit is. És mindennek a hegyébe a kínaiak nyilván kártérítést fognak követelni. Akárki állja, a cech borsos lesz... Kérdezem: nem lett volna olcsóbb megfizetni a tudást? Milliószor ésszerűbb, ha adnak annyi pénzt a CIA-nak, amiből vehetett volna két-három új Belgrád-térképet. Esetleg csak kölcsönbe valamelyik jobb könyvtárból. Persze ez is belekerült volna néhány dollárba. Mármost - más kárán - bizonyítottnak tekinthetjük, hogy noha a tudás pénzbe kerül, bőségesen visszafizeti a ráfordítást. Glatz Ferenc is azzal zárta érvelését, hogy ha a nyilván életbevágóan fontos bankkonszolidációra kerítettek 400 milliárdot, a kutatásra sem volna sok az a harminc-negyven, amivel ki lehetne rántani a kátyúból. Nagyon is így van! S meglehet, ha már az előző kormány rászánja, a tudóstársadalom mára vissza is fizeti. Borvendég Béla Szeged Anomáliák Mindenhol nagy a tömeg. A postán is. Toporgó emberek, türelmetlen arccal, ellenséges tekintettel méregetik az előttük állókat, s pontosan láthatják, ki mit ad fel, mennyi pénz van a kezében. A szigetországban a legkisebb postán is korlátok tartják rendben a sorukra várókat. Befektetés nélkül itthon is lehetne rendet tartani. De ezt még az OTP-nél sem lehet, pedig egyik-másik helyen van egy „karón felhívás”, idáig, ne tovább, a pénztártól két lépésre legalább. Ez be is „tartatik”. A rohanás is általános. Egy OTP-nél lévén dolgom, a pénztárnál adtam fel a közköltségekhez szükséges összeget, de a pénztár éppen előttem zárt be, a pénztáros visszavonult, és valami igen terjedelmes ívet vizsgált, míg mi rohannánk a további dolgunk után, de úgy látszik a pénztárban dolgozónak másutt is meg kell felelnie. Pedig rohannánk, de állunk. A pénztáros vizsgálja a nagy ívet, látható, hiszen a helyiség kicsi, éppen hogy elférnek az íróasztalok, gépek, szóval összesít, újra ellenőriz, mi meg várunk. A néhány ülőhely már foglalt. Nem sokáig volt türelmem, nem is tudtam meddig fog ez tartani, lehet, hogy valami nagyobb öszszeg keresése folyik - de miért a pénztári órák idején? Feladtam, én is sietek. Otthagytam a várakozókat, és zsebre tettem a feladandó pénzt. Dr. Dévai Lászlóné Budapest Magyar Nemzet 19 Egy kis nyelvművelés igy. Nyelvrombolás folyik sajnos kis országunkban. Micsoda kínos perceket kell kiállnia a televízió képernyője előtt annak, aki hallgatja a nagynak mondott politikusokat, színészeket, kommentátorokat. Az egyik legborzalmasabb az a szellemi restség, amit ikes igéinken követnek el. Drága nyelvünk gyöngyszeme az ikes igék helyes ragozása (imádkozzék, dolgozzék, egyék igyék, munkálkodjék, szaporodjék stb.). Állítólag eltörölték az ikes igék kötelező ragozását, lehet öszszevissza is ragozni azokat. Diákkoromban egy-egy rossz ikes ragozást százszor kellett jól leírni, büntetésből. Hány magyar szakos tanár meri ezt ma megtenni?! Az ország egy lakosára eső évi dollárjövedelem helyett nem lehetne a szép magyar jutó szavunkat használni? Gyakran hallhatjuk a „palette” szót. Nem tud senki a néma „e”-ről, amit nem kell ejteni a szó végén? Döntsék már el egyszer: projekt, vagy prosekt? Vagy mondják magyarul: javaslat, ajánlat, terv, tervezet, elhatározás stb. Aztán: „nyű”-je csak a légynek van, nem „nyű-York”, hanem „Nyú-York”. Mindennap tanúi lehetünk a -ban, -ben, -ba, -be összecserélgetésének. Egyetemet végzettek, fontos emberek hangképzésének módja (artikulációja) förtelmes és fülsértő. Én csak egy, a 86. évét ta-posó öreg köztanár vagyok, rozoga ember, de kihúzott derékkal mondom el, érthetően a világirodalom egyik legszebb monológját a Hamletból. Nincs nyigés-nyögés, ö-ö-zés! Drága Arany Jánosunk nyelvét nem töröm kerékbe. Dr. Varga Lajos | Tiszaföldvár 1 Lehetne fordítva is Bekapcsoltam a Kossuth rádiót, és hallottam, hogy ömlött az epe a határon túli magyarok ellen egy határon belüli szájából. Nem ő látta, hanem valakitől hallotta, hogy egy határon túlinak a patikusok nagy halom ingyenes gyógyszert adtak ki, a határon belülinek pedig igen szűkmarkúan mérik, vagyis az ingyenest, illetve a kompenzáltat elviszik a határon túliak. Nem túlzás ez? Úgy gondolom, hogy nem túlzás, hanem szemenszedett hazugság. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az illető hölgy, aki beszélt a rádióban, magyar, de csak ami az állampolgárságát illeti. Csak véletlen az, hogy ő a határon belül, mi meg azon kívül rekedtünk. Lehetne fordítva is. Vajon akkor is így beszélne? Én remélem, hogy nem nagy azoknak a száma, akikbe ekkora ellenszenv szorult ellenünk. A „Neked két hazát rendelt Istened...” vagy a „... nem kellünk mi se itt, se ott” közül ránk az utóbbi nagyon illik, még akkor is, ha sokan az elsőt vallják igaznak. Koós Ilona Székelyudvarhely Osztódással szaporodnak A Magyar Nemzet egyik korábbi számában Botos József Verseny az egészségügyben címmel részletes elemzést adott az egészségbiztosítás szétbontásával kapcsolatban, és jól rávilágított a visszásságokra. Az egészségügyi pénztár szétbontása jelentősen fogja növelni a rezsiköltségeket, újabb vezérigazgatóságokat, felügyelőbizottságokat létesítenek, nő majd az egészségügy kapuin belüli munkanélküliség, ami alatt nem az orvosok és ápolók értendők. Vagyis osztódással szaporodnak. Mi lehet tehát ennek az intézkedésnek az ésszerű magyarázata? Ki tudja megindokolni, hogy ez miért jó a lakosságnak? A felbontással még több lehetőség adódik arra, hogy a lakosság által a tb-re adott összegek egy részét feleslegesen elköltsék. Hasonló problémát jelent a nyugdíjbiztosítás privatizálása. Voltak magánnyugdíjpénztárak a háború előtt is, de a nagyobb vállalatok, ágazatok többnyire saját dolgozóiknak létesítették. Most azonban a magánbiztosítók hosszú éveken át csak a pénzt szedik be, de nyugdíjkifizetés csak sok év múlva lesz, a jelenlegi kiadásaikat viszont csak a vezérkar jövedelme képezi. Ez csökkenti a jelenlegi nyugdíjasok számára szükséges alapképzést. Varga Ferenc Budapest