Magyar Nemzet, 1999. május (62. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-25 / 119. szám

1999. május 25., kedd Ne szennyezzük a tiszta forrást Még a bolondos április­­ban történt, hogy a rá­dió gombját forgatva hallhat­tam egy interjú végét. Az in­terjúalany nevét nem jegyez­tem meg, a mű címét sem, amelyről szó volt. „Nem gondolod - kérdezte bocsánatkérő hangsúllyal a ri­porter hogy a kemény zenei háttér mellett a trágár szöveg, a sok obszcén kiszólás esetleg ...Ö...Ö... sérti a közízlést? Hátha nem mindenki vevő a modern felfogásra, izé... az efféle szerzői szabadságra?” A válasz: „Szó sincs róla, nincs mitől tartani, a társadalom elég érett már a korszerű művekre. Mondhatnám, mostanára érett be a közönség a mi előadá­sainkra”. „Maradjunk ennyiben” -zárta le az interjút a lojális há­zigazda. Mégse maradjunk ennyi­ben. A másság tisztelete en­gedtessék meg a jus mur­­murandi, vagyis a mozgás jo­ga-Ne általánosítsunk elha­markodottan az egész társada­lom nevében! Búcsúzó száza­dunk második felében annyi értéket pusztítottunk már el - legalább az anyanyelvi kultú­rát hagyjuk békén. Ne vezes­sük a kloákát a tiszta források tövébe! (Egyébként is: honnan veszik a bátorságot a nyelvi környezetszennyezésre?) A magyar nyelv nem valami trappista vagy pálpusztai sajt­féleség, amely minél érettebb, annál büdösebb. Bánjunk csínján az érettség fokozataival! A fenti párbe­széd tendenciája nem a kultu­rális fejlődés, sokkal inkább a nyelvi züllés jelzőtüze. Hajdanán Ady Endre - más korban és más vonatkozásban­­ intéssel fordult az őrzőkhöz. A magyar nyelv tisztaságának őrzői a tanítók, a tanárok, nyelvművelők. Manapság utó­védharcokra kényszerülnek. Csoóri Sándor szavával anya­nyelvünk végvári vitézei ők. (Lásd: „Se pénz, se posztó!”) Hozzájuk sorolnám az édes­anyák felelősségét, akik bizo­nyára szeretnék, ha gyerme­keik szépen, tisztán fejeznék ki őszinte gondolataikat. Mert a nyelv a gondolkodás tükre. Ne törjük össze készakarva, bűnös nemtörődömségből, lelki restségből, még véletle­nül se. Szász András ny. tanár, Geszt M­iért csodálkozik? rfr A nagyszombati Ma­­gyar Nemzetben hüle­­dezve olvastam Hegedűs László cikkét. Az ismeretlenül is nagyra becsült szerző azon csodálkozik, miért­­védjük mindmáig az ÁVO-t. Őszintén meglepődtem, hogy ezen cso­dálkozni lehet. Hiszen az évti­zedeken keresztül folytatott agymosás változatlanul tart, egyre korszerűbb vegyszerek­kel. Tessék csak beleforgatni egyik-másik újságba, hallgatni a rádió némely műsorát, elme­rengeni a képernyő előtt. Elit egyetemünkön most is akad tanár, aki arra oktatja az ifjú­ságot: a gulag csak a jobboldal ostoba képzeletében született. Enyhítő körülmény: ő ah­hoz a korosztályhoz tartozik, amelynek egyik földi pokolból sem lehettek élményei. Nem úgy, mint nekünk, akik egy északi szovjet fogolytáborban végeztünk „javító-nevelő mun­kát”. Nem mondom: akadtak jó őrök és rosszak. A jó őr csak akkor serkentett bennün­ket fostéllyal, ha a főnök köze­lített, a rossz csupán szórako­zásból tette. De ami igaz, igaz, túlzásba nem vitték a verést. Egyszer azonban olyan „üdü­lőbe” kerültünk, ahol csak egy drótkerítés választott el ben­nünket a „bennszülött” rabok­tól. Legtöbbjük azért került oda, mert saját szemével látta a Nyugatot, s erről - nagy könnyelműen - be is számolt ismerőseinek. Nos ahogyan ezekkel a szerencsétlenekkel bántak, az még minket is elké­pesztett. Körülbelül hasonló mód­szereket alkalmaztak, mint kis hazánkban az ÁVO-sok csapa­ta. (Hiteles tanúk közlése sze­rint ők verték agyon a szó szo­ros értelmében az egykori ÁVO főtisztjei közül a Szűcs testvéreket). És ugyebár Recsk is létezett. Sőt azt is tudjuk, hogy sok-sok szerencsétlen nem éppen jószántából vállalta a III/III-as „ügynök” csúfos szerepét. Többek között egy azóta elhunyt barátom. Bizony eleinte szitkozódott, megta­gadta az aláírást, még „talpa­­lás” után is. Akkor a nyájas „rábeszélő” kedvesen figyel­meztette: Dacoskodunk? Ám legyen. Be fogjuk hozni a kis feleségét, és ugyanúgy kezel­jük, mint magát az imént. Hát­ha akkor megjön az esze. Cso­da-e, hogy nyomban reszkető kezébe markolta a tollat? Cso­­da-e, hogy élete végéig nem szabadult meg ettől a tehertől? Ámde az egykori „rábe­szélő” személyi jogait szigorú törvény védi. Különben is: ki tudná kilengéseit rábizonyíta­ni? Tán „a bús feledékenység koszorútlan alakja”? Ezért se vetemedhet még egy bocsánat­kérésre sem. Megtörtént? Na és! Az „elbocsátott légió” tag­jai tökéletes véd- és dacszövet­ségben élik kényelmes létüket. Rájuk nem vonatkozik, hogy „ebül szerzett jószág ebül vész”­­ pedig kegyetlenebbül szerezték meg a zsákmányt, mint a felbőszített pitbull. Ismétlem: ismeretlenül is tisztelem Hegedűs László urat. Mégsem értem, miért csodálkozik? Sárközy Péter Budapest GÖNCZI BÉLA RAJZA Akkor a bérletnek játszottak Bizonyára vannak, akik emlékeznek, ho­gyan erőszakolták a dolgo­zókra hajdan a színházi bér­letet. Ha nem váltottuk meg, a párttitkárok kellemetlen­kedtek. De ha már előfi­zettünk, akármilyen fáradtan is, elmentünk, ahogy Lati­­novits Zoltán mondta: mi a bérletnek és nem a közön­ségnek játszunk. Kicsit már untuk az orosz remekműveket, annyiszor ad­ták azokat. Kívülről tudtuk, mit mond a Cseresznyéskert öreg inasa, Firszt, mit mond Alekszandr Puskin Anyegin­je, Nyikolaj Gogol Revizor­­ja. A legjobb magyar darabo­kat azonban, mintha az éj sö­tétsége nyelte volna el. Ha Katona József Bánk bánját akartuk látni, azért elmentünk - bérlet nélkül is - az Operá­ba. Most heves vita folyik a Nemzeti Színház felépítése körül. A lényeg azonban az: milyen lesz a műsorpolitikája. Azért kár lenne felépíteni, hogy a magyar darabok mel­lőzésével újra Gogol Egy őrült naplóját, Holt lelkeket, avagy a Cseresznyéskertet játsszák. Még ha ezek értékál­ló darabok is. Székely Gyuláné Budapest Hazafias mutatványok ”? afy. A millenniumi ünnep­­ségsorozatról olvastam kritikát egyik napilapunkban. A szerző sajnálja az adófize­tőket, hogy pénzükből több milliárd forintot szán az új kor­mány különféle „hazafias mu­tatványokra”. Csak azt nem fájlalja, hogy az előző kor­mány 1600 milliárd magyar vagyont elprivatizált a magyar nép zsebéből. Siránkozik, hogy akadozik a létfontosságú 4-es metró ügye, amely néhány ki­lométer után már párhuzamo­san futna a K-Ny-i metróval, attól pár száz méterre. Erre a felesleges beruházásra kido­bandó több százmilliárdot nem sajnálná. Lekicsinylőleg nyilatkozik az ezeréves keresztény magyar államról, megünnepléséről. Vagyis álláspontja nem éppen hazafias érzésről tanúskodik, inkább internacionalista, bol­sevista szemléletet tükröz. ír a „vörös grófról”, jóté­teményeiről, csak arról nem, hogy 1919-ben a vörös gróf és Kun Béla az antant fenye­getésétől megijedve visszaren­delte a sikeresen harcoló ma­gyar csapatokat Érsekúj­­vár-Beszterce vonalából a Du­na mögé, így ez lett a határ. Sorsára hagytak több százezer magyart. Az igaz, hogy 1920-1945 között hárommillió koldus or­szágának neveztek bennünket, de a cikk szerzőjének észre kellett volna vennie azt is, hogy 1994-1998 között jelen­tek meg hazánkban a hajlékta­lanok tömegei. Pár tízmillióból építhetett volna az akkori ál­lamvezetés és a főváros szük­ségszállásokat, vagy rendbe hozathatta volna az elhagyott szovjet laktanyákat a hajlékta­lanok részére, de nem tette, pe­dig ez igazán keresztényi cse­lekedet lett volna a megfagyás, a hideg ellen. A szerző inkább a milliárdosokat kérte volna fel arra, hogy az általuk elprivati­zált összegekből csak tíz szá­zalékot adjanak a hajléktala­nok szállásának építésére, táp­lálásukra, valamint az ár- és belvízkárosultak javára. A volt elvtársai biztos hallgattak vol­na rá. Kurucz Kálmán Budapest Tisztelt Szerkesztőség! A tudás kamatozik is. A közelmúltban az Akadémia régi-új elnö­ke, Glatz Ferenc a televízióban érvelt a magyar tudomány ér­dekében. Azt bizonygatta, hogy hazánk talán legfonto­sabb kitörési lehetősége a nemzetközileg még mindig számon tartott tudás. Szívem­ből szólt. Mezei építész lévén, nem érhet az a vád, hogy haza­beszélek. A külföldi példák a bizonyság. Nem elég meggyő­zőek? Míg hallgattam higgadt szavait, egyre azon gondol­kodtam, hogy ugyan mi volna az a nagyot durranó érv, ami behatolna a nagyothalló illeté­kes fülekbe? Néhány nappal később ar­ról értesült a világ, hogy egy NATO-bomba eltalálta a belg­rádi kínai nagykövetséget. Az első hírek „eltévedt” rakéta ro­vására írták a malőrt. Amit Wesley tábornok önérzetesen visszautasított. Az ő rakétái, lézerbombái nem szoktak mel­­létrafálni. Ha hiba történt, azt csak a célokat kijelölők követ­hették el. Akik felmozdultak a vádra azonnal. „Mi a CIA-tól kapjuk a térképeket. Ha ők té­vedtek, akkor ők is vigyék el ezt a balhét.” No bezsongott erre az amúgy szófukar, ámde presztízsére sokat adó ügynök­ség. „Évek óta mondogatjuk, hogy tisztességes munkához több pénz kell. Ámde érvelé­sünk rendre süket fülekre talál a kongresszusban. Mert spó­rolni kell. Kénytelenek va­gyunk poros Baedekkerekre hagyatkozni...” Itt tartunk. A kör bezárult. De mi köze az elhibázott cél­zásnak a tudós társaság hét szűk esztendejéhez? Nagyon is sok! Tessék csak utánagondolni, mennyibe kerülhet az F-16-os egyetlen bevetésére számított rezsikölt­ség? Csinos összeg lehet, ha azt vesszük, hogy csak ben­zinből négy tonnát fogyaszt a csodamasina. S akkor a rezsi­hez még hozzá kell adni a kárba veszett lézerbomba árát is, ami aligha kevesebb egy­millió dollárnál. Mármost tény, hogy a szu­perbomba telibe kapta a célt, és ez a minimum, ami elvárható egy méregdrága szerkentyűtől. Viszont a költségekhez hozzá kell még adni a világraszóló botrány elsimításának­ tetemes költségeit is. És mindennek a hegyébe a kínaiak nyilván kár­térítést fognak követelni. Akár­ki állja, a cech borsos lesz... Kérdezem: nem lett volna olcsóbb megfizetni a tudást? Milliószor ésszerűbb, ha adnak annyi pénzt a CIA-nak, amiből vehetett volna két-három új Belgrád-térképet. Esetleg csak kölcsönbe valamelyik jobb könyvtárból. Persze ez is bele­került volna néhány dollárba. Mármost - más kárán - bizonyítottnak tekinthetjük, hogy noha a tudás pénzbe ke­rül, bőségesen visszafizeti a ráfordítást. Glatz Ferenc is az­zal zárta érvelését, hogy ha a nyilván életbevágóan fontos bankkonszolidációra kerítet­tek 400 milliárdot, a kutatásra sem volna sok az a har­minc-negyven, amivel ki le­hetne rántani a kátyúból. Na­gyon is így van! S meglehet, ha már az előző kormány rá­szánja, a tudóstársadalom má­ra vissza is fizeti. Borvendég Béla Szeged Anomáliák Mindenhol nagy a tömeg. A postán is. Toporgó emberek, türel­metlen arccal, ellenséges tekintettel méregetik az előttük állókat, s pontosan láthatják, ki mit ad fel, mennyi pénz van a kezé­ben. A szigetországban a legkisebb postán is korlá­tok tartják rendben a so­rukra várókat. Befektetés nélkül itthon is lehetne rendet tartani. De ezt még az OTP-nél sem lehet, pe­dig egyik-másik helyen van egy „karón felhívás”, idáig, ne tovább, a pénztár­tól két lépésre legalább. Ez be is „tartatik”. A rohanás is általános. Egy OTP-nél lévén dolgom, a pénztárnál ad­tam fel a közköltségekhez szükséges összeget, de a pénztár éppen előttem zárt be, a pénztáros visszavo­nult, és valami igen terje­delmes ívet vizsgált, míg mi rohannánk a további dolgunk után, de úgy lát­szik a pénztárban dolgozó­nak másutt is meg kell fe­lelnie. Pedig rohannánk, de állunk. A pénztáros vizsgálja a nagy ívet, látható, hiszen a helyiség kicsi, éppen hogy elférnek az íróasztalok, gé­pek, szóval összesít, újra ellenőriz, mi meg várunk. A néhány ülőhely már fog­lalt. Nem sokáig volt türel­mem, nem is tudtam med­dig fog ez tartani, lehet, hogy valami nagyobb ösz­­szeg keresése folyik - de miért a pénztári órák ide­jén? Feladtam, én is sietek. Otthagytam a várakozókat, és zsebre tettem a feladan­dó pénzt. Dr. Dévai Lászlóné Budapest Magyar Nemzet 19 E­gy kis nyelvművelés igy. Nyelvrombolás folyik sajnos kis országunk­ban. Micsoda kínos perceket kell kiállnia a televízió kép­ernyője előtt annak, aki hall­gatja a nagynak mondott politi­kusokat, színészeket, kom­mentátorokat. Az egyik legborzalmasabb az a szellemi restség, amit ikes igéinken követnek el. Drága nyelvünk gyöngyszeme az ikes igék helyes ragozása (imádkozzék, dolgozzék, egyék­ igyék, munkálkodjék, szaporodjék stb.). Állítólag el­törölték az ikes igék kötelező ragozását, lehet öszszevissza is ragozni azokat. Diákkorom­ban egy-egy rossz ikes rago­zást százszor kellett jól leírni, büntetésből. Hány magyar szakos tanár meri ezt ma meg­tenni?! Az ország egy lakosára eső évi dollárjövedelem helyett nem lehetne a szép magyar jutó sza­vunkat használni? Gyakran hallhatjuk a „palette” szót. Nem tud senki a néma „e”-ről, amit nem kell ejteni a szó végén? Döntsék már el egyszer:­­ projekt, vagy pro­sekt? Vagy mondják magyarul: javaslat, ajánlat, terv, tervezet, elhatáro­zás stb. Aztán: „nyű”-je csak a­­ légynek van, nem „nyű-York”,­­ hanem „Nyú-York”. Minden­nap tanúi lehetünk a -ban, -ben, -ba, -be összecserélgetésének. Egyetemet végzettek, fontos emberek hangképzésének módja (artikulációja) förtelmes és fülsértő. Én csak egy, a 86. évét ta-­­­posó öreg köztanár vagyok, ro­zoga ember, de kihúzott derék­kal mondom el, érthetően a vi­lágirodalom egyik legszebb monológját a Hamletból. Nincs nyigés-nyögés, ö-ö-zés! Drága Arany Jánosunk nyelvét nem töröm kerékbe. Dr. Varga Lajos | Tiszaföldvár 1 Lehetne fordítva is Bekapcsoltam a Kos­­suth rádiót, és hallot­tam, hogy ömlött az epe a ha­táron túli magyarok ellen egy határon belüli szájából. Nem ő látta, hanem valakitől hallotta, hogy egy határon túlinak a pa­tikusok nagy halom ingyenes gyógyszert adtak ki, a határon belülinek pedig igen szűkmar­­kúan mérik, vagyis az ingye­nest, illetve a kompenzáltat el­viszik a határon túliak. Nem túlzás ez? Úgy gon­dolom, hogy nem túlzás, ha­nem szemenszedett hazugság. Ugyanakkor meggyőződé­sem, hogy az illető hölgy, aki beszélt a rádióban, magyar, de csak ami az állampolgár­ságát illeti. Csak véletlen az, hogy ő a határon belül, mi meg azon kívül rekedtünk. Lehetne fordítva is. Vajon ak­kor is így beszélne? Én remé­lem, hogy nem nagy azoknak a száma, akikbe ekkora ellen­szenv szorult ellenünk. A „Neked két hazát ren­delt Istened...” vagy a „... nem kellünk mi se itt, se ott” közül ránk az utóbbi nagyon illik, még akkor is, ha sokan az elsőt vallják igaznak. Koós Ilona Székelyudvarhely Osztódással szaporodnak A Magyar Nemzet egy­i­k korábbi számában Botos József Verseny az egészség­ügyben címmel részletes elem­zést adott az egészségbiztosítás szétbontásával kapcsolatban, és jól rávilágított a visszásságok­ra. Az egészségügyi pénztár szétbontása jelentősen fogja növelni a rezsiköltségeket, újabb vezérigazgatóságokat, felügyelőbizottságokat létesíte­nek, nő majd az egészségügy kapuin belüli munkanélküliség, ami alatt nem az orvosok és ápolók értendők. Vagyis osztó­dással szaporodnak. Mi lehet tehát ennek az intézkedésnek az ésszerű magyarázata? Ki tudja megindokolni, hogy ez miért jó a lakosságnak? A fel­bontással még több lehetőség adódik arra, hogy a lakosság ál­tal a tb-re adott összegek egy részét feleslegesen elköltsék. Hasonló problémát jelent a nyugdíjbiztosítás privatizálása. Voltak magánnyugdíjpénz­tárak a háború előtt is, de a na­gyobb vállalatok, ágazatok többnyire saját dolgozóiknak létesítették. Most azonban a magánbiztosítók hosszú éve­ken át csak a pénzt szedik be, de nyugdíjkifizetés csak sok év múlva lesz, a jelenlegi kiadá­saikat viszont csak a vezérkar jövedelme képezi. Ez csökken­ti a jelenlegi nyugdíjasok szá­mára szükséges alapképzést. Varga Ferenc Budapest

Next