Magyar Nemzet, 1999. május (62. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-03 / 101. szám
1999. május 3., hétfő Egy-két kivételtől eltekintve óvatosan és késve szólaltak meg közíróink Koszovóról és az ott élő, illetve onnan elüldözött albánok érdekében elrendelt NATO- bombázásokról. A konfliktus térben és politikailag is egyaránt közel van, s közvéleményünk még nem szokott hozzá ahhoz, hogy ekkora horderejű ügyben Magyarországról különvélemény, netán tiltakozás hangozzék el. A szerbek közvetlen szomszédaink, akikkel együtt több százezres magyar kisebbség él, s egyes nyugati politikusok és stratégák már azt is felvetették, bizonyára puhatolózás céljából, hogy Magyarországot kellene megnyerni egy Jugoszlávia ellen irányuló szárazföldi támadás kiindulóbázisaként. Úgy tűnik, hogy a század folyamán harmadik délvidéki offenzíva tervét egyelőre minden józan magyar politikai erő elutasítja. Az viszont több mint aggasztó, hogy máris megindult közvéleményünk áthangolása, melyben liberális tollforgatóink jeleskednek. Az ehhez nélkülözhetetlen történelmi, egyszersmind morális indokokat mérvadó nyugati politikusok, Bill Clinton és Tony Blair nemrég vetették fel, s ötleteik a hazai médiában máris visszhangot keltettek. Eszerint Milosevics populista és nacionalista rendszere azonos lenne Hitlerével, melyben a szerbek lennének a németek, a koszovói albánok pedig a zsidók. S ha ez valóban így van, a fenevadnak nem lehet más sorsa, mint hogy a saját barlangjában végeznek vele, mindegy, hogyan. Ez a szemlélet tükröződik Seres László Új vészkorszak című, a Magyar Hírlapban megjelent írásában, melyben a szerző többek között bírálta Konrád Györgynek a jugoszláviai háborúval foglalkozó, pártatlanságra törekvő írását. Ez a szellemiség nyilvánult meg ugyanezeken a hasábokon, ahol Haraszti Miklós pengetett hasonló húrokat, élesen bírálva Orbán Viktort. Miniszterelnökünk ugyanis nem ajánlott fel magyar kvótát az elüldözött albánok befogadására, azt állítva, hogy a menekültek számára - s itt megbocsáthatatlan módon a vajdasági magyarokra utalt „nem lesz numerus clausus”. Levonhatjuk a tanulságot: ha a spát, a zsidók ellen elkövetett XX. századi népirtást valaki a múlt népirtásaival veti össze, valahogy úgy, ahogy az utolérhetetlen Lovas István tette nemrég a legnagyobb példányszámú napilap hasábjain nagy felháborodássá fogadott cikkében, az szélsőjobboldali, antiszemita színezetű rabulisztika. De ha egy, az éppen aktuális politikai érdekek metszéspontjába került etnikai kisebbségről van szó, mindig akad egy liberális közíró, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy előálljon a mindenféle morális fenntartást félresöprő párhuzammal az üldözöttek és a zsidók között. Az albánok eszerint most Koszovó zsidói. Igaz, ezt a hasonlatot már megfordítva olvastam szerb nacionalistáktól, akik ugyanezt állították a szerbekről is. Engedtessék meg, hogy visszautasítsam mind az egyik, mind a másik analógiát. Az elüldözött, legyilkolt, százezerszámra menekülttáborban tengődő albánok szenvedését senki sem vonja kétségbe. Az elektronikus média, mely a borzalmakat felnagyítva és mindig tendenciózusan tálalja, csak megerősíti ezt az érzést. A halál, az emberi nyomorúság tényei vitathatatlanok, s nincs annak mentsége, aki szörnyűségeket követ el. A szerb félkatonai egységek, Árkán és Seselj martalócai, akik már Boszniában bizonyították, hogy mindenre készek és képesek, most ismét kitesznek magukért, hiszen az erőszak a Balkánnak ebben a térségében a mindennapi élet része volt emberemlékezet óta. De mindazért, ami most történik, felelősség terheli a NATO-t is, mely bombázásaival vitathatatlan szerepet játszott a menekültexodus előidézésében. Bűnös az UCK, a koszovói albán felszabadító hadsereg is, mely 1993-as, első jelentkezésétől kezdve kíméletlen gerillaháborút kezdett a megszállónak tekintett szerbek ellen, figyelmen kívül hagyva, hogy az ilyesfajta hadviselés, Napóleon dicstelen spanyolországi hadjárata óta, mindig tömérdek áldozatot szed az ártatlan civilek közül. A NATO mostani beavatkozásának ráadásul minden esélye megvan arra, hogy hatalomra segítsen egy olyan politikai-katonai szervezetet, melynek szándékaival, politikai programjával a nyugati elemzők sincsenek tisztában. Képviselői ugyan aláírták a kikényszerített rambouillet-i megállapodást, de azt szóvivőjük bejelentése alapján máris okafogyottnak és semmisnek tekintik. A menekülteknek, az etnikai konfliktusok polgári áldozatainak szenvedései alapján, legyenek bár albánok vagy szerbek, kurdok vagy palesztinok, nem lehet morális természetű következtetéseket levonni egyik vagy másik fél elvetemültségéről. Egységes normarendszert annak megítélésére, hogy mikor indokolt a nemzetközi közösség fegyveres beavatkozása, nem lehet felállítani. Noam Chomsky, a hetvenes években a Pol Pot-rezsim melletti kiállásával hírhedtté vált amerikai nyelvész, filozófus joggal mutatott rá arra, hogy az Egyesült Államok nyomban támogatni kezdte a népirtó vörös khmereket, amikor gerillaháborút kezdtek a hatalmukat megdöntő vietnami csapatok ellen, vagyis a morális elveken ebben az egyértelműnek látszó esetben is felülkerekedett a politikai érdek. „Úgy tűnik, a nemzetközi közösség nem siet támogatni ezt a »kerül, amibe kerül« jellegű lázadást, mellyel kapcsolatban számos kérdés vetődik fel. Kénes gőz gomolyog finanszírozási hálózatának egy része fölött. A kilencvenes évek kezdete óta a koszovóiak igen aktívak voltak a kábítószer-kereskedelemben, főként Németországban és Svájcban, ahol kiszorították a török csempészhálózatot a heroin piacán. Az ebből származó piszkos pénzt fordították fegyvervásárlásra - e forrásokból »civil« beruházásokat finanszíroztak az ellenségeskedések kitörése előtt” - írta a Le Monde április 15-i számában Az UCK rejtélyei című cikkében Cristopher Chatelet. Érdekes módon a máig rejtélyes Koszovói Népi Mozgalomnak, az LKP-nak, az UCK „politikai szárnyának”, melynek jó esélye van arra, hogy a NATO beavatkozása révén megszerezze a hatalmat nemcsak Koszovóban, de talán Albániában is, szintén vannak maoista gyökerei. Az előbb idézett cikkből megtudhatjuk azt is, hogy az LKP-t Pristinában alapították 1982-ben Enver Hodzsa hívei, egy évvel a nacionalista tüntetések első, nagy hulláma után. Ezekre a rendőri erőszakkal elfojtott, tömeges megmozdulásokra akkor került sor, amikor Koszovó ahhoz hasonló autonómiát élvezett, melyet a rambouillet-i szerződés írna elő a számára. A törzsi struktúrákat is tükröző, egységes parancsnoksággal valószínűleg csak papíron rendelkező UCK - „Ushtria Chrimtare e Kosovës” - először két szerb rendőr meggyilkolásával tette le a névjegyét 1993-ban, Drenicában. Ibrahim Rugová, „az albán Gandhi” ekkoriban még feltételezte, hogy a merénylet a szerb titkosszolgálat provokációja volt. De ezt a gyilkosságot 1997-ig többtucatnyi követte, melyet szerbek és a rendszer iránt lojális albánok ellen követtek el. Vagyis az UCK, mely Albánia északi részén, Tropoja, Elbasan és Kukes térségében valóságos államot alkot az egyébként létezőnek alig tekinthető albán államon belül, a legkisebb mértékben sem kímélte honfitársai életét, s ez ezután sem várható tőle. Az albánok a szerb félkatonai egységek terrorján kívül szenvednek saját nacionalista hacosaiktól is, akiknek politikai céljai tisztázatlanok, s a kiprovokált szerb megtorlásoktól soha nem voltak képesek megvédeni a lakosságot. Az etnikai konfliktus immár könyörtelen háborúvá fajult, mely oda vezetett, hogy a szerbek erőszakkal kiürítették és elaknásították az Albániával határos koszovói területet, mintegy húsz kilométeres mélységben, nem törődve a NATO ismétlődő légitámadásaival... Nincs mentség az etnikai tisztogatásra, az albánok elűzésére, amit a szerbek követtek el. Meggyőződésem továbbá, hogy Milosevics végzetes és rövidlátó politikája vezetett Jugoszlávia felbomlásához, amit nyilvánvalóan el lehetett és el kellett volna kerülni. De az ismert előzmények után az etnikai toleranciát fegyverrel nem lehet rákényszeríteni az együtt élő népekre, a Balkánon pedig erővel nemigen lehet meghonosítani a demokráciát. Elképesztő, hogy dollármilliárdokat költenek egy immár albán polgári áldozatokat is követelő, Jugoszlávia teljes infrastruktúráját tönkretevő légiháborúra, mely a legkevésbé sem enyhít az albánok sorsán. Érdemes végül idézni Szvetan Todorov, a hazánkban is jól ismert francia értelmiségi szavait a Le Monde április 11-i számában megjelent, Az eszközök vége című cikkéből: „Többet érne, ha erre a földre dollárok, s nem bombák hullanának, melyek maguk is tömérdek dollárba kerülnek. Az előbbi megoldás hátránya azonban, hogy nem büszkélkedhetünk azzal, hogy egyszerre vagyunk a jog és az erő megtestesítői.” Pelle János Az UCK rejtélye Az üldözöttek igazsága és a politika Nézőpont ! Egy mondat értelmeA fiam bukásra áll fizikából, így van ez szinte minden tavasszal, mégis rendkívüli idegességet okoz. Készülök most is a „lelki prédikációra”, és szervezem a korrepetálásokat. S már épp kezdeném, hogy nemsokára tizenöt éves leszel, igazán megérthetnéd végre, hogy... amikor rádöbbenek, hogy három év múlva tizennyolc éves lesz. Sorköteles. S már egy csöppet sem érdekel a tanulás, a fizika. Valami nagy-nagy nyugalom száll meg, s valaki kimond bennem egy mondatot: „Nem baj, csak háború ne legyen!" Negyven évig nem értettem pontosan ezt a mondatot, s most egyszerre minden világos lett. Elég volt egy hónapig a háború közelségében élni. Elég, hogy rohanni kell esténként a tévé elé, a híradóhoz, ahol a gyerekek nem a képernyőt nézik, hanem az apjuk arcát, hogy leolvassák róla, jó-e ez nekünk vagy nem. Elég, hogy néha rám néznek és megkérdezik: mama, lesz háború, itt is bombázni fognak? Elég, hogy tudom, Magyarországról is fölszállhatnak harci gépek, amelyekről majd „a bombák zuhanni vágynak”. Igen, csak ennyi kellett hozzá, hogy megértsem rég halott nagymamám atavisztikusnak tűnő mondatát, hogy enyém is legyen két világháború érlelte bölcsessége, élettapasztalata: „Nem baj, csak háború ne legyen." Ezt mondta mindig, s mi csak mosolyogtunk rajta a tudatlanok magabiztosságával. Honnan is tudhattuk volna, mi mindenről szól ez a mondat, hisz a mi életünkben a háború mindig messze volt. Filmekben, könyvekben, történetekben, versekben. De nemcsak nagymamát, mintha a költőt is jobban érteném mostanában. „Ki gépen száll fölébe, annak térképe táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály...” „s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakterház, s a bakter előtte áll s üzen, / piros zászló kezében, körötte sok gyerek, / s a gyárak udvarában komondor hempereg...” Igen, ez minden kommentárnál pontosabb, félreérthetetlenebb. Hisz ma sincs olyan harci repülőgép, amelyiknek nem csak térkép a táj. S azt hiszem, mivel a háborút kezdem ismerni, lassan megismerem a békét is. A béke az, amikor nem kell rohanni a híradót nézni, amikor a legfontosabb a fizikalecke, amikor nem álmodom, hogy a tízéves fiam felpattan a biciklijére, s ahogy karikázik ki a kertkapun, cérnavékony hangon, de hibátlan dallammal énekli az általa talán sosem hallott katonadalt: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám...” A béke az, amikor mosolyoghatunk a nagymamákon, akik csak hajtogatják makacsul: „Nem baj, csak háború ne legyen." Tóth Klára 7 Magyaromzd „...a dolgot ét magát nézzük...” Figyelt-e a „nagy testvér”? „Futárként” alkalmazott egy titkosszolgálati tisztet a biztonsági tevékenységgel foglalkozó magánvállalat... Vancsik Zoltán szocialista képviselő ezt úgy közölte a televízió késő esti vitaműsorában, mintha komolyan vehető információról volna szó. Miután azonban a riporter elnevette magát a komikus bejelentésen, Vancsik beletörődött, hogy ezt azért nem lehet elfogadtatni az egyre igényesebb közvéleménnyel. A megfigyelési ügy pénteki, parlamenti bizottsági fejleményei újabb aggasztó kérdéseket támasztottak a külső szemlélőben. Már tavaly augusztusban érthetetlen volt a baloldali ellenzék ideges reagálása arra, hogy a miniszterelnök bejelentette: az előző kormány idején titkos és törvénysértő adatgyűjtés folyt, s ezzel polgári politikusokat helyeztek nagyító alá. Noha vád egyetlen korábbi kormánypolitikust sem ért közvetlenül, a jelképes „inget” többen is magukra vették. Más köröket is megzavart a kormányfői bejelentés: váratlanul „sajtóanyagot” helyeztek el több szerkesztőségben, sugallva, hogy ez az a paksaméta, amire a kormányfő az ellenzéki idegességet kiváltó bejelentéssel utalt. Ráadásképp hamis nyomokat is elhelyeztek a szervezők: a svéd nagykövetség rendszámával fölszerelt gépkocsival hordták körbe az aktát, hadd találgasson a közéletre figyelő kör a nemzetközi összefüggéseket keresve. A titkosszolgálati szakértők egy része ekkor úgy vélte: egy hónap alatt kideríthető lenne, kik hajtották végre a dezinformációs akciót. Ám a határozott fellépés akkor elmaradt. Később azonban megtörtént a váltás. Egyértelművé vált ugyanis, hogy állami alkalmazásban lévő szakemberek korábban magánvállalkozásoknak is dolgoztak, s nincs kizárva, hogy a megrendelések teljesítésekor az állami adatbankot - sőt az egyéb lehetőségeket - is felhasználják. Elsőként az S-Komplex céget állította az érdeklődés fénykörébe egy kereskedelmi televízió. E vállalat tevékenységi körében ott áll „nyomozás és biztonsági tevékenység”. A vállalkozás 1991-ben alakult. Nem sokkal korábban bocsátották el a Nemzetbiztonsági Hivatal éléről Nagy Lajost, akit jó hírszerzőként emlegettek a szakmában. Ő állt elnök-vezérigazgatóként az S-Komplex élére, különleges tudását itt kamatoztatva. Helyettese pedig az a Vajda József, aki a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgató-helyettese volt a Horn-Kuncze kormány idején, sőt néhány hónapig az új kabinet hivatalba lépése után is. A polgári politikusok már az előző ciklusban szóvá tették: „Mi indokolja, hogy egy titkosszolgálati főtiszt külső, biztonsági magánvállalatban vállaljon vezető pozíciót?” Aggodalmat keltett az is, hogy a cégjegyzésre jogosult öt vezető közül kettő külföldi. A felügyelőbizottsági tagok között pedig felsoroltatott Weigl Gábor is, aki a Westel 900 telefonrendszer egyik hazai vezetője. A rendőrség a Westel 900-as rendszert használja, így a személyi összetételt vizsgálva egyes politikusokban már akkor fölvetődött, hogy az S-Komplex révén a Nemzetbiztonsági Hivatal és a rendőrség tevékenységébe bizonyos mértékig külföldiek is beletekinthetnek. Különösebben keresni, hogy valóban dolgozhattak-e titkosszolgálati munkatársak magánvállalatnak, nem kell. Azt azonban, hogy kifejezetten a polgári politikusok iránt vizsgálódnak, még nem tudhatta meg a társadalom a megfigyelési ügy pénteki, parlamenti bizottsági vizsgálatakor. Noha már tavaly áprilisban jelzés érkezett fideszes körökhöz, hogy „nagyon dolgoznak rajtatok a fiúk”, mert „ellensúlyozni akarják a Tocsik-ügyet, a Zefirusz-botrányt”, ezt irattal bizonyítani utólag épp abban a körben, amely a nyomok eltüntetésének szakértője, igen bonyodalmas. Különösen akkor, ha a polgári kabinet épp azért volt kénytelen eltávolítani egy rangos titkosszolgálati vezetőt, mert még hetekkel a kormányváltás után is papírok eltüntetésén buzgólkodott. Mindamellett az ellenzék hisztérikus reagálása csak a gyanakvást fokozhatja a külső szemlélőben. Keleti György komikus jelenete, melyet Kosztolányi Dénes bizottsági elnök pénteki sajtótájékoztatóján bemutatott, idegennek tűnik az európai politikai kultúrában. Berohanni egy tájékoztatóra, fölragadni a mikrofont és ott tények helyett magánvéleményt mondani, inkább a Balkánon képzelhető el. Kiknek az érdeke - éled a kérdés -, hogy zavar keletkezzen az ügyben: hol hamis paksaméta, hol politikai feszültségkeltés terelje el a figyelmet a lényegről? Arról, hogy a korábbi években átmenetileg visszatérhetett-e a pártállam gyakorlata, melyben a titkosszolgálat - figyelő „nagy testvér” módján pártszolgálatként is működött? Vagy csupán leveleket vitt-hozott futárként egy-egy keresetkiegészítésre vágyó tiszt... Molnár Pál Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNÁS GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: Búza Péter, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Lőcsei Gabriella (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Fagyvas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: WEIL FERENC vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György. Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240; 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 165-8504, fax:149-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036 201-8891, E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu