Magyar Nemzet, 1999. május (62. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-03 / 101. szám

1999. május 3., hétfő Egy-két kivételtől eltekintve óva­tosan és késve szólaltak meg közíróink Koszovóról és az ott élő, illetve onnan elüldözött albá­nok érdekében elrendelt NATO- bombázásokról. A konfliktus tér­ben és politikailag is egyaránt kö­zel van, s közvéleményünk még nem szokott hozzá ahhoz, hogy ekkora horderejű ügyben Ma­gyarországról különvélemény, netán tiltakozás hangozzék el. A szerbek közvetlen szomszédaink, akikkel együtt több százezres magyar kisebbség él, s egyes nyugati politikusok és stratégák már azt is felvetették, bizonyára puhatolózás céljából, hogy Ma­gyarországot kellene megnyerni egy Jugoszlávia ellen irányuló szárazföldi támadás kiindulóbá­zisaként. Úgy tűnik, hogy a század fo­lyamán harmadik délvidéki of­­fenzíva tervét egyelőre minden józan magyar politikai erő eluta­sítja. Az viszont több mint ag­gasztó, hogy máris megindult közvéleményünk áthangolása, melyben liberális tollforgatóink jeleskednek. Az ehhez nélkülöz­hetetlen történelmi, egyszers­mind morális indokokat mérvadó nyugati politikusok, Bill Clinton és Tony Blair nemrég vetették fel, s ötleteik a hazai médiában máris visszhangot keltettek. Eszerint Milosevics populista és nacionalista rendszere azonos lenne Hitlerével, melyben a szer­­bek lennének a németek, a ko­szovói albánok pedig a zsidók. S ha ez valóban így van, a fenevad­nak nem lehet más sorsa, mint hogy a saját barlangjában végez­nek vele, mindegy, hogyan. Ez a szemlélet tükröződik Seres Lász­ló Új vészkorszak című, a Ma­gyar Hírlapban megjelent írásá­ban, melyben a szerző többek kö­zött bírálta Konrád Györgynek a jugoszláviai­ háborúval foglalko­zó, pártatlanságra törekvő írását. Ez a szellemiség nyilvánult meg ugyanezeken a hasábokon, ahol Haraszti Miklós pengetett ha­sonló húrokat, élesen bírálva Or­bán Viktort. Miniszterelnökünk ugyanis nem ajánlott fel magyar kvótát az elüldözött albánok be­fogadására, azt állítva, hogy a menekültek számára - s itt meg­bocsáthatatlan módon a vajdasági magyarokra utalt­­ „nem lesz nu­merus clausus”. Levonhatjuk a tanulságot: ha a spát, a zsidók ellen elkövetett XX. századi népirtást valaki a múlt népirtásaival veti össze, va­lahogy úgy, ahogy az utolérhetet­len Lovas István tette nemrég a legnagyobb példányszámú napi­lap hasábjain nagy felháborodás­sá fogadott cikkében, az szélső­­jobboldali, antiszemita színezetű rabulisztika. De ha egy, az éppen aktuális politikai érdekek met­széspontjába került etnikai ki­sebbségről van szó, mindig akad egy liberális közíró, aki feljogo­sítva érzi magát arra, hogy előáll­­jon a mindenféle morális fenntar­tást félresöprő párhuzammal az üldözöttek és a zsidók között. Az albánok eszerint most Koszovó zsidói. Igaz, ezt a hasonlatot már megfordítva olvastam szerb na­cionalistáktól, akik ugyanezt állí­tották a szerbekről is. Engedtes­sék meg, hogy visszautasítsam mind az egyik, mind a másik analógiát. Az elüldözött, legyilkolt, száz­ezerszámra menekülttáborban tengődő albánok szenvedését senki sem vonja kétségbe. Az elektronikus média, mely a bor­zalmakat felnagyítva és mindig tendenciózusan tálalja, csak meg­erősíti ezt az érzést. A halál, az emberi nyomorúság tényei vitat­hatatlanok, s nincs annak mentsé­ge, aki szörnyűségeket követ el. A szerb félkatonai egységek, Ár­kán és Seselj martalócai, akik már Boszniában bizonyították, hogy mindenre készek és képe­sek, most ismét kitesznek magu­kért, hiszen az erőszak a Balkán­nak ebben a térségében a min­dennapi élet része volt emberem­lékezet óta. De mindazért, ami most történik, felelősség terheli a NATO-t is, mely bombázásaival vitathatatlan szerepet játszott a menekültexodus előidézésében. Bűnös az UCK, a koszovói albán felszabadító hadsereg is, mely 1993-as, első jelentkezésétől kezdve kíméletlen gerillaháborút kezdett a megszállónak tekintett szerbek ellen, figyelmen kívül hagyva, hogy az ilyesfajta hadvi­selés, Napóleon dicstelen spa­nyolországi hadjárata óta, mindig tömérdek áldozatot szed az ártat­lan civilek közül. A NATO mostani beavatko­zásának ráadásul minden esélye megvan arra, hogy hatalomra se­gítsen egy olyan politikai-katonai szervezetet, melynek szándékai­val, politikai programjával a nyu­gati elemzők sincsenek tisztában. Képviselői ugyan aláírták a ki­­kényszerített rambouillet-i meg­állapodást, de azt szóvivőjük be­jelentése alapján máris okafo­­gyottnak és semmisnek tekintik. A menekülteknek, az etnikai konfliktusok polgári áldozatainak szenvedései alapján, legyenek bár albánok vagy szerbek, kur­­dok vagy palesztinok, nem lehet morális természetű következteté­seket levonni egyik vagy másik fél elvetemültségéről. Egységes normarendszert annak megítélé­sére, hogy mikor indokolt a nem­zetközi közösség fegyveres be­avatkozása, nem lehet felállítani. Noam Chomsky, a hetvenes években a Pol Pot-rezsim mellet­ti kiállásával hírhedtté vált ameri­kai nyelvész, filozófus joggal mutatott rá arra, hogy az Egye­sült Államok nyomban támogatni kezdte a népirtó vörös khmere­ket, amikor gerillaháborút kezd­tek a hatalmukat megdöntő viet­nami csapatok ellen, vagyis a morális elveken ebben az egyér­telműnek látszó esetben is felül­kerekedett a politikai érdek. „Úgy tűnik, a nemzetközi kö­zösség nem siet támogatni ezt a »kerül, amibe kerül« jellegű lá­zadást, mellyel kapcsolatban szá­mos kérdés vetődik fel. Kénes gőz gomolyog finanszírozási há­lózatának egy része fölött. A ki­lencvenes évek kezdete óta a ko­szovóiak igen aktívak voltak a kábítószer-kereskedelemben, fő­ként Németországban és Svájc­ban, ahol kiszorították a török csempészhálózatot a heroin pia­cán. Az ebből származó piszkos pénzt fordították fegyvervásárlás­ra - e forrásokból »civil« beruhá­zásokat finanszíroztak az ellensé­geskedések kitörése előtt” - írta a Le Monde április 15-i számában Az UCK rejtélyei című cikkében Cristopher Chatelet. Érdekes módon a máig rejté­lyes Koszovói Népi Mozgalom­nak, az LKP-nak, az UCK „poli­tikai szárnyának”, melynek jó esélye van arra, hogy a NATO beavatkozása révén megszerezze a hatalmat nemcsak Koszovóban, de talán Albániában is, szintén vannak maoista gyökerei. Az előbb idézett cikkből megtudhat­juk azt is, hogy az LKP-t Pristi­­nában alapították 1982-ben En­ver Hodzsa hívei, egy évvel a na­cionalista tüntetések első, nagy hulláma után. Ezekre a rendőri erőszakkal elfojtott, tömeges megmozdulásokra akkor került sor, amikor Koszovó ahhoz ha­sonló autonómiát élvezett, me­lyet a rambouillet-i szerződés ír­na elő a számára. A törzsi struktúrákat is tükrö­ző, egységes parancsnoksággal valószínűleg csak papíron rendel­kező UCK - „Ushtria Ch­rimtare e Kosovës” - először két szerb rendőr meggyilkolásával tette le a névjegyét 1993-ban, Drenicá­­ban. Ibrahim Rugová, „az albán Gandhi” ekkoriban még feltéte­lezte, hogy a merénylet a szerb titkosszolgálat provokációja volt. De ezt a gyilkosságot 1997-ig többtucatnyi követte, melyet szerbek és a rendszer iránt lojális albánok ellen követtek el. Vagyis az UCK, mely Albánia északi ré­szén, Tropoja, Elbasan és Kukes térségében valóságos államot al­kot az egyébként létezőnek alig tekinthető albán államon belül, a legkisebb mértékben sem kímélte honfitársai életét, s ez ezután sem várható tőle. Az albánok a szerb félkatonai egységek terrorján kí­vül szenvednek saját nacionalista hacosaiktól is, akiknek politikai céljai tisztázatlanok, s a kiprovo­kált szerb megtorlásoktól soha nem voltak képesek megvédeni a lakosságot. Az etnikai konfliktus immár könyörtelen háborúvá fa­jult, mely oda vezetett, hogy a szerbek erőszakkal kiürítették és elaknásították az Albániával ha­táros koszovói területet, mintegy húsz kilométeres mélységben, nem törődve a NATO ismétlődő légitámadásaival... Nincs mentség az etnikai tisztogatásra, az albánok elűzé­sére, amit a szerbek követtek el. Meggyőződésem továbbá, hogy Milosevics végzetes és rövidlátó politikája vezetett Jugoszlávia felbomlásához, amit nyilvánva­lóan el lehetett és el kellett volna kerülni. De az ismert előzmé­nyek után az etnikai toleranciát fegyverrel nem lehet rákénysze­ríteni az együtt élő népekre, a Balkánon pedig erővel nemigen lehet meghonosítani a demokrá­ciát. Elképesztő, hogy dollármil­­liárdokat költenek egy immár al­bán polgári áldozatokat is köve­telő, Jugoszlávia teljes infra­struktúráját tönkretevő légihábo­rúra, mely a legkevésbé sem enyhít az albánok sorsán. Érde­mes végül idézni Szvetan Todo­­rov, a hazánkban is jól ismert francia értelmiségi szavait a Le Monde április 11-i számában megjelent, Az eszközök vége cí­mű cikkéből: „Többet érne, ha erre a földre dollárok, s nem bombák hullanának, melyek ma­guk is tömérdek dollárba kerül­nek. Az előbbi megoldás hátrá­nya azonban, hogy nem büszkél­kedhetünk azzal, hogy egyszerre vagyunk a jog és az erő megtes­tesítői.” Pelle János Az UCK rejtélye Az üldözöttek igazsága és a politika Nézőpont ! Egy mondat értelmeA fiam bukásra áll fizikából, így van ez szinte minden tavasszal, mégis rendkívüli idegességet okoz. Ké­szülök most is a „lelki prédikációra”, és szervezem a korrepetálásokat. S már épp kezdeném, hogy nemsokára tizenöt éves leszel, igazán megérthetnéd végre, hogy... amikor rádöbbenek, hogy három év múlva tizennyolc éves lesz. Sorköte­les. S már egy csöppet sem érdekel a ta­nulás, a fizika. Valami nagy-nagy nyuga­lom száll meg, s valaki kimond bennem egy mondatot: „Nem baj, csak háború ne legyen!" Negyven évig nem értettem pontosan ezt a mondatot, s most egyszerre minden világos lett. Elég volt egy hónapig a hábo­rú közelségében élni. Elég, hogy rohanni kell esténként a tévé elé, a híradóhoz, ahol a gyerekek nem a képernyőt nézik, hanem az apjuk arcát, hogy leolvassák róla, jó-e ez nekünk vagy nem. Elég, hogy néha rám néznek és megkérdezik: mama, lesz háború, itt is bombázni fognak? Elég, hogy tudom, Magyarországról is fölszáll­­hatnak harci gépek, amelyekről majd „a bombák zuhanni vágynak”. Igen, csak ennyi kellett hozzá, hogy megértsem rég halott nagymamám atavisztikusnak tűnő mondatát, hogy enyém is legyen két világ­háború érlelte bölcsessége, élettapasztala­ta: „Nem baj, csak háború ne legyen." Ezt mondta mindig, s mi csak moso­lyogtunk rajta a tudatlanok magabiztossá­gával. Honnan is tudhattuk volna, mi mindenről szól ez a mondat, hisz a mi életünkben a háború mindig messze volt. Filmekben, könyvekben, történetekben, versekben. De nemcsak nagymamát, mintha a költőt is jobban érteném mosta­nában. „Ki gépen száll fölébe, annak tér­kép­e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vö­rösmarty Mihály...” „s mi föntről pusztí­tandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakter­ház, s a bakter előtte áll s üzen, / piros zászló kezében, körötte sok gyerek, / s a gyárak udvarában komondor hempe­reg...” Igen, ez minden kommentárnál pontosabb, félreérthetetlenebb. Hisz ma sincs olyan harci repülőgép, amelyiknek nem csak térkép a táj. S azt hiszem, mivel a háborút kezdem ismerni, lassan megismerem a békét is. A béke az, amikor nem kell rohanni a hír­adót nézni, amikor a legfontosabb a fizi­kalecke, amikor nem álmodom, hogy a tízéves fiam felpattan a biciklijére, s ahogy karikázik ki a kertkapun, cérnavé­­kony hangon, de hibátlan dallammal ének­li az általa talán sosem hallott katonadalt: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám...” A bé­ke az, amikor mosolyoghatunk a nagyma­mákon, akik csak hajtogatják makacsul: „Nem baj, csak háború ne legyen." Tóth Klára 7 Magyar­­omzd „...a dolgot ét magát nézzük...” Figyelt-e a „nagy testvér”? „Futárként” alkalmazott egy titkosszolgálati tisztet a biztonsági te­vékenységgel foglalkozó magánvállalat... Vancsik Zoltán szocia­lista képviselő ezt úgy közölte a televízió késő esti vitaműsorában, mintha komolyan vehető információról volna szó. Miután azonban a riporter elnevette magát a komikus bejelentésen, Vancsik beletö­rődött, hogy ezt azért nem lehet elfogadtatni az egyre igényesebb közvéleménnyel. A megfigyelési ügy pénteki, parlamenti bizottsági fejleményei újabb aggasztó kérdéseket támasztottak a külső szemlélőben. Már tavaly augusztusban érthetetlen volt a baloldali ellenzék ideges rea­gálása arra, hogy a miniszterelnök bejelentette: az előző kormány idején titkos és törvénysértő adatgyűjtés folyt, s ezzel polgári poli­tikusokat helyeztek nagyító alá. Noha vád egyetlen korábbi kor­mánypolitikust sem ért közvetlenül, a jelképes „inget” többen is magukra vették. Más köröket is megzavart a kormányfői bejelen­tés: váratlanul „sajtóanyagot” helyeztek el több szerkesztőségben, sugallva, hogy ez az a paksaméta, amire a kormányfő az ellenzéki idegességet kiváltó bejelentéssel utalt. Ráadásképp hamis nyomo­kat is elhelyeztek a szervezők: a svéd nagykövetség rendszámával fölszerelt gépkocsival hordták körbe az aktát, hadd találgasson a közéletre figyelő kör a nemzetközi összefüggéseket keresve. A titkosszolgálati szakértők egy része ekkor úgy vélte: egy hó­nap alatt kideríthető lenne, kik hajtották végre a dezinformációs akciót. Ám a határozott fellépés akkor elmaradt. Később azonban megtörtént a váltás. Egyértelművé vált ugyanis, hogy állami alkal­mazásban lévő szakemberek korábban magánvállalkozásoknak is dolgoztak, s nincs kizárva, hogy a megrendelések teljesítésekor az állami adatbankot - sőt az egyéb lehetőségeket - is felhasználják. Elsőként az S-Komplex céget állította az érdeklődés fénykörébe egy kereskedelmi televízió. E vállalat tevékenységi körében ott áll „nyomozás és biztonsági tevékenység”. A vállalkozás 1991-ben alakult. Nem sokkal korábban bocsátották el a Nemzetbiztonsági Hivatal éléről Nagy Lajost, akit jó hírszerzőként emlegettek a szakmában. Ő állt elnök-vezérigazgatóként az S-Komplex élére, különleges tudását itt kamatoztatva. Helyettese pedig az a Vajda József, aki a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgató-helyettese volt a Horn-Kuncze kormány idején, sőt néhány hónapig az új kabinet hivatalba lépése után is. A polgári politikusok már az előző ciklusban szóvá tették: „Mi indokolja, hogy egy titkosszolgálati főtiszt külső, biztonsági ma­gánvállalatban vállaljon vezető pozíciót?” Aggodalmat keltett az is, hogy a cégjegyzésre jogosult öt vezető közül kettő külföldi. A felügyelőbizottsági tagok között pedig felsoroltatott Weigl Gábor is, aki a Westel 900 telefonrendszer egyik hazai vezetője. A rend­őrség a Westel 900-as rendszert használja, így a személyi összeté­telt vizsgálva egyes politikusokban már akkor fölvetődött, hogy az S-Komplex révén a Nemzetbiztonsági Hivatal és a rendőrség tevé­kenységébe bizonyos mértékig külföldiek is beletekinthetnek. Különösebben keresni, hogy valóban dolgozhattak-e titkos­­szolgálati munkatársak magánvállalatnak, nem kell. Azt azonban, hogy kifejezetten a polgári politikusok iránt vizsgálódnak, még nem tudhatta meg a társadalom a megfigyelési ügy pénteki, parla­menti bizottsági vizsgálatakor. Noha már tavaly áprilisban jelzés érkezett fideszes körökhöz, hogy „nagyon dolgoznak rajtatok a fiúk”, mert „ellensúlyozni akarják a Tocsik-ügyet, a Zefirusz-bot­­rányt”, ezt irattal bizonyítani utólag épp abban a körben, amely a nyomok eltüntetésének szakértője, igen bonyodalmas. Különösen akkor, ha a polgári kabinet épp azért volt kénytelen eltávolítani egy rangos titkosszolgálati vezetőt, mert még hetekkel a kormány­­váltás után is papírok eltüntetésén buzgólkodott. Mindamellett az ellenzék hisztérikus reagálása csak a gyanak­vást fokozhatja a külső szemlélőben. Keleti György komikus jele­nete, melyet Kosztolányi Dénes bizottsági elnök pénteki sajtótájé­koztatóján bemutatott, idegennek tűnik az európai politikai kultú­rában. Berohanni egy tájékoztatóra, fölragadni a mikrofont és ott tények helyett magánvéleményt mondani, inkább a Balkánon kép­zelhető el. Kiknek az érdeke - éled a kérdés -, hogy zavar kelet­kezzen az ügyben: hol hamis paksaméta, hol politikai feszültség­keltés terelje el a figyelmet a lényegről? Arról, hogy a korábbi években átmenetileg visszatérhetett-e a pártállam gyakorlata, melyben a titkosszolgálat - figyelő „nagy testvér” módján­­ párt­­szolgálatként is működött? Vagy csupán leveleket vitt-hozott fu­tárként egy-egy keresetkiegészítésre vágyó tiszt... Molnár Pál Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES G­ÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNÁS GÁBOR, W­INTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: Búza Péter, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Lőcsei Gabriella (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Fagyvas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: WEIL FERENC vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György. Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240; 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 165-8504, fax:149-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036­­ 201-8891, E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu

Next