Magyar Nemzet, 1999. szeptember (62. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-25 / 224. szám
14 lapra vüzet yi Címek és címerek Épült egy neoreneszánsz kastélyutánzat vagy inkább palota a Rózsadomb tövében. Ékes címer hirdeti, hogy tulajdonosa adhat magára. Sokáig alatta volt még családneve is. Majd kitörölték mint hivalkodást, vagy egyszerűen csak óvatosságból. De hát félnie alig kellett. Három testőr, őrző-védő és honvéd hadsereg hirdette magát egy táblán és azt, hogy nem is palota, hanem vár ez, bemenni senki ne próbáljon, ha kedves az élete, és nem barát. Ez a palota nem is a legnagyobb. Ki ne látta volna a tévében a Globex- vagy a Fenyő-villát. S a kétmilliót érő étkészletet. És mennyit keres majd az aukciós ház, ha eladják a festményeket és egyéb értékeket. Vállalkozó volt: médiacézár. Mert mostanában nálunk már nem bárók és hercegek, de brókerek és cézárok élnek. És vajon ki veszi észre a palota falán, hogy a címer hibás. Mert a neocímerfestő nem tudta, milyen szabályokat kíván meg a heraldika. „Heraldika” - eredetileg hősök címerpajzsának tana. Mert heros latinul hőst jelent. Talán nem véletlenül származik a mongol és török idők utánról legtöbb nemesi címerünk. Vagy most talán a szovjetverők festetnek új címereket? És hol van a király, ki adományozza őket? Vagy egymásnak osztják, mint a vagyont? Mert, mit ne mondjak: kialakult az új arisztokrácia. Szegény Marx: kivontatták a szoborparkba. Van hát ideje gondolkodni: kik egykor hirdették tanát, most bemutatják, hogy is működik az a vad kapitalizmus. Most már csak azon töröm a fejem, hát akkor ki is a kizsákmányoló? Mi, akik nyúztuk a népet, vagy azok, akik elfelejtették neki odaadni a tőlünk elvett vagyont? Mert felosztották az uradalmi földeket. Aztán vihették vissza a téeszbe, így lett aztán zsellérekből öntudatos téeszalkalmazott. Tudta, hogy van a téeszben, a kollektívban másfél hektár földje. Mert kollektív volt a tulajdon, mindenki örülhetett. Kollektív volt az ország is, és az is örülhetett. Sőt kollektív volt az egész KGST. Az is mind örülhetett! Aztán, mikor már végképp nem működött a „KGST-nagyvállalat”, egyesek rájöttek, ideje felosztani. A szocialista állami hitbizományból végre lehet örökölhető saját vagyont csinálni. A szakszervezetiből meg magánpanziót. A szegény néhány kommunistát, akik hívők és naivak voltak, és komolyan vették a szebb jövőt, azokat meg kirúgták. Ha már olyan naivak, minek nekik vagyon. S a többi meg, ha nem volt rokon s haver, csak vigye el a balhét, s gondolkodjon el, vajon mit is szolgált évtizedekig. És a régi arisztokrácia: ugyan hol van? És kit zavar, ha néha hazalátogat. Még földet is kapott, vagy egy-két százalékot, kastélyt ugyan nem, de kárpótlási jegyet örökölhetett. Meg hát a régi kastélyok helyet már megépültek az újak. Fenyőnek nagyobb volt, mint legtöbb Esterházynak. A régiek évszázadok alatt épültek, az újak alig néhány év alatt. Ki mondja, hogy nem sikeresebbek a mai nagyvállalkozók. Ehhez képest az, hogy majd egykor a jog megengedi, hogy úgy írhassam nevem, mint egykori keresztlevelemben volt, tulajdonképpen másodlagos. Bár, ha a főiskolán Tóth Ferenc párttitkár kirúghatott, hogy nem taníthatok, és ráírhatta személyzeti lapomra, hogy „grófi származása miatt nem fogadtuk el tanársegédi kinevezését”, nekem ugyanezt leírni nem szabad? De fölösleges vita: a fontos az, hogy újra taníthatok. És nem az fontos, hogy főnemes vagyok, hanem az, hogy magyar. Mert volt Széchenyi és volt Wesselényi is, de mennyivel nagyobb utat futott be, míg naggyá vált Arany. Nem előnevek, hanem tettek tették őket azzá, amik. Címek vagy címerek: a történelem részei. Nem hivalkodásra szánták őket, de letagadásra sem. Ahogy az osztályt sem, amely viselte. Zichy László Nézőpont 1999. szeptember 25., szombat * A ligha van az emberi szemmel belátható és emberi értelemben , felfogható történelemben - talán az ószövetségi próféták korától eltekintve - olyasféle idő és olyan közszellem, mint a romantikáé, amikor olyan géniuszok születhettek, akik biztosan tudták magukról - s ami talán még ennél is fontosabb, kortársaik ezt el is hitték róluk hogy az Isten vagy az istenek velük ajándékozta-ajándékozták meg az emberiséget, nemzőként, sőt megváltóként, az emberi túlélés biztosítéka gyanánt. Megerősítéséül ama hitnek, hogy a Fennvaló örök szövetséget kötött az emberiséggel, s működjék bármiképpen is a história, a mindenkori jelen, ez a szövetség felbonthatatlan. A romantika különös héroszainak, isteni küldötteinek titkát immár két, gyarlóságában is szörnyű, borzalmasságában is alantas évszázad kutatja, s az esendő kisember, aki lehet ugyan hőse a maga kimért mindennapjainak, a szoborállításon kívül nemigen képes méltó módon válaszolni arra a kihívásra, amit ezeknek a félisteneknek a hajdani léte jelent. Nem ok nélkül való tehát az, hogy a múlt század első fele (talán a legbizakodóbb idő mind az általunk beláthatók és tudhatók között), ha az emberi létről, annak értelméről nyomatékosan kívánt szólni, a mítoszok félisteneit idézte, ezeket a porból és napsugárból szőtt csodálatos „kentaurokat” - Prométheuszt és Ádámot, Héraklészt és Ikaroszt, Mózest és tűnjék bármily blaszfémikusnak itt ez a név - a létezés isteni és emberi kettősségét végérvényesen megvalósító Jézust. A szerény és szívünknek oly kedves magyar romantika, amely szellemi, költői és mentális megfelelése ama nemzeti ébredésnek, amelynek tárgya és tétje nem volt kevesebb, mint az, hogy Magyarország is hozzáigazodjon azokhoz az erkölcsi eszményekhez és viselkedési módokhoz, amelyeket a megújuló Európa nagy nemzeteinek nagy alakjai példáztak, politikai tetteikkel, makacs filozofálásukkal és öröklétre szánt verseikkel, ez a néhány szép itthoni évtized nem szűkölködött példaadó férfiakban. Ha azt állítjuk, hogy Széchenyi István az egyetlen valóban romantikus hérosza ennek a kornak, nem Kossuth vagy Deák, nem Vörösmarty vagy Petőfi, nem Kölcsey vagy Wesselényi érdemeit csökkentjük, különösen nem a nagy ellenlábas, a politikába sodródó zempléni ügyvéd és állástalan hírlapíró zavarba ejtő túlzását húzzuk alá, mely szerint Széchenyi volna „a legnagyobb magyar”. Nemzetünk szerencséjére sok „legnagyobb magyar” volt, és talán még lesz is. Amikor Széchenyiről azt állítjuk, hogy ő a magyar romantika megtestesülése, nem egy rangsor első helyét, nem valamiféle nemzeti mezbe öltözött versenyzői mezőny „éljátékosi” státusát javasoljuk a számára, hanem másfél évszázad benyomását és tapasztalatát, véleményét és ítéletét mondjuk ki. E vélemény és ítélet szerint nincs még egy alakja a magyar múltnak, akit a mindenkori jelen aktív jelenvalóként úgy, olyan folyamatosan és természetesen el tudna fogadni, mint Széchenyit. Azért lehet ő aktuális mindig, mert emberi sors úgy még nem fogta be korát, emberi tevékenységét - bizonyíthatóan -, úgy még nem alakította kora praktikus anyagi és szellemi-lelki viszonyait, mint az övé. Ami azt is jelenti, hogy nincs a magyar múltban még egy olyan férfialak, aki annyi mitikus emléket és hiedelmet egyesítene, a magyar beszédnek oly gazdag tematikát kínálna, mint ő, akinél a szerep ilyen izgalmas és izgató, ilyen árnyalt, ilyen végletek közt hánykolódó, ilyen tudatos és megátkozott, gazdagító és pusztító lett volna, mint a Széchenyi nevével jelzett. Senkiről annyit nem írtak, mint róla, senkinek az utókora nem olyan nyugtalanító, feszélyező, csillapíthatatlan hevületet sugárzó, patetikus és álmélkodtató, mint az övé - sehol annyi nyilvánvalóság és mégis oly sok felfejtetlen titok, mint itt. Sorolhatjuk most is, mint annyian mások ezt már megtették, ennek a szerepnek egymást föltételező elemeit és egymást kizárni látszó, ám kizárni mégsem tudó ellentéteit. Újra lajstromozhatjuk Széchenyinek a nemzet létét csinosítani igyekvő tetteit, a hidat, a lótenyésztést, a kaszinót, a selyemhernyótartást, a vízszabályozást, a sportot, a vasutat, a hitelpolitikát, a szavakat, amiket ő, a magyar nyelvet szüntelen tanuló reformkori arisztokrata alkotni merészelt (Budapest, osztalék, kísérlet, erőmű, alkotmány stb.), az Akadémiát, a színházat meg a többit. Magunk elé álmodhatjuk például „a Kisfaludyt”, amely az első honi gőzhajóként 1846. szeptember 21-én, Széchenyi születésnapján suhant ki a kora őszi Balatonra, idézvén a jó Garay János kicsit közhely-, erotika- és képzavargyanús epigrammáját: „Széchenyi jött: a tó megijedt a nagy haladótól, / ’Ez megigaz!’ mondá, s keble felháborodott. / Hasztalan! a hullámzabolázó gőzös előáll: / És a veszteglő jó haladásnak ered.” A kicsit együgyű verselménynek a mértéktelensége, a túlzásai a feltűnőek és korjelzőek - s elsősorban Széchenyi személyiségének még a kortárs romantikusokat is megrendítő nagyságával „menthetők”. (Még a ritkán lelkesülő Arany is így ír egy epigrammában: „Széchenyi e sárkányt eltörő félisteni karral...”) S idézhetnénk a magyar nemzeti mítosz azon elemeit bőséggel, amelyek kapcsolatba hozhatók vele. Ő is egyike nagy öngyilkosainknak, akiknek elomló teteme mögött oly szívesen hajtunk orgyilkost gyanítani. Egyike azoknak a nagy személyes ellentétpárokra gondolva, amelyekkel oly szívesen fogalmazza meg a nemzeti tudat a maga döntésképtelenségét vagy önigazoló elfogultságait, Petőfi és Arany, Kossuth és Görgey, Jókai és Kemény, akiket ott látunk a kevésbé színpadiasak, az önemésztők, a kétségbeesetten ironizálók között. Akik persze mindent megtesznek, ha kell, meg is halnak ezért az országos méretű Nagyidáért. Akik nem restellnek fittyet hányni a nemzet alkalmi tapsoncainak, s úgy beszélnek a labanc idők kuruckodásáról („melytúl szegény hazánk gőzölg”), a „handabandázásról”, az „időelőtti indítványokról”, a „megbocsáthatatlan rögtönzésekről”, a „hiú fénykeresésről”, a „mindenkit kihívó, ledörgő és lemennykövető” viselkedés- és beszédmódról, az „álprófétáknak” könynyen hitelt adó hagymázas bizalomról, s annyi mindenről, ami egy kis nemzetnek, egy mindig kiszolgáltatott, de öntudatos náció sorsának oly nevetséges, ám oly kényszerű és oly természetes velejárója, „stilisztikuma”. Egyike azoknak a nem népszerű, csak holtukban elviselhető, akkor azonban rögtön szobrokkal megtisztelteknek, akik a megejtő és balek próféták szigorával a polgárosodást követelik - munkát és létfölfogást - azoktól, akik megszokták az alávetettséget, s azoktól, akik a történelmi véletlen vagy valamiféle „demokratikus szavazás” révén szerzett hatalmukat a többiek fölött örök ajándéknak tekintik. Széchenyi mélyen hitt az emberi méltóságban s abban, hogy a kereszténység parancsai szerint is elrendezhető a társadalom humánus szerkezete, nagyúr volt és polgár, s bár a demokrácia szólamai viszolyogtatták, a nemzeti szabadelvűségnek kevés következetesebb politikus képviselője volt a magyar glóbuszon, mint ő. S köré festhetnénk megtébolyult nagyjaink arcképcsarnokát is, azokét, akikre úgy emlékezünk, hogy álmaik és a valóság ellentmondását csak az őrült szerepében tudták feloldani. Olyan mitologizálódott személyiségnek is gondolhatjuk Széchenyit, akit nem érdekelnek a munkamegosztás kínálta szűkös viselkedési keretek, tehát a létezés köznapias műfajai csak az, amihez teljes maga magát odavetheti. Az örök monomániás, mindig más rögeszmével áldva-verve. S a személyiség és a sors, azaz a szerep további alkotóelemei? Olyanokra gondoltunk, mint a magabiztosság pózai és a naplókban, levelekben rögzített lélekháborgások örök egyidejűsége, a nappali ember és az éjszakai lény kettőssége, a hölyf és önbírálat állandó szerepcseréje, a váteszi modor és a „politikai sakkjátékos” önmagától igényelt hidegségének ellentéte vagy a politikai érdekképviselet igénye, amely azonban soha nem hajlandó „közösködni”, azaz bármiféle pártoskodásban részt venni, egyszerre politikus, a maga birtokát okosan kezelő gazda, széles látókörű nemzetgazdászati szakember és pszichológus, grafomán és utazó, a nemzetvezetői szerepálom és az ember, a férfi poklai, a közember, aki mitikus szerepét mélyen átérezve húsvét vasárnapjára virradóra lövi főbe magát... Szekfű Gyula, századunk nagy történésze, aki Trianon után úgy hajlik vissza Széchenyihez, amiként háromnegyed évszázada Kemény Zsigmond fordult Döbling felé, „a gazsihoz”, ahogy öntébolya láttatta Széchenyivel ekkor magát, sok-sok értekezés, emlékező tanulmány után 1935-ben könyvet ad ki A mai Széchenyi címmel. Hatalmas munka ez, csaknem ötszáz oldal. Szövegválogatás, amellyel a válogató azt akarta elérni, hogy az országvezetés után újra „divatossá” váló Széchenyi helyett a „valódit”, a „teljeset” mutassa föl. Nem azt, akinek alapszavai a „kiművelt emberfő” vagy „az ész és a szív” politikája, a „polgári erény” vagy a „nagy parlag” - elretorizálódtak, vezércikkek és kortesbeszédek szócsillámaivá váltak, hanem Széchenyit magát. Ám az emelkedett tudósi és nemzetnevelői szándék maga is a kor kényszereiben fogant, s Szekfű sem tehet mást, mint hogy rámutasson másfél évtizeddel Trianon után arra, hogy mi az aktuális Széchenyiben, mondjuk inkább frivolabbul, Széchenyiből, ekkor, pár évvel egy újabb, az első számút végérvényesen lezárni próbáló világháború kirobbanása és a magyarság számára bekövetkezendő újabb apokaliptikus évtizedek előtt. Két pontot tart hangsúlyozandónak Szekfű ekkor: „egyik a magyarság elhelyezkedése más népek és államok között, a másik pedig belső tagozódásunk kérdése”. Örök magyar dilemmák ezek, természetesen, az elsőként említett a reformkoriasan „külpolitikai végzetnek” mondott tény, a másik a nemzeti társadalmat feszítő, sőt igazán azt megvalósulni sem engedő ellentmondások sora. Széchenyi közéleti mindennapjai és traktátusainak hatalmas tömege mindig ezekről beszél, örökké aktualizálhatóan. S odáig mehetünk, hogy ha megengedjük mostanság magunknak, hogy mindennapi önmagunk nevében, azaz a „politizáló”, a „szerkezetváltó”, az „Európába integrálódó” mai Magyarországgal olvastatjuk Széchenyi írásait, akkor még arra is találunk szabatos közgazdasági eszmefuttatásokat, hogy mennyivel hasznosabb vállalkozónak lenni, kereskedni, gyárat alapítani, tőzsdézni, mit földbirtokosként oly sok külső tényezővel, a természet szeszélyeivel vagy a piac mizériáival kínlódni, hogy a minden pillanatban mozdítható pénzeszközök mennyire profitábilisabbak, mint a föld vagy egyéb immobil vagyon. Ez is, ez mind, Széchenyi természetesen. Aki így fogalmaz a Világ előszavában: „Megmutatni iparkodom, hogy a magyar egy erőtűi pezsgő fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelheti magát, s minden lehet, ha nemzetiségét és közértelmességét tökéletesen kifejti.” Ez Széchenyi, s lehet-e nem ellágyulnunk ma is ezt olvasva a fiatal huszártiszt nem magyar nyelvű mediterrán úti jegyzeteiben (1818): „A csesmei csatorna egyre a Balatonra emlékeztet, s a Mimar hegy a Badacsonyra. De minden nagyobb, s többféle színpompában ragyog. Szegény kis hazám, elég csúnyácska vagy - gondoltam magamban. Igaz, hogy még nem is ismerlek egészen, de majd megnézlek nemsokára, mert hűségesen szeretlek, futóhomokod és felfuvalkodott lakóid ellenére... Bejárjuk a világot, megszeretünk mindent, ami utunkba esik, de utoljára visszatérünk a régi hazába, a régi kedveshez...” Magának írja ezt, nem hivalkodva hazaszeretetével, egy titkos napló intim mondataiban. Abban a műben, amely csonkán és csonkítottan, nagy kihagyásokkal és igen vegyes „tematikát” sodorva, műfajok gátjaival mit sem törődve megőrizte számunkra azt a Széchenyit, aki a nyilvánosság fórumain ágáló politikussal, a példaadó gazdával, a polgári erényekre buzdító honfival szemben a rettegő, az űzött, a minduntalan a téboly peremén egyensúlyozó, a pokoli hatalmakkal viaskodó romantikus lélek és természet, habitus és mítosz. Akinek minden nyilvános tette kétségbeesett védekezés a lucifer világ csábító hívása ellen. Úgy élni a világban, hogy tudván tudja: a szüntelen megkísértettség állapotát kell lepleznie. Megriadunk, ha elolvassuk fiatalkori, szinte a nekrofíliával „kacérkodó” beszámolóját a katakombákban tett kirándulásáról vagy úti jegyzetét 1832-ből, ahol azt írja, „a világon mindennél jobban gyűlölöm magam”, és azt, hogy „Magyarországért vállalt minden fáradozásaimat a hiúság és szájhősködés megnyilvánulásainak látom”. Vagy a nemzet bukása előtt, számára már a bukás után: „A magyarokat ki fogják irtani..., rettenetes érzés..., meg kell mondanom, az emberi nem tökletesedése szempontjából nem lesz kár értünk... Hallucinációim egyre erősödnek... Meg kellene ölnünk magunkat...” S majd a nemzet végórája után a megnevezés és gyónás: „Én Széchenyi István, a legszerencsétlenebb ember, sőt a legnyomorultabb teremtmény vagyok, aki csak valaha létezett, mert érzem, sőt tudom, hogy amíg magamról tudok, az öntudatom a pokol minden kínjával fog kínozni... Nem az Isten és az ő angyalai hagytak el engem, én hagytam el őket.” Igen, íme ez az a Széchenyi, akit ott kell látnunk a Kisfaludy hajóhídján egy angolos szabású öltönyben önfeledten szivarozó úr árnyékaként. Aki a maga sorsát nem egy veszendő lélek személyes, magánemberi ügyének tekinti, hanem az isteni teremtés és világmindenség pusztulásának dimenzióiba emelvesüllyesztve, aki azt mondván, hogy „bár a természet és szerencse kegyeltje voltam, gyilkosa lettem népemnek..., itt a földön meztelenül, a végső kétségbeesésben a saját szennyemben fogok elrohadni...”, ezt mondván biztosan tudja magáról, hogy ő Lucifer, akinek emberi alakot öltve Jób sorsa juthat csak osztályrészéül. A dimenzióknak ez a XX. században felfoghatatlan és elfogadhatatlan mérete és szörnyű szépsége, a polgárban megbúvó démonnak ez a szüntelen tudatosított jelenléte s az ezzel való harc, ez is Széchenyi, Széchenyi, a felfoghatatlan tetterővel bíró hérosza a magyar múltnak. S ezt érzékelték, ha nyíltan kimondani nem is igen merték kor- és pályatársai. Alexa Károly ,4 sárkányt letörő félisteni karddal” Széchenyi démonaiA Széchenyi 1842-ben franzegbi litográfiája .