Magyar Nemzet, 1999. szeptember (62. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-25 / 224. szám

14 lapra vüzet y­i Címek és címerek Épült egy neoreneszánsz kastélyutánzat vagy inkább palo­ta a Rózsadomb tövében. Ékes címer hirdeti, hogy tulajdo­nosa adhat magára. Sokáig alatta volt még családneve is. Majd kitörölték mint hivalkodást, vagy egyszerűen csak óvatosságból. De hát félnie alig kellett. Három testőr, őr­ző-védő és honvéd hadsereg hirdette magát egy táblán és azt, hogy nem is palota, hanem vár ez, bemenni senki ne próbáljon, ha kedves­ az élete, és nem barát. Ez a palota nem is a legnagyobb. Ki ne látta volna a tévében a Globex- vagy a Fenyő-villát. S a kétmilliót érő étkészletet. És mennyit keres majd az aukciós ház, ha el­adják a festményeket és egyéb értékeket. Vállalkozó volt: médiacézár. Mert mostanában nálunk már nem bárók és hercegek, de brókerek és cézárok élnek. És vajon ki veszi észre a palota falán, hogy a címer hi­bás. Mert a neocímerfestő nem tudta, milyen szabályokat kíván meg a heraldika. „Heraldika” - eredetileg hősök cí­merpajzsának tana. Mert heros latinul hőst jelent. Talán nem véletlenül származik a mongol és török idők utánról legtöbb nemesi címerünk. Vagy most talán a szovjetverők festetnek új címereket? És hol van a király, ki adományoz­za őket? Vagy egymásnak osztják, mint a vagyont? Mert, mit ne mondjak: kialakult az új arisztokrácia. Szegény Marx: kivontatták a szoborparkba. Van hát ideje gondolkodni: kik egykor hirdették tanát, most bemutatják, hogy is működik az a vad kapitalizmus. Most már csak azon töröm a fejem, hát akkor ki is a kizsákmányoló? Mi, akik nyúztuk a népet, vagy azok, akik elfelejtették neki odaadni a tőlünk elvett vagyont? Mert felosztották az uradalmi földeket. Aztán vihették vissza a téeszbe, így lett aztán zsellérekből öntudatos téesz­­alkalmazott. Tudta, hogy van a téeszben, a kollektívban másfél hektár földje. Mert kollektív volt a tulajdon, minden­ki örülhetett. Kollektív volt az ország is, és az is örülhetett. Sőt kollektív volt az egész KGST. Az is mind örülhetett! Aztán, mikor már végképp nem működött a „KGST-nagy­­vállalat”, egyesek rájöttek, ideje felosztani. A szocialista ál­lami hitbizományból végre lehet örökölhető saját vagyont csinálni. A szakszervezetiből meg magánpanziót. A szegény néhány kommunistát, akik hívők és naivak voltak, és komolyan vették a szebb jövőt, azokat meg ki­rúgták. Ha már olyan naivak, minek nekik vagyon. S a többi meg, ha nem volt rokon s haver, csak vigye el a bal­hét, s gondolkodjon el, vajon mit is szolgált évtizedekig. És a régi arisztokrácia: ugyan hol van? És kit zavar, ha néha hazalátogat. Még földet is kapott, vagy egy-két szá­zalékot, kastélyt ugyan nem, de kárpótlási jegyet örököl­hetett. Meg hát a régi kastélyok helyet már megépültek az újak. Fenyőnek nagyobb volt, mint legtöbb Esterházynak. A régiek évszázadok alatt épültek, az újak alig néhány év alatt. Ki mondja, hogy nem sikeresebbek a mai nagyvál­lalkozók. Ehhez képest az, hogy majd egykor a jog megengedi, hogy úgy írhassam nevem, mint egykori keresztlevelem­ben volt, tulajdonképpen másodlagos. Bár, ha a főiskolán Tóth Ferenc párttitkár kirúghatott, hogy nem taníthatok, és ráírhatta személyzeti lapomra, hogy „grófi származása mi­att nem fogadtuk el tanársegédi kinevezését”, nekem ugyanezt leírni nem szabad? De fölösleges vita: a fontos az, hogy újra taníthatok. És nem az fontos, hogy főnemes vagyok, hanem az, hogy magyar. Mert volt Széchenyi és volt Wesselényi is, de mennyi­vel nagyobb utat futott be, míg naggyá vált Arany. Nem előnevek, hanem tettek tették őket azzá, amik. Címek vagy címerek: a történelem részei. Nem hivalkodásra szánták őket, de letagadásra sem. Ahogy az osztályt sem, amely viselte. Zichy László Nézőpont 1999. szeptember 25., szombat * A­ ligha van az emberi szemmel be­látható és emberi értelemben , felfogható történelemben - ta­lán az ószövetségi próféták korától el­tekintve - olyasféle idő és olyan köz­szellem, mint a romantikáé, amikor olyan géniuszok születhettek, akik biz­tosan tudták magukról - s ami talán még ennél is fontosabb, kortársaik ezt el is hitték róluk hogy az Isten vagy az istenek velük ajándékozta-ajándé­­kozták meg az emberiséget, nemzőként, sőt megváltóként, az emberi túlélés biztosítéka gyanánt. Megerősítéséül ama hitnek, hogy a Fennvaló örök szö­vetséget kötött az emberiséggel, s mű­ködjék bármiképpen is a história, a mindenkori jelen, ez a szövetség fel­bonthatatlan. A romantika különös héroszainak, isteni küldötteinek titkát immár két, gyarlóságában is szörnyű, borzalmas­ságában is alantas évszázad kutatja, s az esendő kisember, aki lehet ugyan hőse a maga kimért mindennapjainak, a szoborállításon kívül nemigen képes méltó módon válaszolni arra a kihívás­ra, amit ezeknek a félisteneknek a haj­dani léte jelent. Nem ok nélkül való te­hát az, hogy a múlt század első fele (talán a legbizakodóbb idő mind az ál­talunk beláthatók és tudhatók között), ha az emberi létről, annak értelméről nyomatékosan kívánt szólni, a míto­szok félisteneit idézte, ezeket a porból és napsugárból szőtt csodálatos „ken­taurokat” - Prométheuszt és Ádámot, Héraklészt és Ikaroszt, Mózest és­­ tűnjék bármily blaszfémikusnak itt ez a név - a létezés isteni és emberi kettős­ségét végérvényesen megvalósító Jé­zust. A szerény és szívünknek oly ked­ves magyar romantika, amely szellemi, költői és mentális megfelelése ama nemzeti ébredésnek, amelynek tárgya és tétje nem volt kevesebb, mint az, hogy Magyarország is hozzáigazodjon azokhoz az erkölcsi eszményekhez és viselkedési módokhoz, amelyeket a megújuló Európa nagy nemzeteinek nagy alakjai példáztak, politikai tet­teikkel, makacs filozofálásukkal és öröklétre szánt verseikkel, ez a néhány szép itthoni évtized nem szűkölködött példaadó férfiakban. Ha azt állítjuk, hogy Széchenyi István az egyetlen va­lóban romantikus hérosza ennek a kor­nak, nem Kossuth vagy Deák, nem Vö­rösmarty vagy Petőfi, nem Kölcsey vagy Wesselényi érdemeit csökkentjük, különösen nem a nagy ellenlábas, a po­litikába sodródó zempléni ügyvéd és állástalan hírlapíró zavarba ejtő túlzá­sát húzzuk alá, mely szerint Széchenyi volna „a legnagyobb magyar”. Nemze­tünk szerencséjére sok „legnagyobb magyar” volt, és talán még lesz is. Amikor Széchenyiről azt állítjuk, hogy ő a magyar romantika megtestesülése, nem egy rangsor első helyét, nem vala­miféle nemzeti mezbe öltözött ver­senyzői mezőny „éljátékosi” státusát javasoljuk a számára, hanem másfél évszázad benyomását és tapasztalatát, véleményét és ítéletét mondjuk ki. E vélemény és ítélet szerint nincs még egy alakja a magyar múltnak, akit a mindenkori jelen aktív jelenvalóként úgy, olyan folyamatosan és természe­tesen el tudna fogadni, mint Széche­nyit. Azért lehet ő aktuális mindig, mert emberi sors úgy még nem fogta be korát, emberi tevékenységét - bizo­nyíthatóan -, úgy még nem alakította kora praktikus­ anyagi és szellemi-lelki viszonyait, mint az övé. Ami azt is je­lenti, hogy nincs a magyar múltban még egy olyan férfialak, aki annyi mitikus emléket és hiedelmet egyesíte­ne, a magyar beszédnek oly gazdag te­matikát kínálna, mint ő, akinél a szerep ilyen izgalmas és izgató, ilyen árnyalt, ilyen végletek közt hánykolódó, ilyen tudatos és megátkozott, gazdagító és pusztító lett volna, mint a Széchenyi nevével jelzett. Senkiről annyit nem ír­tak, mint róla, senkinek az utókora nem olyan nyugtalanító, feszélyező, csillapíthatatlan hevületet sugárzó, pa­­tetikus és álmélkodtató, mint az övé - sehol annyi nyilvánvalóság és mégis oly sok felfejtetlen titok, mint itt. Sorolhatjuk most is, mint annyian mások ezt már megtették, ennek a sze­repnek egymást föltételező elemeit és egymást kizárni látszó, ám kizárni mégsem tudó ellentéteit. Újra lajstro­mozhatjuk Széchenyinek a nemzet lé­tét csinosítani igyekvő tetteit, a hidat, a lótenyésztést, a kaszinót, a selyemher­nyótartást, a vízszabályozást, a sportot, a vasutat, a hitelpolitikát, a szavakat, amiket ő, a magyar nyelvet szüntelen tanuló reformkori arisztokrata alkotni merészelt (Budapest, osztalék, kísérlet, erőmű, alkotmány stb.), az Akadémiát, a színházat meg a többit. Magunk elé álmodhatjuk például „a Kisfaludyt”, amely az első honi gőzhajóként 1846. szeptember 21-én, Széchenyi születés­napján suhant ki a kora őszi Balatonra, idézvén a jó Garay János kicsit köz­hely-, erotika- és képzavargyanús epig­rammáját: „Széchenyi jött: a tó meg­ijedt a nagy haladótól, / ’Ez megigaz!’ mondá, s keble felháborodott. / Haszta­lan! a hullámzabolázó gőzös előáll: / És a veszteglő jó hala­dásnak ered.” A kicsit együgyű verselmény­­nek a mértéktelensége, a túlzásai a feltűnőek és korjelzőek - s első­sorban Széchenyi sze­mélyiségének még a kortárs romantikusokat is megrendítő nagysá­gával „menthetők”. (Még a ritkán lelkesülő Arany is így ír egy epigrammában: „Szé­chenyi e sárkányt el­­törő félisteni karral...”) S idézhetnénk a magyar nemzeti mítosz azon elemeit bőséggel, amelyek kapcsolatba hozhatók vele. Ő is egyike nagy öngyilko­sainknak, akiknek el­omló teteme mögött oly szívesen hajtunk orgyilkost gyanítani. Egyike azoknak­­ a nagy személyes ellen­tétpárokra gondolva, amelyekkel oly szíve­sen fogalmazza meg a nemzeti tudat a maga döntésképtelenségét vagy önigazoló elfo­gultságait, Petőfi és Arany, Kossuth és Gör­gey, Jókai és Kemény­­, akiket ott látunk a kevésbé színpadi­asak, az önemésztők, a kétségbeesetten ironizálók között. Akik persze mindent megtesznek, ha kell, meg is halnak ezért az országos méretű Nagyidáért. Akik nem restellnek fittyet hányni a nemzet alkalmi tapsoncainak, s úgy be­szélnek a labanc idők kuruckodásáról („melytúl szegény hazánk gőzölg”), a „handabandázásról”, az „időelőtti in­dítványokról”, a „megbocsáthatatlan rögtönzésekről”, a „hiú fénykeresés­­ről”, a „mindenkit kihívó, ledörgő és lemennykövető” viselkedés- és be­szédmódról, az „álprófétáknak” köny­­nyen hitelt adó hagy­mázas bizalomról, s annyi mindenről, ami egy kis nem­zetnek, egy mindig kiszolgáltatott, de öntudatos náció sorsának oly nevetsé­ges, ám oly kényszerű és oly természe­tes velejárója, „stilisztikuma”. Egyike azoknak a nem népszerű, csak holtuk­ban elviselhető, akkor azonban rögtön szobrokkal megtisztelteknek, akik a megejtő és balek próféták szigorával a polgárosodást követelik - munkát és létfölfogást - azoktól, akik megszokták az alávetettséget, s azoktól, akik a tör­ténelmi véletlen vagy valamiféle „de­mokratikus szavazás” révén szerzett hatalmukat a többiek fölött örök aján­déknak tekintik. Széchenyi mélyen hitt az emberi méltóságban s abban, hogy a kereszténység parancsai szerint is el­rendezhető a társadalom humánus szer­kezete, nagyúr volt és polgár, s bár a demokrácia szólamai viszolyogtatták, a nemzeti szabadelvűségnek kevés kö­vetkezetesebb politikus képviselője volt a magyar glóbuszon, mint ő. S köré festhetnénk megtébolyult nagyjaink arcképcsarnokát is, azokét, akikre úgy emlékezünk, hogy álmaik és a valóság ellentmondását csak az őrült szerepében tudták feloldani. Olyan mitologizálódott személyiség­nek is gondolhatjuk Széchenyit, akit nem érdekelnek a munkamegosztás kí­nálta szűkös viselkedési keretek, tehát a létezés köznapias műfajai­­ csak az, amihez teljes maga magát odavetheti. Az örök monomániás, mindig más rög­eszmével áldva-verve. S a személyiség és a sors, azaz a szerep további alkotó­elemei? Olyanokra gondoltunk, mint a magabiztosság pózai és a naplókban, levelekben rögzített lélekháborgások örök egyidejűsége, a nappali ember és az éjszakai lény kettőssége, a hölyf és önbírálat állandó szerepcseréje, a váte­­szi modor és a „politikai sakkjátékos” önmagától igényelt hidegségének el­lentéte vagy a politikai érdekképviselet igénye, amely azonban soha nem haj­landó „közösködni”, azaz bármiféle pártoskodásban részt venni, egyszerre politikus, a maga birto­kát okosan kezelő gaz­da, széles látókörű nemzetgazdászati szakember és pszicho­lógus, grafomán és utazó, a nemzetvezetői szerepálom és az em­ber, a férfi poklai, a közember, aki mitikus szerepét mélyen át­érezve húsvét vasár­napjára virradóra lövi főbe magát... Szekfű Gyula, szá­zadunk nagy történé­sze, aki Trianon után úgy hajlik vissza Szé­chenyihez, amiként há­romnegyed évszázada Kemény Zsigmond fordult Döbling felé, „a gazsihoz”, ahogy öntébolya láttatta Szé­chenyivel ekkor magát, sok-sok értekezés, em­lékező tanulmány után 1935-ben könyvet ad ki A mai Széchenyi címmel. Hatalmas munka ez, csaknem öt­száz oldal. Szövegvá­­logatás, amellyel a vá­logató azt akarta elér­ni, hogy az ország­vezetés után újra „di­vatossá” váló Széche­nyi helyett a „valódit”, a „teljeset” mu­tassa föl. Nem azt, akinek alapszavai­­ a „kiművelt emberfő” vagy „az ész és a szív” politikája, a „polgári erény” vagy a „nagy parlag” - elreto­­rizálódtak, vezércikkek és kortes­beszédek szócsillámaivá váltak, hanem Széchenyit magát. Ám az emelkedett tudósi és nemzetnevelői szándék maga is a kor kényszereiben fogant, s Szekfű sem tehet mást, mint hogy rámutasson másfél évtizeddel Trianon után arra, hogy mi az aktuális Széchenyiben, mondjuk inkább frivolabbul, Széche­nyiből, ekkor, pár évvel egy újabb, az első számút végérvényesen lezárni pró­báló világháború kirobbanása és a ma­gyarság számára bekövetkezendő újabb apokaliptikus évtizedek előtt. Két pontot tart hangsúlyozandónak Szekfű ekkor: „egyik a magyarság el­helyezkedése más népek és államok között, a másik pedig belső tagozódá­sunk kérdése”. Örök magyar dilemmák ezek, természetesen, az elsőként emlí­tett a reformkoriasan „külpolitikai vég­zetnek” mondott tény, a másik a nem­zeti társadalmat feszítő, sőt igazán azt megvalósulni sem engedő ellentmon­dások sora. Széchenyi közéleti min­dennapjai és traktátusainak hatalmas tömege mindig ezekről beszél, örökké aktualizálhatóan. S odáig mehetünk, hogy ha megen­gedjük mostanság magunknak, hogy mindennapi önmagunk nevében, azaz a „politizáló”, a „szerkezetváltó”, az „Európába integrálódó” mai Magyar­­országgal olvastatjuk Széchenyi írá­sait, akkor még arra is találunk szaba­tos közgazdasági eszmefuttatásokat, hogy mennyivel hasznosabb vállalko­zónak lenni, kereskedni, gyárat alapíta­ni, tőzsdézni, mit földbirtokosként oly sok külső tényezővel, a természet sze­szélyeivel vagy a piac mizériáival kín­lódni, hogy a minden pillanatban moz­dítható pénzeszközök mennyire profi­­tábilisabbak, mint a föld vagy egyéb immobil vagyon. Ez is, ez mind, Széchenyi természe­tesen. Aki így fogalmaz a Világ elősza­vában: „Megmutatni iparkodom, hogy a magyar egy erőtűi pezsgő fiatal nép, mely csodálatos magasságra emelheti magát, s minden lehet, ha nemzetiségét és közértelmességét tökéletesen kifej­ti.” Ez Széchenyi, s lehet-e nem ellá­gyulnunk ma is ezt olvasva a fiatal hu­szártiszt nem magyar nyelvű mediter­rán úti jegyzeteiben (1818): „A csesmei csatorna egyre a Balatonra emlékeztet, s a Mimar hegy a Badacsonyra. De minden nagyobb, s többféle színpom­pában ragyog. Szegény kis hazám, elég csúnyácska vagy - gondoltam magam­ban. Igaz, hogy még nem is ismerlek egészen, de majd megnézlek nemsoká­ra, mert hűségesen szeretlek, futóho­mokod és felfuvalkodott lakóid elle­nére... Bejárjuk a világot, megszere­tünk mindent, ami utunkba esik, de utoljára visszatérünk a régi hazába, a régi kedveshez...” Magának írja ezt, nem hivalkodva hazaszeretetével, egy titkos napló intim mondataiban. Abban a műben, amely csonkán és csonkítottan, nagy kihagyásokkal és igen vegyes „tematikát” sodorva, mű­fajok gátjaival mit sem törődve meg­őrizte számunkra azt a Széchenyit, aki a nyilvánosság fórumain ágáló politi­kussal, a példaadó gazdával, a polgári erényekre buzdító honfival szemben a rettegő, az űzött, a minduntalan a té­boly peremén egyensúlyozó, a pokoli hatalmakkal viaskodó romantikus lélek és természet, habitus és mítosz. Akinek minden nyilvános tette kétségbeesett védekezés a lucifer világ csábító hívása ellen. Úgy élni a világban, hogy tudván tudja: a szüntelen megkísértettség álla­potát kell lepleznie. Megriadunk, ha el­olvassuk fiatalkori, szinte a nekrofíliával „kacérkodó” beszámolóját a katakombákban tett kirándulásáról vagy úti jegyzetét 1832-ből, ahol azt ír­ja, „a világon mindennél jobban gyűlö­löm magam”, és azt, hogy „Magyaror­szágért vállalt minden fáradozásaimat a hiúság és szájhősködés megnyilvánulá­sainak látom”. Vagy a nemzet bukása előtt, számára már a bukás után: „A magyarokat ki fogják irtani..., rettene­tes érzés..., meg kell mondanom, az emberi nem tökletesedése szempontjá­ból nem lesz kár értünk... Hallucináci­­óim egyre erősödnek... Meg kellene ölnünk magunkat...” S majd a nemzet végórája után a megnevezés és gyónás: „Én Széchenyi István, a legszerencsét­lenebb ember, sőt a legnyomorultabb teremtmény vagyok, aki csak valaha lé­tezett, mert érzem, sőt tudom, hogy amíg magamról tudok, az öntudatom a pokol minden kínjával fog kínozni... Nem az Isten és az ő angyalai hagytak el engem, én hagytam el őket.” Igen, íme ez az a Széchenyi, akit ott kell látnunk a Kisfaludy hajóhídján egy angolos szabású öltönyben önfeledten szivarozó úr árnyékaként. Aki a maga sorsát nem egy veszendő lélek szemé­lyes, magánemberi ügyének tekinti, ha­nem az isteni teremtés és világminden­ség pusztulásának dimenzióiba emelve­­süllyesztve, aki azt mondván, hogy „bár a természet és szerencse kegyeltje voltam, gyilkosa lettem népemnek..., itt a földön meztelenül, a végső kétség­­beesésben a saját szennyemben fogok elrohadni...”, ezt mondván biztosan tudja magáról, hogy ő Lucifer, akinek emberi alakot öltve Jób sorsa juthat csak osztályrészéül. A dimenzióknak ez a XX. században felfoghatatlan és elfo­gadhatatlan mérete és szörnyű szépsé­ge, a polgárban megbúvó démonnak ez a szüntelen tudatosított jelenléte s az ezzel való harc, ez is Széchenyi, Szé­chenyi, a felfoghatatlan tetterővel bíró hérosza a magyar múltnak. S ezt érzé­kelték, ha nyíltan kimondani nem is igen merték kor- és pályatársai. Alexa Károly ,4 sárkányt letörő félisteni karddal” Széchenyi démonaiA Széchenyi 1842-ben franzegbi litográfiája .

Next