Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22 / 247. szám

16 Magyar Nemzet Ez év április 5-én a következő telefax érkezett szerkesztősé­günkbe: „Kedves szerkesztő úr! A Magyar Nemzet 1998. április 3-i számában Az ötvenes évek ri­adóterve címmel cikk jelent meg. Illusztrációképpen egy fényképet is közöltek, amelyet én készítet­tem. (A volt Sztálin-szobor alatti emelvényen baloldalt a fele­ségem látható egy ba­ráti házaspár társasá­gában.) A filmeket, va­lamint az eredeti na­gyításokat 1957 elején házkutatás során elko­bozták. Ilyen előzmé­nyek után kíváncsi va­gyok arra, honnan ke­rült szerkesztőségük­höz a fénykép? (Min­den hátsó szándék nél­kül.) Ha ez nem okoz önnek nagy megter­helést, örömmel ven­ném, ha felkeresne, mi­vel néhány évtizede lapjuk előfizetője va­gyok. Tisztelettel: Szász Olivér.” Hamarosan kide­rült: nem követhető nyomon a szóban for­gó fotó „vándorlása”, csak annyi bizonyos, hogy öt-hat éve húzó­dik meg egyik ötven­hatos dobozunkban. Számunkra azonban sokkal izgalmasabb volt, milyen körülmények kö­zött kobozták el az amatőr fotó­­riportertől a képet, illetve hogy zajlott le a hatalom számára fontos házkutatás, amely a ké­pek megtalálása után nemegy­szer büntetéssel is járt. Hogy melyik októberi napon készítette Szász Olivér a képet, nem tudja pontosan, de közvet­lenül 23-a után. Utcai bolyongá­saik egyik állomásaként jutottak el a felvonulási térre. Viszont a fényképezőgép állandóan a fia­tal mérnök, de már egyetemi ta­nársegéd zsebében volt, aki ak­kor a Ferenc körút 28.-ban la­kott. Menyasszonya Angyalföl­dön, a Tisza utcában. Amikor a fénykép készült, még nem háza­sok. Csak december elsején lesz az esküvőjük. (Házassági tanú­juk az a házaspár, amelyik a fo­tón látható.) . Szász Olivér akkortájt a Csepeli Papírgyárban dolgozott, és jóllehet a munkát csak már­ciusban kezdték el, gyakran ki­járt a kollégáihoz. És egy-egy ilyen alkalommal előkerültek a fényképei is, amelyeket egy volt kollégája házi laborjában, a XIII. kerületi Pozsonyi úton 1957 januárja körül hívtak elő. A házaspár akkor már a Tisza utcában lakott. -Egyik nap átszólt az igaz­gató titkárnője, hogy menjek be hozzá, de ne a titkárságon ke­resztül, hanem egy mellékajtón - emlékezett Szász Olivér. - Nem tudtam mire vélni a dolgot... Azt kérdezte tőlem: mit csinált maga októberben? Hát mint a többi állampolgár... Miért? Mert itt vannak magáért, így mondta, ezekkel a szavak­kal. A két elvtárs pedig mindjárt faggatni kezdett. El kellett me­sélnem, hogy mivel töltöttem azt a tizenkét napot. Bevallot­tam, hogy rengeteg képet csi­náltam. Erre udvariasan megje­gyezték: hol lakik?, muszáj, hogy velünk jöjjön. Nem mond­ták ki azt a szót, hogy letartóz­tatnak, de cipeltek magukkal. Abban az időben a rendőrség még nagyon szegény lehetett, mert közönséges autóbusszal mentünk Csepelről Angyalföld­re. Annyi történt, hogy az egyik elől szállt fel, a másik a busz végén. Otthon, már a Tisza ut­cában mutattam a sublótot, ab­ban voltak a fotók, de megje­gyeztem, hogy ez a mi szobánk, a mellette lévő azonban az apó­soméké, ha oda is be kívánnak menni, szólnom kell nekik, mert mi nem szoktunk abba a szobá­ba járni. Az az ő magánterüle­tük. Úgy látszik méltányolták, amit mondtam, mert csak nálam kutakodtak. Az összes létező képet, negatívot és pozitívot el­vitték, egyetlenegy sem maradt nálam. Kaptam viszont egy idé­zést, hogy másnap menjek be az erzsébeti rendőrkapitányságra­­ Angyalföldről! Szász Olivér ekkor ügyeset lépett. Még aznap felkereste egykori kollégáját a Pozsonyi úton, ahol a filmeket előhívták, és megkérdezte, hogy ha úgy adódik, „bemondhatja-e” a ne­vét. Hogyne! - volt a válasz, és megállapodtak abban, hogy a tudatosságot elkerülendő, az ott lévő fotókat szanaszét hagyják. A kapitányságon aztán az első kérdés az volt, hol hívták elő a képeket. És mialatt a be­­idézettet faggatták, közben már a Pozsonyi úti lakásba is beko­pogtak. Szász Olivér ma is hihetet­lennek tartja, hogy a fotói miatt nem volt bántódása. Pedig gya­korlatilag lefényképezte az egész forradalmat. Talán bele­játszott ebbe - véleménye sze­rint - az is, hogy a könnyűipar akkoriban legnagyobb beruhá­zásának számító papírgép szere­lésével őt bízta meg Tháli Sán­dor Kossuth-díjas igazgató, aki jó néhány évvel 1956 után azt is elmondta neki, ki volt a felje­lentője, aki még fegy­veres részvétellel is megvádolta... A történetnek tu­lajdonképpen itt vége is volna, de tíz évvel ezelőtt még volt egy fordulat. - Csoda - mondja. - Van a Csúcs-hegyen egy kis telkünk, s azon áll egy faház. A fiam valamit rámolt, és eközben észrevett egy borítékot, amelyet dunsztosüveg gumija tartott össze. Kibon­totta, és csodák csodá­ja, egy tenyérnyi 6x9- es 1956-os fotó hullott ki belőle. A magyará­zat a következő: apó­somék szobájába ugye nem mentek be a nyo­mozók, pedig - mint kiderült - ott is lapult jó néhány felvétel. De az apósom a történtek után jónak látta eldug­ni a fotókat valahová, és a csúcs-hegyi ház padlását szemelte ki. Aztán az öregek meghaltak, anélkül hogy tud­tunk volna az ’56-os képekről. Engem éveken keresztül bán­tott, hogy akarva-akaratlanul ta­lán egy csomó ember ellen bi­zonyítékul használták fel a ké­peimet. Csak az vigasztal, nem tudok konkrétan arról, hogy a fotóim alapján valakiket is azo­nosítanak. (n. t. 1.) Különös történet három felvonásban Ami egy házkutatás mögött van „Bevallottam, hogy rengeteg képet csináltam. Erre udvariasan megjegyezték: hol lakik?, muszáj, hogy velünk jöjjön.” (Szász Olivér)­­ A Sztálin-csizmák alatt baloldalt az amatőr fotós menyasszonya (1956. október 23-a után), ugyanott - már csizmák nélkül - Dobi István beszél (1958. május 1.) Az utca művészete Akik megnézik ezt a képet, kérem, vonatkoztassa­nak el egy kicsit a háttértől. Ne figyeljenek a törött kirakatüvegekre és a hiteles utcaképre! Habár. Miért ne lehetne az is a szobor tartozéka, a tökéle­tes installáció? Hiszen valóban szobrot látunk. Csakhogy... ez egy népművészeti szobor. A nép művészetéé! Az ismeretlen művész az ihlet szent pillanatában alkotta, valamikor 1956 októ­berében, a pesti utcán. A kor Michelangelójának (Henry Moore, Giacometti, Hans Arp stb.) való­színűleg minden a rendelkezésére állt, úgymond, a kialakult helyzet a keze alá dolgozott. Egy siet­ve eldobott katonaruha (ha színes volna a kép, azt is tudnánk, hogy milyen színű a paroli, talán ép­penséggel a széles körben ismert és kedvelt szép halványkék, amely az ÁVH-hoz tartozás büszke hirdetője volt), egy usanka, s aztán „szeretett apánk”, Rákosi elvtárs fényképe, igaz, kissé meg­tépázott állapotában, s alul - mintegy kiegészítés­képpen - a „népek atyja”, a nagy Sztálin. („Aki” azokban a napokban néhány kilométerrel arrább már csak mint két üres csizma topogott, átmeneti zavarában egyelőre hiába keresve a korábban hozzájuk tartozó - bévül szintúgy árulkodóan üres - bronztestet). Nos, ilyen kevés kellett az al­kotáshoz. Még egy-két kisebb kiegészítő, rossz lábas vagy csajka, gyűrött röplap, esetleg falra­gasz, egy ellipszis alakban meghajlított fémsod­rony, lapátnyél, fadoboz, köpőcsésze gyanánt... Ja, és el ne feledkezzünk a legfontosabbról! Ott van egy kackiás töltényheveder is, a „felszaba­dult Magyarország” fő eszmei mondanivalója, s a kompozíció tökéletességét mutatja, hogy a mű­vész Rákosin magán átvezette, mintegy átölelen­dő a korszellemet. Tíz éve. Mármint tíz éve jutottam hozzá azokhoz a fényképekhez, amelyek közül erre a pop-artos al­kotásra bukkantam. Pontosabban: nem fényképek voltak, hanem filmtekercsek, amelyek harminchá­rom évig egy rejtekhelyen vártak (néhány újság és dokumentum társaságában), vártak, várakoztak... hogy egyszer talán majd. Majd megmutathatják azoknak a napoknak hétköznapi, szomorú, drámai és felemelően mámoros, mert lelkeket fölszabadító, arcát. A filmeket egy asszony hozta be a szerkesz­tőségbe, s elmesélte, hogy férjét kísérve együtt ké­szítették egy Zeiss fényképezőgéppel, amelyet még édesapja vásárolt valamikor 1938-ban. Egy 6x9-es gép volt, az idősebbek még emlékezhetnek erre a típusra, a harmonikaszerűen kihúzható optikájával. Az asszony azt is elmondta, hogy férje akkoriban a Műegyetem kezdő adjunktusa volt, huszonharma­dika délutánján azzal szaladt haza a Bartók Béla út 15. szám alatt levő lakásukba, hogy gyere, gyere, kitört a forradalom. Elképesztő volt a hangulat az egyetemen, emlékezett az asszony. Mert persze hogy ment. Futott. Rohant. És valóságos lázban él­ték át az elkövetkező napokat. Egy valóban új, va­lóban szabad Magyarország reményében. Ők, mondta tárgyszerűen, nem voltak valami jó káde­rek, férje refor­átus pap gyermeke, ő maga buzgó katolikusként Mindszenty hercegprímás úrnak éne­kelt a miséken. Istenem, mondta tíz évvel ezelőtt az asszony, mennyire bizakodtunk! Most, tíz év után - újraismerkedve ezzel a bizo­nyos felvétellel - felhívtam az akkor tőle megka­pott telefonszámot, kíváncsian arra, hogy vajon negyvenhárom év távolából emlékeznek-e a hely­színre, ahol az „ismeretlen művész” alkotását meg­örökítették. Az asszony először azt mondta: a Nagykörúton lehetett, valahol a Tompa utca köze­lében, emlékszik, akkoriban az Iparművészeti Mú­zeum kertjébe is bementek, a szétdobált, üres lő­szerládákat fotózták; volt mellettük egy felirat: ,A szovjet nép ajándéka!” A háttérben hallható kon­zultáció után azonban kijavítja önmagát: „Nem! A férjem most mondja, hogy a Rákóczi út közelében készítettük azt a felvételt a tréfás szoborról. De va­lóban a körúton.” A „tréfás szobor”. Felidézem most magamban azt az 1989-es őszt. Október közeledtén nem csak ezt az egy filmcsomagot hozták be akkori munka­helyemre; sok-sok titkos búvóhelyről kerültek elő akkoriban ilyen magándokumentumok. Tulajdono­saik többsége azonban anonimitást kért az esetle­ges közléskor. A félelem, a félelem..., mely mint tudjuk, megöli a lelket. Rutinszerűen kérdem tehát a mostani, 1999-es telefonbeszélgetés során is: megengedi-e, hogy kiírjam az újságba a nevüket. - Hát igen! Hogyne! írja nyugodtan. Mégis­csak. .. ugye, tíz év. A férjem tavaly végre akadé­miai nagydoktor lett. És hetvenöt évesen még min­dig dolgozhat. Kell ennél több? Hát akkor, élve az engedéllyel, leírom a nevet. Hisz’ ma már, ugye, nincs mitől félni? Dr. Oláh Károly kattintotta el az öreg Zeisst, amikor a magyar nép egy ismeretlen fia (vagy leá­nya, vagy több fia és leánya) reménykedő jóked­vében, feledve a félelmeket, megalkotta a magyar­­országi kommunista önkényuralom szobrát. Múzeumban volna a helye. Kocsis L. Mihály 1956 1999. október 22., péntek

Next