Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22 / 247. szám
16 Magyar Nemzet Ez év április 5-én a következő telefax érkezett szerkesztőségünkbe: „Kedves szerkesztő úr! A Magyar Nemzet 1998. április 3-i számában Az ötvenes évek riadóterve címmel cikk jelent meg. Illusztrációképpen egy fényképet is közöltek, amelyet én készítettem. (A volt Sztálin-szobor alatti emelvényen baloldalt a feleségem látható egy baráti házaspár társaságában.) A filmeket, valamint az eredeti nagyításokat 1957 elején házkutatás során elkobozták. Ilyen előzmények után kíváncsi vagyok arra, honnan került szerkesztőségükhöz a fénykép? (Minden hátsó szándék nélkül.) Ha ez nem okoz önnek nagy megterhelést, örömmel venném, ha felkeresne, mivel néhány évtizede lapjuk előfizetője vagyok. Tisztelettel: Szász Olivér.” Hamarosan kiderült: nem követhető nyomon a szóban forgó fotó „vándorlása”, csak annyi bizonyos, hogy öt-hat éve húzódik meg egyik ötvenhatos dobozunkban. Számunkra azonban sokkal izgalmasabb volt, milyen körülmények között kobozták el az amatőr fotóriportertől a képet, illetve hogy zajlott le a hatalom számára fontos házkutatás, amely a képek megtalálása után nemegyszer büntetéssel is járt. Hogy melyik októberi napon készítette Szász Olivér a képet, nem tudja pontosan, de közvetlenül 23-a után. Utcai bolyongásaik egyik állomásaként jutottak el a felvonulási térre. Viszont a fényképezőgép állandóan a fiatal mérnök, de már egyetemi tanársegéd zsebében volt, aki akkor a Ferenc körút 28.-ban lakott. Menyasszonya Angyalföldön, a Tisza utcában. Amikor a fénykép készült, még nem házasok. Csak december elsején lesz az esküvőjük. (Házassági tanújuk az a házaspár, amelyik a fotón látható.) . Szász Olivér akkortájt a Csepeli Papírgyárban dolgozott, és jóllehet a munkát csak márciusban kezdték el, gyakran kijárt a kollégáihoz. És egy-egy ilyen alkalommal előkerültek a fényképei is, amelyeket egy volt kollégája házi laborjában, a XIII. kerületi Pozsonyi úton 1957 januárja körül hívtak elő. A házaspár akkor már a Tisza utcában lakott. -Egyik nap átszólt az igazgató titkárnője, hogy menjek be hozzá, de ne a titkárságon keresztül, hanem egy mellékajtón - emlékezett Szász Olivér. - Nem tudtam mire vélni a dolgot... Azt kérdezte tőlem: mit csinált maga októberben? Hát mint a többi állampolgár... Miért? Mert itt vannak magáért, így mondta, ezekkel a szavakkal. A két elvtárs pedig mindjárt faggatni kezdett. El kellett mesélnem, hogy mivel töltöttem azt a tizenkét napot. Bevallottam, hogy rengeteg képet csináltam. Erre udvariasan megjegyezték: hol lakik?, muszáj, hogy velünk jöjjön. Nem mondták ki azt a szót, hogy letartóztatnak, de cipeltek magukkal. Abban az időben a rendőrség még nagyon szegény lehetett, mert közönséges autóbusszal mentünk Csepelről Angyalföldre. Annyi történt, hogy az egyik elől szállt fel, a másik a busz végén. Otthon, már a Tisza utcában mutattam a sublótot, abban voltak a fotók, de megjegyeztem, hogy ez a mi szobánk, a mellette lévő azonban az apósoméké, ha oda is be kívánnak menni, szólnom kell nekik, mert mi nem szoktunk abba a szobába járni. Az az ő magánterületük. Úgy látszik méltányolták, amit mondtam, mert csak nálam kutakodtak. Az összes létező képet, negatívot és pozitívot elvitték, egyetlenegy sem maradt nálam. Kaptam viszont egy idézést, hogy másnap menjek be az erzsébeti rendőrkapitányságra Angyalföldről! Szász Olivér ekkor ügyeset lépett. Még aznap felkereste egykori kollégáját a Pozsonyi úton, ahol a filmeket előhívták, és megkérdezte, hogy ha úgy adódik, „bemondhatja-e” a nevét. Hogyne! - volt a válasz, és megállapodtak abban, hogy a tudatosságot elkerülendő, az ott lévő fotókat szanaszét hagyják. A kapitányságon aztán az első kérdés az volt, hol hívták elő a képeket. És mialatt a beidézettet faggatták, közben már a Pozsonyi úti lakásba is bekopogtak. Szász Olivér ma is hihetetlennek tartja, hogy a fotói miatt nem volt bántódása. Pedig gyakorlatilag lefényképezte az egész forradalmat. Talán belejátszott ebbe - véleménye szerint - az is, hogy a könnyűipar akkoriban legnagyobb beruházásának számító papírgép szerelésével őt bízta meg Tháli Sándor Kossuth-díjas igazgató, aki jó néhány évvel 1956 után azt is elmondta neki, ki volt a feljelentője, aki még fegyveres részvétellel is megvádolta... A történetnek tulajdonképpen itt vége is volna, de tíz évvel ezelőtt még volt egy fordulat. - Csoda - mondja. - Van a Csúcs-hegyen egy kis telkünk, s azon áll egy faház. A fiam valamit rámolt, és eközben észrevett egy borítékot, amelyet dunsztosüveg gumija tartott össze. Kibontotta, és csodák csodája, egy tenyérnyi 6x9- es 1956-os fotó hullott ki belőle. A magyarázat a következő: apósomék szobájába ugye nem mentek be a nyomozók, pedig - mint kiderült - ott is lapult jó néhány felvétel. De az apósom a történtek után jónak látta eldugni a fotókat valahová, és a csúcs-hegyi ház padlását szemelte ki. Aztán az öregek meghaltak, anélkül hogy tudtunk volna az ’56-os képekről. Engem éveken keresztül bántott, hogy akarva-akaratlanul talán egy csomó ember ellen bizonyítékul használták fel a képeimet. Csak az vigasztal, nem tudok konkrétan arról, hogy a fotóim alapján valakiket is azonosítanak. (n. t. 1.) Különös történet három felvonásban Ami egy házkutatás mögött van „Bevallottam, hogy rengeteg képet csináltam. Erre udvariasan megjegyezték: hol lakik?, muszáj, hogy velünk jöjjön.” (Szász Olivér) A Sztálin-csizmák alatt baloldalt az amatőr fotós menyasszonya (1956. október 23-a után), ugyanott - már csizmák nélkül - Dobi István beszél (1958. május 1.) Az utca művészete Akik megnézik ezt a képet, kérem, vonatkoztassanak el egy kicsit a háttértől. Ne figyeljenek a törött kirakatüvegekre és a hiteles utcaképre! Habár. Miért ne lehetne az is a szobor tartozéka, a tökéletes installáció? Hiszen valóban szobrot látunk. Csakhogy... ez egy népművészeti szobor. A nép művészetéé! Az ismeretlen művész az ihlet szent pillanatában alkotta, valamikor 1956 októberében, a pesti utcán. A kor Michelangelójának (Henry Moore, Giacometti, Hans Arp stb.) valószínűleg minden a rendelkezésére állt, úgymond, a kialakult helyzet a keze alá dolgozott. Egy sietve eldobott katonaruha (ha színes volna a kép, azt is tudnánk, hogy milyen színű a paroli, talán éppenséggel a széles körben ismert és kedvelt szép halványkék, amely az ÁVH-hoz tartozás büszke hirdetője volt), egy usanka, s aztán „szeretett apánk”, Rákosi elvtárs fényképe, igaz, kissé megtépázott állapotában, s alul - mintegy kiegészítésképpen - a „népek atyja”, a nagy Sztálin. („Aki” azokban a napokban néhány kilométerrel arrább már csak mint két üres csizma topogott, átmeneti zavarában egyelőre hiába keresve a korábban hozzájuk tartozó - bévül szintúgy árulkodóan üres - bronztestet). Nos, ilyen kevés kellett az alkotáshoz. Még egy-két kisebb kiegészítő, rossz lábas vagy csajka, gyűrött röplap, esetleg falragasz, egy ellipszis alakban meghajlított fémsodrony, lapátnyél, fadoboz, köpőcsésze gyanánt... Ja, és el ne feledkezzünk a legfontosabbról! Ott van egy kackiás töltényheveder is, a „felszabadult Magyarország” fő eszmei mondanivalója, s a kompozíció tökéletességét mutatja, hogy a művész Rákosin magán átvezette, mintegy átölelendő a korszellemet. Tíz éve. Mármint tíz éve jutottam hozzá azokhoz a fényképekhez, amelyek közül erre a pop-artos alkotásra bukkantam. Pontosabban: nem fényképek voltak, hanem filmtekercsek, amelyek harminchárom évig egy rejtekhelyen vártak (néhány újság és dokumentum társaságában), vártak, várakoztak... hogy egyszer talán majd. Majd megmutathatják azoknak a napoknak hétköznapi, szomorú, drámai és felemelően mámoros, mert lelkeket fölszabadító, arcát. A filmeket egy asszony hozta be a szerkesztőségbe, s elmesélte, hogy férjét kísérve együtt készítették egy Zeiss fényképezőgéppel, amelyet még édesapja vásárolt valamikor 1938-ban. Egy 6x9-es gép volt, az idősebbek még emlékezhetnek erre a típusra, a harmonikaszerűen kihúzható optikájával. Az asszony azt is elmondta, hogy férje akkoriban a Műegyetem kezdő adjunktusa volt, huszonharmadika délutánján azzal szaladt haza a Bartók Béla út 15. szám alatt levő lakásukba, hogy gyere, gyere, kitört a forradalom. Elképesztő volt a hangulat az egyetemen, emlékezett az asszony. Mert persze hogy ment. Futott. Rohant. És valóságos lázban élték át az elkövetkező napokat. Egy valóban új, valóban szabad Magyarország reményében. Ők, mondta tárgyszerűen, nem voltak valami jó káderek, férje reforátus pap gyermeke, ő maga buzgó katolikusként Mindszenty hercegprímás úrnak énekelt a miséken. Istenem, mondta tíz évvel ezelőtt az asszony, mennyire bizakodtunk! Most, tíz év után - újraismerkedve ezzel a bizonyos felvétellel - felhívtam az akkor tőle megkapott telefonszámot, kíváncsian arra, hogy vajon negyvenhárom év távolából emlékeznek-e a helyszínre, ahol az „ismeretlen művész” alkotását megörökítették. Az asszony először azt mondta: a Nagykörúton lehetett, valahol a Tompa utca közelében, emlékszik, akkoriban az Iparművészeti Múzeum kertjébe is bementek, a szétdobált, üres lőszerládákat fotózták; volt mellettük egy felirat: ,A szovjet nép ajándéka!” A háttérben hallható konzultáció után azonban kijavítja önmagát: „Nem! A férjem most mondja, hogy a Rákóczi út közelében készítettük azt a felvételt a tréfás szoborról. De valóban a körúton.” A „tréfás szobor”. Felidézem most magamban azt az 1989-es őszt. Október közeledtén nem csak ezt az egy filmcsomagot hozták be akkori munkahelyemre; sok-sok titkos búvóhelyről kerültek elő akkoriban ilyen magándokumentumok. Tulajdonosaik többsége azonban anonimitást kért az esetleges közléskor. A félelem, a félelem..., mely mint tudjuk, megöli a lelket. Rutinszerűen kérdem tehát a mostani, 1999-es telefonbeszélgetés során is: megengedi-e, hogy kiírjam az újságba a nevüket. - Hát igen! Hogyne! írja nyugodtan. Mégiscsak. .. ugye, tíz év. A férjem tavaly végre akadémiai nagydoktor lett. És hetvenöt évesen még mindig dolgozhat. Kell ennél több? Hát akkor, élve az engedéllyel, leírom a nevet. Hisz’ ma már, ugye, nincs mitől félni? Dr. Oláh Károly kattintotta el az öreg Zeisst, amikor a magyar nép egy ismeretlen fia (vagy leánya, vagy több fia és leánya) reménykedő jókedvében, feledve a félelmeket, megalkotta a magyarországi kommunista önkényuralom szobrát. Múzeumban volna a helye. Kocsis L. Mihály 1956 1999. október 22., péntek