Magyar Nemzet, 1999. október (62. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22 / 247. szám

18 Magyar Nemzet t I Aa 9 E-inárt:hTía«lo@nilv.liii teletext: 339. oldal I * I * Kultúra A Schrammel-jelenség Herend fehér aranya a velencei karnevál maszkos seregén Elegáns díszdobozzá változott az Iparművészeti Múzeum emeleti terme. A félkör alakú fekete fülkékben Schrammel Imre Herenden készült porcelánfiguráit láthatjuk. Az ötletes megoldással Fekete György belsőépítész munkája - egyszerre két dolgot sikerült elérni: elkerülték a suta posztamenseket, vitrineket, és sikerült megtalálni azt a formát, amellyel a legelőnyösebben bemutathatják a terem méretéhez képest kicsi darabokat. A fekete háttér, a megvilágítás kiemeli a herendi porcelán fehérségét, színeit és csillogó ékszerjellegét. Mert lehet a porcelánfigurákat szeretni vagy nem szeretni, de sem a szerepét nem lehet elvitatni, sem azt, hogy Herendhez a dekorativitás hozzá tartozik. Aki ettől akarja megfosztani, a lényegétől fosztaná meg. Nem véletlen, hogy az edények formája többnyire ma is a barokk ezüst- vagy aranyserlegek, ötvöstárgyak, a vékonyra kalapált fém hajlékonyságát őrzi: az európai porcelángyárak nagy részét fejedelmek alapították, a tárgyak főúri asztalokra kerültek, és évszázadokon keresztül kincsnek számítottak. Már a porcelán felfedezése is a kincskeresés korszakára vezethető vissza: miután a kínai anyag előállítási titkát nem sikerült megszerezni, a XVIII. századig csak a kínai porcelánt ismerte Európa. Az európai porcelán felfedezése a véletlennek köszönhető: Johann Friedrich Böttger német alkimista valójában az arany előállításának a titkát kereste. „Ha felemelhettem volna a házak fedelét - elmélkedik egy müncheni porcelánszimpózium alkalmából Schrammel Imre -, minden lakásban, középületben, szállodában a porcelánok megszámlálhatatlan tömegét találhattam volna... Létezik tehát egy porcelán-világstílus, amely nem követi az építészet, bútor és az ipari formatervezett tárgyak stílusváltozásait, hanem a barokk időktől fogva - kis kitérőkkel - megőrzött valamiféle állandót.” Érdekes adalék, hogy ettől az állandóságtól Herendet éppen az a Schrammel Imre akarta megfosztani, akinek ma a gyár a porcelánfiguráinak megújhodását köszönheti. Csakhogy 1966-ban, amikor Schrammel a Herend modernizálásáról szóló tanulmányt elkészítette, a „modernizálás” mást jelentett valamennyiünk számára: „Amit én ajánlottam - ismeri be a modernista kitérők egyike lett volna.. Schrammel fantáziáját akkoriban nem ez a finomkodó anyag és a kézzel festett figurák foglalkoztatták. Jóllehet porcelán szakon végzett és tanulmányait egyedül az európai művészek közül - Kínában egészítette ki, a rusztikus samott érdekelte. Azt kutatta, hogyan tudja elérni ebből a ősi, tektonikus erőket felidéző anyagból, hogy a szabályos formákat úgy hasítsa fel, éppen olyan spirál formában, ahogy az akkor törénik, amikor a magból a növény kicsírázik. A természeti erők törvényeinek megismerését tűzte ki célul, és ennek állomásait kísérhetjük végig munkáin a magok, a madárrelikviák, a samott sokféle viselkedésének, technikájának, kiégetésének különböző fázisain keresztül. A korszak betetőzését a váci művelődési ház falára készült jó húszméteres samottrelief jelentette. Ezen a munkán teljesedik ki mindaz, amit Schrammel a samottról tudott. Pedig a kör alakú folyosó még azt is meggátolta, hogy egyvégtében áttekintse a roppant méretű kompozíciót, úgy kellett megalkotnia azt, hogy beleszámítsa ezt a fizikai adottságot is. Nem láthatta egyben, észben tartva kellett megkomponálnia a húszméteres falat. A hatalmas darabokat egyenként szakaszonként lehetett felrakni, így is roppant fizikai és szellemi erőfeszítést kívánt a helyenként hatvancentis barázdák megformálása. A feladatot nem is lehetett másként megvalósítani, mint hogy magát „vetette bele” a képlékeny masszába, és fizikai erejét testének súlyával is megtetézte. Aki murális munkát készít, annak a kartonok segítenek abban, hogy áttekintse a később „beláthatatlan” méretű tervet. Schrammelnek ez nem adatott meg, hiszen saját kezével, magának kellett kialakítani az agyag végső formáját. Testének, tenyerének lenyomatait láthatjuk a hatalmas kerámiafalon, amely dinamikus mozgásával, esztétikai izgalmával ma is a műfaj legnagyobb teljesítményének számít. Szinte természetes, hogy amikor elkészült vele, hátat fordított annak, amit megvalósított, és a sima porcelán kezdte el izgatni. A porcelánba ütött golyó, az erőszakos áttörések mesterséges útját kutatta. Amikor ezt az utat is végigjárta, jöttek az emberi testek. Mintákat vett az alakokról, és előidézte rajtuk az öregedés fizikai jelenségeit, korpuszai, madonnái. Minotauruszai az emberi test ernyedő formáit, elesettségüket mutatták, bizonyították, hogy ugyanazok a formai változások játszódnak le rajtunk, ami az agyagtárgyakon is: töppednek, deformálódnak az anyag törvényszerűségei szerint. Schrammel munkásságát azonban nem lehet önmagában, csak a kerámiára vonatkoztatva vizsgálni. A Schrammel-jelenség nem merül ki az anyag formai, technológiai útkereséseiben, a művészi megújhodásokban. Köré szerveződött a siklósi szimpóziummozgalom, neki köszönhettük, hogy akkoriban, amikor nem lehetett szabadon utazgatni a világban, a szakma nem maradt elszigetelt, mert Magyarországra jöttek Európa legjobb keramikusai. A világ számon tartott bennünket, és számon tartotta Schrammel Imrét. Olyan fiatal keramikusnemzedék került ki a keze alól, amelyik nemcsak fölvette a versenyt a nálunk gazdagabb, és mindenesetre szabadabb körül,mények között élő művészekkel, de el is hozta a díjakat az orruk elől. Ha nem tudunk technikailag versenyre kelni velük - így szólt az okoskodás - visszanyúlunk ahhoz a technikához, amely a legősibb, és Siklóson felújították a rakótechnikát, a szabadban a tárgyak köré építették föl a kemencéket. Schrammel évtizedeken keresztül tanított. Mindent és mindenkit. Tanítványokon kívül a szakma iránt érdeklődő laikusokat, újságírókat is, vagy úgy, hogy asztalán a kettészelt teáskanna funkcióját magyarázta, vagy úgy, hogy az ipar elmaradottságát szidta, vagy úgy, hogy éjszakába nyúló beszélgetésekre invitálta a szakma képviselőit Siklósra. De tanított külföldön is Izraeltől Görögországig, Németországtól az északi államokig, és minden egyes beszélgetés ezzel a hidegkék szemű szuggesztív szavú művésszel híveket, barátokat szerzett a műfajnak. Persze ellenségeket is szép számmal. De azok, akik politikailag támadták - elsősorban rektorrá kinevezése idején - sem tudják elvitatni szakmai érdemeit vagy erőteljes művészegyéniségét. Schrammel Imre keramikus. Annak is tarja magát. Ezt azért kell leszögezni, mert azok a munkái a legjobbak, amelyeken elsősorban az anyagot hagyja érvényesülni. Anyagismeretével közelítette meg a herendi porcelánfigurák megújítását is, és ezért volt szerencsés, hogy rátalált a velencei karneválsereg ötletére, mert a téma lehetővé tette, hogy bő drapériás, álarcos alakokat mintázzon kisméretű szobrok helyett. Ahol nem ezt teszi, ott megbicsaklik a figura, és formai problémák merülnek fel. De ott, ahol az anyag szilárdságát a porcelán áttört, csipkeszerű vékonyságával hangsúlyozza, ahol a drapéria ráncai az alátámasztás rafinált trükkjeit rejtik, ahol elámulhatunk azon, hogy százhúsz centis magasságra is képes fölnagyítani porcelánjait, ott utolérhetetlen. Kiváló szobrászok mondtak le ugyanerről a feladatról, mert nem ismerték az anyagot, s jutottak a régiek - Izsó Miklós, Huszár Adolf, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Teles Ede következtetésére: inkább beleegyeznek abba, hogy lemásolják, porcelánból kiöntsék egy-egy szobrukat, mert maguk nem tudták fölépíteni. Schrammel megtette. Éppen anyagismereténél, szakmai tudásánál fogva, Herendnek szüksége volt erre. Schrammel ötlete nyomán a gyár olyan figurákat kezdett el gyártani, amelyek technikai bravúrnak számítanak, amelyek tovább éltetik a kézi festést, s az edényekről ismert herendi mintákat. Ráadásul sokkal hatásosabban, mint például a pikkelyes nyulak esetében, hiszen a dísz itt épp olyan természetes része a figuráknak, az álarcos maskarákba öltözött karneváli seregnek, mint maga a jelmez. A megújítás sokkal többet jelenthetett, mint egy újabb porcelánfigura megjelenését a gyűjtők polcain, Schrammel ötlete nyomán Herend újra megmutathatja, mit tud. Az a kétszázféle minta, díszítmény, amely eddig teljes pompájában csak az edényeken jelenhetett meg, tovább él a velencei karnevál aranymaszkos seregén. Fekete Judit A művész jól ismeri az anyag törvényszerűségeit 1999. október 22., péntek Útközben Kosztolányi Dezső hírlapi cikkeit olvasgatom, amelyeket füst címen gyűjtött egybe Réz Pál. A lírikus és a regényíró Kosztolányi után megismerhetjük az újságírót is. Kosztolányi Ami elsősorban jellemző rá, a folytonos figyelés. Minden érdekli, mindenről van mondanivalója. Ami valamennyi cikkét áthatja, az a humanizmus. Nem kerüli el a figyelmét egyetlen olyan momentum sem, amely a történésen túl bevilágít egy ember lelkivilágába. A két gyilkos című írásában az egykori hírhedt rablógyilkosságról, Nick Gusztáv és Kóbori Rózsi peréről szól. Az ítélet után vagyunk. Kosztolányi ezt írja: „Nick Guszti keményen tartotta a nyakát. Nézett, s - láttam - sehová sem nézett, semmit sem látott a teremből, a két lobogó gázlángból, a király szobrából, a jelenlevőkből. A jövendőjére bámult, amit mi nem láttunk. Azokra a kosarakra, amiket fon a rab keze, a papírzacskókra, amiket majd leragaszt, az asztalokra, amiket összeenyvez boldog családok számára. Egy szó se buggyant ki férfias szájából. A lekötő indulat után a feloldó indulat játszott vele, és mélyeket sóhajtott, boldogan és nyugodtan..." A reklámról ír. A szatíra ostorával csap rá. Háború van. Hihető, hogy a reklámnak befellegzett. „ Végre bajos magasztalni azt a cigarettapapírt - írja -, amelyhez nincs dohány, és hírt venni a boldogult gumisarokról, amely alá nincs cipő." De a reklám mégis virágzik. Az író egyre-másra fedezi föl az újsütető reklám produktumait. „Érckoporsógyár és részvénytársaság - olvassa a derengő homályban - jutányosan elvállalja az exhumálást." Csodálatos márványgúla képe tűnik föl, sírkövekethirdet. Más reklám gyászruhát és sírlámpát. Az író följajdul: „Értitek-e, mi történt? A reklám elszabadult az embertől, és föléje kerekedett... A modern reklám titáni és dagadt szája, ez a förtelmes pampula, mely minden, antik álarcnál szörnyűségesebb, és hiába fogod le, hiába vered cipóra, nem némul el, tovább ordítja a halál reklámját. Mondanivaló híján egyelőre értelmezhetetlenné vált élet fölött szónokol...” A háborúban lezüllött, piszkos Budapestről ír, ahol dühöng a spanyolnátha. Kifejti, hogy a betegségek nem egy pillanat alatt születnek. „Például a spanyolhalál baktériumában benne van az egész háború a maga négy évével, a belgrádi visszavonulás, a gorlicei áttörés és a lucki epizód is..." E kötet írásai révén tulajdonképpen egy történelmi korrajzot állít elénk Kosztolányi. Nem valami vidám ez a korrajz. De őszinte. Hű képet ad arról az életről, amelyet Kosztolányi, apáink éltek. Hálásak lehetünk érte az írónak. Húsz pengő Gábor doktor bácsi volt a mi háziorvosunk. Kissé nagyképű ez a kifejezés, bevallom. Mert a háziorvos szó akkortájt azt jelentette, hogy egy tisztes polgári családhoz bejáratos volt egy orvos, aki a család minden baját-baját ismerte, szinte családtag volt, és természetesen munkáját szépen meg is fizették. Ekként értelmezve a szót, Gábor doktor nem volt a háziorvosunk. Mert a mi famíliánk nemigen volt mondható tisztes polgári családnak, aztán meg nem tudtuk pénzzel kárpótolni a fáradságát. A doktor bácsi mégis a mi háziorvosunk volt. Mellettünk állt minden bajban, és segített. Szegény anyánk hányszor szaladt lélekszakadva a Frangepán utca és a Váci út sarkán levő lakásába, kérve: „Tessék jönni, drága doktor úr, a Gyurkának negyvenfokos láza van, Istenem, mi lesz vele?” És Gábor doktor bácsi fogta a táskáját, és követte anyánkat. Amikor megérkezett hozzánk, mindenekelőtt előkotort a zsebéből egy zacskó cukorkát, és azt kérdezte: „Szeretitek a cukrot?" Kórusban hangzott az igen. „Elég baj az - folytatta -, mert ha nem mostok rendszeresen fogat, valamennyi fogatokat elveszítitek." De azért kiosztotta a cukrot. „Gyurkának kettő jár, mert ő a beteg, egyetértetek velem?" Mit volt mit tenni, rábólintottunk. Aztán kezet mosott, s megvizsgálta Gyurkát, a végén meg barackot nyomott a feje búbjára. „Nem is olyan nagy a baj, egy kis torokgyulladás, holnapra jobban lesz" - mondta. Receptet írt. Anyánk szorongva nézte, és arra gondolt, mibe fog kerülni az orvosság. A doktor bácsi, mintha gondolatolvasó lett volna, elővette a tárcáját, és kivett belőle húsz pengőt. „Ez elég lesz” - mondta. Anyánk szipogva kérdezte: „De hát mikor tudjuk ezt visszafizetni?" „Sose törődjön vele" - felelte a doktor bácsi, és elment. Jó néhány pengővel maradtunk neki adósai örökre. Ma is előttem van jóságos arca. Sugárzott belőle az emberszeretet. Már régen nincs közöttünk. Csak az emléke él bennem. Az isten nyugosztalja. Csábítás Öregasszony áll a kirakat előtt. A ruhákat nézi. Egy darabig álldogál, aztán odébb lép. De a kabát, amely annyira megigézte, visszahívja. Újra a kirakat előtt ácsorog, le nem veszi szemét a kabátról. Ahogy elnézem kopottas ujjasát, bizony elkelne rá az a kabát A kirakat üvegén nagy felirat: „Őszi vásár, tíz-húsz százalékos engedmény". Az öregasszony legyint, és véglegesen otthagyja a kirakatot. Bandukol az emberekkel zsúfolt Rákóczi úton. Mindenütt dús kirakatok csábítják, és szólnak hozzá: vegyen, vegyen, vegyen! De miből, miből, miből? Csatár Imre