Magyar Nemzet, 2000. január (63. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-11 / 8. szám

2000. január 11., kedd A szerző filozófus (Egyesült Államok) É­n nem tudom, hogy egy bizonyos esemény, tényszerű történés hány­féleképpen szemlélhető és vélemé­nyezhető, s maga a szemléletmód meg­­változtathatja-e az eseményt. A magyar médiában ugyanis minden lehetséges. Az is, hogy egy-egy sajtómun­kás a saját szemléletmódjának rendeli alá a neki nem tetsző tényeket. Nem hazudik. Dehogy. Csak prekoncepcióval él, s telje­sítményét annál bravúrosabbnak tekinti, minél inkább sikerül stiláris eszközökkel a valóságot papíron vagy képernyőn saját vágyai szerint formálnia. A médium pedig, amely közleményének helyt ad, éppen ezt várja el tőle politikai hovatartozása szerint, így a tudósítás pártos jelleget ölt, és csu­pán az eleve kialakított vélemény megerő­sítésére szolgál. Az olvasó, néző, hallgató pedig, ha nem akar skizofrén állapotba ke­rülni, hisz az elébe tárt „tényeknek”. Ezen a téren az egyre balosabb, haj­dan szép szocdem napokat látott Népsza­va állított fel ismét szépírászati rekordot Megkoronázott köztársaság című tudósí­tásában. E műben a riporter csekély szó­kincsét arra használja fel, hogy közvetett módon kifejezze ellenszenvét és gyűlöle­tét a korona parlamenti elhelyezésével kapcsolatban. A tudósítás ezzel a mondattal kezdődik: Szégyen, amit művelnek.” Majd: ,,A XX. század végén nincs maguk közt intelli­gens ember? - pöröl egy férfi a Nemzeti Múzeum kertjében az őrt állókkal.” A koncepciózus riporter, bizonyos Ve­ress Jenő, ezeket a szavakat hallja ki a tö­meg zajából. A férfi persze nem a korona átszállítása miatt pöröl, hanem amiatt, Én nem tudom... (Hogyan tudósítunk) hogy az egyik zászló nem piros-fehér­­zöld, hanem zöld-fehér-piros. A Népsza­va ezt a malőrt a címbe foglalja emígy: „Olasz zászlók fogadták az ereklyéket.” A „szégyen, amit művelnek” megjegy­zés persze a tudósító szívbéli szándéka szerint az egész ceremóniára vonatkoztat­ható. Eme penetráns hangütés után szemét körbejáratja, hogy mi csúfságot lehet még az ünneplő tömeg nyakába varrni. Először a nagy hidegben kiizzadja azt a megállapí­tást, hogy a „felháborodás terjed”. Hozzá­állása fagypont alatti, csak negatív jelzőket talál, a várakozás szerinte „hiábavaló”, az úgynevezett zászlókérdés „megoldatlan”, az emberek „dúltan távoznak”. Majd újabb atrocitásra lel: a kormányőrök a hosszú nyelű zászlókat nem engedik be a mú­zeumkertbe. Eközben rúg egyet a jobbol­dali sajtón, amikor egy kifelé tartó férfi szájával közli, hogy „a Demokrata főszer­kesztője bezzeg bevihette a sajátját, pedig akkora, mint egy vitorla.. A tömegen „zavar és tanácstalanság” vesz erőt. A tudósító megállapítja, hogy valaki szerint „a legzivatarosabb március 15-én is többen jönnek a múzeum elé, mint most”. Nem foglal állást, „zsigerből” köz­li, hogy „az egy főre jutó zsinórsújtás és paszomány mennyiségére azonban nem le­het panasz”. Látja, hogy „dideregnek” az emberek. A zenészek is dideregnek. Mindenki dide­reg, csak ő izzad ekként: „Végig az úton egyenruhások, nyomozók vizsgálgatják a várt tömeg helyett megjelenő néhány tucat polgárt.” A tapsviharokat a következőképpen közömbösíti: „Fiatalember kérdi a körülöt­te állóktól, mit is tapsolnak.” A mű ezután tetőzik imígy: „...a Du­­na-parton felállított lövegek 21 díszlövést adnak le. Amikor az első díszlövés meg­­reszketteti a levegőt, a torkokra forr a szó. Gyerekek sírják el magukat az ijedségtől, koros emberek addig mosolygós arca ko­morul el. - Ez nagyon-nagyon rossz ötlet volt, megfagyott bennem a vér - mondja szo­morúan egy ünneplő. - Kossuth tér. Tö­meg. Lövések. Borzasztó...” Valóban jelen van valamely lidércnyo­más. A tudósító lenne a üdérc? Ugyanis minden, amire gondol, lidérces. Minden, amit sugall, iszonyú. A koronát ünneplő polgárban megfagy a vér. Csak nem őrá lőnek? Hiszen oly közel a Duna. Nem? A befejezés briliáns. Egy kislány kérdi apukától: És kit koronáltak meg? A közelben állók somolyognak, apja is nevetve válaszol. Senkit. Még senkit.” A riporteri bravúrt itt a „még senkit” kitétel tartalmazza, mivel a jámbor olvasó­ban, ha kedve van rá, az a képzet ébredhet, hogy majd fognak, végsősoron királycsi­­nálásra megy ki a játék a Fidesz-féle „megkoronázott köztársaságban”. Petőfi szerint a nép szava Isten szava. Hogy a Népszava izzadmánya kikhez és ki­nek a nevében szól, én nem tudom. Kristóf Attila Nézőpont Nem vagyunk egyedül a hajótörésben Lesz-e kávéházi reneszánsz? Mire elérkeztünk századunk vé­gére, a tekintélyre alapított ál­lam és a teljes szabadságot hir­dető civil társadalom fogalma már alig fér meg egyazon tan­könyv lapjain. Választás idején vagy az alkotmánykidolgozás okmányaiban még szólunk az egymás mellett nyugvó elvekről - az állam szuverén hatalmáról és az ideálisan szabad piac hasznosságáról a valóságban azonban a XX. század mindent megtett, hogy letörölje e szóla­mokat az előző század iskola­tábláiról. Az állam vagy a társa­dalom rákos daganatokat ger­jesztett saját testén, az államha­talom vagy a civil társadalom hihetetlen mértékben meggyen­gült, és a rég álmodott egyen­súly, amely még a XVIII. száza­dot éltette, már csupán lidérc­nyomásként jelentkezik. Vá­lasztanunk sem lehet: rendelke­zésünkre áll a vadkapitalizmus (alias globalizáció), az állami szuverenitás megszüntetése és az anarchia, amely erkölcsre, kultúrára, intézményekre egy­aránt kihat. Fölösleges találgatni, vajon ez az állapot összefügg-e a Nyu­gat most már nem is vitatható hanyatlásával, az újabb kozmosz képének „rendetlenségével” vagy egy vadonatúj hedoniz­­mussal, ahol mindenki mindenki bohóca egy Beckett-szerű végjá­tékban. Tény az, hogy voltak korok, mikor a nagy felfordulás megtűrt néhány szilárd deszkát a talpunk alatt, sőt, valamiféle szolidaritást is a különböző cso­portok között. Ilyen időszak volt például a XV. század második fele, amikor humanista és szer­zetes elég jól megfért egymás mellett, és köpenyüket is kicse­rélhették volna anélkül, hogy a kortársak felismernék, ki Eras­­mus, ki Luther. (Ez nem akadá­lyozta meg őket, hogy egymást ne káromolják, különösen a szerzetes a humanistát.) Vagy pillantsunk - itt már közeledünk korunkhoz - a múlt századra. Párizs már akkor is becsmérlésektől visszhangzott. A Dreyfus-per csak egyike volt a tömérdek botránynak: párbaj, önkéntes száműzetés, revolvere­­ző újságírás, irodalmi vetélke­dés, politikai gyilkosság — és a mindig elővehető houtade, a szellemesség, amely kivégzi az ellenfelet, biztosabban, mint a tőrszúrás. Két vagy három év­század felhalmozott gyűlölete gyűlt egyszerre lángra annak ürügyén, hogy a királyság meg­bukott, és kihirdették a köztár­saságot, majd az általános de­mokráciát. A politikai térkép csatatérré vált, a polgárháborút átszállították a parlamentbe, a közhangulat és a közbeszéd még a reneszánsz kor nívójánál is mélyebbre süllyedt. Azt gon­dolhatná az ember, hogy annyi megpróbáltatás után kialakulha­tott volna egy-két olyan sarok a társadalomban, ahol az ellenfe­lek meg tudnak egyezni egy­mással, hogy a másik elleni gyűlölet halk hangon jut kifeje­zésre, hogy a jóízlés követelmé­nyeiben megtalálják a közös ne­vezőt. Még George Orwell 1984-ében is mód van délutá­nonként egy sakktábla mellé le­ülni felhajtva egy kávét, és megvitatni a kolléga lépéseit. Párizsban már a XVII. szá­zad végén megjelent a kávéház (később Napóleon is sakkozott ott), ahol hamarosan megszüle­tett a „république des lettres” (az irodalom és a szó köztársa­sága), olyan polgárokkal, akik néhány órára félretették a plety­kát, a rosszindulatot, az érdek­­hajhászást, és csak egy szenve­délynek hódoltak: a sakktábla racionális örömeinek. Vagyis a művészetnek, a tiszta észnek, de még az esztétikának is. Igaz, hogy utódaik száz évvel később öldösték egymást a guillotine körül, és gyilkos szavakat vál­tottak a nemzetgyűlés padsorai­ban, de még akkor is tisztelték az irodalmi közfogalmakat; a Voltaire iránti elismerés vagy ítélet nem attól függött, élvez­zük-e politikai állásfoglalását, hanem az esprit-től, az „oda­­mondásaitól”, stílusától. Nem állítjuk, hogy a stílus előrehe­­lyezésével az elvek háborúja megszűnt volna; sőt, a megvála­szolhatatlan epigramma még élezhette a helyzetet, de nyil­vánvaló, hogy a szópárbaj több teret engedett a békés megoldás számára, mint a nehézlovassági kard. Legalábbis a szó kibékü­lésre nyújtott alkalmat, és addig is csiszolódott a szókincs. A morált rendkívül nehéz javítani, a stílust is, de ez utóbbi kevésbé nyit teret az álszentségnek. És összehozza az ellenfeleket. Kérdésünk tehát, vajon a magyar közéletben létezik-e olyan köztér (sakktábla, kávé­ház, erdei tisztás), ahol felállít­hatók egy kultúrköztársaság sát­rai, és ahol megindulhatnak a nagy viták és a kis viták, a vér nélküli csetepaték. Olyanok, amelyekben a nagydíjat a szel­lemesség viszi el, az ügyes ol­dalvágás, akár a másik pillanat­nyi „megsemmisítése”. Tegyük hozzá, hogy mindez csak úgy képzelhető el, ha a viaskodás mögött ott áll a feltétlenül tisz­telt irodalom (stílus, ethosz, em­berismeret, a szó tradíciója). Az irodalom nemegyszer játszott már hasonló szerepet: a római költők, Maecenasszal az élü­kön, megszilárdították Augustus hatalmát; a république des lettres beragyogta a a Lajosok korának utolsó éveit (és persze aláásta őket); a múlt század orosz irodalma kirántotta, in­kább mint Péter cár, a nemzetet a sárból. Ha átmenetileg is... Az irodalom tisztelete az a terrénum, ahol a nemzeti elit ta­lálkozhat. Olyan centrum, ahol a múlt már azért is megtisztul, mert a civakodás mellett a filo­lógia és a szószármaztatás is je­len van, mindenki szóhoz jut, valódi szóosztás (akár egy ideá­lis földosztás) megy végbe anélkül, hogy bárki veszítene a vásáron. Az irodalom szeretete elsősorban a szónak szól, ame­lyet a nemzet igéjének is nevez­hetünk, egy ige, amely nem válik bálvánnyá, mert koron­ként megújul, békés vitára ad alkalmat, mégis önmagától szé­pül meg, lesz tarka vagy bürok­ratikus, majd ismét új források­ból merít eredetiséget, művé­szetet. Maurras és elvtársai csak a kávéház asztalánál tud­tak leülni Zola utódaival, úgy­szintén Gide és Claudel, Sartre és Camus. A kávéház nyíltabb tér, mint a diplomácia elfüggö­nyözött termei. Van-e ilyen közös platform Magyarországon? Ahogy látom, még a múltban sem volt az iro­dalomban valamiféle egyezke­dés, ha csak nem nagyon rövid periódusokban, mint a nyelvújí­tás és száz évvel később a Nyu­gat korszaka. 1956 nem váltott ki, még 1990 után sem, irodal­mi-nemzeti egyszívűséget vagy akár lelkesedést. Az elit, amely­ből irodalom nőtt volna ki, kül­földre vándorol vagy itthon üz­­leteskedik. Az éjszakában (ha­mis) fénnyel nem a regény vagy a költemény tündöklik, hanem az óriás áruházak növekvő és egyre vulgárisabb tömege. Ma­radnának a médiumok. De hiva­­tástalanságukhoz híven ezek a „szórakoztatást” és az „informá­ciót” veszik célba, multikultúrá­jukat arra költik, hogy tömegíz­lést termeljenek és szétzúzzák a meglévő kis konszenzust. Egyetlen reményünk a kávéházi reneszánsz, a régi márványasz­tal, a papírlap, a toll. Egyszóval, nem a Frankfurt-féle könyv­globalizáció és a körülötte meg­indult videókufárkodás. Viga­szunk a­, hogy nem vagyunk egyedül a hajótörésben. A töb­biekkel együtt keresünk záto­nyokat... Molnár Tamás SZURCSIK JÓZSEF RAJZA A Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: KORMOS VALÉRIA Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztőségvezető: Wintermantel István Vezető publicista: Lőcsei Gabriella Szerkesztők: Győri Margit, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Róna Katalin (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gáb­or (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. __________Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651____________ Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: BÁNYÁSZ PÉTER,vezérigazgató Terjesztési igazgató: Csóry György Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:349-1580 Előfizetési díj: egy évre 15 384 forint, fél évre 7692 forint, negyedévre 3846 forint, egy hónapra 1282 forint. Kedvezményes előfizetési díj a kiadóban magánszemélyeknek: egy évre 13 384 forint, fél évre 6692 forint, negyedévre 3346 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., telefon/fax: 0036­­ 201­ 8891, ___________E-mail: batthyany@kultur-press.hu____________ Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: level@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133—185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu / A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” A halál hatvan órája Vasutasnak lenni biztos kenyér­­ szállt a tudás nemzedékről nem­zedékre. Rendszeres életmód, tervezhető karrier, az utazóközönség megbecsülése, államilag garantált nyugdíj, szolgálati lakás és nyári üdülés­­ kell ennél több a kisember boldogságához? Nem is cso­dálkoztam, mikor (úgy két évtizede) egyik gimnáziumi osztálytár­sam úgy döntött: nem megy főiskolára, hanem az államvasutak kö­telékébe lép. Nem tudom, sztrájkol-e most, pedig tőle elfogadnám, ha azt mondaná: hidd el, ez a végső eszköz, nincs mit enni adni a családnak, végképp elfogyott­ a cérna. Efféle „népi diplomácia” hiányában viszont erősen fogyatkozóban van gyerekkori szimpá­tiám a vasutasság iránt. Elbizonytalanodtam: vajon az ezredfordu­lón is épségben őrzik-e még jogos büszkeségük forrását, hogy ők szolgálják a társadalmat, s nem a társadalom szolgálja őket. Azt hiszem, a mai forgalmisták, váltókezelők, végvidéki állo­másfőnökök ugyanúgy éreznek, mint régen - még ha hozzáteszik is: a becsületes szolgálathoz becsületes illetmény is jár. Nem gon­dolják, hogy miattuk veszteséges az ország legnagyobb vállalata — igaz, arról sincs fogalmuk, hogy akkor mitől. Emiatt fájjon a feje a cégvezetésnek meg a szakminisztériumnak - ők erre vállalkoztak, ez az ő szolgálatuk. Ha pedig nem jól intézik a dolgokat, s maga­sabb szempontoknak rendelik alá a vasutasok érdekeit - majd jön­nek a szakszervezetek, és segítenek kiköszörülni a csorbát. Alighanem itt van a kutya a sínek alá elásva. A szakszerveze­tek létjogosultsága ugyanis mindig akkor válik nyilvánvalóvá, amikor válsághelyzet van. Amikor viszont nincsen, akkor a fizetett funkcionáriusokat - akik a sok évtizedes langyos víz után hirtelen ugyancsak a piacgazdaság jeges áljában találták magukat - nyo­masztja a fölöslegesség érzete. Hogy ez valós vagy látszólagos, mindig „élesben” derül ki - vagyis a professzionista érdekvédők érdekeltek abban, hogy időről időre krízishelyzetek keletkezzenek. Az évi rendszerességgel visszatérő vasutas-sztrájkfenyegetések nincsenek sem az alkotmányban, sem a munka törvénykönyvében kódolva: a paragrafusok csupán a jogot adják meg a munkabeszün­tetéshez, kötelezően nem írják elő. Ez a magától értetődőnek látszó megállapítás korántsem fölösleges: gyakorlati tapasztalat ugyanis, hogy a munkavállaló társadalom nagy része - noha a jogi lehetőség előttük is nyitva áll - egyáltalán nem vagy sokkal ritkábban sztráj­kol. Nem hallunk munkabeszüntetésekről multinacionális cégeknél, csupán elvétve a versenyszférában, de semmiképp nem évente az állami szektorban. A MÁV e tekintetben unikum. Mi indokolja ezt a kitüntetett harci kedvet? Elvégre ez az elit szakma hajdan is ritkán élt e „proletár” eszközzel, azonkívül - emlékezhetünk - a tiltakozó tradíciók a nagy meghunyászkodás idején évtizedeken át szünetel­tek. A vasutasok többsége ma is fegyelmezett: szolgálni akar, nem demonstrálni. Hát akkor mi a mozgató erő? A kiváló zsarolási pozíció (hogy a szervezeti felépítés világos, a vállalati hierarchia áttekinthető és központosított) szinte kihívás a szakszervezeti vezetőknek. Növeli hatékonyságukat, hogy a legin­kább szervezett mozdonyvezetők nélkül nem tud elindulni vonat, a nyomott bérszínvonal pedig speciális ürügy nélkül is mozgósítani képes a még mindig elittudatú vasutasokat. Őket a közvélemény ma is „komoly embereknek” tartja, akik semmit nem tesznek ok nélkül, így aztán kevésbé derül ki, hogy a sztrájk oka nem annyira a bérharc, mint a szakszervezeti különjogosítványok megnyirbálá­sa. Az, hogy az érdekvédőknek - miután a vasutasok megkapták a törvényen felül szokásos juttatásokat - le kell-e mondaniuk (ahogy a tulajdonos kívánná) pluszvívmányaik egy részéről. Megtarthat­ják-e milliárdokba kerülő helyiségeiket, telefosziaikait„szolidari­­tást” vállalva a céggel részesülnek-e veszteségeiből, s beleszólhat­­nak-e a munkaadói, szolgálati ügyekbe. Az egyik szakszervezeti vezér - mikor villaépítésének körülményeit firtatták - azt találta mondani: ő csak annyit keres, amennyit vasutasként a „másik ol­dalon” megérdemelne. Ebből sehogysem hámozható ki: van-e ket­tős tudat, létezik-e a vasutassághoz képest speciális érdekű szak­­szervezeti réteg - s ha igen, ki korlátozhatja e csoportot, s miért az utazóközönség igya meg a levét elhúzódó identitásválságuknak? A szervezők közül senki nem tudott ésszerű választ adni arra, a sztrájk miért épp annyi ideig tart, ameddig­ miért volt szükség ko­rábban 86 órára, s miért elég most két és fél nap. A kárvallott or­szág szemében az egész nem életszerű - persze lehet, hogy csak a kihalt pályaudvarok miatt érezni úgy, hogy ez a halál hatvan órája. Csontos János

Next