Magyar Nemzet, 2000. január (63. évfolyam, 1-25. szám)
2000-01-11 / 8. szám
2000. január 11., kedd A szerző filozófus (Egyesült Államok) Én nem tudom, hogy egy bizonyos esemény, tényszerű történés hányféleképpen szemlélhető és véleményezhető, s maga a szemléletmód megváltoztathatja-e az eseményt. A magyar médiában ugyanis minden lehetséges. Az is, hogy egy-egy sajtómunkás a saját szemléletmódjának rendeli alá a neki nem tetsző tényeket. Nem hazudik. Dehogy. Csak prekoncepcióval él, s teljesítményét annál bravúrosabbnak tekinti, minél inkább sikerül stiláris eszközökkel a valóságot papíron vagy képernyőn saját vágyai szerint formálnia. A médium pedig, amely közleményének helyt ad, éppen ezt várja el tőle politikai hovatartozása szerint, így a tudósítás pártos jelleget ölt, és csupán az eleve kialakított vélemény megerősítésére szolgál. Az olvasó, néző, hallgató pedig, ha nem akar skizofrén állapotba kerülni, hisz az elébe tárt „tényeknek”. Ezen a téren az egyre balosabb, hajdan szép szocdem napokat látott Népszava állított fel ismét szépírászati rekordot Megkoronázott köztársaság című tudósításában. E műben a riporter csekély szókincsét arra használja fel, hogy közvetett módon kifejezze ellenszenvét és gyűlöletét a korona parlamenti elhelyezésével kapcsolatban. A tudósítás ezzel a mondattal kezdődik: Szégyen, amit művelnek.” Majd: ,,A XX. század végén nincs maguk közt intelligens ember? - pöröl egy férfi a Nemzeti Múzeum kertjében az őrt állókkal.” A koncepciózus riporter, bizonyos Veress Jenő, ezeket a szavakat hallja ki a tömeg zajából. A férfi persze nem a korona átszállítása miatt pöröl, hanem amiatt, Én nem tudom... (Hogyan tudósítunk) hogy az egyik zászló nem piros-fehérzöld, hanem zöld-fehér-piros. A Népszava ezt a malőrt a címbe foglalja emígy: „Olasz zászlók fogadták az ereklyéket.” A „szégyen, amit művelnek” megjegyzés persze a tudósító szívbéli szándéka szerint az egész ceremóniára vonatkoztatható. Eme penetráns hangütés után szemét körbejáratja, hogy mi csúfságot lehet még az ünneplő tömeg nyakába varrni. Először a nagy hidegben kiizzadja azt a megállapítást, hogy a „felháborodás terjed”. Hozzáállása fagypont alatti, csak negatív jelzőket talál, a várakozás szerinte „hiábavaló”, az úgynevezett zászlókérdés „megoldatlan”, az emberek „dúltan távoznak”. Majd újabb atrocitásra lel: a kormányőrök a hosszú nyelű zászlókat nem engedik be a múzeumkertbe. Eközben rúg egyet a jobboldali sajtón, amikor egy kifelé tartó férfi szájával közli, hogy „a Demokrata főszerkesztője bezzeg bevihette a sajátját, pedig akkora, mint egy vitorla.. A tömegen „zavar és tanácstalanság” vesz erőt. A tudósító megállapítja, hogy valaki szerint „a legzivatarosabb március 15-én is többen jönnek a múzeum elé, mint most”. Nem foglal állást, „zsigerből” közli, hogy „az egy főre jutó zsinórsújtás és paszomány mennyiségére azonban nem lehet panasz”. Látja, hogy „dideregnek” az emberek. A zenészek is dideregnek. Mindenki didereg, csak ő izzad ekként: „Végig az úton egyenruhások, nyomozók vizsgálgatják a várt tömeg helyett megjelenő néhány tucat polgárt.” A tapsviharokat a következőképpen közömbösíti: „Fiatalember kérdi a körülötte állóktól, mit is tapsolnak.” A mű ezután tetőzik imígy: „...a Duna-parton felállított lövegek 21 díszlövést adnak le. Amikor az első díszlövés megreszketteti a levegőt, a torkokra forr a szó. Gyerekek sírják el magukat az ijedségtől, koros emberek addig mosolygós arca komorul el. - Ez nagyon-nagyon rossz ötlet volt, megfagyott bennem a vér - mondja szomorúan egy ünneplő. - Kossuth tér. Tömeg. Lövések. Borzasztó...” Valóban jelen van valamely lidércnyomás. A tudósító lenne a üdérc? Ugyanis minden, amire gondol, lidérces. Minden, amit sugall, iszonyú. A koronát ünneplő polgárban megfagy a vér. Csak nem őrá lőnek? Hiszen oly közel a Duna. Nem? A befejezés briliáns. Egy kislány kérdi apukától: És kit koronáltak meg? A közelben állók somolyognak, apja is nevetve válaszol. Senkit. Még senkit.” A riporteri bravúrt itt a „még senkit” kitétel tartalmazza, mivel a jámbor olvasóban, ha kedve van rá, az a képzet ébredhet, hogy majd fognak, végsősoron királycsinálásra megy ki a játék a Fidesz-féle „megkoronázott köztársaságban”. Petőfi szerint a nép szava Isten szava. Hogy a Népszava izzadmánya kikhez és kinek a nevében szól, én nem tudom. Kristóf Attila Nézőpont Nem vagyunk egyedül a hajótörésben Lesz-e kávéházi reneszánsz? Mire elérkeztünk századunk végére, a tekintélyre alapított állam és a teljes szabadságot hirdető civil társadalom fogalma már alig fér meg egyazon tankönyv lapjain. Választás idején vagy az alkotmánykidolgozás okmányaiban még szólunk az egymás mellett nyugvó elvekről - az állam szuverén hatalmáról és az ideálisan szabad piac hasznosságáról a valóságban azonban a XX. század mindent megtett, hogy letörölje e szólamokat az előző század iskolatábláiról. Az állam vagy a társadalom rákos daganatokat gerjesztett saját testén, az államhatalom vagy a civil társadalom hihetetlen mértékben meggyengült, és a rég álmodott egyensúly, amely még a XVIII. századot éltette, már csupán lidércnyomásként jelentkezik. Választanunk sem lehet: rendelkezésünkre áll a vadkapitalizmus (alias globalizáció), az állami szuverenitás megszüntetése és az anarchia, amely erkölcsre, kultúrára, intézményekre egyaránt kihat. Fölösleges találgatni, vajon ez az állapot összefügg-e a Nyugat most már nem is vitatható hanyatlásával, az újabb kozmosz képének „rendetlenségével” vagy egy vadonatúj hedonizmussal, ahol mindenki mindenki bohóca egy Beckett-szerű végjátékban. Tény az, hogy voltak korok, mikor a nagy felfordulás megtűrt néhány szilárd deszkát a talpunk alatt, sőt, valamiféle szolidaritást is a különböző csoportok között. Ilyen időszak volt például a XV. század második fele, amikor humanista és szerzetes elég jól megfért egymás mellett, és köpenyüket is kicserélhették volna anélkül, hogy a kortársak felismernék, ki Erasmus, ki Luther. (Ez nem akadályozta meg őket, hogy egymást ne káromolják, különösen a szerzetes a humanistát.) Vagy pillantsunk - itt már közeledünk korunkhoz - a múlt századra. Párizs már akkor is becsmérlésektől visszhangzott. A Dreyfus-per csak egyike volt a tömérdek botránynak: párbaj, önkéntes száműzetés, revolverező újságírás, irodalmi vetélkedés, politikai gyilkosság — és a mindig elővehető houtade, a szellemesség, amely kivégzi az ellenfelet, biztosabban, mint a tőrszúrás. Két vagy három évszázad felhalmozott gyűlölete gyűlt egyszerre lángra annak ürügyén, hogy a királyság megbukott, és kihirdették a köztársaságot, majd az általános demokráciát. A politikai térkép csatatérré vált, a polgárháborút átszállították a parlamentbe, a közhangulat és a közbeszéd még a reneszánsz kor nívójánál is mélyebbre süllyedt. Azt gondolhatná az ember, hogy annyi megpróbáltatás után kialakulhatott volna egy-két olyan sarok a társadalomban, ahol az ellenfelek meg tudnak egyezni egymással, hogy a másik elleni gyűlölet halk hangon jut kifejezésre, hogy a jóízlés követelményeiben megtalálják a közös nevezőt. Még George Orwell 1984-ében is mód van délutánonként egy sakktábla mellé leülni felhajtva egy kávét, és megvitatni a kolléga lépéseit. Párizsban már a XVII. század végén megjelent a kávéház (később Napóleon is sakkozott ott), ahol hamarosan megszületett a „république des lettres” (az irodalom és a szó köztársasága), olyan polgárokkal, akik néhány órára félretették a pletykát, a rosszindulatot, az érdekhajhászást, és csak egy szenvedélynek hódoltak: a sakktábla racionális örömeinek. Vagyis a művészetnek, a tiszta észnek, de még az esztétikának is. Igaz, hogy utódaik száz évvel később öldösték egymást a guillotine körül, és gyilkos szavakat váltottak a nemzetgyűlés padsoraiban, de még akkor is tisztelték az irodalmi közfogalmakat; a Voltaire iránti elismerés vagy ítélet nem attól függött, élvezzük-e politikai állásfoglalását, hanem az esprit-től, az „odamondásaitól”, stílusától. Nem állítjuk, hogy a stílus előrehelyezésével az elvek háborúja megszűnt volna; sőt, a megválaszolhatatlan epigramma még élezhette a helyzetet, de nyilvánvaló, hogy a szópárbaj több teret engedett a békés megoldás számára, mint a nehézlovassági kard. Legalábbis a szó kibékülésre nyújtott alkalmat, és addig is csiszolódott a szókincs. A morált rendkívül nehéz javítani, a stílust is, de ez utóbbi kevésbé nyit teret az álszentségnek. És összehozza az ellenfeleket. Kérdésünk tehát, vajon a magyar közéletben létezik-e olyan köztér (sakktábla, kávéház, erdei tisztás), ahol felállíthatók egy kultúrköztársaság sátrai, és ahol megindulhatnak a nagy viták és a kis viták, a vér nélküli csetepaték. Olyanok, amelyekben a nagydíjat a szellemesség viszi el, az ügyes oldalvágás, akár a másik pillanatnyi „megsemmisítése”. Tegyük hozzá, hogy mindez csak úgy képzelhető el, ha a viaskodás mögött ott áll a feltétlenül tisztelt irodalom (stílus, ethosz, emberismeret, a szó tradíciója). Az irodalom nemegyszer játszott már hasonló szerepet: a római költők, Maecenasszal az élükön, megszilárdították Augustus hatalmát; a république des lettres beragyogta a a Lajosok korának utolsó éveit (és persze aláásta őket); a múlt század orosz irodalma kirántotta, inkább mint Péter cár, a nemzetet a sárból. Ha átmenetileg is... Az irodalom tisztelete az a terrénum, ahol a nemzeti elit találkozhat. Olyan centrum, ahol a múlt már azért is megtisztul, mert a civakodás mellett a filológia és a szószármaztatás is jelen van, mindenki szóhoz jut, valódi szóosztás (akár egy ideális földosztás) megy végbe anélkül, hogy bárki veszítene a vásáron. Az irodalom szeretete elsősorban a szónak szól, amelyet a nemzet igéjének is nevezhetünk, egy ige, amely nem válik bálvánnyá, mert koronként megújul, békés vitára ad alkalmat, mégis önmagától szépül meg, lesz tarka vagy bürokratikus, majd ismét új forrásokból merít eredetiséget, művészetet. Maurras és elvtársai csak a kávéház asztalánál tudtak leülni Zola utódaival, úgyszintén Gide és Claudel, Sartre és Camus. A kávéház nyíltabb tér, mint a diplomácia elfüggönyözött termei. Van-e ilyen közös platform Magyarországon? Ahogy látom, még a múltban sem volt az irodalomban valamiféle egyezkedés, ha csak nem nagyon rövid periódusokban, mint a nyelvújítás és száz évvel később a Nyugat korszaka. 1956 nem váltott ki, még 1990 után sem, irodalmi-nemzeti egyszívűséget vagy akár lelkesedést. Az elit, amelyből irodalom nőtt volna ki, külföldre vándorol vagy itthon üzleteskedik. Az éjszakában (hamis) fénnyel nem a regény vagy a költemény tündöklik, hanem az óriás áruházak növekvő és egyre vulgárisabb tömege. Maradnának a médiumok. De hivatástalanságukhoz híven ezek a „szórakoztatást” és az „információt” veszik célba, multikultúrájukat arra költik, hogy tömegízlést termeljenek és szétzúzzák a meglévő kis konszenzust. Egyetlen reményünk a kávéházi reneszánsz, a régi márványasztal, a papírlap, a toll. Egyszóval, nem a Frankfurt-féle könyvglobalizáció és a körülötte megindult videókufárkodás. Vigaszunk a, hogy nem vagyunk egyedül a hajótörésben. A többiekkel együtt keresünk zátonyokat... Molnár Tamás SZURCSIK JÓZSEF RAJZA A Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: KORMOS VALÉRIA Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztőségvezető: Wintermantel István Vezető publicista: Lőcsei Gabriella Szerkesztők: Győri Margit, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Róna Katalin (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. __________Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651____________ Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: BÁNYÁSZ PÉTER,vezérigazgató Terjesztési igazgató: Csóry György Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:349-1580 Előfizetési díj: egy évre 15 384 forint, fél évre 7692 forint, negyedévre 3846 forint, egy hónapra 1282 forint. Kedvezményes előfizetési díj a kiadóban magánszemélyeknek: egy évre 13 384 forint, fél évre 6692 forint, negyedévre 3346 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., telefon/fax: 0036 201 8891, ___________E-mail: batthyany@kultur-press.hu____________ Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: level@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133—185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu / A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” A halál hatvan órája Vasutasnak lenni biztos kenyér szállt a tudás nemzedékről nemzedékre. Rendszeres életmód, tervezhető karrier, az utazóközönség megbecsülése, államilag garantált nyugdíj, szolgálati lakás és nyári üdülés kell ennél több a kisember boldogságához? Nem is csodálkoztam, mikor (úgy két évtizede) egyik gimnáziumi osztálytársam úgy döntött: nem megy főiskolára, hanem az államvasutak kötelékébe lép. Nem tudom, sztrájkol-e most, pedig tőle elfogadnám, ha azt mondaná: hidd el, ez a végső eszköz, nincs mit enni adni a családnak, végképp elfogyott a cérna. Efféle „népi diplomácia” hiányában viszont erősen fogyatkozóban van gyerekkori szimpátiám a vasutasság iránt. Elbizonytalanodtam: vajon az ezredfordulón is épségben őrzik-e még jogos büszkeségük forrását, hogy ők szolgálják a társadalmat, s nem a társadalom szolgálja őket. Azt hiszem, a mai forgalmisták, váltókezelők, végvidéki állomásfőnökök ugyanúgy éreznek, mint régen - még ha hozzáteszik is: a becsületes szolgálathoz becsületes illetmény is jár. Nem gondolják, hogy miattuk veszteséges az ország legnagyobb vállalata — igaz, arról sincs fogalmuk, hogy akkor mitől. Emiatt fájjon a feje a cégvezetésnek meg a szakminisztériumnak - ők erre vállalkoztak, ez az ő szolgálatuk. Ha pedig nem jól intézik a dolgokat, s magasabb szempontoknak rendelik alá a vasutasok érdekeit - majd jönnek a szakszervezetek, és segítenek kiköszörülni a csorbát. Alighanem itt van a kutya a sínek alá elásva. A szakszervezetek létjogosultsága ugyanis mindig akkor válik nyilvánvalóvá, amikor válsághelyzet van. Amikor viszont nincsen, akkor a fizetett funkcionáriusokat - akik a sok évtizedes langyos víz után hirtelen ugyancsak a piacgazdaság jeges áljában találták magukat - nyomasztja a fölöslegesség érzete. Hogy ez valós vagy látszólagos, mindig „élesben” derül ki - vagyis a professzionista érdekvédők érdekeltek abban, hogy időről időre krízishelyzetek keletkezzenek. Az évi rendszerességgel visszatérő vasutas-sztrájkfenyegetések nincsenek sem az alkotmányban, sem a munka törvénykönyvében kódolva: a paragrafusok csupán a jogot adják meg a munkabeszüntetéshez, kötelezően nem írják elő. Ez a magától értetődőnek látszó megállapítás korántsem fölösleges: gyakorlati tapasztalat ugyanis, hogy a munkavállaló társadalom nagy része - noha a jogi lehetőség előttük is nyitva áll - egyáltalán nem vagy sokkal ritkábban sztrájkol. Nem hallunk munkabeszüntetésekről multinacionális cégeknél, csupán elvétve a versenyszférában, de semmiképp nem évente az állami szektorban. A MÁV e tekintetben unikum. Mi indokolja ezt a kitüntetett harci kedvet? Elvégre ez az elit szakma hajdan is ritkán élt e „proletár” eszközzel, azonkívül - emlékezhetünk - a tiltakozó tradíciók a nagy meghunyászkodás idején évtizedeken át szüneteltek. A vasutasok többsége ma is fegyelmezett: szolgálni akar, nem demonstrálni. Hát akkor mi a mozgató erő? A kiváló zsarolási pozíció (hogy a szervezeti felépítés világos, a vállalati hierarchia áttekinthető és központosított) szinte kihívás a szakszervezeti vezetőknek. Növeli hatékonyságukat, hogy a leginkább szervezett mozdonyvezetők nélkül nem tud elindulni vonat, a nyomott bérszínvonal pedig speciális ürügy nélkül is mozgósítani képes a még mindig elittudatú vasutasokat. Őket a közvélemény ma is „komoly embereknek” tartja, akik semmit nem tesznek ok nélkül, így aztán kevésbé derül ki, hogy a sztrájk oka nem annyira a bérharc, mint a szakszervezeti különjogosítványok megnyirbálása. Az, hogy az érdekvédőknek - miután a vasutasok megkapták a törvényen felül szokásos juttatásokat - le kell-e mondaniuk (ahogy a tulajdonos kívánná) pluszvívmányaik egy részéről. Megtarthatják-e milliárdokba kerülő helyiségeiket, telefosziaikait„szolidaritást” vállalva a céggel részesülnek-e veszteségeiből, s beleszólhatnak-e a munkaadói, szolgálati ügyekbe. Az egyik szakszervezeti vezér - mikor villaépítésének körülményeit firtatták - azt találta mondani: ő csak annyit keres, amennyit vasutasként a „másik oldalon” megérdemelne. Ebből sehogysem hámozható ki: van-e kettős tudat, létezik-e a vasutassághoz képest speciális érdekű szakszervezeti réteg - s ha igen, ki korlátozhatja e csoportot, s miért az utazóközönség igya meg a levét elhúzódó identitásválságuknak? A szervezők közül senki nem tudott ésszerű választ adni arra, a sztrájk miért épp annyi ideig tart, ameddig miért volt szükség korábban 86 órára, s miért elég most két és fél nap. A kárvallott ország szemében az egész nem életszerű - persze lehet, hogy csak a kihalt pályaudvarok miatt érezni úgy, hogy ez a halál hatvan órája. Csontos János