Magyar Nemzet, 2000. január (63. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-27 / 22. szám

2000. január 27., csütörtök A mostanság ötvenes éveit taposó humorista azért örvendezett ’94-ben a szocialista-liberális kormánynak, mert naivul azt remélte, hogy végre az ő nemzedéke kapja meg a rég áhított lehetőségeket. Ő kerül rangos pozíciókba, netán topra. Aztán saját bőrén is tapasztalhatta, hogy nem igazán úgy lett. Emberünk alig-alig lett fölkapottabb, mint volt az Antall-kormány idején, sőt akkor jóval többen figyelmeztek epés odamondogatásaira, mint repesre várt hatalma elkövetkezése idején. S ez vélhetőleg jobban fájt neki, mint amikor orcáját a tőle addig elválaszthatatlannak látszó pályatárs ökle buzogányával illette. Viszsza is talált kegyes infúzióira kötött réteglapjában azonmód kedvenc elméletéhez, miszerint a kabaré ellenzéki műfaj. Csak hát változhatnak eme sajátos opponenciának az eszközei: mostanság a „kutyába lemenő” Orbán-cikizés dívik az egyik kereskedelmi tévében, emberünk feje fölé még lidérces glóriát varázsol egy ostobán felgyújtott Suzuki visszfénye. Azt meg, hogy kik lettek a formailag balról végigvert antiszociális hatalomgyakorlás „császárai”, leginkább Princz Gábor tudná akkurátusan elsorolni, ha netán ilyesmire támadna szeszélye vagy lelki késztetése. A humorista akkor lett szerfölött csalódott és durcás, amikor Bokros úr a honoráriumok megsarcolását is tervbe vette. Ám azért valójában csak maradt „elkötelezett”, mostanság meg különösen az, és esete általánosabb jelenség tanpéldája. Ez idei fortyogása, sistergése és jópofizása ugyanis nemcsak részecskéje két leszerepelt politikai áramlat és holdudvara zajgásának, hanem egy keserves fölismerés kivetülése is. A tegnap ködlovagjai érzik, ó, nagyon is érzik, hogy a biológia törvényei kérlelhetetlenek, kijátszhatatlanok, s hogy az ő mostani hevességük már korántsem ifjonti tűz, hanem kóros, olykor már agóniás láz. Ha nem is vallják be nyíltan, a lelkük mélyén pontosan tudják, hogy napról napra egyre jobban elsalabakterolódnak. Hogy visszahozhatatlanul vége a valamivel szebb időknek. Mellé kínjukat az a remény sem enyhítheti, hogy ha mi már nem, hát majd a csemetéink! Nincs ugyanis mód átadni a stafétabotot. Egyfelől azért, mert maga a bot szálkás fadarabkává romlott, másfelől azért, mert hiányzik az utánpótlás. Az SZDSZ-nél feltűnően hiányzik (koronaügyben csak maroknyi hőbörgőre tellett), de a BIT-es ifjoncok száma, súlya sem igazán számottevő. Mindkét párt időnként nekidurálja magát s fogadkozik, hogy most, most majd fiatalít! Aztán marad a csúcson a viseltesek, a behízott szeműek, az elkoszolódottak csoportja. A már nem is holnaputáni, hanem a holnapi gerontokrácia. És csimpaszkodik foggal-körömmel, az időben félreállás kekkoneni, thatcheri, jelcini gesztusára képtelenül. És maradnak a hozzájuk szótó szerkesztőségekben a százféle lében pácolt, új kunsztokat tanulni már nemigen tudó újdondászok. Zavarában a kisebbik tábor hirtelen körkörös támadásba lendül, a nagyobbik meg azt dörmögi, hogy majd hazajön Németh Miklós, és akkor nektek annyi. Hát ez munkál, kérem, a hurutos indulatok, az örökös böllenkedés, a másokat saját szánandó szintjükre lecibálás lakosságiig egyre kevésbé díjazott görcsös igekeretek mögött, s mivel ez kóros tünet, illenék és taktikusabb lenne azt így is felfogni az ellenoldalon. Az emelt szóra nem emelt szóval, hanem nagyjából úgy válaszolni, ahogy az ápoló a pszichésen megbillenthet szokott. Talán mégis az egyik legfontosabb feladat a mostani munkabíró, energikus harmincasok, negyvenesek megnyerése, helyzetbe hozása. Ez ugyanis a társadalmi derékhad. Nem, egyáltalán nem mondható, hogy a Fidesz - Magyar Polgári Párt vezette kormány ezt a társadalmi réteget már teljességgel meghódította - benne még sok apolitikus, gyanakvó, fásult gyalogpolgár található de erre irányuló törekvései - esélyei azért jobbak, mint a „tapasztalt véneké”. Az idő nekik dolgozhat, s ha mellé majd a hárommilliónyi nyugdíjast is megfelelő időben félreérthetetlen gesztussal illetik, ha a mostani ciklusnak a hátralévő részében szarvashibákat nem csinálnak - ha az idő is nekik dolgozik —, 2002-ben elejét vehetik egy újabb protest szavazásnak. Ám ha mégsem, abból sem következik törvényszerűen a ’94-es „földcsuszamlás” megismétlődése. Az igazi, a jól kiegyensúlyozott kormányzás persze az, ha abban majd’ minden felnőtt korosztály reprezentálva van. Objektív okok folytán erre most - és még egy darabig - csak módjával van lehetőség. Kár lenne tagadni, a rendszerváltás ezúttal valóban, kényszerűségből egyben társadalmi és hatalmi nemzedékváltással is kiegészül, sőt a most berendezkedő legpotensebb nemzedék is már a tarkóján érzi a következő leheletét. Az utóbbiakat akár gyanakodva is mustrálgathatjuk, hiszen minden korábbi nemzedéknél kevesebb illúzióval és annál több gyanakvással, pragmatizmussal készülődnek majdani jussuk birtokba vételére. Képletesen szólva: napjainkban őrmestereknek kell olykor kenyérzsákjukból előcibálni a marsallbotot. Ez óhatatlanul zökkenőkkel, melléfogásokkal, átmeneti tévutakkal és némi arroganciával is együtt jár, de történelmünk korábbi szakaszaiban is volt már gyakran ilyesmi. Tempósan vénülő csekélységem a második évezred küszöbén bizakodva üdvözli a palira már sokkal nehezebben vehető újak nyomulását, és nem minden empátia nélkül szemléli minap még vezérkedett kortársai múlttá sápadását. Lepergett Gyula vitéz homokórája, és Magyar Bálint immár véglegesen a Héttorony foglya... Szabó Sándor Lepergett homokórák / Újak és múlttá sápadók Én nem tudom, mit szólna Aczél György a három „T”, a támogatás, tűrés, tiltás nagymestere, ha látná a jelenlegi könyvpiacot, filmkínálatot és a különböző tévéadók „családi” moziprogramját. Valószínűleg nem önmagát, nem is a munkásmozgalmat okolná a jól szabályozott sznobszocialista kultúrát felváltó és visszájára fordító híres amerikai bestsellerek, thrillerek és akciófilmek áradatáért, ami ma a magyar kultúrfolyam fősodrát jelenti. Pedig kétségkívül a gondos aczéli kultúrdiéta is az egyik oka annak, hogy a jelenlegi magyar közönség válogatás nélkül mindent „zabál”, a fogyasztói igényekre „kényes” tévé- és könyvkiadók pedig bőségesen szállítják a zabálnivalót a nézettség és olvasottsági index kedvéért, amely a hirdetési siker egyetlen fokmérője. A magam részéről - bár ismerem a magyar könyvkiadásnak a „komoly” irodalom pártfogásával szerzett érdemeit - most a magyarított amerikai sikerlistás könyvekről szólnék néhány szót, azokról, amelyek az ötvenes évek kultúrájából vett példákkal élve Az acélt megedzik, Az ifjú gárda és a Távol Moszkvától helyébe léptek. Ezek a könyvek a nagyvilágban több millió példányban kelnek el. Magyarországon - egy nemrégiben közzétett felmérés szerint - húsz-harmincezer fogy belőlük. Úgy mondhatnám, korunk bűnügyi sikerkönyveit a borzalmak borzalmas egyhangúsága jellemzi. Ez a professzionális irodalom egysíkú és egyirányú, variációkat csak a legspeciálisabb értelemben tartalmaz, mégpedig abban, hogy a Én nem tudom... (Mi van a sikerlistán) pszichopata sorozatgyilkos áldozatait miféle technikával öli meg és miféle stigmával ékesíti. Ezek a variációk például ilyesfélék: levágott fej a gigánál a nagylábujjra húzva. Levágott láb mintegy designként a megskalpolt koponyára helyezve. Lábak a karok helyére varrva és megfordítva. Aki az ilyesmit szereti, ennél fondorlatosabb módszerekről is olvashat. Mindez természetesen csak külső, formai jegy, mögötte pszichológiai meggondolások állanak. Ezek szerint Amerikában, a keleti és nyugati parton is oly gyakori pszichopata sorozatgyilkos sérült lélek. Sérülését gyermekkorában szerezte, szexuális zaklatás révén. Eme szexuális zaklatást kizárólag fehér, protestáns, republikánus szülők művelik, esetleg suttyomban vallásos túlbuzgóságba esett nagybácsik vagy nevelőotthoni (gyermekkorukban szintén zaklatott) felügyelők. A bántalmazott gyermekből a korai szexuális szörnyűség természetes reakciót vált ki, amely először állatok kínzásában testesül meg, majd a személyiség végzetes torzulásához vezet. A sorozatgyilkos tulajdonképpen áldozat. (Általában belső isteni hang szólítására gyilkol. Azt hiszi, hogy konzervatív égi nemezist képvisel.) De van egy sajátságos célja is: a könyv főhősnőjének szadista módon való lemészárlása, ami általában a szerelmi szenvedéllyel azonosul. Ettől a gyilkos kedvét az sem veszi el, hogy számos könyv tanúsága szerint a legintelligensebb tömegöldöklőnek sem sikerült a főhősnőt elpusztítania. A sorozatgyilkos számos jellemhibája ellenére zseniális. Tervei tökéletesek, tettei precízek. A rendőrség tehetetlenül áll vele szemben. Egy személy kivételével: az elvált, többszörösen liberális, a kéjgyilkosságon kívül minden másságot toleráló, általában a volt felesége által nevelt leánygyermekét szerető, de elhanyagoló, kissé deviáns, de aranyszívű rendőrtiszt, aki a szexuálisan egyébként kissé kiéhezett, de ezt jól tűrő főhősnőhöz ugyanolyan ambivalens érzésekkel viszonyul, mint a sorozatgyilkos. Csak ő heteroszexuálisan potens, míg szegény gyilkossal ezen a téren is alapvető problémák vannak, bár külsőleg férfias jelenség. Eme könyvekben, a Távol Moszkvától felfogásával ellentétben, az izgalmas cselekményt gyakorta szexuális produkciók és évődések szakítják meg, biztosítván bennünket arról, hogy a keleti és nyugati parti, liberális, másságtisztelő férfiak és hölgyek egészséges, holmi szolid attrakcióktól sem visszariadó nemi tevékenységre vágynak. Hát persze hogy ez a szerencsétlen pszichopatát különösképpen felingerli. Végül Los Angelesben és New Yorkban egyaránt győz az igazság és a jóság a ferdeség felett, a sorozatgyilkos általában elmegyógyintézetbe kerül, hogy onnan a következő regény idejére kiszabadulhasson. Hogy távol Los Angelestől mi történik a bezselleresített amerikai társadalomban, én nem tudom. Kristóf Attila Nézőpont 7 1 Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Hess, madár! „Az élet szép. Te néked magyarázzam?” kérdi a vesztőhelyen a bakó a halálraítélt szépasszonytól Heltai Jenő elbűvölő színjátékában, A néma leventében, és - ahogyan az a meséhez és a harmonikus életfilozófiát valló szerzőhöz is illik - a történet végére bizonyítást nyer, hogy az élet csakugyan szép. De mennyire! Századunk, ez a zűrzavaros, botrányos és bombasztikus XX. is szép, magyaráznám sokaknak, életreítélteknek, hóhéroknak és ártatlanoknak egyaránt, és nem is csak a mesék, hanem a valóság talaján állva. Nem aratnék sikert e szöveggel. Mostanság az elbúcsúztatásra váró század szidalmazásának a divatja járja. Hogy ilyen rettenetes, kegyetlen, véres, hazug, kiszámíthatatlan és ostoba kor nem volt sohasem - ezt hallani, olvasni szinte mindenütt. Sajátságosan éppen azoktól, akik kedvezményezettjei voltak e komák. Szép pályát futhattak be, alkothattak, megbecsülésével vette körül őket a világ, nevüket az egekig röpítette a hírnév, miközben a tehetség dolgában náluk semmivel sem kisebb és szegényebb kor- és pályatársak fogságot szenvedtek, másodrendű állampolgárként tiltások és tűrések között tengették napjaikat. Tudom én is, persze hogy tudom, hosszú és szörnyűséges a XX. század bűnlajstroma: világháborúk, népirtások, katasztrofális tudományos és politikai kudarcok szabdalták szét e száz esztendőt, de hogy mégis megmaradt a világ és benne a szívünknek oly kedves vén Európa, az főleg annak köszönhető, hogy minden bajból, nyomorúságból fel tudott tápászkodni az élet szépségére, s nem a csúfságokra figyelő emberiség. Életkoromnál fogva csak filmekből, irodalmi alkotásokból, statisztikai jelentésekből és családi legendáriumokból ismerem a világháborúk utáni évek mámoros lendületét. Azt az eszmékre és politikai körülményekre fittyet hányó nagy akaratot, amely mindig és mindenáron újjá akarta építeni s be akarta népesíteni a lerombolt, az elárvult világot. Arról nem ír a história és nemigen beszélnek a műalkotások sem, hogy ott kuvikoltak-e a dolgos élnivágyók fölött a vészmadarak. (Igazán nagy bajokat átvészelvén talán meg sem hallották őket az emberek, ha voltak egyáltalán.) Most nincs viszszafordíthatatlanul nagy fenyegetettségnek kitéve a földgolyó, azon a féltekén pedig, ahol mi élünk, több jogunk és okunk is van a derűs bizakodásra, mint elődeinknek bármikor. Hiszen megadatott, hogy kezünkben tartjuk a sorsunkat. Függetlenül és viszonylag szabadon. Kukorémek vijjogják mégis fölöttünk, közöttünk, hogy minden, amit mögöttünk hagyunk, kárhozatos, szégyenletes, sötét. Ha sokat mondják, ha hangosan sivítják, el is hiszi az ember, hogy csak rettenetet szült a boldogtalan kor, amelyben élnünk adatott, és még akkor is hatalmába keríti a búskomorság, ha különben van szeme meglátni a szépet, lelke fölfogni a nemeset. Olykor azt hiszem, ez is a célja a század bűneit - csakis a bűneit - sirató „asszonyok” kórusának: depresszióba kergetni azt is, aki örülni tud a gyönyörű műalkotásnak, a tisztes gyarapodásnak, az okosan tervező ifjúságnak, a gyermekek mosolyának, a januári hóvirágnak, az iparkodó polgárnak, a messzire tekintő tudásnak a jó (ritka) győzelmének a rosszán... Aki sötéten lát, kishitű, s tervezni, serénykedni képtelen, pesszimista emberekkel lehetetlen építkezni. Tovább építeni a tíz esztendővel ezelőtt rendszerváltozás néven elindított értelmes jövőt csak realista módjára derűs, a jót és a rosszat egyaránt számon tartó közösségben lehet. Siránkozó „vénségek”, defetista kedélybetegek gyűrűjében meghal minden remény és igyekezet. Nem hurráoptimizmust, nem is a történelmi valóság megtagadását várná az ember azoktól a „bátraktól”, akik mostanában, a 2000. év bűvkörében a XX. század (szubjektív) értékelésébe fognak. Nem, csak egy kis méltányosságot, annyit legalább, amennyi minden nagy formátumú elköltözöttnek kijár, az érdemeit is sorolják, ne csak a vétkeit! Sajnos eléggé közelről ismerjük azt a hatást, amit a tömegek lelkében a csak és kizárólag a negatívumokról tudomást vevő, azokat kongató hírharangok keltenek. Tíz éve a rendszerváltozás boldog örömét is ők feketítették be. (Egyszer talán majd kiderítik bölcs utódaink, mekkora volt a szerepük a felemásra formálódott rendszerváltozásban a hivatásos rosszkedvgyártóknak.) Most, a század- és ezredforduló égboltján is ők takarják el a tekintetek elől a napot. Tíz éve se mersze, se gyakorlata nem volt a társadalomnak, hogy azt mondja nekik - Arany János után szabadon - Hess, madár! Merszünk most már csak-csak volna, de gyakorlatunk? Lőcsei Gabriella Magyar Vmor Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: KORMOS VALÉRIA Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztőségvezető: Wintermantel István Vezető publicista: Lőcsei Gabriella Szerkesztők: Győri Margit, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Róna Katalin (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. __________Telefon: 459-0500, telefax: 359-0651____________ Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: BÁNYÁSZ PÉTER vezérigazgató Terjesztési igazgató: Csóry György Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:349-1580 Előfizetési díj: egy évre 15 384 forint, fél évre 7692 forint, negyedévre 3846 forint, egy hónapra 1282 forint. Kedvezményes előfizetési díj a kiadóban magánszemélyeknek: egy évre 13 384 forint, fél évre 6692 forint, negyedévre 3346 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., telefon/fax: 0036 201-8891. E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: level@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133—185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu