Magyar Nemzet, 2000. február (63. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-14 / 37. szám

6 Magyar VmM ­ Amióta megtörtént, csak járok fel-alá a lakásban, mint egy eszelős. „Bele ne őrülj már”, mondja a menyasszonyom, mire én: „De hát elvették tőlem a Ti­szát a rohadékok, a Tiszát, az eddigi életemet!” Mint ahogy tőlük is. Itt minden a Tiszából épült. Honnan lesz itt pénz pél­dául új templomra? - Mezőkö­vesden hajtunk át éppen; kísé­rőm az út mentén emelkedő, kéttornyos, vörös téglás épület felé mutat. - A Tisza-tó mentén az idegenforgalomból épült ki a környék, abból élt meg a vállal­kozó, abból szedte az adót az önkormányzat, s a folyóból hor­gászta ki a mindennapi betevőt a szegény ember is... Érsek Zsolt, Tisza menti te­lek- és háztulajdonos aggodal­mát a folyó mentén élő emberek félelme csak növeli: úgy érzik, tönkrement az egzisztenciájuk, és hogy senki sem fogja kártala­nítani őket. És abban, ami tör­tént, hibás a magyar állam is. Eddig is hozott a folyó minden­félét, mondjuk­­ csersavat, trá­gyalevet, habosodott a teteje, és olykor bűzlött, mint a pöce - mégsem néztek utána, mi is jön át Romániából.­­ Itt januártól januárig tartott az üzem. Mikor nyár végén, sza­badságuk végeztével elvonultak a magyarok, megjelentek az oszt­rákok, s maradtak akár a tél vé­géig is. A környéken egymást érik a horgászboltok, a büfék, a fagyizók, s a benzinkutak. Ha be­fuccsol az idegenforgalom, annyi nekik, mint ahogy annyi azoknak is, akik a tiszai hal szállításából, terítéséből, árusításából éltek. A változás legalább egymillió em­bert érint. Kiszámolta ezt már va­laki? - kérdi Zsolt. A vázoltakat Papp Tamás fa­lusi turizmusból élő vállalkozó is igazolja: a negyvenes éveinek közepe felé járó férfi iparengedé­lye csónakkölcsönzésre és szál­lásadásra szól, folyékonyan be­szél németül, tíz-tizenkét osztrák csoportot horgásztatott a vízen évente. És most? Épp a héten mondta vissza az első osztrák vendégét.­­ Tegnap érdeklődött mobil­­telefonon: „Na, was ist los bei Ihr?”, de mit felelhettem volna? Mondtam, hogy semmi­ ne is jöj­jön, úgysem talál halat. Nem akarta elhinni - nevét keserűen. Az osztrák vendég pedig jó ven­dég. Ha megkapja, amit elvár, még borravalót is ad, és jövőre is visszajön. És akkor már nem Ausztriában vásárolja meg a hor­gászathoz szükséges kiegészítő kellékeket, hanem itt, a Tisza-tó környékén, ahol még mindig ol­csóbb, mint odahaza. Pedig egy­­egy komolyabb felszerelésért idehaza is elkérnek húsz-har­­mincezer forintot. Végighajtunk a gáton, majd gumicsizmát húzunk, s a tisza­­valki ártéren átvágva beballa­gunk egészen a hajózócsatorná­ig. A zsilip előtt két csónak ha­lad a part menti vízben; munka­ruhát viselő férfiak törik evező­vel a jeget. Mackótermetű, pofa­szakállas férfi lép partra az egyikből; gumicsizmát, katonai zubbonyt és basabellsapkát vi­sel­­ő Sárvári Zsolt, a tiszabábolnai panzió tulajdono­sa. Egykettőre fellángolnak az indulatok: Zsolt szerint a folyó nem pusztult ki teljesen, Tamás szerint minden kihalt belőle, még a szúnyoglárva is! Meg ké­ne várni a jelentést, egyelőre el­lentmondásosak a hírek, mondja Zsolt, s ahogy mondja, a Sza­mos fölött nem pusztult ki telje­sen a víz, maradt kérész is, két hét múlva lehet jönni próbahalá­szatra. - A fürdőkádon kívül sehon­nan sem foghatsz itt halat, nem érted meg?! - kiabálja Tamás. - Miért, ellenőrizted, hogy maradt-e kérész? Ha megmaradt, lesz mit enniük a halaknak, s lesz másik élet is! - üvölti vissza Zsolt. - Nekünk bíznunk kell, propagandát csinálni, hogy néz­zétek, gyerekek, nem halt ki tel­jesen a folyó, él, mozog! Három éve nem horgásztam, de az idén kijövök ide, a legtöbb időmet ez­zel töltöm! Akár már most mer­nék inni belőle! Azt sulykoljátok az emberek agyába, hogy ez itt pöcegödör?! Hát nem! Úgy terelik távolabb egymás­tól a két vitázót. - Tipikus reakció - mondja keserűen Tamás valamivel ké­sőbb. - Az itteni vállalkozók mind hazabeszélnek, mert kizá­rólag a folyóból éltek, még jó, hogy azt mondják, „Nem történt semmi, jöjjetek, gyerekek”, de ha egyszer nem így van! A cián nem olyan, mint a szörp; nem hígul, csak vegyül, a koncentrációja na­gyon lassan csökken. Ez a felhő gyilkolni fog még a Fekete-ten­gerben is! A rohadt életbe, ez olyan, mintha atombombát dob­tak volna a paradicsomra! - A másik tényező a dolog pszichológiája - magyarázza Ér­sek Zsolt is. - A vízi ember el­képzelhetetlennek tartja, hogy nincs hal a Tiszában. Itt nőtt fel, eddig mindig volt hal a vízben, hát most is lesz, gondolja­­ és nem bírja felfogni, hogy nem lesz, nincs! Jó, ha az élővilág tíz százaléka megmaradt. A Tisza felső folyása, a Szamos fölött olyan gyors, hogy abban nem marad meg hal, maximum planktont és moszatot sodorhat idáig a víz... A poroszlói Gréti büfé tulaj­donosa sincs rózsás kedvében. Két héttel ezelőtt kezdődött az üzem, mondja, és akkora volt a forgalom, hogy azon kezdtek gondolkodni: fél hat helyett ötkor nyitnak. - Egerből, Miskolcról, Debrecenből, az egész Dunántúl­ról érkező vendégeim voltak - mondja a tulajdonos. Ha esett, ha fújt, eddig minden vasárnap dél­előtt megjelent itt két idősebb úr Nyíregyházáról. Ezen a héten már nem láttam őket... - Bezár­ni még ugyan nem kell, a büfét eltartja a helyi kereslet, de mini­mum harmincszázalékos bevé­telkieséssel számol. Ő még sze­rencsés, de Poroszlón legalább­­ötven vállalkozás élt közvetlenül a halászatból, nem is beszélve a másodlagosan kapcsolódó szol­gáltatásokról... Ugyanez a helyzet Sarudon is. Újonnan épült kőházak, „Zimmer frei” táblák végig az út mentén. - Egy ilyen épület minimum két-há­­rommillió forintot ért eddig; most jó, ha négy-ötszázezer forintért el lehetne adni őket, úgy, mint tizen­két évvel ezelőtt, mikor kezdett fellendülni a környék - morogja sötéten Tamás. Az ingatlanok ára ötödére zuhant vissza; nem kell senkinek a kiadó szoba, ami eddig biztos jövedelmet nyújtott: fejen­ként ezer-ezerötszáz forintot kér­tek el egy éjszakára; a panziókban egy hét ezerötszáz schillingbe ke­rült­­ legálisan. A Tiszából kivett illegális jövedelem ugyanis felbe­csülhetetlen. A környékbeliek sze­rint házak épültek a Tisza mentén rabsi­olásból, azt a csapást mégis elbírta a folyó. A feketén kínált halra egyaránt vevő volt a panzió­tulajdonos, a halkereskedő, meg mindaz, aki szerette a halászlevet. A tiszai hal eljutott Pestre és a Ba­latonra is - ahol persze ottani hal­ként szolgálták fel. És most, ahogy Veres László, a Tisza-tavi halőrök legendásan szigorú főnö­ke Dinnyésháton elmondja, az el­keseredettebbje még mindig ké­pes elvinni a mérgezett halat. A mezőkövesdi kapitányságon már több eljárást is kellett indítani, szabálysértés miatt.­­ Pedig ha komolyan veszem a veszélyeztetés fogalmát, akár még bűnvádi eljárást is lehetne indítani ellenük. Ha sikerül haza­vinniük, lepikkelyezniük és lefa­gyasztaniuk egy időre, nincs az a hatóság, amelyik megmondja, nyáron honnan bukkantak fel ezek a halak mondjuk a Balaton­nál. Ha valaki megkóstolja, amit ezekből készítettek, akkor lehet csak igazán elmondani, hogy mé­regerős halászlevet evett... - ecseteli Veres László, miközben a háta mögött a parton a polgári védelem lúgos fertőtlenítő oldatot locsol szét a parton. A halőrök főnöke szerint két­ségbeesésre nincs ok. A tározóba nem jutott be a méreg, és tavaly negyvenmillió forintért telepítet­tek ide és a holtágakba a tiszai nyurgapontyot, egynyaras pon­tyot, kétszáz-kétszázezer példány süllőt, busát, harcsát, hatvanöt mázsa compót; ezenkívül azon­nal kiadták a teljes halászati és horgászati tilalmat. - Május-jú­nius előtt nem is igazán oldjuk fel. Ennyi idő kell, míg a fennha­tóságunk alá tartozó negyven ki­lométeres szakaszt és a tározót ellenőrizzük, s a mintákat kiérté­keljük - jósolja. - Korai még te­metni a folyót. Az igazság úgyis csak akkor derül ki végérvénye­sen, ha levonulnak a tavaszi árvizek, felfrissül a folyó, és ra­darral végigpásztázzák a medret. - Addig is inkább azon kéne gondolkodni, hogyan tudunk se­gíteni - veszi vissza a szót Érsek Zsolt. - Rengeteg sportoló, szí­nész, művész él itt a Tisza men­tén, és kaptak annyit ettől a hely­től, hogy saját pénzükkel beszáll­janak mondjuk az újratelepítés költségeibe, ha valaki esetleg nyitna egy bankszámlát erre a célra. A magam részéről átutal­nék egy kisebb összeget... A víz partján álló utolsó kon­téner színültig tele óriási, szür­­késbarna haltetemekkel: busák, nyurgák, süllők. A legnagyobb három méter hosszú, meglehet vagy ötven kiló. Némelyik test még meg-megrándul, pedig a konténer itt áll már egy napja. - Hány mázsa fér bele? - kérdem az egyik munkástól. - Nyolcvan — feleli - , és ez csak az egyik. Elvittünk innen vagy egy tucatot. Regényi Huba Kétségbeesett halászok, megroppant egzisztenciák a Tisza-tó körül Atombomba a paradicsomra? A szakemberek szerint legkorábban nyár elejére készül el az összesített kárfelmérés mti-fotó - K. szabó Sándor i * Pájszer, bugazsák, pisztolynak látszó tárgy: rendőrmúzeum a Keletinél Ahonnan nem lehet érzéketlenül távozni Fa­irbódéban posztól a bejáratnál egy közeg. Megkérdezném, jó helyen já­­rok-e, de elakadok a mondat felénél: a rendőr műanyagból van. Szabályos egyenruha, álmatag arckifejezés. Hosszú szempillái, finom vonásai árul­ják el: kirakati hölgy volt valamikor. Mosonyi utcai rendőrkapitányság, egy­kor a lovas­ laktanya, jelenleg a Bűn­ügyi és Rendőrség-történeti Múzeum bejárata. A fiatal, tíz hónapos rendőrmúzeum igen sikeres, az innen körülhordozott vándorkiállítást a karácsonyi ünnepek előtt mintegy negyedmillióan nézték meg szerte az országban. Kalanovics László nyugdíjas ezredes, tárlatvezető fogad és kalauzol. A rendőrségi feladatokat alig két­­háromszáz éve még kapuőrök, éjjeli­őrök látták el a városokban. A múzeum legrégebbi darabjai körülbelül százöt­ven évesek. A vitrinben finom acélból készült, harminccentis Mannlicher szu­rony, felette fa- borítású csappantyús, elöl töltős mordály. Kiegészítésképpen ezüstlapos, veretes válltáska, lőpor és töltény tárolására való. A ruházat zsinó­­ros, huszáros-hajdús, de már kék. Fé­nyes bőrcsizma és csákó jár hozzá. Odébb néhány fogolytartói kellék árulkodik a korabeli őrizetesek sorsáról. A bilincs vastag, széles, fekete vas, hoz­zá képest szinte vicc a mai „karperec”. Van itt fagolyós lánc vastüskékkel, az egykori áristomban szigorításhoz hasz­nálhatták. Itt van elhelyezve - minden kegyeleti igény nélkül - két megsárgult koponyatető is, rajtuk kimódolt, cirkal­mas betűkkel: „Rózsa Sándor. Rabló­­gyilkos. Élt hatvanöt évet.”, és „Rózsa András. Sándor öccse, rablógyilkos.” Századforduló: feltűnik a kakastoll bokréta a csákón. Tekintetes, fess csend­őrtisztek, csizmaverő karddal az oldalu­kon. Rast-Gasser forgótáras pisztoly. Uramöcsém, urambátyám. A Magyar Királyi Csendőrségnek véget vet a kö­vetkező kiállítási blokk: a Vörös Őrség megalakulása. Piros karszalag: „Önkén­tes Őrezred”. Szurony, revolver. Kiált­vány: a Vörös Őrség kis kátéja. „Mi volt eddig a rendőr? Kizsákmányolt szegény ember. Mi most? Dolgozó testvéreit vé­delmező hazafi. Ki ellen harcol? A tőké­sek ellen. Mi a tőke? A dolgozók vissza­tartott munkabére. Van-e különbség tő­kés és tőkés között? Nincs.” Odébb egy elegáns dicsérő okirat, már a két háború közötti időből: „Nagy 14 Imre rendőrt behatoló tolvaj elfogá­sának alkalmával tanúsított kiválóan éber és ügyes eljárásáért megdicsérem, rendőrfőkapitány.” A rendőrség jó né­hányszor intézett politikai ügyeket, sőt a második háborúban Kassát védte az el­lenségtől. A negyvenes években bel­ügyminiszteri rendeletre rendőrök osz­latták fel Szálasi Ferenc pártját. Rohamrendőrsisak feketére festett fémből, áramvonalas, poroszos hangu­latú, homlokán, fejtetőjén díszítés. Egyenruháinkra minden kor és nép, amely történelmünkbe hatolt, jelet ra­kott. A hatalmas háttérfotón Horthy egy partin. A vitrinben elegáns, marokba si­muló Frommel öntöltő pisztoly. Kul­csos rézbilincs. Bojtos kardpánt: a rend­őrségben nem nemesem­per is kardot köthetett. Oklevél: „Szabó 3 Mihálynak. Önt a Magyar Királyi Rendőrség őrszemély­zetének állományába próbarendőrré felveszem.” Alább igazolvány arról, hogy Szabó 3. Mihály próbarendőr nagyszülőkig visszamenően tiszta ke­resztény származású. A teremben fönt, közben az összes magyar belügyminisz­ter fényképe. Miközben továbbhaladunk a két há­ború közti kiemelkedő bűntények felé, el kell mennünk egy régimódi, odaha­­salós rendőrségi sorozatvető mellett. A falon Az Est korabeli tudósítása a madocsai rémről. Mellette a cinkotai bádogosmester iszonyú tette: hét fiatal nőt fojtott meg és helyezett lecinezett bádoghordókba az udvarán. Fénykép a mumifikálódott tetemekről. A tettes megszökött, aztán felszívta a háború. Odébb fémtokos rendőrigazolvány. Az új eskü szövege: „...ha eskümet megszegem s a törvényeket megsértem, sújtson a Magyar Népköztársaság törvé­nye és dolgozó népünk megvetése.” A rendőröltözet egyre puritánabb, a téli változat átvesz a kozákoktól némi med­vejelleget. A piros terembe vezet az út, pártál­lami relikviák közé. A rendőrőrsök iro­dáiból begyűjtött festmények: Marx-Engels-Lenin, a kommunizmus szentháromsága. Vörösréz kisplasztika: vállas, durván szép arcú rendőrnő (újko­ri parasztmadonna), militarizált ruháza­tú gyermekével (úttörő). Békeharc. Gu­­mibot-történelem: kis tömegoszlató rö­vid markolattal, hajlékony, virgonc mű­anyag „dádával” a végén. A bikacsök utóda: hosszú, tömör gumihenger, nyél­be rejtett könnygázspray-vel. Odébb az Ifjú Gárda „dögös szerelése”. A kriminalisztikai kiállítást maga Kántor nyitja. Fülét hegyezve áll a le­gendás rendőrkutya, mögötte simogatás elleni tábla: „Vigyázat! Méreggel pre­parálva!”. Szemben a tévében Csupati őrmester kalandjai, végtelenítve. Mö­götte bokszokban a tipikus és kiemelke­dő bűncselekmények bemutatása, bolti és piaci lopásoktól a csempészeten, or­gazdaságon át a fali telefonkészülékek fosztogatásáig és a bankrablásig. A bűn­elkövetők fekete csíkkal a szemük he­lyén, bilincsükön vezetőszíjjal rekonst­ruálnak. Kiállítva a kellékek: pájszer, bugazsák, pisztolynak látszó tárgy. A bankrablásbokszban elhelyezett tábla értesíti a látogatót, hogy a Whiskyst bemutató sorozat még nem állítható ki, mert csak az ügyészség által lezárt ese­teket mutathatja be a múzeum. Átellenben az emberölési módoza­tokat felvonultató fényképek és tárgyak. Csecsemőgyilkosságok, rablógyilkossá­gok, perverz csonkítások, a hihetetlen, feneketlen emberi aljasság dokumentu­mai. A terem végében színpad, a színpa­don hetvenes évekbeli panelszobabelső, a gépi perzsán hason fekvő áldozat (feji oldalon vértócsával), szekrényajtók nyitva, teli hamutartó. A helyiségben műanyag rendőrök helyszínelnek. A tár­latvezető elmondta: a rendőriskolák di­ákjai rendszeresen járnak ide tanulni. A terem túlvégén az a tárlat, amely vándorkiállításként az országot járja: a drog világa. Hogyan csempészik a dro­got? Cipőtalpban, autó alján, pótkerék­ben, intimbetétben, bélrendszerben. Hogy néz ki? A kokain úgy, mint a por­cukor, a marihuána úgy, mint a vadken­der, a hasis úgy, mint az összekapart légyürülék. Hogyan termesztik a mari­huánát? Mit okoz? Hogyan lehet a dro­got elkerülni, illetve a fogyasztást abba­hagyni? Szerdánként és szombatonként szakemberek tartanak előadásokat, és a tárlatvezetők kis tégelyekben igazi kábí­tószert mutatnak az érdeklődőknek. Sá­gi Zoltán, a múzeum vezetője szerint több kábítószer-problémával küzdő fia­tal kért már itt tanácsot a szociális mun­kásoktól. A diszkrét beszélgetésekre kü­lön elfüggönyözött helyiség szolgál. Nagyobb általános iskolás, illetve köz s­zépiskolás csoportok is felkeresik a ki­állítást. Sági Zoltán tárgyalásokat folytat az FBI magyarországi képviselőjével, hogy a múzeum az ő anyagukból is ki­állíthasson. Egy másik terv szerint a rendőrnapra olyan kiállítás állna össze, amelynek főszereplői rendőröket alakító színészek. A fakabátban ácsorgó férfi-egyenru­hás hölgyrendőrt - a búcsúzásnál tudom meg - a szomszéd házmester kezdemé­nyezésére Gézának nevezték el. Néha rászólnak, mert nem pucolja a bakan­csát. Géza meg csak áll. Nem fogja szi­tok, nem fogja az idő. Szolgál, véd. Áll a vártán. Balavány György Hazai tudósítás 2000. február 14., hétfő

Next