Magyar Nemzet, 2000. február (63. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-23 / 45. szám

Meg kellett hát ismerkednünk a ciánzuhataggal is. Legnagyobb ámulatunkra, mintha a semmi­ből jönne (de nem a semmiből jött, máshonnan érkezett), hul­lócsillagként csapott le egy min­dennapi életét élő, mit sem sejtő tájra. Ez a ciánzuhatag a gyűlö­let kitörése volt. A vegytiszta gyűlöleté, úgy, amint azt, sajnos (magam is sajnálom, hogy ezt kell mondanom), csupán a tudo­mányon alapuló technológia ké­pes előállítani: az a technológia, amely mindig úgy tesz, mintha nem tudná, mit csinál. „Mikor az harmadik Angyal trombitált válna, leesik az égről egy nagy csillag, mely ég vala, mint egy szövétnek, és esik az folyóvizeknek harmad részére, és az vizeknek forrásira. Az csil­lagnak neve pedig üröm. Változik azért az folyóvizeknek harmadrésze ürömmé, és sok emberek meghalának az víztől, hogy keserűkké lettek válna.” így írja a Jelenések könyve. Egyelőre még csak a halak halának meg, és a kagylók és csigák meg a rétisasok, a vid­rák, az őzek és mindenféle pará­nyi lények. Nem metaforikusan értem, amit mondok, hanem szó sze­rint. A cián, abban a tömény­ségben és tömegben, ahogyan meg kellett ismerkednünk vele, maga a gyűlölet. Tudom, ez eretnek beszéd, ez az, ami a mai tudományos közvélekedésbe nem fér bele. De mindaddig, amíg nem vagyunk képesek az értelmünkkel is belátni, hogy a fizikai jelenségeknek is, minden emberi véleménytől függetlenül is, esztétikai, morális,­sőt vallási jelentésük is van, önmagukban véve, ki leszünk szolgáltatva az önmagát értéksemlegesnek val­ló technika és tudomány tébo­lyának, amelynek az értéksem­legességről vallott nézete maga is már a legsúlyosabb skizofré­nia jele, mintha bizony a dol­gokról le lehetne választani a (A szerző író, festőművész; a beszéd a Kossuth téren, a 2000. február 20-i gyászdemonstráción hangzott el.) színt és a hangot, az illatot vagy a hidrogéncianid maró bűzét, a jót és a rosszat. Amíg a dolgok szívéig el nem érünk, mindig meg fogják tudni magyarázni nekünk, a módszer jó, csak em­beri mulasztás okozta a bajt, míg kietlen és üres nem lesz új­ra a Föld. Ahol ciánmocsarakat telepítenek, mint Nagybányánál az Aurul Rt. és az Esmeralda Exploration, ott a gyűlölet ten­gerét akarják létrehozni. Nem is olyan nagyon tudat alatt. Eszem ágában sincs olyas­mit állítani, hogy ezt a gyűlöle­tet eleve nekünk, magyaroknak szánták; mintha eleve már a Ti­sza meggyilkolása lett volna a cél. A Földdel szembeni gyűlö­let vezérli azokat, nem is olyan nagyon tudat alatt, akik létre­hoznak egy ciántavat. Ez az a tudományosság, amely minden fejlettsége ellenére is - sőt ép­pen e fejlettsége miatt a szemmel látható (hát, ma még látható) evidenciákat semmibe véve a Föld kitüntetett hely vol­tát nem képes észrevenni, ha­nem erőnek erejével be akarja bizonyítani, a Föld csak ugyan­olyan égitest, mint a többi boly­gó, és addig nem is nyughatik, míg a Föld felszínét olyanná nem fogja változtatni, mint ami­lyen a Holdé vagy a Marsé. A napokban hallottam a rá­dióban a hírt, a tiszai agyagban élet nyomaira bukkantak. Ör­vendetes hír­ arra emlékeztet, mint amikor azt hitték, élet nyo­maira bukkantak a Marson. Kik mérgeznek kiket? Olva­som, a zazariak nagyon nem akarták ezt a ciánülepítőt, még élőláncot is alkottak ellene, mint mi, nem is olyan rég, a vízlépcsőrendszer ellen, Pesten és Budán. De hát hiába tiltakoz­tak. Azt hiszem, senkit sem ér­dekel, az élőláncot alkotók kö­zül ki volt román, ki volt ma­gyar. Olvasom, a Láposon s a Szamos erdélyi részén valószí­nűleg azért nem volt a tiszaihoz hasonlítható halpusztulás, mert úgysem nagyon voltak már ben­nük halak. Kik mérgezték meg a folyókat? Egy román bánya­­vállalat s az Esmeralda Explo­ration, Ausztráliából. Hogy ke­rült az ide? Elmentek az oro­szok, megjött az Esmeralda. Ol­vasom, először ki sem akarták nekik adni a ciánozási enge­délyt, de megjelent Virgil Ma­­gureanu úr, a román hírszerző szolgálat egykori igazgatója, és ez az út, hogy összevonjam a dolgokat, feleségül vette a kis Esmeraldát, vagy ő lett az apó­sa, egyre megy, mindjárt lett en­gedély. Pusztulnak a zazariak meg a nagybányaiak is, nem­csak a tiszai élet. A közös magyar-román múltnak ez a legújabb fejezete a magyar-román barátságnak alig­ha tett jót. Kétségbeesésünk és dühünk kiálthatna hangosabban is, mint ahogy kiált. Ők még ná­lunk is kevésbé boldogulnak az­zal a dögvésszel, amely ma a Földet sújtja. Az a méregzuha­­tag, amely egy barna patakon, aztán a Zazaron, aztán a Lápo­son, aztán a Szamoson, aztán a Tiszán lezúdult, mint a halál do­minójátéka, elképesztő technoló­giai viszonyokra utal. Igazából azonban egyetlen, nagy és szinte végtelen hatalmú ellenségünk van, az elvontság szelleme, nép­szerűbb nevén a Sátán. Ő az, aki nem lát semmi mást, csak a med­dőhányó salakjába rejtett aranyat - mint a népmesében. Elvont összefüggéseket lát csupán, fő­leg gazdasági összefüggéseket; az élet neki semmi. Rajtunk való hatalma jelenleg szinte teljes. Félreértettek, ha azt hiszik, a tu­domány ellen beszéltem, de­hogyis. Ám az emberi tudásnak, a tudománynak is, az élet szolgá­lólányává kell válnia. Nem vala­mely elvont életének, hanem a földi életének, úgy, amint isteni erők évmilliók­ alatt létrehozták. Ez pedig sok fáradozást kíván tőlünk is, bátorságot is, meg munkát is, és tanulnunk kell ma­gunknak is. S nem utolsósorban újra kell gondolnunk a magyar külpolitikát is. Nemcsak a folyók folydogálnak, fújhatott volna a szél is, Muhi felől. Karátson Gábor Kik mérgezik folyóinkat? A csillag neve üröm KÁROLYI ANDRÁS RAJZA * N­em csináltam belőle titkot, szá­momra a legnagyobb vers Juhász Gyula Tiszai csöndje. Tüzeket raknak az égi tanyák. S számomra ez a legszebb verssor. A mikrokozmosz és a makrokozmosz, a közeli kisvilág és a távoli végtelenség. Ez az egymásra szikráztatás Illyés versé­ben is ott van, az Egy mondatban. A kézközeli „kamara” és a csillagtávoli „Szahara”. Ezt a tiszai csöndet, örömömre, sze­rencsémre, én is megtapasztaltam. A Ti­sza és a Holt-Tisza partján nőttem fel. A Tiszában tanultam meg úszni. Tíz­éves lehettem, egy nálam idősebb úszó­lány tanítgatott. Sodort a víz, vitt a víz, mozgása közben kellett az úszótempókat tanulni. A víz és a kamaszlány simogatá­­sa bőrömön. S milyen jó a sodró, élő Tiszában a sodrással szemben úszni, az már igazi tu­domány. Minden erődet összeszedve úszol, s akkor is csak annyira jutsz, hogy egy helyben maradsz. Épp csak nem so­dor tova a víz. Gyönyörű lebegés. S a Tisza igazi ismerői. Voltak, akik szinte mutatványként, átgázoltak a vizen a túlpartra. Annyira ismerték a Tisza ho­mokos medrének minden homorulatát, domborulatát, hogy tudtak a víz alatti emelkedőről emelkedőre lépni. Átgázol­ták úgy a Tiszát, hogy legfeljebb mellig ért nekik a víz. S persze valamennyien ismertük az örvényeket. Az örvényeket ismerni kell, ez törvény. Ha nem akarjuk, hogy tölcsér­jük mélybe rántson bennünket. Gyermekszemmel a Tisza hősének láttam apámat is, aki télen átjárt a jége­n. Télen a város alatt nem volt híd, elbontot­ták, nem volt összefüggő jégtábla sem, amelyen járni szabadna. Bőrödzött a Ti­ rp. /rp/ • lisza/ laj­ sza, jégtáblákat úsztatott. De apám tudott valami törvényt, tudta, hogy a jégtáblák hol s hogyan állnak össze úttá a túlpartra, s átjárt rajtuk. A Holt-Tiszát is jól ismertem, nagy­apámnak ladikja volt, azzal jártam a vizet, s loptam a halászok varsájából halat. Té­len baltával léket vágtam, nagyapám ké­szítette korcsolyával korcsolyáztam. Volt, aki persze sokkal többet tudott nálam. Én már tiszavirágzást nem láttam. Leírásban olvasom csak, hogy fekete fel­hőt terített a Tisza fölé e virágzás. Az öreg halász tudományát is irigylem. Most kaptam tőle emlékül egy halászhálót, egy evezőt és egy hálónehezéket. A halászhá­lóval még, gondolom, az öreg halász nagyapjának a nagyapja dolgozott, sárga, szakadozott. Az evező apró kopásokkal tövéig kopott. Hány ezer, hány millió evezőmozdulat rághatta szét a fát, a lapá­tot, mire - ím, itt - csak a nyele maradt. A háló nehezéke pedig: lólábszárcsont. A vágóhídról hozták, és készítették ki az egykori halászok. Mert ez a lólábszár­csont nehezék fektette a legszebben a Ti­sza aljzatára a hálót, mondja a halász. Gondolom, azokat a húzóhálókat, ame­lyekkel a mélyen lakozó halak vermeit megkeresték. Elmentem ehhez a halászhoz halért. - Holnap gyere - mondta, és azt kérdezte, mi­lyen halat szeretnék? - Miért? - kérdeztem. - Mert oda vetem a varsát - felelte. S cso­dáltam tudományát, miért egyszeriben meg­­éreztem, ő lelát a víz mélyére. Tudja, melyik hal merre jár, merre él. Biztosan mindent tud a Tiszáról. Mindent megtanult, mire mil­liónyi evezőmozdulatával elkoptatta lapátját. Sose ettem volna, ha tőle nem kapok mámát és menyhalat. Mennyei csodákat. A mámát nem ismertem, később di­csértem neki. A máma a halászok hala -mondotta. Ennél több magyarázatul nem is kellett. Nekem a Tisza: ember. Férfi vagy nő, nem tudom. Fiatal vagy idős, nem tudom. Mikor melyik. Mikor milyen. Azért írtam róla: fehéringes folyó. Nekem a Tisza: ember. Megannyi tárgy emberarcot ölt, növényi tulajdonsá­gokat vesz fel. Az állatok is: embersze­­rűek tudnak lenni. S fordítva: az emberek, mint a tárgyak, észrevétlen, szép életet él­nek. Moccanatlanul, mint a kövek. A kő­béka lassan megy. A kőember lassan megy. Nem öregszik, halódik. Elporlik. Az állatok, ha en­berszerűek tudnak lenni, ha megszemélyesül tárgy, növény­zet és állat - hiszen a megszemélyesítés, a költészetnek is fegyvere! -, akkor fordít­va is igaz. Az emberek, néhanap állatok. Hűségesek, mint az állatok. Szótlanok, mint az állatok. Vagy egyszerűen, nyer­sen: állatok. Most úszik, araszol a cián fehéringes folyómon. Most nem is fehéringes, nem tudom, milyen színűre mocskolja a mé­reg. Most halódik a menyhal és a máma, halódik a legendás öregharcsa. Döglődik a naphal. Tüzeket raknak az égi tanyák. Egy lámpácska lángját és csil­lagok fényét egykor egy költő összemér­te. De a napfény ragyogását és a vízben ficánkoló kerek halacska pikkelyragyogá­sát is összemérte valaki, aki e halnak ne­vet adott: naphal. A teljes napfogyatkozás után számít­satok rá: teljes naphalfogyatkozás. Még nem beszéltem az öreg halásszal. Majd tőle fogom megtudni a teljes igazsá­got. És feleségétől, a halaskofától. Ők majd lehet, hogy megsiratják a nagybeteg Tiszát. Nektek csak hír. Pintér Lajos 2000. február 23., szerda Nézőpont Hayn Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: KORMOS VALÉRIA Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztőségvezető: Winterm­antel István Vezető publicista: Lőcsei Gabriella Szerkesztők: Győri Margit, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Róna Katalin (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. ___________Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651_____________ Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: BÁS­Ó JÁSZ PÉTER vezérigazgató Terjesztési igazgató: Csóry György Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500; telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:349-1580 Előfizetési díj: egy évre 15 384 forint, fél évre 7692 forint, negyedévre 3846 forint, egy hónapra 1282 forint. Kedvezményes előfizetési díj a kiadóban magánszemélyeknek: egy évre 13 384 forint, fél évre 6692 forint, negyedévre 3346 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6., telefon/fax: 0036­­ 201­ 8891. E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: level@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133-185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http:/www.observer.hu r*% It A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Népek vándorútján Európa védi kultúráját, jólétét és törvényes állapotait az illegális bevándorlóseregek ellen. Nem véletlenül építette ki az unió a „schengeni” jelzővel illetett határvédelmi rendszert. S nem véletle­nül várja el ennek kialakítását a tagjelöltektől, így hazánktól is. A követelmények úgynevezett első pillérébe került már korábban a schengeni előírásoknak megfelelő határvédelem, azaz addig nem lehet szó a tagjelölt ország csatlakozásáról, amíg ebbéli biztonsági szintje az uniós igényt hiánytalanul el nem éri. Hazánkban ez - a határőrség mai számításai szerint - 35 mil­liárd forintot emésztene fel. Összesen mintegy 1800 kilométeres határszakaszon kell fölépíteni a létesítményeket, s kialakítani a szervezeteket. Ehhez 12-14 ezer határőr szolgálatba állítása szük­ségeltetik, a mostani létszámnál húsz-harminc százalékkal na­gyobb őrzőállományt kell a védelmünkre - és Nyugat-Európa meg­óvására - felsorakoztatni. Ha úgy nézzük, hogy a nálunk gazda­gabb Ausztriának mindössze 1100 kilométeres „schengeni” határt kellett kialakítani csatlakozásakor, szembeötlő, hogy hazánk terhe­lése e tekintetben fölöttébb nagy. (Persze, ha a határkiépítésre szük­séges 35 milliárd forintot összehasonlítjuk a Nemzeti Bank bécsi leányvállalatának 85 milliárdos veszteségével, a költség eltörpül.) Mindamellett hazánknak nem elsősorban Nyugat-Európa, ha­nem legalább annyira önmaga védelmében kell alapos határőrize­tet kialakítania. Az embercsempészet ugyanis, amely Ázsiától a mi földrészünk nyugati feléig egymásba kapcsolódó láncolatokat ho­zott létre, a szervezett bűnözés alapiskolája. Sokan megvetik a ha­zájukból a jólét reményében elvándorló ázsiaiakat, ám ha felfigye­lünk arra, hogy milyen buzdításra indulnak útnak, megváltozhat a véleményünk. Miként a határőr felderítők napvilágra hozták: úgy­nevezett „utazási irodák” toborozzák a délkelet-ázsiai falvak la­kóit. A fényűző európai élet ígéretével bírják rá a tudatlanokat há­zuk eladására, és zsebelik be az ezután tőlük kapott pénzt az utazás legelején. A földje túrásából élő parasztnak eszébe sem jutna oda­­hagyni országát, ám a kéretlen reklám kedvet ébreszt benne a ki­vándorlásra. És a bűnbandák igyekeznek végrehajtani vállalásukat, hogy újabb és újabb pénzforrásokhoz jussanak. E bűnszervezetek idehaza jó érzésű fiatalok és munkanélküliek között találhatnak is ajánlkozót a szállításra, a gépkocsis „előfutásra”, vagy a „sétálta­­tásra”, azaz a határtól a buszig, a rejtekhelyig való kísérésre. Az embercsempészésre időnként „átáll” olyan bűnbanda is, amely más bűncselekményre, például drogterjesztésre, autólopásra szerveződött eredetileg. Ha e bűncselekményben sikert érnek el, egyre több és több „feladatot” vállalnak, egyre élénkebbé válik az „utazási irodák” hírverése az ázsiai falvakban. És a migráció mind tömegesebb lesz. A nyelvet nem ismerő, európai szakmunkákra képzetlen tömegek eltartása pedig még a nálunk jóval tehetősebb nyugati országokban is elviselhetetlen költségvetési teher. Nem beszélve az eltérő kultúrákból érkezett tömegek egymás mellett éléséből adódó társadalmi feszültségekről. Idehaza, az évi bő 800 milliárd forintos adósságtehertől (is) nyögő állami büdzsé nem al­kalmas a világ összes bajának enyhítésére - noha humanitárius kö­telezettségeit az ország jó érzéssel teljesíteni óhajtja. Társadal­munk a pénzhiánytól eltekintve is számos feszültséggel terhes. A világ távoli pontjain támadt konfliktusok bajai nem zúdíthatók Kö­­zép-Európa közösségeire: ezen országok teherbírása sem végtelen. Tavaly Magyarország határain bő 15 ezer ember kísérelt meg törvénysértő módon átjutni. Nagyobb részük nyugati szomszé­dunkhoz igyekezett, amikor határőreink elfogták őket. Jellemző ugyanis, hogy hazánkba törvényesen érkeznek a migránsok - minthogy vízumot nem kell váltaniuk. Ezek az emberek gyakran pár méterre az osztrák határtól kérnek menedékjogot­­ Magyaror­szágtól. Azaz attól az államtól, amelyet épp elhagyni igyekeztek... Ezt az ellentmondást a határőrök látják. A bíróságok és a jog­védő szervezetek nem mindig. Hazánkban, a népek országútján fekvő országban nem hunyhatjuk be szemünket a családjainkra le­selkedő veszélyek előtt. A kockázatok mind teljesebb kiiktatását az Európai Unió is elvárja tőlünk. Ebben a kényes kérdésben is helyre kell állítani a jogállamisá­got: a bevándorlás törvényességét. Az európai normákat tisztelet­ben kell tartaniuk azoknak is, akik távolról, más kultúrkörökből ér­keznek a földrészre.­ ­ Molnár Pál

Next