Magyar Nemzet, 2000. április (63. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-01 / 77. szám
2000. április 1., szombat A zenekar sem játszhat kevesebb hangszerrel Lázár Egon a színházi finanszírozásról, az átvitágításról, a felelősségről A színházban egy dolog a fontos - mondta egykoron a jeles színigazgató az, hogy esténként kigyulladjanak a fények, és fölmenjen a függöny. A többi már csak ezután következik... Vagy ez előtt. Hiszen amíg egy előadás eljut odáig, hogy fölmenjen a függöny, nagyon sok mindennek kell megtörténnie, nemcsak a próbán, de „hátul”, a színfalak mögött, a műhelyekben és persze a gazdasági hivatalban. Meg kell teremtődniük az előadás feltételeinek. S hogy miként? Tán ezt is vizsgálják azok a szakértő átvilágítók, a Cityfund Kft. emberei, akik megbízást kaptak a fővárostól, hogy mérjék föl a budapesti színházak körülményeit, működését, pénzügyi helyzetét, határozzák meg irányításának, gazdálkodásának útjátmódját, s talán azt is mondják meg - ha tudják -, miként alakuljon a színházak sorsa, miként írják ki vezető posztjaikra a pályázatot a közeljövőben. Sok idő ugyanis nincs. Sokszor leírtuk már, ketyeg az időzített bomba, a főváros nem halogathatja tovább (illenék az évad vége előtt, de legkésőbb mire eljön az ősz), meg kell hirdetnie teátrumait. Azt a tizenhárom budapestit, amelynek igazgatóját le kívánja (le kívánja?) cserélni, mert szerződésük egyszerre jár le 2001. január 31-én. De addig még dönteni kell, nemcsak az igazgatók sorsáról, de arról is, mit ért a főváros kulturális bizottsági elnökének azon a kijelentésén, hogy meghaladja Budapest teherbíró képességét tizenhárom „eltartott” színház, azután meg azon az elgondoláson, hogy tán le kellene választani a nagy színházakról a kamarákat. S mit kezd a két kijelentés belső ellentmondásával. Egyáltalán mit jelent az „eltartás”, mit a finanszírozás? Erről beszélgetünk Lázár Egonnal, a Vígszínház gazdasági igazgatójával. - Hosszú évtizedek, tulajdonképpen az államosítás óta kialakult bázisrendszerrel dolgoznak a színházak - magyarázza a gazdasági igazgató —, ennek az a lényege, hogy az előző év adataira visszautalva alakítják ki a színházak költségvetését, jelölik meg fölötteseink a támogatás mértékét. A tulajdonos, a fenntartó, nevezzük, ahogy tetszik, valamiképpen mindig egzakt módon szeretné meghatározni a támogatás mértékét, de mivel nincsen szabály, kénytelen a kialakult gyakorlat szerint szétporciózni a színházaknak szánt támogatási összeget. Ez pedig nem jó, hiszen nem mindegy, hogy mekkora színház kapja a pénzt, mekkora épületet kell fenntartani, világítani, fűteni és így tovább. Nem mindegy, hányan látogatják az előadásokat, mekkora színpadon, hány színész játszik, s még folytathatnám. Pedig a támogatás mértéke mégiscsak mutat valamit. Valójában egyetlen mértékadó adat létezik, amely tisztán és határozottan megmutatja, hogy melyik színház mekkora támogatást kap, s azt úgy nevezzük: az „egy nézőre jutó támogatás értéke”. Közismert adatok, melyek már gazdasági lapokban is napvilágot láttak, mindezt áttekinthetővé és nyilvánvalóvá teszik: a Vígszínház minden nézője után 1056 forint támogatást kap. S csak összehasonlításként, az Új Színházban 4740 forint az egy nézőre kapott összeg, a fővárosban ez a legmagasabb támogatás. A művész színház kategóriába sorolt Katona József 2629, a Radnóti 2548 forintot kap, a befogadóként dolgozó Tháliát 2093 forinttal segíti a főváros, illetve az állam. - A hatáskörébe tartozó színházakat a főváros a múlt évben kétmilliárd forinttal támogatta - folytatja Lázár Egon. - Persze ez is csalafinta dolog, mert például a Vígszínház esetében az összeg jelentős része, majd a fele azonnal visszaszáll az államra, személyi jövedelemadó, tb, munkaadói és más járulék formájában. A jegyekből származó bevétel 12 százaléka áfaként kerül vissza. Ráadásul a támogatás ütemezése, s ezt is sokszor elmondtuk már, nem alkalmazkodik a természetes teátrumi ritmushoz, tehát a színház ősztől nyárig tartó működéséhez. Az úgynevezett produkciós támogatás első részlete márciusban érkezik, tehát éppen a téli hónapokban, amikor a szezon a csúcspontján van, amikor értelemszerűen a legtöbb a bemutató, a teátrumoknak sokszor likviditási gondjaik vannak. A főváros most átvilágítja a színházakat, megelőlegezendő a változást, amelyet annak idején mindenki boldogan elfogadott, hiszen meghirdetésekor az egységes időpont olyan távolinak tűnt, hogy senki sem hitte, hogy eljön valaha. Ha jól tudom, néhány esztendeje már volt valami hasonló átvilágítás. - Két éve az Excellence nevű céggel világíttatták át a teátrumokat - magyarázza Lázár Egon -, s lehet, hogy ez hozott eredményt abban a kérdésben, hogy számszakilag miként lehet dotálni a színházakat, de egyéb nem történt. Nem is történhetett, hiszen nemigen lehet olyasmit mondani, hogy világítsunk kevesebbet, vagy ne játsszunk nagy létszámú darabot, ahogy a festőművésznek sem lehet kiadni, hogy kevesebb festéket használjon, vagy a zenekarnak, hogy kevesebb hangszeren muzsikáljon. Az azonban bizonyos, hogy a budapesti színházak telt ház előtt játszanak, tehát ha úgy tetszik, a közönség szavazott. Most, a Cityfund Kft. átvilágításakor rengeteg számszaki dolgot vizsgáltak, a legkülönbözőbb paramétereket tekintették át, sok kérdést tettek föl a beszélgetések során, nagyon alaposnak tűnik a fölmérés. Várjuk az eredményt, s elképzelhető, hogy ennek az értelmében írja majd ki a főváros a jövő évi igazgatói pályázatokat. Sok szó esik, s mintha már divattá vált volna a teátrumok „kárátésítéséről” beszélni, mintha a közhasznú társasággá alakítás valamiféle bűvös megoldás lenne. Persze lehet, hogy inkább a főváros akar szabadulni a felelősségtől. - A közhasznú társaság önmagában csak egy gazdasági formát jelent, maga a tény nem minősíti a színházat. Köznapian szólva arról van szó, hogy megszűnnek a hagyományos közalkalmazotti kötöttségek és persze védettségek. A színház a szerződés időtartamára megkap egy bizonyos összeget, amellyel úgy gazdálkodik, ahogy tud, azt szerződtet, s olyan feltételek mellett, akit és ahogyan akar. A főváros vagy az állam, kié-kié valójában az adott teátrum, ha baj van, széttárja a karját. Semmi felelőssége nincs. -Mostanában, akik a pályázatról beszélnek, rögtön hozzáteszik, hogy struktúraváltásról is szó van, én azonban úgy látom, kevés a kifejezés mögött a megfontoltság, a végiggondoltság s még kevesebb az igazi elszántság. - A struktúraváltást - vélekedik Lázár Egon - erőszakos kampánynak lehet nevezni. A színházcsinálás általában természetes, organikus folyamat. A színház természeténél fogva, s persze a világ, a környezet alakulása, igénye szerint is időről időre megváltoztatja magát, s azt is megmutatja, hol, mikor kell beavatkozni a dolgába. A pályázatnak úgy kellene kiíródnia, hogy a legjobb út felé vigye az alkotókat, persze csakis hosszú távon. Én ugyanis biztos vagyok benne, hogy egy színház életében legalább öt esztendőnek el kell telnie ahhoz, hogy kiderüljön, vajon az új igazgató és a társulat együtt mit tud, mire képes. Nem szabadna tehát az egyébként jól működő struktúrát mindenáron megbontani. Ez indokolatlan, felelőtlen kísérletezgetés lenne, amely kialakult és stabil értékeket szüntetne Róna Katalin A Vígszínház legutóbbi premierje a Furcsa pár volt. A képen: Lukács Sándor és Kern András Kertész Gábor felvétele 4 * Megnyílt a Budapesti Történeti Múzeum kiállítása Hat és fél százados palotatörténelem „Mindenkor dicsőségére fog szolgálni ez a pompás alkotás első tervezőjének, néhai Ybl Miklósnak, valamint a mester utódjának, Hauszmann Alajos műegyetemi tanárnak, ki a részben általa is módosított tervezetet oly nagy szerencsével valósította meg” - írta a Vasárnapi Újság 1900-ban. Az egykorú újságíró tévedett, az Ybl Miklós és Hauszmann Alajos által kialakított királyi palota nem maradt meg az általuk tervezett és megvalósított formában. A II. világháborúban erősen megsérült, és újkori története folyamán kilencszer átépítették. A Budapesti Történeti Múzeum - a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Országos Levéltár közreműködésével - A budavári királyi palota évszázadai címmel a királyi rezidencia hat és fél évszázados történetét mutatja be a héten megnyílt kiállításán. A kiállítás rendezői: Farbaky Péter, F. Dózsa Katalin, Holló Szilvia Andrea, Magyar Károly, Spekner Enikő, Szvoboda-Dománszky Gabriella. Munkájukat több mint harminc szakértő és mintegy húsz restaurátor segítette. Az Iparművészeti Múzeum, az Építészeti Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Mátyás-templom és külföldi múzeumok - a bécsi Kunsthistorisches Museum, a Pozsonyi Városi Múzeum - gyűjteményeiből is értékes anyag érkezett - mondta el lapunknak F. Dózsa Katalin. A budai Várhegy déli végén magasodó királyi palota a magyar államiság egyik legfontosabb szimbóluma. Feltevések szerint - az ásatások ezt nem igazolják megbízhatóan - elsőként IV. Béla alapított a mai budai Várhegynek nevezett területen várost a tatárjárás után. Az már bizonyos, hogy az 1370-es évektől kezdve Nagy Lajos királyi palota építésébe kezdett. A királyi palota történetéből mindeddig a Budapesti Történeti Múzeumban az 1967-ben készült, a középkori évszázadokat bemutató tárlat volt látható. Az 1960-as évek ideológiájának megfelelően semmiféle utalás nem volt a várpalota XVIII-XX. századi történetével kapcsolatban, pedig erről a korszakról is bőségesen áll rendelkezésre történelmi anyag. A most megnyílt tárlat arra törekszik, hogy minél több eddig nem ismert műtárgyat mutasson be az eltűnt palotáról a múzeum barokk csarnokában és a földszinti kiállítási termekben. (Az új kiállítás megrendezésével együtt készült el az állandó palotatörténeti kiállítás bevezetőtermének a felújítása is. Itt - a tárlat rendezői szerint - szinte képregényformában tekinthető át a palota története. A reprodukciók mellett érméket, kályhacsempéket, pecséteket, tehát eredeti műtárgyakat is megcsodálhatnak a látogatók. Újszerű a középkori vár építéstörténetének égtájak szerinti bemutatása. Az időszaki kiállítás felidézi a magyar királyként uralkodó Habsburgokat, bemutatja a Mária Terézia és az I. Ferenc József terem berendezését, az egykor itt élt személyiségeket és a palota szétszóródott műgyűjteményeinek azonosított darabjait. A tárlaton több mint ötszáz műtárgyat tekinthetnek meg a látogatók, így például a Mária Terézia által alapított Szent István-rend ornátusát a bécsi Kunsthistorisches Museumból, vagy Erzsébet királyné fekete szövetruháját az Elisabeth című musical magyar származású zeneszerzőjének magángyűjteményéből, Auguszta főhercegnő udvari ruhájának uszályát, a Szent István terem arany brokát tapétáját és kerámiadíszeit. A Magyar Nemzeti Galéria a kiállításhoz olyan Munkácsy Mihály-, Mednyánszky László-, Lotz Károly-, Benczúr Gyula- és Székely Bertalan-műveket adott kölcsön, melyek egykor a palotát díszítették. A Szépművészeti Múzeum több mint húsz kiemelkedő alkotást - Lorenzo Lotto, Salvator Rosa, Giacoppo Tintoretto, Lucas Cranach műveit - adta kölcsön. A kiállítás felfedezése az a több mint százötven építészeti terv, amely a palota változásait, átalakulásait mutatja be a XVIII. századtól az 1970-es évekig. Másik különleges érdekessége a tárlatnak Alföldy Gábor kerttörténész munkája. Az ő feladata volt, hogy alaprajzok, fotók és műalkotások segítségével bemutassa a palotát körbevevő kertépítés történetét. Az első olyan ábrázolások, amelyekből a kert egykori látványára lehet következtetni, a XVI. századból valók. A XVIII. század első feléből már kerttervek is fennmaradtak. Az 1790-es évektől az uralkodói reprezentáció egyre fontosabb eszközévé vált a kert. Holland parasztház, remetelak épület is volt a palota mellett. A parasztház a nádor kedvenc pihenőhelye volt. A palota kertjében harminc üvegház is helyet kapott, itt különleges virágokat - elsősorban orchideákat - nemesítettek. A tárlaton Csapody Vera akvarelljei ezeket a virágokat mutatják be. (rosdy) Benczúr Gyula: Mátyás király fogadja a pápa követeit című műve és Ferenc Józsefnek - uralkodásának ötvenedik évfordulóján - Budapest főváros által adományozott oklevéltartó is látható a kiállításon Kavran Zoltán felvétele Kultúra Wak Nemzet 17 A Furcsa pár bemutatója után A színház számol és tervez. Talán számolja az időt, s persze nézi az egykorvolt és a lehetséges bevételt. Több mint harminc év is eltelt azóta, hogy a Pesti Színház förgeteges sikerrel színre vitte Neil Simon komédiáját, a Furcsa párt. Az elvált férjek, a családi kötelékből frissen szabadult „ideális" feleség és a férfi minőséget még ilyen együttesben sem elviselő másik férfi könnyed, vidámító, helyzet- és jellemkomikumra épülő játékocskáját. A színház számol és tervez. Rég volt már az a premier, jó lenne most is hasonló siker, mégpedig nem is az aránylag kis befogadóképességű Pestiben, hanem inkább a Vígszínházban. Dől majd a közönség, nagy lesz a bevétel. Különösképpen, mert fényes szereposztást ígér a bemutató. Az örökké rendet teremtő, porszívózó, főző, takarékos „eszményi” házastársat Kern András, párját, aki épp ellenkezője magatartásban, életvitelben, Lukács Sándor játssza. S ott van még mellettük a négy pókerjátékos: Borbiczki Ferenc, Quintus Konrád, Rajhona Ádám, Papp Zoltán, valamint a férfira vágyó csacsogó-vihogó szomszédnők, akiket Liptai Claudia és Kéri Kitty formáz. Minden rendjén is lenne, ha Kentaur színpadképében, Jánoskúti Márta kosztümjeiben, a Marton László rendezte előadásban működésbe tudna lépni a groteszk szórakoztató gépezet. De hiába várjuk. Lassú, nehézkes, fáradt ez az előadás. Néha fölvillan a humor, egy-egy ötlet halványan élni kezd, azután ismét leáll, s unalomba fordul a furcsa játék. Kár érte. Egy illúzióval kevesebb. (r. k.)