Magyar Nemzet, 2000. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-01 / 77. szám

2000. április 1., szombat A zenekar sem játszhat kevesebb hangszerrel Lázár Egon a színházi finanszírozásról, az átvitágításról, a felelősségről A színházban egy dolog a fontos - mondta egykoron a jeles szín­­igazgató az, hogy esténként ki­gyulladjanak a fények, és föl­menjen a függöny. A többi már csak ezután következik... Vagy ez előtt. Hiszen amíg egy előadás eljut odáig, hogy föl­menjen a függöny, nagyon sok mindennek kell megtörténnie, nemcsak a próbán, de „hátul”, a színfalak mögött, a műhelyekben és persze a gazdasági hivatalban. Meg kell teremtődniük az elő­adás feltételeinek. S hogy mi­ként? Tán ezt is vizsgálják azok a szakértő átvilágítók, a Cityfund Kft. emberei, akik megbízást kaptak a fővárostól, hogy mérjék föl a budapesti színházak körül­ményeit, működését, pénzügyi helyzetét, határozzák meg irányí­tásának, gazdálkodásának útját­­módját, s talán azt is mondják meg - ha tudják -, miként alakul­jon a színházak sorsa, miként ír­ják ki vezető posztjaikra a pályá­zatot a közeljövőben. Sok idő ugyanis nincs. Sok­szor leírtuk már, ketyeg az időzí­tett bomba, a főváros nem halo­gathatja tovább (illenék az évad vége előtt, de legkésőbb mire el­jön az ősz), meg kell hirdetnie teátrumait. Azt a tizenhárom bu­dapestit, amelynek igazgatóját le kívánja (le kívánja?) cserélni, mert szerződésük egyszerre jár le 2001. január 31-én. De addig még dönteni kell, nemcsak az igazgatók sorsáról, de arról is, mit ért a főváros kul­turális bizottsági elnökének azon a kijelentésén, hogy meghaladja Budapest teherbíró képességét ti­zenhárom „eltartott” színház, azután meg azon az elgondolá­son, hogy tán le kellene választa­ni a nagy színházakról a kamará­kat. S mit kezd a két kijelentés belső ellentmondásával. Egyálta­lán mit jelent az „eltartás”, mit a finanszírozás? Erről beszélge­tünk Lázár Egonnal, a Vígszín­ház gazdasági igazgatójával. - Hosszú évtizedek, tulajdon­képpen az államosítás óta kiala­kult bázisrendszerrel dolgoznak a színházak - magyarázza a gazda­sági igazgató —, ennek az a lénye­ge, hogy az előző év adataira visszautalva alakítják ki a színhá­zak költségvetését, jelölik meg fölötteseink a támogatás mérté­két. A tulajdonos, a fenntartó, ne­vezzük, ahogy tetszik, vala­miképpen mindig egzakt módon szeretné meghatá­rozni a támogatás mértékét, de mivel nincsen szabály, kénytelen a kialakult gya­korlat szerint szétporciózni a színházaknak szánt támo­gatási összeget. Ez pedig nem jó, hiszen nem mind­­egy, hogy mekkora színház kapja a pénzt, mekkora épületet kell fenntartani, vi­lágítani, fűteni és így to­vább. Nem mindegy, há­nyan látogatják az előadá­sokat, mekkora színpadon, hány színész játszik, s még folytathatnám. Pedig a tá­mogatás mértéke mégis­csak mutat valamit. Való­jában egyetlen mértékadó adat létezik, amely tisztán és határozottan megmutat­ja, hogy melyik színház mekkora támogatást kap, s azt úgy nevezzük: az „egy nézőre jutó támogatás ér­téke”.­­ Közismert adatok, melyek már gazdasági lapokban is napvilágot láttak, mindezt átte­kinthetővé és nyilvánvalóvá teszik: a Vígszínház minden né­zője után 1056 forint támogatást kap. S csak összehasonlításként, az Új Színházban 4740 forint az egy nézőre kapott összeg, a fővá­rosban ez a legmagasabb támo­gatás. A művész színház kategó­riába sorolt Katona József 2629, a Radnóti 2548 forintot kap, a befogadóként dolgozó Tháliát 2093 forinttal segíti a főváros, il­letve az állam. - A hatáskörébe tartozó szín­házakat a főváros a múlt évben kétmilliárd forinttal támogatta - folytatja Lázár Egon. - Persze ez is csalafinta dolog, mert például a Vígszínház esetében az összeg jelentős része, majd a fele azon­nal visszaszáll az államra, szemé­lyi jövedelemadó, tb, munkaadói és más járulék formájában. A je­gyekből származó bevétel 12 százaléka áfaként kerül vissza. Ráadásul a támogatás ütemezése, s ezt is sokszor elmondtuk már, nem alkalmazkodik a természe­tes teátrumi ritmushoz, tehát a színház ősztől nyárig tartó műkö­déséhez. Az úgynevezett produk­ciós támogatás első részlete már­ciusban érkezik, tehát éppen a té­li hónapokban, amikor a szezon a csúcspontján van, amikor érte­lemszerűen a legtöbb a bemutató, a teátrumoknak sokszor likviditá­si gondjaik vannak.­­ A főváros most átvilágítja a színházakat, megelőlegezendő a változást, amelyet annak ide­jén mindenki boldogan elfoga­dott, hiszen meghirdetésekor az egységes időpont olyan távoli­nak tűnt, hogy senki sem hitte, hogy eljön valaha. Ha jól tu­dom, néhány esztendeje már volt valami hasonló átvilágítás. - Két éve az Excellence ne­vű céggel világíttatták át a teát­rumokat - magyarázza Lázár Egon -, s lehet, hogy ez hozott eredményt abban a kérdésben, hogy számszakilag miként le­het dotálni a színházakat, de egyéb nem történt. Nem is tör­ténhetett, hiszen nemigen lehet olyasmit mondani, hogy vilá­gítsunk kevesebbet, vagy ne játsszunk nagy létszámú dara­bot, ahogy a festőművésznek sem lehet kiadni, hogy keve­sebb festéket használjon, vagy a zenekarnak, hogy kevesebb hangszeren muzsikáljon. Az azonban bizonyos, hogy a bu­dapesti színházak telt ház előtt játszanak, tehát ha úgy tetszik, a közönség szavazott. Most, a Cityfund Kft. átvilágításakor rengeteg számszaki dolgot vizsgáltak, a legkülönbözőbb paramétereket tekintették át, sok kérdést tettek föl a beszélgetések során, na­gyon alaposnak tűnik a fölmérés. Várjuk az eredményt, s elképzelhe­tő, hogy ennek az értel­mében írja majd ki a fő­város a jövő évi igazga­tói pályázatokat.­­ Sok szó esik, s mint­ha már divattá vált volna a teátrumok „kárátésíté­­séről” beszélni, mintha a közhasznú társasággá alakítás valamiféle bűvös megoldás lenne. Persze lehet, hogy inkább a fővá­ros akar szabadulni a fe­lelősségtől. - A közhasznú társa­ság önmagában csak egy gazdasági formát jelent, maga a tény nem minősí­ti a színházat. Köznapian szólva arról van szó, hogy megszűnnek a ha­gyományos közalkalma­zotti kötöttségek és per­sze védettségek. A színház a szerződés időtartamára megkap egy bizonyos összeget, amellyel úgy gazdálkodik, ahogy tud, azt szerződtet, s olyan feltételek mellett, akit és ahogyan akar. A főváros vagy az állam, kié-kié valójában az adott teátrum, ha baj van, széttárja a karját. Sem­mi felelőssége nincs. -Mostanában, akik a pá­lyázatról beszélnek, rögtön hozzáteszik, hogy struktúravál­tásról is szó van, én azonban úgy látom, kevés a kifejezés mögött a megfontoltság, a vé­­giggondoltság s még kevesebb az igazi elszántság. - A struktúraváltást - véle­kedik Lázár Egon - erőszakos kampánynak lehet nevezni. A színházcsinálás általában termé­szetes, organikus folyamat. A színház természeténél fogva, s persze a világ, a környezet ala­kulása, igénye szerint is időről időre megváltoztatja magát, s azt is megmutatja, hol, mikor kell beavatkozni a dolgába. A pályázatnak úgy kellene kiíród­nia, hogy a legjobb út felé vigye az alkotókat, persze csakis hosszú távon. Én ugyanis biztos vagyok benne, hogy egy szín­ház életében legalább öt eszten­dőnek el kell telnie ahhoz, hogy kiderüljön, vajon az új igazgató és a társulat együtt mit tud, mire képes. Nem szabadna tehát az egyébként jól működő struktú­rát mindenáron megbontani. Ez indokolatlan, felelőtlen kísérle­tezgetés lenne, amely kialakult és stabil értékeket szüntetne Róna Katalin A Vígszínház legutóbbi premierje a Furcsa pár volt. A képen: Lukács Sándor és Kern András Kertész Gábor felvétele 4­­ * Megnyílt a Budapesti Történeti Múzeum kiállítása Hat és fél százados palotatörténelem „Mindenkor dicsőségére fog szolgálni ez a pompás alkotás első tervezőjének, néhai Ybl Miklósnak, valamint a mester utódjának, Hauszmann Alajos műegye­temi tanárnak, ki a részben általa is mó­dosított tervezetet oly nagy szerencsével valósította meg” - írta a Vasárnapi Új­ság 1900-ban. Az egykorú újságíró téve­dett, az Ybl Miklós és Hauszmann Ala­jos által kialakított királyi palota nem maradt meg az általuk tervezett és meg­valósított formában. A II. világháború­ban erősen megsérült, és újkori története folyamán kilencszer átépítették. A Budapesti Történeti Múzeum - a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Mú­zeum, a Szépművészeti Múzeum, a Ma­gyar Országos Levéltár közreműködésé­vel - A budavári királyi palota évszáza­dai címmel a királyi rezidencia hat és fél évszázados történetét mutatja be a héten megnyílt kiállításán. A kiállítás rende­zői: Farbaky Péter, F. Dózsa Katalin, Holló Szilvia Andrea, Magyar Károly, Spekner Enikő, Szvoboda-Dománszky Gabriella. Munkájukat több mint har­minc szakértő és mintegy húsz restaurá­tor segítette. Az Iparművészeti Múzeum, az Építészeti Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Mátyás-templom és külföldi múzeumok - a bécsi Kunst­­historisches Museum, a Pozsonyi Városi Múzeum - gyűjteményeiből is értékes anyag érkezett - mondta el lapunknak F. Dózsa Katalin. A budai Várhegy déli végén maga­sodó királyi palota a magyar álla­miság egyik legfontosabb szimbó­luma. Feltevések szerint - az ásatá­sok ezt nem igazolják megbízha­tóan - elsőként IV. Béla alapított a mai budai Várhegynek nevezett te­rületen várost a tatárjárás után. Az már bizonyos, hogy az 1370-es évektől kezdve Nagy Lajos királyi palota építésébe kezdett. A királyi palota történetéből mindeddig a Budapesti Történeti Múzeumban az 1967-ben készült, a középkori évszázadokat bemutató tárlat volt látható. Az 1960-as évek ideológiá­jának megfelelően semmiféle utalás nem volt a várpalota XVIII-XX. századi történetével kapcsolatban, pedig erről a korszakról is bősége­sen áll rendelkezésre történelmi anyag. A most megnyílt tárlat arra törekszik, hogy minél több eddig nem ismert műtárgyat mutasson be az eltűnt palotáról a múzeum barokk csarnokában és a földszinti kiállítási termekben. (Az új kiállí­tás megrendezésével együtt ké­szült el az állandó palotatörténeti kiállítás bevezetőtermének a felújítása is. Itt - a tárlat rendezői szerint - szinte képregényformában tekinthető át a pa­lota története. A reprodukciók mellett érméket, kályhacsempéket, pecséteket, tehát eredeti műtárgyakat is megcso­dálhatnak a látogatók. Újszerű a kö­zépkori vár építéstörténetének égtájak szerinti bemutatása.­ Az időszaki kiál­lítás felidézi a magyar királyként ural­kodó Habsburgokat, bemutatja a Mária Terézia és az I. Ferenc József terem berendezését, az egykor itt élt szemé­lyiségeket és a palota szétszóródott műgyűjteményeinek azonosított darab­jait. A tárlaton több mint ötszáz műtár­gyat tekinthetnek meg a látogatók, így például a Mária Terézia által alapított Szent István-rend ornátusát a bécsi Kunsthistorisches Museumból, vagy Erzsébet királyné fekete szövetruháját az Elisabeth című musical magyar származású zeneszerzőjének magán­­gyűjteményéből, Auguszta főhercegnő udvari ruhájának uszályát, a Szent Ist­ván terem arany brokát tapétáját és ke­rámiadíszeit. A Magyar Nemzeti Galé­ria a kiállításhoz olyan Munkácsy Mihály-, Mednyánszky László-, Lotz Károly-, Benczúr Gyula- és Székely Bertalan-műveket adott kölcsön, melyek egykor a palotát díszítették. A Szépművészeti Mú­zeum több mint húsz kiemelkedő alkotást - Lorenzo Lotto, Salvator Rosa, Giacoppo Tintoretto, Lucas Cranach műveit - adta kölcsön. A kiállítás felfedezése az a több mint százötven építészeti terv, amely a palota változásait, átalakulásait mutatja be a XVIII. századtól az 1970-es évekig. Másik különleges érdekessége a tárlatnak Alföldy Gábor kerttörté­nész munkája. Az ő feladata volt, hogy alaprajzok, fotók és műalko­tások segítségével bemutassa a pa­lotát körbevevő kertépítés történe­tét. Az első olyan ábrázolások, amelyekből a kert egykori látvá­nyára lehet következtetni, a XVI. századból valók. A XVIII. század első feléből már kerttervek is fenn­maradtak. Az 1790-es évektől az uralkodói reprezentáció egyre fonto­sabb eszközévé vált a kert. Holland pa­rasztház, remetelak épület is volt a palo­ta mellett. A parasztház a nádor ked­venc pihenőhelye volt. A palota kertjé­ben harminc üvegház is helyet kapott, itt különleges virágokat - elsősorban or­chideákat - nemesítettek. A tárlaton Csapody Vera akvarelljei ezeket a virá­gokat mutatják be. (rosdy) Benczúr Gyula: Mátyás király fogadja a pápa követeit című műve és Ferenc József­nek - uralkodásának ötvenedik évfordulóján - Budapest főváros által adományo­zott oklevéltartó is látható a kiállításon Kavran Zoltán felvétele Kultúra Wa­k­ Nemzet 17 A Furcsa pár bemutatója után A színház számol és tervez. Talán számolja az időt, s persze nézi az egykorvolt és a lehetséges bevételt. Több mint harminc év is eltelt azóta, hogy a Pesti Színház förgeteges sikerrel színre vitte Neil Simon komédiáját, a Furcsa párt. Az el­vált férjek, a családi kötelékből frissen szabadult „ideális" feleség és a férfi minőséget még ilyen együttesben sem elviselő másik férfi könnyed, vi­­dámító, helyzet- és jellemkomikumra épülő játé­­kocskáját. A színház számol és tervez. Rég volt már az a premier, jó lenne most is hasonló siker, még­pedig nem is az aránylag kis befogadóképessé­gű Pestiben, hanem inkább a Vígszínházban. Dől majd a közönség, nagy lesz a bevétel. Kü­lönösképpen, mert fényes szereposztást ígér a bemutató. Az örökké rendet teremtő, porszívó­zó, főző, takarékos „eszményi” házastársat Kern András, párját, aki épp ellenkezője ma­gatartásban, életvitelben, Lukács Sándor játs­­­sza. S ott van még mellettük a négy pókerjáté­kos: Borbiczki Ferenc, Quintus Konrád, Raj­hona Ádám, Papp Zoltán, valamint a férfira vágyó csacsogó-vihogó szomszédnők, akiket Liptai Claudia és Kéri Kitty formáz. Minden rendjén is lenne, ha Kentaur színpadképében, Jánoskúti Márta kosztümjeiben, a Marton László rendezte előadásban működésbe tudna lépni a groteszk szórakoztató gépezet. De hiá­ba várjuk. Lassú, nehézkes, fáradt ez az elő­adás. Néha fölvillan a humor, egy-egy ötlet halványan élni kezd, azután ismét leáll, s una­lomba fordul a furcsa játék. Kár érte. Egy illúzióval kevesebb. (r. k.)

Next