Magyar Nemzet, 2000. július (63. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-07 / 157. szám
A Magyar Nemzet Február 4-én, amikor Ausztria vitatott ij kormánya felesküdött, a BBC rádió meginterjúvolta a portugál kormány szóvivőjét. Megkérdezték tőle: mi a célja annak, hogy EU- partnerei Ausztriát szankciókkal sújtják? - Hogy kifejezzük nemtetszésünket, amiért Jörg Haider szabadságpártja jelen van a kormányban - felelte. „Tehát meg akarják változtatni a bécsi kormányt?” - kérdezett rá az újságíró. - Á, nem - hangzott a válasz az az osztrákok belügye. „Az osztrák kormány kllátásba helyezett olyan lépéseket, amelyek a többi EU- országnak nem tetszenek?” - kérdezték tőle. - Nem - felelte de éberen figyeljük, hogy miként viselkednek. „És mikor érzik majd úgy, hogy lazíthatnak a szankciókon?” - kérdezte az interjút készítő. A szóvivő Antonio Guterres portugál miniszterelnök szavait idézve, azzal a kijelentéssel zárta az interjút, hogy „az intézkedéseket mindaddig fenntartjuk, ameddig a helyzet folytatódik”. A beszélgetés pontosan tükrözi a mai Európa zavart és előzmény nélküli színterét. Ausztria tizennégy uniós partnere részéről Portugália (amely az EU elnökségének forgószékét az év első felében foglalja el) január 31-én bejelentette, hogy Haider pártjának jelenléte a kormányban azonnal szankciókat váltana ki: a megszokott kétoldalú kapcsolatok felfüggesztését Ausztriával, az osztrák nagykövetekkel a kapcsolatok minimumra csökkentését és az osztrák jelöltek nemzetközi tisztségekbe valókinevezéséhez szükséges támogatás viszszatartását. Senki nem tudja, hogy a szankciókat mikor és miért szüntetik majd meg, de ez nyilvánosan nem mondható el, mert közvetlen beavatkozást jelentene egy másik ország belügyeibe. Alice Csodaországban Ugyanakkor a puszta jó szándék nem lesz elegendő. Benita Ferrero-Waldner, Ausztria külügyminisztere és a konzervatív néppárt tagja február 14- én Brüsszelben kérte, hogy kevésbé mereven közelítsenek a kérdéshez, és hangsúlyozta kormánya demokratikus voltát, valamint humanitárius szándékának kifejezését. A portugál külügyminiszter leintette Bécs kijelentése: „túllicitálás” - jelentette ki. Ha az osztrákok egy szót sem szólnak a kisebbségi jogokról és az európai értékekről, gyanút ébresztenek. Ha túlságosan sokat beszélnek róluk, akkor a „túllicitálás” esetéről van szó. Ha írás, mi nyerünk, ha fej, ti veszítetek. Mivel Ausztria nem szegett meg semmilyen EU-szabályt, a szankciók „kétoldalúak”, vagyis annak ellenére, hogy minden tagállam alkalmazza azokat, az uniónak magának hivatalosan nincs nézeteltérése Béccsel, és továbbra is a megszokott módon működik, míg az egyéni tagok Ausztriát büntetik, amikor egyedileg tárgyalnak vele. Nem mindegyik ország elégedett ezzel az „Alice Csodaországban” helyzettel. Franciaország, Belgium és Portugália Ausztria elszigetelésének élharcosa. Mások azonban - nevezetesen Dánia és az Egyesült Királyság - , morognak, hogy „beletaszigálták” őket egy kollektív helyzetbe anélkül, hogy azt megvitatták volna vagy eljárást dolgoztak volna ki rá. A szerző történész, írása a The New York Review of Books tekintélyes amerikai liberális kulturális és közéleti kéthetilapban jelent meg. (Fordította: Lovas István) Olaszország is óvatosabban viselkedik, és amikor Gerhard Schröder, a német kancellár figyelmeztette Olaszországot a Corriere della Serában február 17-én egy vele készült interjúban, hogy hasonló kiközösítés vár Rómára, ha a neofasiszta Nemzeti Szövetség (AN) a kormányba kerülne. Massimo D’Alema olasz miniszterelnök (a volt kommunista párt vezetője és nem barátja a szélsőjobbnak) arra utasította berlini nagykövetségét, hogy „diplomáciai lépéseket tegyen” a német kancellár hivatalánál. A bécsi történésekre adott túlreagálások vastagon képmutatóak. Mint ahogyan várható volt, Párizsban ismert írók és művészek petíciókat írtak alá, amelyekben büszkén jelentették be elutasításukat aziránt, hogy a jövőben a bécsi kormány nagylelkű támogatásában részesüljenek. Egyszerűen nem tudtak ellenállni annak, hogy részt vegyenek e kockázatmentes, jóleső borzongásban, amelynek során az idegen „fasisztákkal” szemben erkölcsi piedesztálra emelhetik magukat. Közülük kevesen torpantak meg egy pillanatra, hogy észrevegyék: az a nyilvános nyilatkozat, amelyet Thomas Kiestil osztrák elnök aláíratott az új kormánnyal, néhány érdekes pontot tartalmaz - nevezetesen az osztrákok kollektív felelősségvállalását „a nemzetiszocialista rendszer szörnyű bűneiért” és „minden osztrák - jó és rossz egyaránt - múltbeli cselekedete miatt”. Egészen addig, ameddig Jacques Chirac hasonló nyilatkozatot nem tett közzé Vichyről 1995-ben, a francia kormányok határozottan visszautasították, hogy bármilyen felelősséget vállaljanak a múlt bűneiért. Francois Mitterrand - Franciaország szocialista elnöke tizennégy éven át és korábbi Vichy-tisztségviselő - kifejezetten és ismételten visszautasított mindenfajta felelősségvállalást. Ugyanez a Mitterrand volt az, aki a francia választási rendszert oly módon manipulálta, hogy Jean-Marie Le Perrnek biztosítsa a parlamenti sikerét (és ily módon nemzeti láthatóságát) azzal a céllal, hogy Franciaország centrista konzervatív pártjait megossza és meggyengítse. Tehát amikor Francois Hollande, a francia szocialisták egyik szóvivője pártjának „igen élénk érzelmét” fejezi ki Jörg Haider szárnyra kapása láttán, nehéz nagyon komolyan venni kétségbeesését. És ahogyan a francia és más kommentátorok egymást túlkiabálva szidalmazzák Ausztriát mint csúnya kis feledékeny alpesi erődítményt, amely hemzseg a bűnbánatot nem tanúsító neonáci idegengyűlölőktől, olykor elfelejtik, hogy az 1956-os magyar forradalomtól a mai balkáni háborúkig Ausztria több menekültet fogadott be és pátyolgatott, mint azon nyugati demokráciák legtöbbje, amelyek Ausztriát kilökik a hideg sötétségbe. Ezenfelül nem éppen osztrák volt az a kancellár, aki 1985 májusában egy amerikai elnököt kalauzolt SS-sírok között. Az osztrákoknak azonban van problémájuk. A szabadságpárt (az FPÖ) most a kormány egyenrangú partnere, hála Wolfgang Schüssel - a konzervatív néppárt vezetője és az új kormány feje - politikai ambícióinak. A szabadságpártot pedig Jörg Haider vezeti. (Időközben Haider lemondott a pártelnökségről - a szerk.) Haider előítéleteit nem fedi a titok fátyla. Provokatív és hitvány kijelentések méteres papírcsíkját hagyta maga után. Ő és pártja az elmúlt évtizedben fokozatosan növelte támogatottságát az osztrák választók körében: a jelenlegi válság előre látható volt, és már régen előre is látták. Legújabban Haider emlékeztette a német tévénézőket azon meggyőződésére, hogy ha a zsidóknak jóvátételt fizetnek azért, amiért a náci korszakban szenvedtek, akkor a háború utáni Csehszlovákiából kiűzött németeket és a Szovjetunióban hadifogságban volt osztrákokat hasonlóképpen kell kártalanítani. Mint nemegyszer hangsúlyozta: mindegyikük hasonló bűnök áldozatai. (Távolról sem összehasonlíthatóak, de érdemes felidézni a feledés ellen, hogy Václav Havel volt az, aki néhány évvel ezelőtt kijelentette: a szudétanémetek Csehszlovákiából történő kiűzése a II. világháború végén több ezer „ártatlan ember, főként nők és gyerekek” boszszúszomjas és védhetetlenül rossz bánásmódtját jelentette). Haider nincs az osztrák kormányban (ennek ellenére tagja annak a „koalíciós koordinációs bizottságnak”, amely havonta egyszer ülésezik majd). De nyelvezete az, hogy Churchillt és Hitlert is egy kalap alá veszi háborús bűnösként, megszállottsága az „Überfremdunggal” (külföldiek túlzott bevándorlása) és a fegyveres SS „tisztességes” veteránjainak korábbi dicsérete sok osztrák szemében szalonképtelenné teszi. Úgy tűnik, elhiszi azt, amit mond, amikor attól óv, hogy az osztrák jóléti állam kényezteti a bevándorlókat, és arra bátorítja őket, hogy sok gyerekük legyen, ami az osztrák nemzet „degenerálódásához” vezet. Mindazt visszhangozza és mindannak a szóvivője, ami nem stimmel az osztrák politikai kultúra sötét alsó részében. Ahol megállt az idő. Ugyanakkor nem írunk 1933- at. A szabadságpárt nem náci mozgalom, és Haider nem Hitler. Nem is Le Pen, amit hangsúlyoz is. Saját magát inkább Tony Blairhez hasonlítja, és úgy tünteti fel magát, mint modernizáló, nacionalista-populista, de a liberális, szabadpiacos fajtából. Lehet, hogy ez képmutatás, de nem teljesen abszurd. A szabadságpárt Ausztria vezető pártja a harminc éven aluliak körében (és az FPÖ-miniszterek minden idők legfiatalabbjai). Egy olyan országban, ahol az egy főre jutó jövedelem magasabb, mint Németországban vagy Franciaországban, és ahol Európában a legalacsonyabb a fiatalok munkanélkülisége (a tizennyolc és huszonöt év közöttiek 6,6 százaléka munkanélküli, szemben a 20 százalékos európai átlaggal). Haider nem a válság, hanem a változás egészségtelen mellékterméke. Ennek okának megértéséhez egy futó pillantást kell vetni a különös és sajátos osztrák helyzetre. Negyven éven át Ausztriában lényegében megállt az idő. Éveken át óvták nemcsak saját, zavaros múltjától, de azon átalakításoktól is, amelyek Nyugat-Európa többi országát rázták fel. A szövetséges megszálló csapatok távozásától egészen a kilencvenes évek közepéig Ausztria semleges és el nem kötelezett maradt. Csupán nemrégiben csatlakozott az EU-hoz, igazodott a NATO- hoz, nyitotta meg határait és gazdaságát a globalizáció előtt. Nyugat-Európa többi országának négy évtizede volt arra, hogy megtanulja, miként tekintsen múltjára és a változó jelenre. Ausztria csak most éri utol magát. Haider tehát hangsúlyozza fiatalságát. Ahogyan a Der Spiegelnek nyilatkozott februárban: „A háború utáni Ausztria gyermeke vagyok. Miért kellene felvállalnom a múlt bűneit?”, de retorikája és vonzereje fura módon egy korábbi érát idéz. Amikor Haider a náci haderő „tiszteletre méltó férfiairól” beszél, akik „kötelességüket teljesítették” a keleti fronton, az émelygéstől hátrahőkölünk. Csakhogy Konrad Adenauer éppen így beszélt ugyanezekről az emberekről 1946 márciusában, és semmi olyan, amit Haider mond - feltétlenül beleértve azt az egyenlőséget, amit a zsidók, a kiűzött németek vagy a Wehrmacht-hadifoglyok szenvedésében talál - nem lett volna szokatlan, ha felidézzük az ötvenes évek közbeszédét Németországban. Ausztria belefeledkezett nemcsak az időbe, de a térbe is. Az ország politikailag szabad volt, hála a hidegháborús dinamika és időzítés szerencsés véletlenjének, de bizonyos szempontból hasonlított a tőle keletre fekvő, leigázott nemzetekhez, amelyekkel hosszú idő óta közös a történelme. A háború után csaknem mindig „pártállam” volt, ahol a pénzt, az állást és a hatalmat felülről osztották le, pártállástól függően. Ez a leosztás természetesen két pártra vonatkozott - a szocialistákra és a néppártra, és ez a nagy különbség. De az osztrák élet - államosított, állami irányítás alatt, szabályozott, ellenőrzött, biztonságos, konformista és olykor fullasztó - lényegében megközelítette azt az eszményképet, amit a kommunista tömb „valóban létező szocializmusa” magasztalt. Demokratikus deficit? Az osztrák pártállam összeomlása - ahogyan állampolgárai elhagyják az uralkodó pártokat és a régi rendszeren kívüli mozgalmakra szavaznak, mint a Zöldekre és a szabadságpártra - tehát fura módon a tőle keletre fekvő, nála erősebben tekintélyuralmi rezsimek felbomlására hasonlítanak. És ezért nem véletlen, hogy retorikájában és vonzásában Haider olykor a magyar populista demagógokat visszhangozza - például a MIÉP-eseket vagy a kisgazda képviselőket, akik jelenleg kormányon vannak. Paranoiája, nosztalgiája és ígérete, hogy a liberális tabukat megszegi és elmondja a „múltról az igazat”, ismerősen csengenek azoknak, akik jobban ismerik a lengyel nacionalizmust vagy a mai balkáni nacionalista populizmust. De Ausztriát a II. világháború utáni megállapodások rendszerének szétesése is átalakítja. Ezért a nyugati kommentátorok jobban tennék, ha észrevennék saját szemükben a gerendát, mielőtt a Haiderében lévő szálkáról értekeznek. Az Európai Unió legtöbb tagállamában a választók 12-18 százalékos kemény magja neheztelő, idegengyűlölő érzéseket táplál főként a bevándorlók ellen, ami szavazatokban csapódna le egy helyi Haidernek - ha lenne ilyen. Ahol a tradicionális konzervatívok megtartották szervezeteiket és legitimitásukat, vagy ahol a választási rendszer a harmadik pártokat hátrányba hozza, ezek az emberek jelenleg nem jelentenek veszélyt. De a hagyományos politikai jobboldal Nyugat-Európában mindenütt összeomlik: Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Belgiumban és Ausztriában. A kommu- nizmus halálát és a középbal posztideologikus gyűjtőpártjai emelkedését követően az európai konzervatív pártokat aláássa a korrupció, a kliensrendszer és az önbizalom hiánya. Ha valakit valóban aggaszt az Osztrák Szabadságpárt emelkedése, akkor az nézzen sokkal alaposabban a szélesebb európai képre. Ez az oka annak, hogy a bécsi eseményekre adott metsző válasz olyannyira célt tévesztett. Tagadhatatlan, hogy pozitívan említhető egy olyan új Európa felépítése, amely közös értékeken és normákon nyugszik, valamint az, ha szigorúan megbírálják azokat, akik ezeket az értékeket megvetik. Nyilvánvaló, hogy többet jelent, mint ha egy kontinenst egy valuta köré építenek. Nem beszélve arról, hogy a Haider elleni forradalom erős tiltakozásokat váltott ki magában Bécsben - ami az első valódi életjel az osztrák közéletben a korai harmincas évek óta. Ausztriában és Kelet- Európában az „európai értékeknek” az eszménye még mindig hatékony, amikor a magatartások megváltoztatásáról és a szélsőségesség megfékezéséről van szó. Csakhogy az Európai Uniónak vannak intézményei és szerződései, amelyek pontosan ezt a célt szolgálják. Ha az osztrák kormány rosszul bánna polgáraival vagy nem lenne hajlandó az unió keleti bővítési terveit elfogadni, az amszterdami szerződés 7. cikkelye gyorsan segítségül hívható, hogy kizárják az EU-ból. Az Európa Tanács rendszeresen felméri, hogy tagjai miként tartják be a kisebbségek védelmét szolgáló megállapodásokat és egyéb jogokat. E megállapodásokat Ausztria aláírta, és minden esetben meg is erősítette őket. Az Ausztriára erőltetett kétoldalú szankciók nem egy újjáéledő fasizmussal szemben jelentenek erős és egyesült európai frontot, hanem azt, hogy hiányzik a kollektív bizodalom az EU saját mechanizmusában és kormányzási szabályzatában. Ugyanakkor az új osztrák kormánynak még különösen radikális programja sincs; javaslatainak 80 százalékában - főként ami a költségvetési támogatásokat és a foglalkoztatási szabályok lazítását illeti - már megegyezés született Schüssel és a szocialisták között. Már eleve támadják, nem annyira azért, amit elérhet, hanem azon retorikájáért, amit a kormányalkotó pártok egyikeként használ. A retorika csúnya, de Haider és tanítványai nem szegtek meg semmilyen törvényt (Bécsben vagy Brüszszelben). Osztrák ellenlábasainak szembe kell nézniük Haiderrel, és kezelniük kell őt. De nem igazán tűnik okosnak Európa kormányaitól, hogy távolról büntetik azt, ami a vélemény szabad kifejezése. Az európai reagálás ugyanis lovat ad Haider és más országokbeli követőinek vádja alá, nevezetesen, hogy az egyesült Európa gondolata állandó fenyegetést jelent a politikai autonómiára és az eltérő véleményekre, valamint a nemzeti érdekekre nézve. Véleményük szerint a „demokratikus deficit” itt kiderül: senki által meg nem választott tisztségviselők egy messzi bürokráciában egy másik állam polgárait büntetik szabadon kifejezett politikai választásukért, és szankciókat alkalmaznak, hacsak nem alkalmazkodnak az idegen követelményekhez. Felteszik a kérdést, hogy ki fog „bennünket” megvédeni „ellenük”, mielőtt még túlságosan késő? Hasonló kérdéseket egyre gyakrabban hallunk majd Kelet-Európából, mihelyt az új jelentkezősre vonatkozó EU-követelmények húsba vágóan jelentkeznek. A legtöbb demagóghoz hasonlóan Jörg Haidernek nincs saját, összefüggő programja, de ellenfeleire támaszkodik abban, hogy a cselgáncs szabályai szerint fogásaikat előnyére fordítsa Élvezi azt, hogy úgy mutatkozzék be, mint a róka az európai tyúkketrecben; a jelenlegi, rosszalló kotkodácsolástól hangos zsivaj és a sértett érzékenységek szárnycsapkodása remekül szolgálják céljait. Kissé kevesebb morális papolás és az új európai ház építésének járulékos költségeire fordított fokozottabb figyelem jobb válasz lenne a bécsi válságra Máskülönben egyre többet hallunk majd Haidertől - és nem csak tőle.Tony Judt Az ausztriai változások túlreagálása, avagy róka az európai tyúkketrecben Mesél a bécsi erdő AZ EZEN AZ OLDALON MEGJELENŐ ÍRÁSOK NEM FELTÉTLENÜL TÜKRÖZIK A SZERKESZTŐSÉG ÁLLÁSPONTJÁT Károlyi András rajza Vélemény 2100. július 7., péntek