Magyar Nemzet, 2000. július (63. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-12 / 161. szám
2000. július 12., szerda Meghalt az órásmester - kaptam a szomorú hírt. Mellesleg elektromérnök volt, híres rádióamatőr, okos, bölcs öregember. A héten temették. Kicsiny óbudai lakása tele volt könyvekkel. Egyszer azt mondta nekem: „Nézz körül, és amelyik tetszik neked, vigyed. Én már a halálra készülök.” Szép kort ért meg, 94 évesen hagyta itt az árnyékvilágot, ahol hat évet szovjet lágerekben töltött. Fent Északon, a sarkkörön túl, ahol rabokkal építtették a Vorkuta-Inta-Moszkva vasútvonalat. Rá is ez várt volna, vagy a bánya, de isteni sugallatra kitalálta, hogy fából órákat fog csinálni. Mint hajdan a kisfiának egy fából összerakható matadorjátékból. Bedobja a franzstadti vagányságát, és azt fogja hazudni, hogy óra- és hangszergyára van Budapesten. A világhírű hegedűművész, Reményi Ede rokona. Merthogy őt Reményi Istvánnak hívták. Talált magának egy ungvári tolmácsfiút, és ment a parancsnokhoz. „Ide figyelj, te nacsalnyik! - kezdte nagy hangon. - Hová a fészkes fenébe hoztatok ti minket, ebbe a szar lágerba, ahol még óra sincs?! Hát milyen irodád van neked? Milyen szemét helyez?” A parancsnok csak hüledezett, hogy vele egy fogoly így beszélhet. „Én gondolkodtam az éjjel, hogy milyen szép faliórával lehetne a te irodádat díszíteni” - és mutatta a rajzokat, a papírokat. Nézte a parancsnok a rajzokat, és közben meg is szólalt: „Da, da..., tyebe pravda... És te tudsz órát csinálni?” A szeme se rebbent, úgy mondta ki: „Hát hogyne tudnék! Nekem óragyáram van Budapesten.” Nagyot nézett a Glaszi nacsalnyik, és ebben a pillanatban talán irigyelte is. „Mi kell hozzá?” - kérdezte. „Anyag meg szerszám.” „Mennyi időt vesz igénybe?” „Egy-két hónap alatt meg tudom csinálni.” Teljesült a kívánságuk. Új ruhát kaptak, vécéből átalakított műhelyt, asztalt, szerszámokat. És tumbácskát, éjjeliszekrényt. Az ajtófélfára meg kiírták: Csaszolválnája, muzikálnája s kukornája maszterszkája. (Órás-, hangszer- és játékműhely.) Megkezdődött volna az óragyártás is, ha a mester nem jött volna rá arra, hogy fából nem lehet vaskarikát csinálni, azaz az óra megindul ugyan, de nem jár. Az északi klímában bedagadtak a csapágyak. Rendszeresen ellenőrizte őket a lágerparancsnok. Egy idő után azonban rájuk pirított. „Nyissz lesz a vége - mutatta -, ha becsaptok! De mi megbízunk bennetek, hiszen jó emlékeket őrzünk Magyarországról...” „Jó, jó, ne félj” - nyugtatta a parancsnokot a mester, de miután elment, magába roskadva ült le a munkaasztala elé. Mélyen elgondolkozott, amikor újra megsegítette a gondviselés. Felemelte a fejét, és a szeme megakadt a konzervdobozokon. S ahogy nézte ezeket az értéktelen tárgyakat, kipattant belőle az ötlet: mi lenne, ha ezekből a pléhdobozokból csinálna kerekeket?... Persze, újra kellene kezdeni a számításokat, de annyi baj legyen. Három-négy napra visszavonult, és semmi mással nem foglalkozott, csak számolgatott. Amikor ezzel megvolt, kivágta az első kerekeket, reszelt, csiszolt, majd összeillesztette a fogakat. Nem ment az óra pontosan, de járt! Meg voltak mentve. Hamarosan eljött az a pillanat is, amikor elkészültek a lágerparancsnok faliórájával. Üzentek a szolgával, hogy másnap vinnék. Egy öttagú bizottság várta őket. Csupa parancsnok a környező lágerekből. Ott virítottak dekoltáltan és pöffeszkedve. Letakarva vitték az órát, nehogy a hideg kárt tegyen benne. Először a mester szólalt meg: „Na, te nacsalnyik, betartottuk az ígéretünket, itt az óra.” Ezután szép lassan megkerülte az íróasztalt, a tolmácsfiú beütött egy jó balos szöget a falba, ő pedig felakasztotta rá az órát, és meglökte. Elindult és járt. Mind az öten felálltak és úgy bámulták a szerkezetet: „...maty!” ...az anyád! Ingatták a fejüket, ahogy az inga járt. A tulajdonosa pedig gyerekes örömében még szavakkal is megtoldotta: „Igyot, igyot, igyot, igyot.” Ezek után csak természetes, hogy a vendégek is megrendelték a saját óráikat. Reményi István hat év alatt huszonöt lágert járt végig. Három táborban volt hoszszabb ideig. Ebben a három táborban öszszesen 247 órát készített. A hírek szerint még Moszkvába is vittek az óráiból, s egyet - igaz, darabokban - haza is csempészett. Sokáig ott volt a szobája falán, és járt. Néhány napja azonban megállt végleg. Kő András Nézőpont A közszereplés elsősorban felelősséget jelent A nyelv beszél minket Magyarok vagyunk, de vajon egy nyelvet beszélünk-e? Értjük-e egymást, s különösen, tudunk-e még egymáshoz szólni, akarjuk-e beszélni a másik nyelvet? Lemondva nyelv és igazság, illetve nyelvi forma és tartalom bonyolult viszonyának filozófiai elemzéséről, arra a kérdésre igyekszem választ találni, hogy a címadó idézet elfogadása milyen felelősséget ró az újságíróra, a véleményt nyilvánító közszereplőre, s egyáltalán miránk, a magyarnak nevezett nyelvi közösségre. Már akkor is értelme volna felvetni a beszélő felelősségének kérdését, ha egyszerűen csak használnánk a nyelvet - mindnyájan a másét, az egyetlent, a közöset, ha pusztán kölcsönvennénk egymástól a szavakat, ha csak gazdálkodnánk e vagyonnal. Főként jogos ez azonban akkor, ha e gondolat mélyére hatolva felidézzük magunkban a szókeresés csöndjét, a megszólalás előtti feszült pillanatot, amikor akár a meghatottságtól (mint például nemzeti ünnepeinkkor), akár egyegy tragédiát szemlélve (árvízkárosult, otthontalan emberek) előbukik belőlünk a szó, és érezzük, „nem annyira mi beszéljük a nyelvet, mint inkább a nyelv beszél minket”, a nálunk hatalmasabb, közös logosz hangján mondatik el, kik vagyunk. Sorsfordító pillanatokhoz érkezve a nyelv segítségével foglalunk állást, vagyis az átmenet idejében éppen a nyelv segítségével határozzuk meg az öröm vagy tragédia hatására elvesztett helyünket a világban; bizony sokszor több ez, mint honfoglalás. Ezért ha elherdáljuk e legigazibb közvagyont, könnyen odajuthatunk, hogy a sors kihívásaira felelni kívánó önértelmezések, önmagunk újbóli meghatározási kísérletei - a nyelv elszegényedése, ellaposodása vagy eldurvulása miatt - elveszítve erőteljességüket és fogalmi differenciáltságukat egyre kevésbé állják ki az idők próbáját. Ez pedig nyilvánvaló A szerző filozófia szakos egyetemi hallgató (ELTE) módon az egész nemzet sebezhetőségét, kiszolgáltatottságát eredményezi. Röviden összefoglalva tehát a „nyelvében él a nemzet” gondolata ekképpen értelmezhető: a nyelv a nemzet túléléséhez és felemelkedéséhez elengedhetetlenül szükséges önkép kialakításának médiuma. Ezért aki a szólásszabadságot szabadosságként (félre)értve nyelvromboló tevékenységet folytat, aki szándékosan összemos fogalmakat, aki eltünteti vagy feloldja az önértelmezéshez szükséges nyelvi és/vagy gondolati különbségtevéseket, az ezzel megkárosítja az egész nemzetet. Hiszen az így, hamis önképet alkotva magáról, képtelen megfelelni a sors kihívásainak, és - mint történelmünk során oly sokszor - kiszolgáltatottá védik: hagyja, hogy mások oszszanak rá szerepet, mondják meg, mit ér, ki a barátja, ellensége. Nemcsak arra emlékszünk még, hogy „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre”, de bizony arra is, mi, illetve kik tették ezt lehetővé, melyik cenzornak, de éppígy a nyilvánosság előtt felelőtlenül valótlanságot állító, értékeket lejárató mely közéleti személyiségeknek köszönhető, hogy a döntő pillanatban annyian közülünk elnémultak - a szó bennszakadt -, és hagytuk, hogy mondjunk a „népfront” jelzőjévé téve a „hazafias”-t annak értelme önmaga ellentétébe forduljon. Tűrtük, hogy válogatás nélkül mindenki, még azok is (sőt főként azok), akik tönkretettek bennünket, „elvtársnak” szólítson. Vígan kiheverte-e a nemzet azt a mérhetetlen nyelvi pusztítást, amelyet a kommunizmus hagyott ránk szomorú örökségként? Kik tettek akkor szörnyű erőszakot a nyelven, kik alkották meg a jelentést inkább elfedő, mint megmutató nyelvet (például tanács mint intézmény)? Továbbmenve szembe kell néznünk a jelen kérdéseivel is: kik és milyen eszközzel rombolják napjainkban közös anyanyelvünket, a párbeszéd médiumát? Kik mosnak össze fogalmakat? Kik sajátítják ki maguknak az igazságot, kik hangoztatják szüntelenül féligazságaikat és téveszméiket anélkül, hogy érdemben érvelnének igazuk mellett? Kik a mai kor véleményformáló szofistái? Még fontosabb azonban annak vizsgálata, milyen mércét, mértéket felállítva beszélhetünk mértéktartó és mértékadó beszédről, közszereplőről vagy vitapartnerről? Mi szolgál a különbségtevés alapjául? Vajon kiheverte-e a nemzet azt a mérhetetlen nyelvi pusztítást, amelyet a kommunizmus hagyott ránk szomorú örökségként? Elsőként gondolkodjunk el azon, mi teszi éppen most kiemelten szükségessé nemzet és nyelv, közszereplés és felelősség kérdésének hangsúlyos felvetését? Egyfelől a rendszerváltoztatás óta eltelt tíz év, amelyben bár még sok minden nem mondatott ki, ami hozzájárult volna az önkép árnyalásához, tisztulásához, ugyanakkor sokan, nem tudván mit kezdeni a jól megérdemelt és a tisztánlátáshoz elengedhetetlen szabadsággal, a racionális alapú, érvekkel operáló vitakultúra meghonosítása helyett egy hamis retorikájú, megosztó polémiát folytattak vélt vagy valós ellenségeikkel szemben, és teszik ezt ma is mind nagyobb hévvel - természetesen az igazság nevében. Másfelől az EU-csatlakozás, s egyáltalán az a folyamat, amelyet talán nem túlzás második honfoglalásnak nevezni, remélhetően egyre szélesebb körben készteti a szellemi élet szereplőit olyan ön- és nemzetvizsgálatra, amely több egyszerű múltba meredésnél: őszinte kísérlet a kik vagyunk? és merre tovább, Magyarország? kérdésével történő higgadt számvetésre. Az utóbbi évek vitáin elmélkedve számomra úgy tűnik, erre nem annyira az (ál)független értelmiségi, mint inkább az képes, aki ellenállva bizonyos csoportok retorikai csáberejének, a nyelvet nem kihasználva, hanem annak közösségteremtő erejére támaszkodva úgy tesz hitet bizonyos értékek mellett, hogy ezzel nem csupán megszólít, felhív a párbeszédre, de maga is megszólíthatóvá válik, így a diszkusszióban, közös dolgaink megvitatásában végre nem csupán egy szűk hatalmi vagy médiaelit, a véleményformálók kis és rendszerint marakodó csoportja vehet részt, de a tudomány, a szellem és a gazdaság területén alkotó, párbeszédre képes és hajlandó személyiségek is. . Meg kell teremteni ennek feltételeit, más szóval eljött az ideje annak, hogy végre a „mindent el lehet mondani, és mindenkit mindennek el lehet mondani” hagymázos mámorát felváltsa a felelősségvállalás a kimondott szóért! Több ez, mintha egyszerűen azt mondanánk: mindenki mondjon igazat. A sors kihívásaira adandó felelet kényszere - legalább részben - nyelvi problémákat vet fel, hiszen a nemzeti sorsfordulókon óhatatlanul és ellenállhatatlan erővel feltörő kik vagyunk? és merre tartunk? kérdésre a nyelv, illetve a nyelvet beszélő közösség adja meg a választ. Ennyiben tehát a nyelv, annak fejlettsége, tisztaságának megőrzése egy nemzet fennmaradásának és felemelkedésének előfeltétele. Ezért a nyelvhasználat, különösen pedig a közszereplés minden körülmények között elsősorban felelősséget jelent: ez nem egy szűk csoport, hanem a nyelvhasználók minél szélesebb rétegeivel vállalt elemi közösségvállalásból eredeztethető. Ez a nyelvi etika pontosan a hamis, az egyszerű megoldásokat kínáló, hataloméhes, polemizáló retorikával szemben tanúsított ellenállásban nyer kifejezést. Ennek alapja Mádi Ferenc, a Magyar Köztársaság új elnöke által is hangoztatott mértéktartás. Akad-e olyan, aki érti még e szót?Szalay Mátyás Magyar Nemzet 7 Magyar Nemzet „... a dolgot ét magát nézzük..." Végvári szerep Európa szemérmesség nélkül védekezik az illegális bevándorlás ellen - derül ki a minapi hírből, amely szerint az amszterdami rendőrség embercsempészbandát leplezett le, s hatvan személyt letartóztatott. A földrész nyugati felén a legfelháborítóbb bűncselekmények közé sorolják az embercsempészetet, miután a közelmúltban 58 kínai megfulladt a La Manche csatornán átkelő kamionban. A tragédia nyomán elcsöndesedtek azok az ügyvédek is, akik korábban az emberi jogok harcias „védelmezőiként” fölléptek az illegális migránsok védelmében. Máig nem tudjuk, kik és milyen forrásokból fizetik ezeket a derék jogászokat... Illúzióink nem lehetnek. Hatalmas embercsempész-hálózatok alakultak ki a világban, s ezek irányítói, tagjai anyagilag érdekeltek abban, hogy az „üzlet” bővüljön. Olyannyira, hogy a kivándorolni nem szándékozó szegény embereket is arra biztatják az ázsiai falvakat föllármázó „utazási irodák”: adják el házukat, s a pénzből települjenek a szociális juttatásokat, létbiztonságot nyújtó Európába. Ez a körülmény indokolja, hogy keményen föllépjenek a hatóságok a csempészbandák ellen. Egy-egy nagyobb fogás ugyanis - a múlt héten 43 kínait és 27 szírt fogtak el határőreink egy „vegyes csoportban” - átmenetileg visszarettenti a bűnözőket a csempészettől. Ha akadály nélkül utaztathatják „ügyfeleiket” Kelettől Nyugatig, még inkább fölbátorodnak, és gazdaságimenekült-áradatot zúdítanak a gazdag Nyugat-Európára. Egyes „utazási irodák” hazánkat is nyugat-európai országként „hirdetik”... A Vajdaságban jelenleg negyvenezer kínai kereskedő időzik: ők legálisan utaztak Újvidék környékére, a meggazdagodás reményében. A tavalyi háború azonban keresztülhúzta számításaikat - áruikra nincs fizetőképes kereslet. Kínába visszamenni nem kívánnak, ehelyett Itáliába vagy Magyarországra igyekeznek. Az első fél évben hétszáz kínait fogtak el határőreink, nagyrészt a délvidéki szakaszon, kisebb részben az erdélyi, illetve az ukrán övezetben. Hazánk és Jugoszlávia között sajnos még mindig nem köttetett meg a toloncegyezmény. Az észak-keleti térségben még veszélyesebb a helyzet. Oroszország és Ukrajna között a zöldhatárt alig őrzik. Oroszországban ez idő szerint több millió illegálisan bevándorolt migráns tartózkodik, és a Nyugatra jutás lehetőségét keresi. Az „utánpótlás” tehát szinte végtelen. S aki átjut, a hatóságok korrumpálásában sem mindig sikertelen... Hazánkat az Európai Unió kimondva vagy kimondatlanul végvári küldetésű országnak tekinti. E „végvári védvonal” kísértetiesen ugyanott húzódik, ahol a középkorban rajzolódott ki, akkor, amikor az oszmán hódítás ellen védte hazánk a földrész nyugati társadalmait. Nem véletlen, hogy ma Németország örömmel adományoz éjjellátó készülékeket a magyar határőrségnek: minél több migráns akadjon fenn a Tiszánál, s ne az őrvidéki osztrák közegeknek kelljen föllépni ellenük. Magyarország már az uniós csatlakozás előtt bevezetheti a schengeni előírásokat keleti határainál: ehhez harmincmilliárd forint szükségeltetik (harmadannyi, amennyit a nemzeti bank bécsi CW-bankja elvesztett). A rendőrség és a határőrség összevonása azonban csak uniós csatlakozásunk után kerülhet sorra: addig nem gyengíthetjük az amúgy is nagy nyomás alatt működő szervezetet.Molnár Pál Kétezer leütés Életben maradt és jól érzi magát a vésztőmágori háromlábú csirke. (Szellő István az RTL Klub Híradóban) Miről ismerszik meg az uborkaszezon ? Az újságíró-iskolák közhelygyűjteménye szerint arról, hogy a máskor véresen komoly sajtótudósításokban egyszeriben megjelennek az ötlábú tehenek. Könnyű belátnunk, hogy a rendhagyó vésztőmágori csirke ennek csupán egyszerű variánsa, így a hírapály alighanem már be is következett. Még egy kicsit szörnyülködünk az oktogomi ámokfutó sorozatgyilkoson, rágódunk a kormány félidei bizonyítványán, az olajbizottság tagjai is tépik még kicsit egymás haját, ám a kabinet, a parlament meg az olajmaffia megmásíthatatlanul elvonul nyári szabadságra - legfeljebb a szocialisták kampányolgatnak a tűző napon és mennydörgős zivatarban is, a világért el nem ismerve, hogy ezt legkevésbé sem a politikai vetélytársak, hanem kifejezetten egymás ellen művelik az őszi sorsdöntő tisztújítás előtt. Manapság azonban már az uborkaszezon sem a régi: Szellő példáit egymás után konferálja fel, hogy a krisnások a Tabánba szekereznek, a jehovisták a Népstadionban merítkeznek, a kádáristák meg a Fiumei úti temetőben nosztalgiáznak. Sőt még annak is hírértéket lehet tulajdonítani, hogy a leköszönő Pepó Pál visszaadta hivatali mobiltelefonját (már miért ne adta volna vissza?), ám a marginális témák között lavírozva még a műsorvezető is beismeri: e „hírszűkében" az RTL Klub legszebb álmai váltak valóra a vésztőmágori nyomorék baromfival. Ne becsüljük alá e vallomást! Ez a freudi elszólás sokat elárul ugyanis a Bárdos András-féle műhely Magyarország- és világképéről. Tehát nem csupán arról, hogy a rendelkezésre álló időt akkor is ki kell tölteni, ha nincs mivel (árulkodó fordulat: „ennyi fut műsorunkba"), hanem arról is: a jehovisták, krisnások és kommunisták e szenzáció-központú interpretációban tökéletesen egy szinten vannak a vésztőmagok „biológiai csodával”. Talán maga az ország is egyetlen nagy Vésztőmágor, ami csak akkor érdekes, ha egy végtaggal több vagy kevesebb híreket produkál? OSSZIÁN Igazgató-főszerkesztő: Liszkay Gábor ♦ Főszerkesztőhelyettesek: D. Horváth Gábor, Szényi Gábor, Tarr Péter ♦ Lapszerkesztők: Gajdics Ottó, Kő András, Ludwig Emil ♦ Művészeti vezető: Gremsperger Péter ♦ Rovatvezetők: Szerető Szabolcs (belpolitika) ♦ Faggyas Sándor (publicisztika) ♦ Stier Gábor (külpolitika) ♦ Schubauer Ferenc (gazdaság) ♦ Tallai Gábor (kultúra) ♦ A. Molnár László (sport) ♦ Koncz György (fotó) ♦ Berszán György (levelezés) ♦ Szerkesztőség: 1091 Budapest, Üllői út 51. ♦ Telefon: 216-1274, 06-30-916-3843, fax: 215-3197. Levélcím: 1450 Bp. 9., Pf. 74. ♦ Internetcím: http://www.magyarnemzet.com, e-mail: mahir@mail.elender.hu ♦ Kiadja a NEMZET Lap- és Könyvkiadó Korlátolt Felelősségű Társaság ♦ Felelős kiadó: a NEMZET Lap- és Könyvkiadó Korlátolt Felelősségű Társaság ügyvezető igazgatója ♦ Lapigazgató: Lovas Lajos ♦ Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. ♦ Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Levél- és Hírlapüzletági Igazgatósága (HELP). ♦ Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a HELP ügyfélszolgálati irodáinál, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1.). Levélcím: Helir, 1900 Budapest, Orczy tér 1. Telefon: 303-3441, 303-3442. Telefax: 303-3440, közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámon. ♦ Előfizetés OTP-bankkártyával hétfőtől szombatig, 9-20 óráig: InterTicket ügyfélszolgálat (06-1) 266-0000 telefonszámon. ♦ Előfizetés külföldről Batthyány Kultur-Press Kft., 1014 Budapest, Szentháromság tér 6. T.: 489-0120, t./f.: 201-8891, mobil: 06/20-952-4522, e-mail: batthyany@kultur-press.hu. Bankszámla: Magyar Külkereskedelmi Bank, számlaszám: 5022062226304019. ♦ Előfizetési díj egy hónapra 1282 Alapította: PETHŐ SÁNDOR forint, negyedévre 3846 forint, fél évre 7692 forint, egy évre 15 384 forint. ♦ Nyomtatás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ♦ Felelős vezető: Burján Norbert igazgató ♦ Vidék ISSN: 0237-3793; Budapest ISSN: 0133-185 X Magyar Nemzet