Magyar Nemzet, 2000. december (63. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-02 / 282. szám
E9 Magyar Nemzet Magazin 2000. december 2., szombat Véget ért az Európai Színházak Uniójának budapesti fesztiválja Prosperók ha találkoznak Csehovval kezdődött (Théátre National Populaire), és Csehovval fejeződött be (Mali) Theatr) a héten a Jack Lang és Giorgio Strehler kezdeményezésére 1990-ben Párizsban megalakult Európai Színházak Uniójának fesztiválja, amelyet 1993 után másodszor fogadott Budapest. A közönség három hét alatt tizenegy darabot láthatott tíz színház művészeinek előadásában, több helyszínen. A házigazda a Katona József Színház, az unió egyik alapító tagja volt. Berch Magda__________________________________ S zínházcsináló Prosperók találkoztak Budapesten az elmúlt három héten. Gazdag, sokszínű választékkal jöttek, és varázsoltak. Már jöttük híre vihart kavart. Ki ne szerette volna látni a megrögzött színházrajongók közül a Royal Shakespeare Company (RSC) vadonatúj A vihar előadását, amelyet eleve turnéra készített a színház; a Madách Színházban 1993-ban bemutatott Gaudeamus óta visszavárt szentpétervári Malij Tyeatr Csehov-produkcióját; a bukaresti Bulandra Turandotját; a litván Menő Fortas minden eddigitől eltérőnek ígérkező Hamletjét Eimuntas Nekrosius rendezésében, vagy a Moliére-színjátszásban gyökeresen újat teremtő Roger Planchon első Csehov-rendezését. Láttunk sokféle stílust és sokféle felfogást. Költői mesét, a Csehov-novellák alapján készült Hannoch Levin-darabot, a Rekviemet a tel-avivi Cameri előadásában. Meseszerűen előadott Shakespeare-t, A vihart, amelyet a kortárs darabokhoz szokott rendező, James Macdonald állított színre. Közéleti gondokat ránk zúdító mikrodrámát, a Thomas Ostermeier rendezte Parazitákat, ma is érvényes erkölcsi konfliktusok elé állító klasszikus drámát: a düsseldorfi Schauspielhaus Brecht-előadását, a Galileit. Láttunk nagy színészeket, köztük egészen kiemelkedőket: az egymagában öt személyt elénk varázsoló Jeroen Willemset a Hangokban (Theatergroep Hollandia), a bolgár énekesnő-színésznő Anna Prucnakt a Hattyúdalban (TNP), Szergej Kurisevet a Platonovban (Malij Tyeatr), Viktória Kuodytét mint Opheliát a Hamletben (Menő Fortas), és sorolhatnánk tovább. Láttunk lenyűgöző színpadképeket a Hattyúdalban (Luciano Damiani), A viharban (Jeremy Herbert), a Platonovban (Alekszej Poraj-Kosic). Hallhattuk, amint a Royal Shakespeare Company menedzsere, Nick Chesterfield arról beszélt: ők halálosan komolyan veszik, hogy mindenkihez el kell juttatniuk a színházat. Olyanokhoz is, akik még egyetlen előadást sem láttak. A viharral most indulnak turnéra először Angliában, apró kis falvakba is elviszik, mozgó színházukkal pajtákban, sporttelepeken is játszanak majd. Hallhattuk, hogy az RSC hat hét alatt készül el egy-egy produkcióval, hogy Angliában ez soknak számít, mert általában négy hét a megszokott próbaidő. És hallhattuk, hogy Nekrosiusék hét hónapig küszködtek a Hamlettel. Újra megtanultuk, hogy nem csak „igazi” színházban lehet jó előadást tartani. A pokol bugyraiba szálltunk le, amikor lebukdácsoltunk egy óbudai sporttelepen felépült amfiteátrum lépcsőin, ahol a berlini Schaubühne lelki és fizikai nyomorúságot árasztó Paraziták előadását láthattuk. Jól vizsgázott a Mafilm nagyvetítője is, ahol szinte ijesztő állványerdőre épült nézőtér előtt tárult elénk a szentpéterváriak előadásának díszlete: egy vízzel körülvett fürdőház, előtte homokos part. A hazai színjátszást a Katona József Színház két produkciója: a Schilling Árpád által rendezett, Kleist elbeszélése nyomán készült Közellenség (Tasnádi István műve) és az Ascher Tamás által rendezett Hóhérok hava, Hamvai Kornél darabja képviselte. Épp ennek a sokféleségnek a tudatosítása volt a cél. Különböző színházi gondolkodásmódokkal akarta megismertetni a hazai közönséget Zsámbéki Gábor, a fesztivál házigazdája, aki a produkciókat meghívta. Arra törekedett - nyilatkozta lapunknak -, hogy segítsen betájolni, mi történik ma az európai színházi életben. Az izraeli Cameri azért került bele a válogatásba, mert azt a „költői színházat” képviseli, amelyet Georges Lavaudant a párizsi Odéonban (ők nem tudtak eljönni), és mert a gyökerei európaiak Sztanyiszlavszkij révén, amint Omri Nitzan, a Cameri vezetője hangsúlyozta. A válogató teljességre nem törekedhetett, a szélsőségeket kerülte. A Katona József Színház direktora két végletes kritikustípustól óvja a közönséget: „a leborulós öngyalázóktól”, akik ájult alázattal néznek mindent, ami külföldről jön, és a „lepöckölőktől”, akik mást sem tudnak hangoztatni, csak azt: „holjön-ez-a-magyar-tehetséghez?” Zsámbéki Gábor meg van győződve arról, hogy a lényeges előadások hoszszú távon is hatnak az emberekre, beépülnek a gondolkodásukba. - Fájdalmas - mondja -, hogy miközben már nem vagyunk elzárva a világtól, egy fiatal magyar rendező sokkal kevesebbet tud arról, mi történik a világban, a szakmájában, mint például egy fiatal dán rendező. Nem engedheti meg magának, hogy „elugorjon” Párizsba, Berlinbe, Bukarestbe, Londonba megnézni egy-egy új előadást. Pedig Európa más fővárosaiban szélesebb választékot kínálnak a színházak, mint Budapesten. Van azonban remény arra, hogy ez megváltozik, épp annak köszönhetően is, hogy Budapest gyakrabban ad otthont színházi találkozóknak. (Hogy mikor „decentralizálódik” színházi szempontból is ez az ország, az messzire vezető kérdés.) Jövőre egy másik szervezet, a Convention Théátrale színházai jönnek el hozzánk (ennek Magyarországról a kaposvári színház tagja), elnöke, Dániel Benoii végignézte az unió mostani fesztiváljának előadásait. Ha több érdekes vendégjátékot látunk, nyitottabb szemmel nézhetünk néhány itthon szokatlannak tűnő produkciót is, és könnyebben lelepleződnek a „kis másolók” is - mondja Zsámbéki Gábor, és hozzáteszi: az együttműködésre törekvés mindig nagyobb haszonnal jár, mint az ellenségeskedés. Minden előadásra beügyeskedték magukat, nagyon helyesen, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói is. És mindegyikben találtak valami olyasmit, amiről másnap jót beszélgettek a mesterségórákon - tudtuk meg Huszti Pétertől. A színészrektor úgy látta: minden produkció mögött, amit megnézhetett, érezhető az elmélyült műhelymunka, az, hogy a művészek „egymásból játszanak”, egymásra összpontosítanak, valahogy úgy, mint a légtornászok, amikor védőháló nélkül repülnek a mélység fölött. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nagy volt a mozgolódás ezekben a hetekben. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Nagy András vezette magyar központjának segítségével az unió itt rendezett mesterkurzusokat. Johan Simons, a holland Theatergroep megalapítója, a Hangok rendezője Büchner Woyzeckjét elemezte a hallgatókkal. Ivica Boban horvát koreográfus és rendező Maszk és maszkon túl címmel tartott mozgásműhelyt, az improvizációval és a színészi kreativitással foglalkozott (a téma jól illeszkedik az első évfolyamon tanultakhoz). Vaszilij Galengyejev, Lev Dogyin társulatának beszédtanára hang- és beszédgyakorlatokra várta a fiatalokat. Itt, az egyetemen tartotta egyhetes konferenciáját az ITI oktatási bizottsága. Tagjai délelőttönként arról tanácskoztak, hogyan lehet módszereket, olvasható és látható anyagokat cserélni, és hogyan lehet minél gyakrabban összehozni közös munkára a hallgatókat. Délutánonként pedig látogatták az egyetemen az órákat. (A negyedévesek vizsgaelőadását most épp Stefano di Luca, a milánói Piccolo Teatro művésze rendezi.) A bizottság tagjai Amerikából, Angliából, Belgiumból, Franciaországból, Németországból, Romániából, Skóciából, Szlovákiából érkeztek. Meghallgatást is hirdettek a diákoknak. Tizenketten jelentkeztek, a két legjobbnak lehetősége lesz arra, hogy részt vegyen a scarborough-i nyári Shakespearekurzuson. A kísérő rendezvények sorában a Piccolo igazgatója ismertette a Eurolab nevű új, internetes európai színházi oktatási programot a Merlin Színházban, az Ernst Múzeumban pedig az olasz díszlettervező, Ezio Frigerio munkáiból láthatunk kiállítást. A fesztiválra érkező színházaknak már a híre vihart kavart, mondtuk. Sokkal többen szerették volna ugyanis látni őket, mint amennyien egy-egy helyszínre beférnek. Aminek örülhetünk, még ha a rendkívül nagy érdeklődésen túl lehetett ebben része némi szervezési ügyetlenségnek is (1993-ban mintha minden rendezettebben zajlott volna). És persze némi sznobériának. De mindez nem változtat azon, hogy az elmúlt három héten valódi színházi ünnepnek lehettünk részesei. Az előadásokat összesen 14 ezer néző látta. Az Európai Színházak Uniójának tagjai Alapítók: Odéon (Párizs), Piccolo Teatro (Milánó), Teatre Iliure (Barcelona), Deutsches Theater (Berlin), Dramatiska Teatern (Kungliga), Schauspielhaus (Düsseldorf), Katona József Színház (Budapest). Később csatlakoztak: Malij Tyeatr (Szentpétervár), Bulandra Színház (Bukarest), Story Teatr (Krakkó), Görög Nemzeti Színház (Thesszaloniki), Finn Nemzeti Színház (Helsinki), Teatro di Roma, Théatre National de Strasbourg, Royal Shakespeare Company, Teatro de La Abadía (Madrid), Schaubühne (Berlin), Teatro Garibaldi (Palermo), Meno Fortas (Vilnius), Théatre National Populaire (Villeurbanne). Az unió elnöke 1998 óta Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház igazgatója, Ascher Tamás rendezőt az egyéni tagok közé választották. ■ Vida______________________________________________ Hosszas tárgyalások, egyeztetések után az elmúlt héten Magyarországra, a XX. Század Intézetbe érkezett Arthur Koestler hagyatékának jelentős része. Ezzel végre a magyar kutatók előtt is megnyílt a lehetőség arra, hogy az elmúlt század egyik legnagyobb és legérdekesebb magyar származású írójának, gondolkodójának az életművét tanulmányozzák. Koestler végrendeletébenaz Edinburghi Egyetemre hagyta kéziratait, személyes iratait, levelezését, valamint egy nagyobb összeget, amelynek segítségével az egyetem parapszichológiai tanszéket alapított a nyolcvanas évek közepén. A hagyaték a mai napig az egyetemi könyvtárban található, ám levéltári rendszerességgel kizárólag a parapszichológiai írásokat, feljegyzéseket és elmélkedéseket dolgozták fel. A XX. Század Intézet megalakulásakor a munkatársak egyik legelső terve az volt, hogy a Koestlerhagyaték valamilyen formában az intézetbe kerüljön, és hozzáférhetővé váljon, illetve feldolgozható legyen. Ennek érdekében vették fel a kapcsolatot az Edinburghi Egyetem munkatársaival, Robert L. Morrisszal, az Edinburgh University tanszékvezetőjével és Richard Ovendennel, az Edinburgh University Library Special Collection vezetőjével, majd a tárgyalások után az intézet két munkatársa - Polgár Viktória történész és Ruik Györgyi irodalmár - Edinburghbe utazott. Mindössze két hét állt a rendelkezésükre: ennyi idő alatt kellett több tucat dobozt és a bennük található, meglehetősen felületesen rendszerezett, hozzávetőleg ötvenezer dokumentumot átnézniük. A napi tizenhat-tizennyolc órás munka eredményeként kiválogatták a XX. Század Intézet, Magyarország és a magyar kutatók számára legfontosabb harmincezer dokumentumot - levelet, fotókat, naplókat, személyes iratokat, összegyűjtött újságcikkeket, gazdasági iratokat -, amelyről a helyszínen mikrofilmmásolatot készítettek. Ezek a másolatok kerülhettek, Magyarországra, az intézetbe. Ezzel még csupán a munka első részén vannak túl, mondják, hiszen a részletes feldolgozást, a levéltári rendszerezést ezután kezdik majd el. A munkában történészek, levéltárosok, irodalmárok vesznek részt. Az anyagi fedezetet az intézet éves költségvetéséből teremtik elő. A Koestler-hagyaték feldolgozása, rendszerezése nem csak nekünk, magyaroknak fontos, mondják, márpedig a mai napig senki sem vállalta, így aztán eddig igazán alapos Koestler-életrajz sem készült, igaz, megírásának a joga egy amerikai író tulajdonában van, aki jövőre tervezi műve megjelentetését. Addig más életrajzot ki sem lehet adni. Pedig az 1983-ban meghalt író, gondolkodó életpályája,útja hihetetlen és félelmetes tükörképe a századnak, hiszen Koestlerre szinte valamennyi lényeges eszmeáramlat hatott. Életének fordulatai, eseményei és írásai - mint valamiféle tézis-antitézis-szintézis mutathatnák meg a század legjelentősebb politikai és társadalmi változásait, az emberekre gyakorolt hatását. Az egyetemet félbehagyva megjárta Palesztinát, ahol kibucban dolgozott, majd újságíróként olyan személyiségekkel készített interjút, mint Albert Einstein vagy Sigmund Freud. Részt vett Zeppelin gróf északisarki léghajós expedíciójában, majd nem sokkal ezután, 1931-ben belépett a kommunista pártba, amit több hónapos szovjetunióbeli körút követett. Haditudósító volt a spanyol polgárháborúban, ahol Franco csapatainak a foglya lett, és halálra ítélték. Több hónapig várta a kivégzését, majd nemzetközi tárgyalások eredményeként, fogolycserével szabadult ki. 1938-ban hivatalosan jelentette be, hogy szakít a kommunista párttal, két évre rá írta meg az azóta mintegy harminc nyelven kiadott Sötétség délben című regényét. Ezután vetette papírra a legtöbbb szépprózai művét. 1948-ban kapott brit állampolgárságot. Két könyvében ír az életéről: a Nyílvessző a végtelenbe és a Láthatatlan írás címűekben. Az ezután született írásai elsősorban a tudományról, az alkotótevékenységről és a misztikáról szólnak. Élete végén fehérvérűségben és Parkinsonkórban szenvedett. Feleségével mindketten az eutanázia elkötelezett hívei voltak - 1983-ban együttes öngyilkosságot követett el. Rövid életrajzát olvasva is sokakban támad fel a vágy, hogy ennek a rendkívüli életnek a mélyére láthassanak, megismerjék e nem mindennapi személyiséget. Főként, ha hozzátesszük, hogy akik ismerték Koestlert - és nem csupán a hölgyek, bár talán elsősorban ők -, azt állítják, nem lehetett ellenállni a varázsának. Olyan hatással volt a környezetére, amilyen csak ritkán és keveseknek adatik meg. Az Edinburghben őrzött hagyatékból az is kiderül, hogy valószínűleg a magánleveleit és a többi személyes jellegű írását is a nyilvánosságnak szánta, ugyanis valamennyinek a másolatát eltette, és az utókorra hagyta. A most mikrofilmen Magyarországra került dokumentumok mindezeknek a nagyobbik és talán fontosabb részét tartalmazzák (nem hozták el például a számlákat, a kiadásokról írt feljegyzéseit, amelyeket ugyancsak gyűjtött, rendszerezett), és amely iratokból, feljegyzésekből egészen pontosan megismerhetővé válik Koestler, az író, a gondolkodó és az ember. Koestler-hagyaték a XX. Század Intézetben Élet mikrofilmen Arthur Koestler a második feleségével, Maraine-nel