Magyar Nemzet, 2000. december (63. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-02 / 282. szám

E9 Magyar Nemzet Magazin 2000. december 2., szombat Véget ért az Európai Színházak Uniójának budapesti fesztiválja Prosperók ha találkoznak Csehovval kezdődött (Théátre National Populaire), és Csehovval fejeződött be (Mali) Theatr) a héten a Jack Lang és Giorgio Strehler kezdeményezésére 1990-ben Párizsban megalakult Európai Színházak Uniójának fesztiválja, amelyet 1993 után másodszor fogadott Budapest. A közönség három hét alatt tizenegy darabot láthatott tíz színház művészeinek előadásában, több helyszínen. A házigazda a Katona József Színház, az unió egyik alapító tagja volt. B­erch Magda__________________________________ S­ zínházcsináló Prosperók találkoztak Budapes­ten az elmúlt három héten. Gazdag, sokszínű választékkal jöttek, és varázsoltak. Már jöttük híre vihart kavart. Ki ne szerette volna látni a megrögzött színházrajongók közül a Royal Shakes­peare Company (RSC) vadonatúj A vihar előadását, amelyet eleve turnéra készített a színház; a Madách Színházban 1993-ban bemutatott Gaudeamus óta visszavárt szentpétervári Malij Tyeatr Csehov-pro­­dukcióját; a bukaresti Bulandra Turandotját; a litván Menő Fortas minden eddigitől eltérőnek ígérkező Hamletjét Eimuntas Nekrosius rendezésében, vagy a Moliére-színjátszásban gyökeresen újat teremtő Roger Planchon első Csehov-rendezését. Láttunk sokféle stílust és sokféle felfogást. Költői mesét, a Csehov-novellák alapján készült Hannoch Levin-darabot, a Rekviemet a tel-avivi Cameri elő­adásában. Meseszerűen előadott Shakespeare-t, A vi­hart, amelyet a kortárs darabokhoz szokott rendező, James Macdonald állított színre. Közéleti gondokat ránk zúdító mikrodrámát, a Thomas Ostermeier ren­dezte Parazitákat, ma is érvényes erkölcsi konfliktu­sok elé állító klasszikus drámát: a düsseldorfi Schauspielhaus Brecht-előadását, a Galileit. Láttunk nagy színészeket, köztük egészen kiemelkedőket: az egymagában öt személyt elénk varázsoló Jeroen Willemset a Hangokban (Theatergroep Hollandia), a bolgár énekesnő-színésznő Anna Prucnakt a Hattyú­dalban (TNP), Szergej Kurisevet a Platonovban (Malij Tyeatr), Viktória Kuodytét mint Opheliát a Hamlet­­ben (Menő Fortas), és sorolhatnánk tovább. Láttunk lenyűgöző színpadképeket a Hattyúdalban (Luciano Damiani), A viharban (Jeremy Herbert), a Platonovban (Alekszej Poraj-Kosic). Hallhattuk, amint a Royal Shakespeare Company menedzsere, Nick Chesterfield arról beszélt: ők halálosan komo­lyan veszik, hogy mindenkihez el kell juttatniuk a színházat. Olyanokhoz is, akik még egyetlen előadást sem láttak. A viharral most indulnak turnéra először Angliában, apró kis falvakba is elviszik, mozgó szín­házukkal pajtákban, sporttelepeken is játszanak majd. Hallhattuk, hogy az RSC hat hét alatt készül el egy-egy produkcióval, hogy Angliában ez soknak szá­mít, mert általában négy hét a megszokott próbaidő. És hallhattuk, hogy Nekrosiusék hét hónapig küsz­ködtek a Hamlettel. Újra megtanultuk, hogy nem csak „igazi” szín­házban lehet jó előadást tartani. A pokol bugyraiba szálltunk le, amikor lebukdácsoltunk egy óbudai sporttelepen felépült amfiteátrum lépcsőin, ahol a berlini Schaubühne lelki és fizikai nyomorúságot árasztó Paraziták előadását láthattuk. Jól vizsgázott a Mafilm nagyvetítője is, ahol szinte ijesztő állvány­erdőre épült nézőtér előtt tárult elénk a szentpéter­váriak előadásának díszlete: egy vízzel körülvett für­dőház, előtte homokos part. A hazai színjátszást a Katona József Színház két produkciója: a Schilling Árpád által rendezett, Kleist elbeszélése nyomán ké­szült Közellenség (Tasnádi István műve) és az Ascher Tamás által rendezett Hóhérok hava, Hamvai Kornél darabja képviselte. Épp ennek a sokféleségnek a tudatosítása volt a cél. Különböző színházi gondolkodásmódokkal akar­ta megismertetni a hazai közönséget Zsámbéki Gá­bor, a fesztivál házigazdája, aki a produkciókat meg­hívta. Arra törekedett - nyilatkozta lapunknak -, hogy segítsen betájolni, mi történik ma az európai színhá­zi életben. Az izraeli Cameri azért került bele a válo­gatásba, mert azt a „költői színházat” képviseli, ame­lyet Georges Lavaudant a párizsi Odéonban (ők nem tudtak eljönni), és mert a gyökerei európaiak Sztanyiszlavszkij révén, amint Omri Nitzan, a Cameri vezetője hangsúlyozta. A válogató teljességre nem törekedhetett, a szél­sőségeket kerülte. A Katona József Színház direktora két végletes kritikustípustól óvja a közönséget: „a le­­borulós öngyalázóktól”, akik ájult alázattal néznek mindent, ami külföldről jön, és a „lepöckölőktől”, akik mást sem tudnak hangoztatni, csak azt: „hol­­jön-ez-a-magyar-tehetséghez?” Zsámbéki Gábor meg van győződve arról, hogy a lényeges előadások hosz­­szú távon is hatnak az emberekre, beépülnek a gon­dolkodásukba. - Fájdalmas - mondja -, hogy miközben már nem vagyunk elzárva a világtól, egy fiatal magyar rendező sokkal kevesebbet tud arról, mi történik a világban, a szakmájában, mint például egy fiatal dán rendező. Nem engedheti meg magának, hogy „el­­ugorjon” Párizsba, Berlinbe, Bukarestbe, Londonba megnézni egy-egy új előadást. Pedig Európa más fő­városaiban szélesebb választékot kínálnak a színhá­zak, mint Budapesten. Van azonban remény arra, hogy ez megváltozik, épp annak köszönhetően is, hogy Budapest gyakrabban ad otthont színházi talál­kozóknak. (Hogy mikor „decentralizálódik” színhá­zi szempontból is ez az ország, az messzire vezető kérdés.) Jövőre egy másik szervezet, a Convention Théátrale színházai jönnek el hozzánk (ennek Ma­gyarországról a kaposvári színház tagja), elnöke, Dániel Benoii végignézte az unió mostani fesztivál­jának előadásait. Ha több érdekes vendégjátékot lá­tunk, nyitottabb szemmel nézhetünk néhány itthon szokatlannak tűnő produkciót is, és könnyebben le­lepleződnek a „kis másolók” is - mondja Zsámbéki Gábor, és hozzáteszi: az együttműködésre törekvés mindig nagyobb haszonnal jár, mint az ellenséges­kedés. Minden előadásra beügyeskedték magukat, na­gyon helyesen, a Színház- és Filmművészeti Egye­tem hallgatói is. És mindegyikben találtak valami olyasmit, amiről másnap jót beszélgettek a mester­ségórákon - tudtuk meg Huszti Pétertől. A színész­rektor úgy látta: minden produkció mögött, amit megnézhetett, érezhető az elmélyült műhelymunka, az, hogy a művészek „egymásból játszanak”, egy­másra összpontosítanak, valahogy úgy, mint a lég­tornászok, amikor védőháló nélkül repülnek a mélység fölött. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nagy volt a mozgolódás ezekben a hetekben. A Nemzet­közi Színházi Intézet (ITI) Nagy András vezette magyar központjának segítségével az unió itt ren­dezett mesterkurzusokat. Johan Simons, a holland Theatergroep megalapítója, a Hangok rendezője Büchner Woyzeckjét elemezte a hallgatókkal. Ivica Boban horvát koreográfus és rendező Maszk és maszkon túl címmel tartott mozgásműhelyt, az improvizációval és a színészi kreativitással foglal­kozott (a téma jól illeszkedik az első évfolyamon tanultakhoz). Vaszilij Galengyejev, Lev Dogyin tár­sulatának beszédtanára hang- és beszédgyakorla­tokra várta a fiatalokat. Itt, az egyetemen tartotta egyhetes konferenciáját az ITI oktatási bizottsága. Tagjai délelőttönként arról tanácskoztak, hogyan lehet módszereket, olvasható és látható anyagokat cserélni, és hogyan lehet minél gyakrabban össze­hozni közös munkára a hallgatókat. Délutánon­ként pedig látogatták az egyetemen az órákat. (A negyedévesek vizsgaelőadását most épp Stefano di Luca, a milánói Piccolo Teatro művésze rendezi.) A bizottság tagjai Amerikából, Angliából, Belgium­ból, Franciaországból, Németországból, Romániá­ból, Skóciából, Szlovákiából érkeztek. Meghallga­tást is hirdettek a diákoknak. Tizenketten jelent­keztek, a két legjobbnak lehetősége lesz arra, hogy részt vegyen a scarborough-i nyári Shakespeare­­kurzuson. A kísérő rendezvények sorában a Piccolo igazga­tója ismertette a Eurolab nevű új, internetes európai színházi oktatási programot a Merlin Színházban, az Ernst Múzeumban pedig az olasz díszlettervező, Ezio Frigerio munkáiból láthatunk kiállítást. A fesztiválra érkező színházaknak már a híre vi­hart kavart, mondtuk. Sokkal többen szerették volna ugyanis látni őket, mint amennyien egy-egy helyszín­re beférnek. Aminek örülhetünk, még ha a rendkívül­­ nagy érdeklődésen túl lehetett ebben része némi szer­vezési ügyetlenségnek is (1993-ban mintha minden rendezettebben zajlott volna). És persze némi sznobériának. De mindez nem változtat azon, hogy az elmúlt három héten valódi színházi ünnepnek lehet­tünk részesei. Az előadásokat összesen 14 ezer néző látta. Az Európai Színházak Uniójának tagjai Alapítók: Odéon (Párizs), Piccolo Teatro (Milánó), Teatre Iliure (Barcelona), Deutsches Theater (Berlin), Dramatiska Teatern (Kungliga), Schauspielhaus (Düsseldorf), Katona József Színház (Budapest). Később csatlakoztak: Malij Tyeatr (Szentpétervár), Bulandra Színház (Bukarest), Story Teatr (Krakkó), Gö­rög Nemzeti Színház (Thesszaloniki), Finn Nemzeti Színház (Helsinki), Teatro di Roma, Théatre National de Strasbourg, Royal Shakespeare Company, Teatro de La Abadía (Madrid), Schaubühne (Berlin), Teatro Garibal­di (Palermo), Meno Fortas (Vilnius), Théatre National Populaire (Villeurbanne). Az unió elnöke 1998 óta Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház igazgatója, Ascher Tamás rendezőt az egyéni tagok közé választották. ■ Vida_________________________________­_____________ H­osszas tárgyalások, egyeztetések után az el­múlt héten Magyarországra, a XX. Század In­tézetbe érkezett Arthur Koestler hagyatéká­nak jelentős része. Ezzel végre a magyar ku­tatók előtt is megnyílt a lehetőség arra, hogy az elmúlt század egyik legnagyobb és legérdekesebb magyar szár­mazású írójának, gondolkodójának az életművét tanul­mányozzák. Koestler végrendeletében­­az Edinburghi Egyetemre hagyta kéziratait, személyes iratait, levelezé­sét, valamint egy nagyobb összeget, amelynek segítsé­gével az egyetem parapszichológiai tanszéket alapított a nyolcvanas évek közepén. A hagyaték a mai napig az egyetemi könyvtárban található, ám levéltári rendsze­rességgel kizárólag a parapszichológiai írásokat, feljegy­zéseket és elmélkedéseket dolgozták fel. A XX. Század Intézet megalakulásakor a munka­társak egyik legelső terve az volt, hogy a Koestler­­hagyaték valamilyen formában az intézetbe kerüljön, és hozzáférhetővé váljon, illetve feldolgozható le­gyen. Ennek érdekében vették fel a kapcsolatot az Edinburghi Egyetem munkatársaival, Robert L. Morrisszal, az Edinburgh University tanszékvezetőjé­vel és Richard Ovendennel, az Edinburgh University Library Special Collection vezetőjével, majd a tárgya­lások után az intézet két munkatársa - Polgár Viktó­ria történész és Ruik Györgyi irodalmár - Edinburghbe utazott. Mindössze két hét állt a rendel­kezésükre: ennyi idő alatt kellett több tucat dobozt és a bennük található, meglehetősen felületesen rend­szerezett, hozzávetőleg ötvenezer dokumentumot át­nézniük. A napi tizenhat-tizennyolc órás munka eredményeként kiválogatták a XX. Század Intézet, Magyarország és a magyar kutatók számára legfonto­sabb harmincezer dokumentumot - levelet, fotókat, naplókat, személyes iratokat, összegyűjtött újságcik­keket, gazdasági iratokat -, amelyről a helyszínen mikrofilmmásolatot készítettek. Ezek a másolatok kerülhettek, Magyarországra, az intézetbe. Ezzel még csupán a munka első részén vannak túl, mondják, hiszen a részletes feldolgozást, a levéltári rendszerezést ezután kezdik majd el. A munkában történészek, levéltárosok, irodalmárok vesznek részt. Az anyagi fedezetet az intézet éves költségvetéséből teremtik elő. A Koestler-hagyaték feldolgozása, rend­szerezése nem csak nekünk, magyaroknak fontos, mondják, márpedig a mai napig senki sem vállalta, így aztán eddig igazán alapos Koestler-életrajz sem készült, igaz, megírásának a joga egy amerikai író tu­lajdonában van, aki jövőre tervezi műve megjelente­tését. Addig más életrajzot ki sem lehet adni. Pedig az 1983-ban meghalt író, gondolkodó életpá­lyája,­­útja hihetetlen és félelmetes tükörképe a szá­zadnak, hiszen Koestlerre szinte valamennyi lényeges eszmeáramlat hatott. Életének fordulatai, eseményei­­ és írásai - mint valamiféle tézis-antitézis-szintézis mutathatnák meg a század legjelentősebb politikai és társadalmi változásait, az emberekre gyakorolt hatá­sát. Az egyetemet félbehagyva megjárta Palesztinát, ahol kibucban dolgozott, majd újságíróként olyan sze­mélyiségekkel készített interjút, mint Albert Einstein vagy Sigmund Freud. Részt vett Zeppelin gróf északi­sarki léghajós expedíciójában, majd nem sokkal ez­után, 1931-ben belépett a kommunista pártba, amit több hónapos szovjetunióbeli körút követett. Haditu­dósító volt a spanyol polgárháborúban, ahol Franco csapatainak a foglya lett, és halálra ítélték. Több hóna­pig várta a kivégzését, majd nemzetközi tárgyalások eredményeként, fogolycserével szabadult ki. 1938-ban hivatalosan jelentette be, hogy szakít a kommunista párttal, két évre rá írta meg az azóta mintegy harminc nyelven kiadott Sötétség délben című regényét. Ezután vetette papírra a legtöbbb szépprózai művét. 1948-ban kapott brit állampolgárságot. Két könyvében ír az éle­téről: a Nyílvessző a végtelenbe és a Láthatatlan írás cí­­műekben. Az ezután született írásai elsősorban a tudo­mányról, az alkotótevékenységről és a misztikáról szólnak. Élete végén fehérvérűségben és Parkinson­­kórban szenvedett. Feleségével­­ mindketten az euta­názia elkötelezett hívei voltak - 1983-ban együttes ön­­gyilkosságot követett el. Rövid életrajzát olvasva is sokakban támad fel a vágy, hogy ennek a rendkívüli életnek a mélyére lát­hassanak, megismerjék e nem mindennapi személyi­séget. Főként, ha hozzátesszük, hogy akik ismerték Koestlert - és nem csupán a hölgyek, bár talán első­sorban ők -, azt állítják, nem lehetett ellenállni a va­rázsának. Olyan hatással volt a környezetére, amilyen csak ritkán és keveseknek adatik meg. Az Edinburgh­­ben őrzött hagyatékból az is kiderül, hogy valószínű­leg a magánleveleit és a többi személyes jellegű írását is a nyilvánosságnak szánta, ugyanis valamennyinek a másolatát eltette, és az utókorra hagyta. A most mikrofilmen Magyarországra került dokumentumok mindezeknek a nagyobbik és talán fontosabb részét tartalmazzák (nem hozták el például a számlákat, a kiadásokról írt feljegyzéseit, amelyeket ugyancsak gyűjtött, rendszerezett), és amely iratokból, feljegyzé­sekből egészen pontosan megismerhetővé válik Koestler, az író, a gondolkodó és az ember. Koestler-hagyaték a XX. Század Intézetben Élet mikrofilmen Arthur Koestler a második feleségével, Maraine-nel

Next