Magyar Nemzet, 2001. február (64. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-03 / 29. szám
A történelmi időtől várhatunk vigaszt . Sütő András______________________________________________________ Sinkovits Imre halálával zseniális művészi pálya törik meg. Növeli veszteségünket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémáink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt ő Thália papjaként, és mit jelentett nekünk a rivalda fénykörén túl is: csak magyar századok, s a jelenkor legnagyobbjai felől közelítve mondható el igazán. Neve után a birtokos jelző - a nemzet színésze - nem volt pántlikás díszelgés, nyakas kivagyiság, hanem annak tudomásulvétele, hogy minden szentséges individuumnak is nevezett egyéniség mögött ott van az örökkévaló közösség. Mondjuk ezt nemzetnek, mondjuk kényszerűleg határon túli magyarok sokaságának, Sinkovits Imre seregének is öt kontinensen. Személyes fájdalom foglalatában az ő gyászukat hozom, s ugyanúgy a Magyar Művészeti Akadémia testületének gyászát is. Tartós ragaszkodásunkkal s megtört lélekkel nevezzük őt a művészi hivatás és a nemzeti gond virrasztó szellemének. Rég elomlott évek, esték, éjszakák töprengéseiből ki-kiröppent az ősi, nyugtalanító kérdés: vajon az esztétikai szépnek gondjai közé tartozik-e bármilyen morális parancs? S mondtuk válaszként, ha csak magunknak is, azt kell néznünk, ami velünk történt. És történik. Mert elsődleges az élet, amelynek szolgálólánya a művészet. Erről megfeledkezve hányszor kínozhatott meg az önvád, elmulasztott cselekvések miatt. Mikor történelmünk nagycsütörtöki éjszakáin már hiába vádoltuk magunk, mondván: Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és bármi volt is a szándék, a magyar Golgota terhét nem lehetett mások vállára hagyni. Hétköznapok a keresztfán! - üzentük közel 30 éve Imrének erdélyi nyomorúságunkat. Egyazon szellemi vércsoportba tartozván kértük őt, legyen kiáltó szavunk Magyarországon! Akkor székesegyházak haranghangján válaszolt Imre éktelen dühöt, bosszúszomjat és félelmet keltve törvénytiprókban, magyarüldöző, fasisztoid zsarnokokban. Egyszer majd számbavétetik elismeréssel: ki volt az a magyar művész, aki vészterhes években az éter hullámain harsogta világgá az elszakított magyar nemzetrészek segélykiáltását és nem csupán közvetítőként, hanem a teljes azonosulás művészi erejével. Isten tudja, mikor hallhatunk még olyan baritont, érces zengésben, pentaton-szomorúságban, erőben és gyöngédségben oly csodálatos hangot, amelyen ő szólt hatalmas közönségéhez, erőt adva, személyes példát is mutatva a szellemi közteherviselésben. A magyar színészek legendás nagyjaként gyakran fordult meg Erdélyben, ahol hitének aranypróbáját is tapasztalhatta. Hála, tapsorkán és rajongó ragaszkodás, romantikus remény jelezte, hogy mai állapotunkban a színpadi szó még mindig egyenértékű a cselekvéssel. Boldog volt Imre, és jövőben bízó, mert sok-sok hanyatló szándék egyenesedett föl s kiáltotta vele együtt az erdélyi magyar eszmélés bizonyosságát. Elszántabbak lettünk magunk is, hogy Imre segítségével történelmi hősök példáját válthattuk át jelenidőbe - új hitvallással, amely categoricus imperativusként így hangzik ma is: ott kezdődik az ember - így hát a magyar is -, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották... Hallgattuk Imrét és mondjuk katartikus pillanatokban: ideje volt megszegni a hallgatás parancsát, ideje volt kilépni az éjszakából. Vigasz volt akkor s maradt azután is, hogy Sinkovits Imre úgy jött hozzánk, végváriakhoz, akár egy Balassi, verssel is, karddal is. Úgy jött hozzánk, akár egy Petőfi. Mint aki soha nem menekül, hanem szembeszalad a sorsával, mint aki élet és művészet egységében mindenek fölé emeli a magyar- és a világszabadságot. Pályafutásának tragikus fordulatában villámrándulásként ért bennünket a döbbenet. Sinkovits Imrét elragadta közülünk a váratlan halál, amely nyílt és néma lázongások, idegemésztő munkák, betegségek, meszsze világló sikere évtizedei után orvul sújtott le rá. Mindannyiunk életéből kiszakadt egy darabka és vele megy el mindörökre. Roppant hiányát nem tudjuk betölteni. Vigaszt egyedül a történelmi időtől várhatunk. Hosszan tartó gyász és virrasztás végén hozzá hasonló óriást küld majd a magyar Géniusz. 2001. február 3., szombat Kultúra Azapr Nemzete Elbúcsúztatták a nemzet színészét Szétszórta kincseit - a gazdagság maga lett . Munkatársunktól_____________ Fiatalok és öregek álltak sort pénteken reggel 9-től egy óráig Budapesten a Hevesi Sándor téren, a Magyar Színház épülete előtt, ám a kis téren összesereglett hatalmas tömegnél is sokkalta többen kísérték utolsó útjára az Óbudai temetőbe Sinkovits Imrét, a nemzet színészét. Mielőtt földi maradványai végérvényesen elhagyták volna szeretett színházát, amelyet nemrég még Nemzeti Színháznak hívtak, a társulat tagjai a Himnuszt énekelve vettek búcsút kollégájuktól. A római katolikus egyház szertartása szerinti búcsúztatón jelen volt Mádl Ferenc köztársasági elnök és felesége, Orbán Viktor miniszterelnök, a politikai és a szellemi élet számos kiválósága. Sinkovits Imre végakarata szerint nyugszik az Óbudai temetőben, szeretett szüleinek sírja közelében. Egykori diáktársai nevében Szőnyi G. Sándor filmrendező búcsúzott a nemzet színészétől, pályatársai nevében Kállai Ferenc színművész, az egyetemes magyarság képviseletében a személyes jó barát és küzdőtárs, Sütő András író Erdélyből. Rockenbauer Zoltán miniszter a kulturális kormányzat nevében Kosztolányi Dezső költői sorait idézve köszönt el a művésztől. „Most már örökre ő az a fiatalember, aki ’56. október 23-án a Talpra magyar!-t szavalta a Petőfi-szobornál, ő a Tizedes, aki a túlélést választja a háború helyett, ő Bánk, a nemzetét és családját együttesen féltő nagyúr, ő Ádám, aki azt kutatja: Mi dolgunk e világban, ő Mózes, aki az ígéret földjére vezeti népét, ő Tót úr, aki az emberi méltóságért lázad végül, ő Prospero, aki megbocsát és eltöri varázspálcáját. Sokan tudják, talán még többen érzik, mit jelent ebben a mesterségben a szolgálat. De csak az igazán nagyoknak adatik meg, hogy megélhetővé tegyék a Weöres Sándor-i kihívást: Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad! Hogy úgy tudjanak gondolkodni hivatásukról, ahogy Sinkovits Imre vallott róla ezekkel a szavakkal: Ha jól szolgáltam és eljutottam a közönség szívéhez, akkor biztos, hogy nem marad el a siker. De nem a sikerért lépünk elsősorban színpadra, hanem, hogy nemes gondolatokkal hassunk, könnyeztessünk, nevettessünk. A színész a darab végén megáll a reflektorok fényében. Megdicsőült arcát a közönség felé fordítja, mielőtt végleg lehull a függöny. A siker pillanatában a köszönet kölcsönös. A publikum köszöneté a művésznek, a művészé a publikumnak. Ezt a pillanatot őrizzük meg szívünkben” - fejezte be gyászbeszédét a miniszter. A családtagok - az árván maradt hitves, Gombos Katalin, a gyermekek, Sinkovits Marianne és Vitai Sinkovits András, az unokák, a testvérek, Sinkó László színművész és a Dunaszerdahelyen élő nővére az elköltözöttnek -, a tisztelők és barátok a Himnusz hangjaira vettek végső búcsút Sinkovits Imrétől, akinek temetését tiszta, fehér hóesésbe takarták az égiek. Pesten, a Hevesi Sándor téri színházban felállított ravatalánál sok ezren rótták le kegyeletüket fotó: tóth tib Életrajzi emlékek egyes szám első személyben Lehetek körülbelül hároméves, amikor édesanyám magával visz szülőfalujába, a nagyapámhoz, aki vízimolnár volt Strémben. Körmend után leszálltunk a vonatról... A nagyapám elénk küldött egy kocsit, aztán előttem van a nagy ház, egy sorompó, azt fölemelik, az édesanyám veszi elő az útlevelét. Ahhoz, hogy elmenjünk az édesanyám szülőfalujába, Burgenlandba, Güssing, régi nevén Németújvár mellé, a Strem-patak partjára, útlevél kellett. Mindez 1930-ban volt, s félelmetes emléke maradt az életemnek. Én erdész-kertész-mezőgazdász szerettem volna lenni, tekintettel arra, hogy a famíliámnak a java része - Dunántúlról származom - hasonló foglalkozású. Sokszor megfordult a fejemben az is, hogy falusi tanító, vagy falusi pap leszek. Sajnos a tanítóság kiesett, meg az előbb említett három foglalkozás is, mert matematikából és fizikából nem voltam valami kiváló. Ebből logikusan következett volna, hogy a papi hivatás felé fordulok, fordultam is több ízben, csak egyetlenegy dologra nem tudtam magam a lelkemben felkészíteni: katolikus lévén, a nőtlenségre... A családban mindenki normális, tisztességes, kézművesiparos volt mindkét oldalon. Édesapám foglalkozása után lehettem volna vendéglős, csak hát negyvenhatban már lehetett látni, hogy nem sokáig él ez a lehetőség. Emlékszem, mikor elmentem jelentkezni a Rákóczi út 21. szám alá, az akkori színiakadémiára, a felvételi vizsgák alatt édesanyám az újlaki templomban imádkozott, hogy ne vegyenek fel. Aztán mégiscsak felvettek. Akik nem voltak közel a színház világához, erkölcstelen foglalkozásnak tartották a színészetet. Október 23-án olvasópróba volt a házi színpadon. Mikor befejeztük, a színház függetlenített párttitkára hívta fel a figyelmem, hogy a színház előtt, az óra alatt, „ott, ahol a 6-os megáll", ki van tűzve az egyetemisták felhívása. Elolvastam, de már jött is a pár száz főnyi tömeg a Keleti pályaudvar felől nemzeti színű zászlókkal. Piros-fehér-zöld! Micsoda látvány ahhoz képest, amikor csak vöröset láttunk!... Valaki fölkiáltott: menjünk a Bem-szoborhoz. Gyönyörű, napsütötte idő volt, vonult a tömeg, Tőkés Anna előttem három-négy sorral, Déry Tibor mögöttem két sorral. Az egyik utcasarkon megszólított egy néni, édes gyerekem, neked még zászlód sincsen? És a kezembe nyomott egy kis nemzetiszín zászlócskát... Amikor megérkeztünk a Bem térre, Bessenyei Feri éppen akkor fejezte be a szavalatát. - Imrus, gyere már! - kiáltotta. - Este nekem előadásom van. Igazgató soha nem akartam lenni, alkalmatlan is vagyok minden vezető szerepre, ami nem színpadi. Minden szervezői, adminisztratív képesség teljes mértékben hiányzik belőlem. Rendező viszont szerettem volna lenni ezelőtt 38 évvel, amikor még nem volt divat, hogy színészek rendezzenek. Éjszaka játszó pinceszínházat akartunk Pécsi Sándorral, Kiss Manyival... Akkoriban voltam száműzetésben a József Attila Színházban ötvenhatos szereplésem miatt. Érdekes színházi kísérlet lett volna. Sütő András tragikomédiájának, A balkáni gerlének az ötödik előadására készültünk. Mondják a kollégák, fiatalok vannak a nézőtéren. A zsivajból, miközben a leeresztett függöny mögött várakoztam, magam is érzékeltem. S miután valóban vannak ezzel kapcsolatban rossz emlékeim, kicsit aggódva tekintettem az előadás elé. Aztán véget ért az előadás: egy mukkot se hallottunk. Előre mentünk meghajolni, és látom, hogy az egész nézőtéren 16-17-18 éves fiatalok ülnek szépen, jólöltözötten. Húsz percig állva tapsoltak. Könny szökött a szemembe, és szégyelltem magamat a függöny mögötti félelmeim miatt. Átöltöztem, s ki akartam surranni a művészbejárón. Nyirkos este volt, sapka, sál rajtam, gallérom felhajtva... Nagy tömeg állt a színészbejárónál, nyolckilenc fiatal fordult hozzám, ne tessék elszökni, nem kérünk semmit, autogramot sem, csak szeretnénk megköszönni a mai estét, hogy olyan jókat nevettünk, és olyan megkönnyebbülten sírtunk. Én meg azt gondoltam, nincs elveszve az a nemzet, s annak a jövője, amelynek ilyen ifjúsága van.