Magyar Nemzet, 2001. március (64. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-16 / 63. szám
EDI Magír lemzet Millennium 2001. március 14., szerda travaly ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját a magyarországi népzenei együttesek körö zött különleges helyet elfoglaló Jánosi-együttes, J amelynek legutóbb megjelent kompaktlemezén, a Kossuth üzenete eljött... címűn válogatás hallható az 1848—49-es szabadságharc korának dallamaiból. Jánosiék több mint két és fél évszázados hangszeres hagyomány folytatói, amelynek legfontosabb jelemzői: az egyéni előadásmód, a rögtönzés. Ezt a XVIII-XIX. századi hagyományt ma már csak helyenként folytatják falusi zenészek, akiktől az együttes tagjai sokat tanultak. Martin György és Kallós Zoltán munkássága inspirálta őket arra, hogy a hetvenes évektől kezdve maguk is gyűjtőutakra induljanak, amit a mai napig folytatnak. Rendkívüli érzékenységgel kutatják a népzene és a műzene kapcsolatát, és az elmúlt évtizedekben számos meglepő felfedezést tettek, például a Liszt-rapszódiák népzenei vonatkozásait és Bartók néhány népzenei témájú művének forrásait kutatva. A közönség lemezekről és hangversenyeken ismerhette meg a kitartó kutatások erdményét. Jánosi András az együttes alapítója, vezetője. Fő kutatási területe a XVIII. századi magyar tánc, régi gyűjteményekből keres elő s hasonlítja össze a „felfedezettjeit” a még élő népzenével. A hegedűművésznépzenetanár Jánosi szerint igazolható, hogy az Erdélyben megmaradt falusi népi muzsika nem más, mint a régi, XVIII. századi, általánosan elterjedt zenei stílus. Ez a stílus a XVIII. század végén egy nemesi táncdivatnak köszönhetően kezdett el virágozni. Az ellenállási mozgalom része lett, hiszen a nemesség azért akarta megtanulni ezeket a táncokat a néptől, hogy kinyilvánítsa függetlenségi vágyát. Uradalmi zenészek szolgálták ezt a táncdivatot - véli Jánosi András máskülönben nem maradhatott volna ránk annyi kéziratos gyűjtemény. A szabadságharc bukását követően nem lehetett folytatni e nemesi divatot, ekkor kétfelé ágazott ez a zenei hagyomány: a Bécstől messze eső helyeken megőrződött, a város közelében áttértek a Bécset nem bántó, szórakoztató repertoárra. A Jánosi-együttes a ’48-as idők zenéjét bemutató millenniumi lemezén azt a zenei anyagot rögzíti, amely még egységes. A ma Székelyföldön még hallható dallamok egykori kéziratos anyagokban bizonyítottan megtalálhatók. Jánosi András több száz dallam átvizsgálása nyomán jött erre rá. Ebből az általánosan ismert dallamkincsből válogattak a Kossuth üzenete eljött című albumba. A hangszeres dallamok mind XVIII. századiak, olyanok, amelyekről tudható, hogy a reformkorban is ismerték őket. A dalok szövegei többnyire népies műköltői szövegek. Egy-egy jól sikerült szöveg évszázadokon át végigkísérte a hagyományos magyar zenei és irodalmi életet. Nyomon követhető bennük a kor közhangulata, a történelmi események a reformkortól a kiegyezésig. A későbbi gyűjtésekből előkerült darabok arról tanúskodnak, hogy hogyan őrizte meg a magyar nép a szabadságharc emlékét. Csak egy példa a számos érdekesség közül: a Mi piroslik ott a síkon távolba...? című szám hiteles tudósítás egy honvéd tüzér temetéséről. Dallama egy Erdély-szerte ismert és kedvelt népdal korai változata. A lemez anyagát az együttes rendszeresen műsorán tartja, koncerteken játssza. Legközelebb Keszthelyen, ma pedig az Óbudai Társaskörben lépnek fel és adják elő a programot március 15-e tiszteletére. A debreceni Kossuth-szobor a restaurálás után * Lant és kard Történelmi séta kórussal, hangszeres zenével . millenniumi rendezvények tartalmi fs gazdagságához a régiók tevékenyen ism hozzájárulnak, nem egy közülük őrsiszágos jelentőségű műsorokkal emeli az ünnepi esztendő hangulatát. Ezek egyike Szolnokról való, a Kodály kórus millenniumi programja, a Lant és kard, amelyet millenniumi pályázatai révén a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is támogatott. „A Lant és kard című műsor nem más, mint zenei történelmi séta, amely bemutatja a magyar nép életét, harcait” - mondja Zámbó István, a szolnoki Kodály kórus karnagya. Ezt a programot korábban már előadták a Honvéd férfikarral (velük 150 előadást élt meg a műsor), majd a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola diákjaival volt egy másik változat, velük a hangszerek adta színekkel, lehetőségekkel éltek. Az összeállítás kapcsolódik a közönség, a diákok tanulmányaihoz, történelmi, irodalmi, zeneirodalmi ismereteiket bővíti, a hazafias nevelést segíti. A program szimbóluma, a lant és kard Tinódi Lantos Sebestyén, az első énekmondó nemes címerében található. A kérdés, amelyre választ próbál adni a Zámbó István által összeállított anyag, az, hogy vajon milyen zenével élt a magyarság a honfoglalás idejétől kezdve a török, majd a kuruc koron át az 1848-as szabadságharc idejéig. A hat tétel villanásszerű zenei kép, emlékezés sok kórussal, énekes és hangszeres szólistával, minden tétel csúcspontján nagy kórusos, hangszeres tablókkal. A tételeket összekötő szöveg fűzi egybe, ezt maga a karnagy, Zámbó István ismerteti a hallgatósággal. Az első tétel címe: Magyar népdal - keleti rokonság. Felcsendül a Nincsen apám, nincsen anyám népdal cseremisz, kalmük és mongol változata. A második tételben a gregorián és a magyar népdal kölcsönhatását mutatják be a honfoglalás idejéből. A harmadik nagy egységben Szent István királyra emlékezik az összeállítás, benne két Szent István-himnusz, majd egy népének, a Magyarok fénye, ország reménye. Ennél a pontnál a hallgatókat is bevonják az előadásba, hiszen a koncepció egyik fontos eleme, hogy a közönség is bekapcsolódhat az ismert művek eléneklésébe. A negyedik rész a török időkről szól, benne Mohács emlékezete, majd XVI. századi táncok, köztük az Ungaresca. Aztán Tinódi Lantos Sebestyéntől következik egy blokk, végül XVII. századi táncok hangzanak el. A kuruc kort megidéző tételben az énekes és hangszeres Rákóczi-nóta hallható, majd szólóban a Rákóczi búcsúja. A nemrég elhunyt Farkas Ferenc feldolgozásában a Csínom Palkóval zárul ez a kép. A hatodik részben az egyik szólista elmondja Petőfi A magyarok istene című versét, ezután következik a sodró lendületű, verbunkosokat, Erkel- és Kodály-toborzókat megszólaltató befejezés. Ezzel a gazdagon felépített előadással azt szerettem volna példázni - hangsúlyozza a Kodály kórus karnagya -, hogy a magyar népdal minden korban termékenyítően hatott, táplálta Tinódi dallamait, hatott a kuruc költészetre, inspirálta a verbunkosmuzsikát, gazdagította a XIX. századi nemzeti operát, a XX. században pedig segítette kibontakozni a népzenén alapuló új magyar zenét. A harmadik összeállítás, amely a szolnoki Kodály kórus számára készült, és amelyet kamarazenekarral kiegészítve először tavaly Jászberényben adtak elő (utoljára pedig január 22-én, a magyar kultúra napján a Szolnoki Szigligeti Színházban), Szolnok megye több pontján, kis településeken, középiskolákban volt hallható az elmúlt egy esztendőben. Zámbó István szívesen elkészítené egyedülálló, mintegy hetven percet kitevő zenei történelmi tablójának CD-felvételét. Terve az is, hogy ha hívják őket, más megyékbe is elviszik e nemzeti öntudatot is erősítő összeállítást. Az Ender fivérek Magyarországon terhétszázhetvenhárom november 3-án az , bécsi Szent Ulrich negyedben egy ócskás gyermekeként született Johann Nepomuk és JeJ Thomas Ender, az ikerpár, akiknek sorsa a későbbi évtizedekben szorosan összefonódott a reformkori, majd a szabadságharc utáni Magyarország történetével, tájaival, kiemelkedő személyiségeivel. Ha nem is voltak csodagyerekek, azért kiváló tehetségnek számíthattak, hiszen már 13 évesen megkezdték tanulmányaikat a bécsi Képzőművészeti Akadémián. Ahogyan Johann Nepomuk Ender írta önéletrajzában 1830-ban, a bécsi akadémia rendes professzorává és a velencei akadémia tagjává választása évében, gyermekként szívesen vagdosott papírfigurákat, egész sorozatokat és állatokat... gyermekkorában ő is, fivére is tanult zenét, festészeti tanulmányai alatt ezzel keresték kenyerüket. Johann Nepomuk korán kapcsolatba került a reformkori magyar arisztokrata családokkal, elsősorban a Széchenyiekkel, Zichyekkel. Akkoriban kis időre elment Magyarországra, Sopronba és Nagycenkre, ahol néhány nagy olajképet és egy templom számára a sírt őrző katonákat festette. Azután festett Zichy Ferraris grófnő számára egy Mária mennybemenetelét... Széchenyi István gróf elhatározta, hogy görögországi utazást tesz, és felajánlotta neki, hogy tartson vele... Óriási lelkesedéssel fogadta az ajánlatot... A fiatal művész számára életét meghatározó élményt jelentett az egyéves út, amelynek során megismerhette Itália, Görögország antik kincseit - rajzai viszont Széchenyi számára idézhették föl újra és újra az élményeket. (A vázlatkönyvek a gróf leszármazottainak jóvoltából az MTA könyvtárának kézirattárába kerültek, és ezekben a hónapokban a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményében rendezett Ender-emlékkiállítás és annak katalógusa jóvoltából - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának millenniumi támogatásával - kerülnek a nyilvánosság elé.) A kapcsolat ezután évtizedeken át szoros maradt Széchenyi István és a művész között, akkor is, ha utóbbi Bécsben vagy éppen itáliai tanulmányúton tartózkodott. Gróf Waldstein János, Széchenyi barátja, aki évtizedekkel később majd a másik Ender testvér magyarországi rajzait adományozza az Akadémiának, 1831- ben így írt barátjának a császárvárosból: „Ender, kinél tegnap este igen sokáig mulattam, kért, hogy tiszteletét Neked jelentsem.” (A két, haladó eszméket valló magyar főúr közötti kapcsolatok szorosságát jelzik azok a karikatúrák is, amelyeket Waldstein készített Széchenyiről. Az egyik a pesti por és sár takarítójaként, a másik a Vaskapu királyi biztosaként ábrázolja.) Az ifjú Széchenyi (1818) Ekkor, ugyancsak Széchenyi megbízására, a festő már megfestette az 1825- ben létrehozott Magyar Tudós Társaság több alapítójának - Károlyi György, Vay Ábrahám, Esterházy Mihály és Dessewffy József- portréját, s valószínűleg a költő halála után Kazinczy Ferenc arcképével is elkészült. És éppen 1831-ben festette meg a Magyar Tudományos Akadémia allegóriáját, a nagyméretű olajképet, amelyen Hébé emeli magasba a tudomány italát tartalmazó serleget. Rajzolt előképeket Kisfaludy Károly Aurorája számára. Portréit nemcsak a magyar főnemesek tartották becsben, de hatásuk érződik több magyar művész, például Barabás Miklós, Melegh Gábor képein is. 1837-ben Thomas hosszú dunai hajóútra indult János főherceg kíséretében, ez az út egyrészt arra adott számára lehetőséget, hogy rajzokat készítsen a Duna partján álló nevezetességekről, másrészt arra, hogy megismerkedjen több magyar főúrral, amely későbbi, 1860 utáni magyarországi útjait is megkönnyíthette. 1860-61-ben a kassa-oderburgi vasútvonal építésére kísérte el fiát Thomas Ender, kirándulásokat tett az észak-magyarországi vasútépítés útvonala mentén, korábbi utazásaihoz hasonlóan számos tájképet festett. De nemcsak a Felvidéken járt, mint munkái jelzik, megfordult Gödöllőn, a Balaton környékén, Erdélyben. Kétszázhúsz művét vásárolta meg gróf Waldstein János, , aki őt is, az 1854-ben elhunyt Johann Nepomukot is jól ismerte, éppen ezért valamiféle rövidzárlattól vezettetve írta az utóbbi keresztnevét a levélre, amelyben a gyűjteményt a köz számára fölajánlotta: „Áthatva azon meggyőződéstül, mily befolyása vagyon a szép művészeti cultussának a közművelődésre és polgárosodásra - az által kívántam eleget tenni az ebbeli hazafias kötelességnek, hogy Ender János bécsi Accad Tanár és cs. Tanácsos tájműveit, melyeket Magyar Országban természet után ritka járatossággal ecsetelé, magamévá tegyem.” 1868-ban történt az ajándékozás, akkoriban, amikor igencsak fontos volt, hogy a köztudatban méltó helyükre kerüljenek a magyar táj, a magyar múlt értékei. S persze, hogy új tehetségek sora nőjön föl, gyarapítsa ezeket az értékeket. Thomas Ender közvetlenül is hozzájárult egy nagy magyar művész pályájának elindulásához: felvidéki útján hosszabb időt töltött a nagyőri kastélyban, onnan járt ki a Tátrába dolgozni. Műveivel, tanácsaival döntő módon meghatározta a kamaszodó Mednyánszky László útját a művészet felé. l Közös kiállítást szervezett a Magyar Nemzeti Múzeum és a keszthelyi Balatoni Múzeum a magyar kultúrtörténetben fontos szerepet játszó pipákról A magyar pipa története a magyar történelem pipákon címmel. A második világháborúban nagyrészt megsemmisült kollekció, a Nemzeti Múzeum kiemelkedő értéket képviselő pipáinak, pipázási kellékeinek első darabjai az 1860-as években kerültek a gyűjteménybe. A reformkor nagyjainak - Kisfaludy, Vörösmarty, Vajda János - történeti értékű pipái mellett iparművészeti alkotásként is figyelemre méltó míves pipafaragványok gyarapították a dohányzástörténeti emlékeket. A magyar dohányzáskultúra már a XVIII. századtól kezdve folyamatosan művészi alkotásként is jelentős faragványokat hozott létre, díszítve a közkedvelt füstölgő szerszámokat, ugyanakkor gazdáik a helyi közösségben elfoglalt státusát is kifejezte, jelezte társadalmi hovatartozását, de még politikai nézeteit is (a ’48-as érzelműek előszeretettel díszítették kedvenc pipájukat például a magyar nemzeti mitológiából vett képekkel, az aulikus érzelműek egy-egy Habsburg képmását faragtatták pipájukra). Az 1848-49-es szabadságharc leverése után, a még megkoronázatlan Ferenc József idején a pipákon gyakran feltűnő Szent Ilpi István koronázásának a témája nyíltan ellenzéki jelentést hordozhatott. A tiltások ellenére nagyon hamar megjelentek a pipákon a szabadságharchoz szorosan kapcsolódó témák: találhatunk pipákat Petőfi Sándor képmásával díszítve, gyakori téma a hazájától búcsúzó Kossuth Lajos, de még az első felelős magyar kormány képmásával ellátott pipát is találni. Ez utóbbi, bár kicsit összezsúfolva, de megjeleníti az áprilisi törvények nyomán létrejött pesti minisztériumot Batthyánytól Deákig. A pipát a beütés szerint készítő Weisz mesternek mindenestre nehéz dolga lehetett a ’48-as kormány egy helyre való zsúfolásával. A szabadságharc nagyjai közül is sokan pipáztak. Kossuth Lajosnak már pozsonyi országgyűlési követ korában ajándékozott pipát egy tisztelője, Petőfi Sándor is gyakran rágyújtott a jófajta dohányra, Arany Jánosról meg azt tartotta a hagyomány, hogy mindennap más csibókból eregette a füstöt. A katonáktól pedig éppenséggel természetesnek vették a dohányzást: a honvédtáborokban a tábornoktól a közlegényekig majd’ mindenki rágyújtott a harc szüneteiben. Persze a főtisztek díszes kivitelű, szépen faragott tajtékpipája nagyban különbözött az egyszerű honvédek cseréppipájától. A mellékletet írta: Ablonczy Bálint, Kálmán Gyöngyi, Lőcsei Gabriella és P. Szabó Ernő is -L. Forradalmunk pipákon