Magyar Nemzet, 2001. április (64. évfolyam, 77-100. szám)
2001-04-21 / 93. szám
Ea Magvar Nemzet Magazin 2001. április 21., szombat PANORÁMA JÁRAI JUDITTAL Varsói (ügynök)melódiák pngyan, ez ma már csak a volt szovjet nagykövetség épülete, s remélem, hogy Oroszország jelenleg nem uralja a lengyel politikát. Persze tudjuk, azért keresi a módját, hogyan is befolyásolja a mai lengyel politikai és gazdasági életet, talán inkább a gazdaságit... - Aki ezt mondja a fejét ingatva, nem más, mint a lengyel kormányfő külpolitikai főtanácsadója. Illetve éppen a napokban mondott le, így hát exfőtanácsadó. Marek Nowakowskinak hívják, meglepően fiatal - legalábbis erre a posztra -, de a helyén van az esze. S nem tesz lakatot a szájára. Mondják, ezért „javasolták” neki, hogy nyújtsa be a lemondását - amelyet aztán a kormányfő el is fogadott. Marek Nowakowski azonban nem az egyedüli szókimondó politikus lengyel földön. Sőt. A lengyelek többnyire harcias, karakán politikusok hírében állnak. Kényesek nemzetük jó hírnevére, függetlenségére. Az oroszokat például nemigen szeretik. Érthető, hiszen a lengyel nemzet történelme évszázadokon keresztül enyhén szólva is keveredett az oroszéval. A független Lengyelországnak az 1700-as években háromszor szűnt meg az önálló állami léte, háromszor osztották fel a területét, s tartoztak már keleti vidékei az orosz birodalomhoz... Egy esztendeje annak, hogy a lengyel átvilágítási törvény ügyében Varsóban jártam. Okos beszélgetőtársaim egyike egy miniszter - a Szolidaritásidőktől kezdve Lech Walesa tanácsadója - volt, az azóta elhunyt, tündöklő intellektusú Andrzej Zakrzewski. Hátborzongató történetet mesélt Krzysztof Kozlowskiról. Amikor a III. köztársaság első belügyminisztere (1992-ben a Szolidaritást képviselte a varsói kabinetben) hivatalba lépett, meglepetten tapasztalta, hogy oroszul beszélő emberek mászkálnak fel s alá a minisztériumban. Érdeklődésére, hogy kik is ezek a figurák, azt a választ kapta: az úgynevezett orosz különleges szolgálat lengyelországi „kihelyezett egységének” a tagjai. Érthető, ugye? - kacsintott rám huncutkásan Zakrzewski. Persze hogy érthető. Különösen, hogy ma már - Roth regényével szólván - nemcsak egy pár szem és fül vagyunk, nemcsak látunk, hallunk, emlékezünk, hanem immár tudunk is. A volt szovjet titkosszolgálatok tevékenységéről mind többet, utódjáról pedig most kezdünk megsejteni sok mindent. Lengyelországban például - elsősorban a nem posztkommunista politikai erők és szimpatizánsok körében - legutóbb az váltott ki fejcsóválást, vitát, haragot, óvatoskodást, fenntartást, hogy az oroszok a jamali gázvezeték csöve mellett száloptikás vezetékrendszert építettek ki, amely... meg nem engedett információgyűjtésre alkalmas. A lengyelek egyébként is éberen és aggodalmaskodva figyelik hazájukban az orosz jelenlétet, amelyet alkalmasint offenzívának, nemkívánatos terjeszkedésnek minősítenek. Jan Parys, aki most egy lengyel-német alapítvány vezetője, a kilencvenes évek közepén védelmi miniszter volt. Első kézből származó információi voltak, vannak az orosz-lengyel viszonyról. S a véleménye is megvan róla. - Szomszédok vagyunk, de nem túl barátiak a kapcsolataink Oroszországgal - morzsolgatja szavait megfontoltan egy varsói irodában. - Különböző politikai táborhoz tartozunk, s időről időre politikai konfliktusaink is vannak. Három esztendővel ezelőtt például ki kellett utasítanunk három orosz diplomatát, mert egyértelmű bizonyítékaink voltak arról, hogy kémkedtek. Szerintem az oroszok ma sokkal aktívabbak, dinamikusabbak, mint korábban. Az orosz behatolás, terjeszkedés nagyon is jelenvaló, mégpedig különböző területeken: vannak kádereik az államapparátusban, a pénzügyi szektorban, a bankokban, a lengyel titkosszolgálatoknál! S meg kell mondanom, az orosz titkosszolgálat kiváló, jól szervezett és veszélyes. Intelligensebbek, mint az amerikaiak. Mi a céljuk? Például az, hogy rajtunk keresztül legyenek jelen az észak-atlanti szövetség szívében... Ezért mondom, hogy nagyon meg kell vizsgálni az egykori kommunistákat, akik manapság szociáldemokratákként funkcionálnak. Mert tudjuk, hogy ebben a pártban vannak ugyan teljesen normális polgárok, ám ott vannak azok is, akik hosszú idő óta ápolnak kapcsolatokat nemcsak az orosz nagykövetséggel, hanem az orosz titkosszolgálatokkal is - mondja Parys. Eltűnődik, picit biccent, s fürkésző pillantással visszakérdez: vajon magyar földön is így lehet? Lengyel földön 1992-ben a kormányzat megpróbálkozott az átvilágítással. De a parlament megfúrta, s az Olszewski-kormány bele is bukott. Mire ’98-ban megkezdődött az újabb átvilágítási törvény végrehajtása, sok dokumentum szőrén-szálán eltűnt, így hát jócskán maradhattak fel nem fedett ügynökök, olyanok, akiket mi III/111-aseknak nevezünk, s olyanok is, akik az oroszoknak dolgoztak. Jan Olszewski, aki az első átvilágítási kísérlet idején kormányfő volt, ma parlamenti képviselő. Lengyel barátaim mondják: Olszewskinek az a „baja”, hogy túl korán jött a politika színpadára; a közönség még nem készült fel reá és mondandójára. Kristálytisztán látta-látja ugyanis, hogy mi történt, és mi zajlik most is Lengyelországban, ismeri az előző rendszer hordalékát és szemetét, és ennek nyomán a változás megannyi buktatóját - s ezt kertelés nélkül ki is mondja. Mostani beszélgetésünk alkalmával sem tétovázik. Az úgynevezett szovjet tanácsadók, akik annak idején a lengyel belügyminisztériumban és a lengyel honvédelmi minisztériumban működtek, tulajdonképpen hozzáférhettek az összes lengyel biztonsági szolgálat valamennyi munkatársához, minden rendű és rangú funkcionáriusához. Érthető: a kommunista időkben ugyanis a mi biztonsági szolgálataink alárendeltjei voltak a szovjet biztonsági szolgálatoknak, s együttműködésük anynyira szoros volt, hogy a lengyelországi ügynököket bármely pillanatban felhasználhatták a szovjet elhárítás javára. Ennek következményei pedig megvannak ma is. Csakhogy a dokumentációt azon nyomban megsemmisítették, amint fennállt a veszély, hogy a demokratikus hatalom hozzáférhet a levéltári anyagokhoz. S a fel nem fedett, potenciális ügynökhálózat léte most óriási lehetőségeket biztosít az immár „csak” orosz titkosszolgálat számára. Elég csupán arra utalni, hogy ki mindenkit zsarolhat meg - mondja szejmbéli irodájában. Boguslaw Niziewski bíró, az átvilágításért felelős biztos szenvedélyesen gesztikulálva erősíti meg ezt. Morgolódva teszi hozzá, hogy az oroszok nem hajlandók megnyitni archívumaikat. Míg a német Gauckintézetben lehet keresgélni, és a lengyelek is hozzáférhetnek bizonyos anyagokhoz, addig az orosz levéltárakban elképzelhetetlen a kutatás. Magyarán: sokan halászhatnak ma a zavarosban a Visztula partján is. Ám a lengyeleket nemcsak az aggasztja jó ideje, hogy a Gazprom - az orosz állami energetikai óriásvállalat - a jamali gázvezetékben orvul száloptikát helyezett el, hanem főleg az, hogy ez a Gazprom lassan, de biztosan bevonul gazdasági és politikai életükbe is. Egyrészt nyersanyagszállításaival, másrészt lengyelországi leányvállalatainak egyes politikusok és pártok számára nyújtott, nemegyszer nem is burkolt pénzügyi támogatásaival. Jan Olszewski megint csak nem kertel. A kommunista kormányok működése idején Lengyelországban - de a „tábor” többi országában, gondolom, Magyarországon is - a szovjetektől való függőség megteremtésének egyik legfőbb eszköze bizonyos nyersanyagok, például a kőolaj vagy a földgáz szállításának szovjet monopóliuma volt. Ez legalább olyan hatékonynak bizonyult, mint a közvetlen katonai beavatkozás. Mondok erre egy példát: amikor 1981-ben, a Szolidaritás megalakulásával a lengyel-szovjet viszony konfliktusossá vált, számítani lehetett a szovjet olajszállítás korlátozására, s meggyőződésem, hogy ennek nagyon fontos szerepe volt 1981 őszén abban, hogy a lengyel helyzet úgy alakult, ahogy. Nos, éppen Olszewski volt az, aki miniszterelnöksége idején, még 1992-ben úgy döntött: hazája szuverenitása érdekében megteremti a lengyel gazdaság függetlenségét e téren is, vagyis megszabadítja Lengyelországot az orosz szállítások monopóliumától! A kőolaj esetében ez viszonylag könnyen ment: a gdanski kikötőben új terminált építettek, s ez tetszőleges mennyiségű kőolajat képes fogadni más forrásokból is. Földgázügyben azonban már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Az Mrszewski-kormánynak ugyanis - mivel belebukott az átvilágítási kísérletbe - már nem maradt ideje ennek megoldására. Az utána következő posztkommunista kormányzatra pedig az orosz fél, hogy hogy nem, oly sikeresen gyakorolt nyomást, hogy újabb (!) orosz gázvezeték építéséről írt alá szerződést. S ezzel még tovább erősítette a korábbi orosz monopolhelyzetet. - Mi 1992-ben megkezdtük a tárgyalásokat, hogy norvég forrásokból biztosítsunk földgázt - mondja Olsewski. - Ezt a tervünket azonban csak 1997-ben, a posztkommunista kormány eltávolítása után újította fel a jelenlegi Buzek-kabinet. De most még a földgáz mintegy hetven százalékát orosz forrásból kapjuk, a Gazprom révén. A helyzet meglehetősen bonyodalmas. Jómagam például tizenhét (!) olyan minisztert és államtitkárt vagy helyettes államtitkárt számoltam össze, aki orosz érdekeket szolgált. A Gazprom lengyelországi ügyeinek intézésével foglalkozott, később pedig, minden bizonnyal rátermettsége okán, éppen a Gazprom által Lengyelországban létrehozott vállalatnál, az Europolgaznál kapott állást... Ez az Europolgaz ma Lengyelország egyik legnagyobb vállalata, óriási pénzek fölött diszponál, és jelentős befolyást gyakorol a politikai életre is. Hogy mást ne említsek: anyagilag jelentősen támogatott bizonyos pártokat és személyeket az elnökválasztási kampány idején. S ezt a támogatást nyíltan fel is vállalták. A szókimondó Olszewski ezúttal szemérmes, mert nem mondja ki, ami köztudomású: a Gazprom a jelenlegi államfőt, a posztkommunista Kwasniewskit támogatta meg. A Gazprom abszolút meghatározó szerepet játszik az orosz befolyásolás rendszerében egész térségünkben! - Ezt már ismét Marek Nowakowski, a fiatal külpolitikai főtanácsadó mondja. Mi a mechanizmusa ennek? Hogyan? - hitetlenkedem. Nowakowski nem jön zavarba: - Úgy, hogy ez a vállalat monopolhelyzetet élvez a földgázpiacon, s nemcsak Lengyelországban, hanem szerte Közép-Európában. Úgy, hogy a Gazpromnak nagyon jó kapcsolatai vannak a politikai és társadalmi életben Szlovákiában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban és Magyarországon egyaránt. Putyin egy esztendővel ezelőtt nagyon világosan ki is fejtette, hogy a Gazprom az orosz külpolitika egyik zászlóshajója. Ez a megfogalmazás egyébként az orosz külpolitika hivatalos dokumentumaiban szerepel. Éppen ezért Buzek miniszterelnök kormányzata már elő is készítette a szándéknyilatkozatot a norvég kormánnyal és a Statoil norvég gázipari céggel egy új olajvezeték megépítéséről, amely a Balti-tengertől, közvetlenül Norvégiától Lengyelországig húzódna. A lengyel kormány felvetette az együttműködés lehetőségét litván, szlovák és magyar partnereinek is... - S mi volt rá a válasz? - vetem közbe. - A válasz az volt, hogy igen, de... Jerzy Karp, a Keleti Kutatások Intézetének igazgatója szerint ezekért az orosz sikerekért - például akár a száloptikás jamali gázvezeték ügyében - a lengyel hivatalnokokat terheli a felelősség. A lengyelek által felállított vizsgálóbizottságok ugyanis egyértelműen megállapították: azok az állami intézmények vagy gazdasági vállalatok, amelyeknek az a feladatuk, hogy megvédjék a lengyel nemzeti érdekeket - nem dolgoztak rendesen. Afféle „igen, de...” - válaszokat fogalmazgattak ráérősen a sürgős problémákra. - Folyik a játék a lengyelek és az oroszok között. Ám ennek nem szabad azt jelentenie, hogy ebben a játszmában nekünk, lengyeleknek esetleg vereségtől kellene tartanunk - mondja szakállába mosolyogva Karp. Érdekes könyvet tartok - már itthon, Budapesten - a kezemben. Baráth Magdolna és Rainer János állította öszsze az MSZMP és az SZKP archívumaiból. Címe: Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. A dokumentumkötet igazi csemege. A 156. oldalon például arra a jegyzőkönyvre lehet bukkanni, amely Németh Miklós 1989. március 3- i moszkvai találkozójáról készült, s amely szerint a magyar kormányfő azt fejtegette Mihail Gorbacsovnak „Nem látok különbséget az egypártrendszerű és a többpártrendszerű pluralizmus között.” Kuncogtató az, ahogyan Horn Gyula búgott Zaglagyinnak 1988 szeptemberében, mondván, egyéni szimpátiái miatt és a jelenlegi helyzetből kiindulva nagyon szeretne sokkal személyesebb és bizalmasabb kapcsolatot tartani szovjet barátaival, mert e kapcsolatokból meríti a jövőbe vetett hitet... (234. oldal). A dokumentumkötet azonban ezúttal nem is emiatt érdekes. Hanem amit az oroszok keletközép-európai terveiről olvashatni benne. Az SZKP KB titkársága ugyanis külön határozatban foglalkozott ezzel a kérdéssel. A határozat - miközben aggodalmaskodik a NATO miatt, tervbe veszi a Szovjetunió egykori szövetségeseinek akadályozását a NATO-csatlakozásban, értekezik a kelet-európai baloldali erők „ésszerű” befolyásolásáról - a következőt szögezi le: „Az érdekek egyensúlyán alapuló pragmatikus politikát kell folytatni a kelet-európai országokkal; olyan politikát, mely megvilágítja számukra a Szovjetunióval való együttműködés előnyeit, és arra ösztönzi őket, hogy saját politikájukat számunkra megfelelően alakítsák, tekintetbe véve igényeinket és gondjainkat... A szovjet politika még ma is rendelkezik bizonyos játéktérrel feladatai végrehajtásához Kelet-Európában.” Ez a határozat 1991-ben született. S nem titkos. Az oroszok - mint mindig - tudták, mit és hogyan akarnak. S nyilván most is tudják. Varsó, orosz zászlóval Persze csak az orosz nagykövetség épületén, amely a lengyel főváros sugárútjainak egyikén terpeszkedik. Valaha az ilyen fontos épületeket impozánsnak mondták, manapság inkább bumfordinak nevezhetnénk. Mindenesetre erőt és nagyságot sugároz. Mintha uralná Varsót... FOTÓ: MTI/A PM I C H E L EULEB U Igor Ivanov orosz külügyminiszter egy sajtóértekezleten. Kapcsolatok és helyfoglalás Vége