Magyar Nemzet, 2001. április (64. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-21 / 93. szám

Ea Magvar Nemzet Magazin 2001. április 21., szombat PANORÁMA JÁRAI JUDITTAL Varsói (ügynök)melódiák pn­gyan, ez ma már csak a volt szovjet nagykövetség épüle­te, s remélem, hogy Oroszor­szág jelenleg nem uralja a len­gyel politikát. Persze tudjuk, azért keresi a módját, hogyan is befolyásolja a mai lengyel politi­kai és gazdasági életet, talán in­kább a gazdaságit... - Aki ezt mondja a fejét ingatva, nem más, mint a lengyel kormányfő külpolitikai főtanácsadója. Il­letve­ éppen a napokban mondott le, így hát exfőta­­nácsadó. Marek Nowakowskinak hívják, meglepően fia­tal - legalábbis erre a posztra -, de a helyén van az esze. S nem tesz lakatot a szájára. Mondják, ezért „javasolták” neki, hogy nyújtsa be a lemondását - amelyet aztán a kormányfő el is fogadott. Marek Nowakowski azonban nem az egyedüli szóki­mondó politikus lengyel földön. Sőt. A lengyelek több­nyire harcias, karakán politikusok hírében állnak. Ké­nyesek nemzetük jó hírnevére, függetlenségére. Az oro­szokat például nemigen szeretik. Érthető, hiszen a len­gyel nemzet történelme évszázadokon keresztül enyhén szólva is keveredett az oroszéval. A független Lengyelor­szágnak az 1700-as években háromszor szűnt meg az önálló állami léte, háromszor osztották fel a területét, s tartoztak már keleti vidékei az orosz birodalomhoz... Egy esztendeje annak, hogy a lengyel átvilágítási törvény ügyében Varsóban jártam. Okos be­szélgetőtársaim egyike egy miniszter - a Szolidaritás­időktől kezdve Lech Walesa tanácsadója - volt, az azóta elhunyt, tündöklő intellektusú Andrzej Zakrzewski. Hátborzongató történetet mesélt Krzysztof Kozlowski­­ról. Amikor a III. köztársaság első belügyminisztere (1992-ben a Szolidaritást képviselte a varsói kabinet­ben) hivatalba lépett, meglepetten tapasztalta, hogy oroszul beszélő emberek mászkálnak fel s alá a minisz­tériumban. Érdeklődésére, hogy kik is ezek a figurák, azt a választ kapta: az úgynevezett orosz különleges szolgálat lengyelországi „kihelyezett egységének” a tag­jai. Érthető, ugye? - kacsintott rám huncutkásan Zakrzewski. Persze hogy érthető. Különösen, hogy ma már - Roth regényével szólván - nemcsak egy pár szem és fül vagyunk, nemcsak látunk, hallunk, emlékezünk, hanem immár­­ tudunk is. A volt szovjet titkosszolgálatok tevé­kenységéről mind többet, utódjáról pedig most kez­dünk megsejteni sok mindent. Lengyelországban pél­dául - elsősorban a nem posztkommunista politikai erők és szimpatizánsok körében - legutóbb az váltott ki fejcsóválást, vitát, haragot, óvatoskodást, fenntartást, hogy az oroszok a jamali gázvezeték csöve mellett szál­optikás vezetékrendszert építettek ki, amely... meg nem engedett információgyűjtésre alkalmas. A lengyelek egyébként is éberen és aggodalmaskod­va figyelik hazájukban az orosz jelenlétet, amelyet alkal­masint offenzívának, nemkívánatos terjeszkedésnek minősítenek. Jan Parys, aki most egy lengyel-német alapítvány ve­zetője, a kilencvenes évek közepén védelmi miniszter volt. Első kézből származó információi voltak, vannak az orosz-lengyel viszonyról. S a véleménye is megvan róla. - Szomszédok vagyunk, de nem túl barátiak a kap­csolataink Oroszországgal - morzsolgatja szavait meg­fontoltan egy varsói irodában. - Különböző politikai tá­­borhoz tartozunk, s időről időre politikai konfliktusaink is vannak. Három esztendővel ezelőtt például ki kellett utasítanunk három orosz diplomatát, mert egyértelmű bizonyítékaink voltak arról, hogy kémkedtek. Szerin­tem az oroszok ma sokkal aktívabbak, dinamikusab­bak, mint korábban. Az orosz behatolás, terjeszkedés nagyon is jelenvaló, mégpedig különböző területeken: vannak kádereik az államapparátusban, a pénzügyi szektorban, a bankokban, a lengyel titkosszolgálatok­nál! S meg kell mondanom, az orosz titkosszolgálat ki­váló, jól szervezett és veszélyes. Intelligensebbek, mint az amerikaiak. Mi a céljuk? Például az, hogy rajtunk ke­resztül legyenek jelen az észak-atlanti szövetség szívé­ben... Ezért mondom, hogy nagyon meg kell vizsgálni az egykori kommunistákat, akik manapság szociáldemok­ratákként funkcionálnak. Mert tudjuk, hogy ebben a pártban vannak ugyan teljesen normális polgárok, ám ott vannak azok is, akik hosszú idő óta ápolnak kapcso­latokat nemcsak az orosz nagykövetséggel, hanem az orosz titkosszolgálatokkal is - mondja Parys. Eltűnődik, picit biccent, s fürkésző pillantással visszakérdez: vajon magyar földön is így lehet? Lengyel földön 1992-ben a kormányzat megpróbál­kozott az átvilágítással. De a parlament megfúrta, s az Olszewski-kormány bele is bukott. Mire ’98-ban meg­kezdődött az újabb átvilágítási törvény végrehajtása, sok dokumentum szőrén-szálán eltűnt, így hát jócskán maradhattak fel nem fedett ügynökök, olyanok, akiket mi III/111-aseknak nevezünk, s olyanok is, akik az oro­szoknak dolgoztak. Jan Olszewski, aki az első átvilágítási kísérlet idején kormányfő volt, ma parlamenti képviselő. Len­gyel barátaim mondják: Olszewskinek az a „baja”, hogy túl korán jött a politika színpadára; a közönség még nem készült fel reá és mondandójára. Kristálytisztán látta-látja ugyanis, hogy mi történt, és mi zajlik most is Lengyelországban, ismeri az előző rendszer hordalékát és szemetét, és ennek nyomán a változás megannyi buktatóját - s ezt kertelés nélkül ki is mondja. Mostani beszélgetésünk alkalmával sem tétovázik.­­ Az úgynevezett szovjet tanácsadók, akik annak ide­jén a lengyel belügyminisztériumban és a lengyel honvé­delmi minisztériumban működtek, tulajdonképpen hozzáférhettek az összes lengyel biztonsági szolgálat va­lamennyi munkatársához, minden rendű és rangú funk­cionáriusához. Érthető: a kommunista időkben ugyanis a mi biztonsági szolgálataink alárendeltjei voltak a szov­jet biztonsági szolgálatoknak, s együttműködésük any­­nyira szoros volt, hogy a lengyelországi ügynököket bár­mely pillanatban felhasználhatták a szovjet elhárítás ja­vára. Ennek következményei pedig megvannak ma is. Csakhogy a dokumentációt azon nyomban megsemmi­sítették, amint fennállt a veszély, hogy a demokratikus hatalom hozzáférhet a levéltári anyagokhoz. S a fel nem fedett, potenciális ügynökhálózat léte most óriási lehető­ségeket biztosít az immár „csak” orosz titkosszolgálat számára. Elég csupán arra utalni, hogy ki mindenkit zsa­rolhat meg - mondja szejmbéli irodájában. Boguslaw Niziewski bíró, az átvilágításért felelős biz­tos szenvedélyesen gesztikulálva erősíti meg ezt. Mor­golódva teszi hozzá, hogy az oroszok nem hajlandók megnyitni archívumaikat. Míg a német Gauck­­intézetben lehet keresgélni, és a lengyelek is hozzáfér­hetnek bizonyos anyagokhoz, addig az orosz levéltárak­ban elképzelhetetlen a kutatás. Magyarán: sokan halászhatnak ma a zavarosban a Visztula partján is. Ám a lengyeleket nemcsak az ag­gasztja jó ideje, hogy a Gazprom - az orosz állami ener­getikai óriásvállalat - a jamali gázvezetékben orvul szál­optikát helyezett el, hanem főleg az, hogy ez a Gazprom lassan, de biztosan bevonul gazdasági és politikai éle­tükbe is. Egyrészt nyersanyagszállításaival, másrészt lengyelországi leányvállalatainak egyes politikusok és pártok számára nyújtott, nemegyszer nem is burkolt pénzügyi támogatásaival. Jan Olszewski megint csak nem kertel.­­ A kommunista kormányok működése idején Len­gyelországban - de a „tábor” többi országában, gondo­lom, Magyarországon is - a szovjetektől való függőség megteremtésének egyik legfőbb eszköze bizonyos nyersanyagok, például a kőolaj vagy a földgáz szállításá­nak szovjet monopóliuma volt. Ez legalább olyan haté­konynak bizonyult, mint a közvetlen katonai beavatko­zás. Mondok erre egy példát: amikor 1981-ben, a Szoli­daritás megalakulásával a lengyel-szovjet viszony konf­liktusossá vált, számítani lehetett a szovjet olajszállítás korlátozására, s meggyőződésem, hogy ennek nagyon fontos szerepe volt 1981 őszén abban, hogy a lengyel helyzet úgy alakult, ahogy. Nos, éppen Olszewski volt az, aki miniszterelnöksé­ge idején, még 1992-ben úgy döntött: hazája szuvereni­tása érdekében megteremti a lengyel gazdaság függet­lenségét e téren is, vagyis megszabadítja Lengyelorszá­got az orosz szállítások monopóliumától! A kőolaj eseté­ben ez viszonylag könnyen ment: a gdanski kikötőben új terminált építettek, s ez tetszőleges mennyiségű kő­olajat képes fogadni más forrásokból is. Földgázügyben azonban már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Az Mrszewski-kormánynak ugyanis - mivel belebukott az átvilágítási kísérletbe - már nem maradt ideje ennek megoldására. Az utána következő posztkommunista kormányzatra pedig az orosz fél, hogy hogy nem, oly si­keresen gyakorolt nyomást, hogy újabb (!) orosz gázve­zeték építéséről írt alá szerződést. S ezzel még tovább erősítette a korábbi orosz monopolhelyzetet. - Mi 1992-ben megkezdtük a tárgyalásokat, hogy norvég forrásokból biztosítsunk földgázt - mondja Olsewski. - Ezt a tervünket azonban csak 1997-ben, a posztkommunista kormány eltávolítása után újította fel a jelenlegi Buzek-kabinet. De most még a földgáz mint­egy hetven százalékát orosz forrásból kapjuk, a Gazprom révén. A helyzet meglehetősen bonyodalmas. Jómagam például tizenhét (!) olyan minisztert és állam­titkárt vagy helyettes államtitkárt számoltam össze, aki orosz érdekeket szolgált. A Gazprom lengyelországi ügyeinek intézésével foglalkozott, később pedig, min­den bizonnyal rátermettsége okán, éppen a Gazprom ál­tal Lengyelországban létrehozott vállalatnál, az Europolgaznál kapott állást... Ez az Europolgaz ma Len­gyelország egyik legnagyobb vállalata, óriási pénzek fö­lött diszponál, és jelentős befolyást gyakorol a politikai életre is. Hogy mást ne említsek: anyagilag jelentősen támogatott bizonyos pártokat és személyeket az elnök­­választási kampány idején. S ezt a támogatást nyíltan fel is vállalták. A szókimondó Olszewski ezúttal szemérmes, mert nem mondja ki, ami köztudomású: a Gazprom a je­lenlegi államfőt, a posztkommunista Kwasniewskit támogatta meg.­­ A Gazprom abszolút meghatározó szerepet játszik az orosz befolyásolás rendszerében egész térsé­günkben! - Ezt már ismét Marek Nowakowski, a fiatal külpolitikai főtanácsadó mondja. Mi a mechanizmusa ennek? Hogyan? - hitetlenkedem. Nowakowski nem jön zavarba: - Úgy, hogy ez a vállalat monopolhelyzetet élvez a földgázpiacon, s nemcsak Lengyelországban, hanem szerte Közép-Európában. Úgy, hogy a Gazpromnak na­gyon jó kapcsolatai vannak a politikai és társadalmi élet­ben Szlovákiában, Lengyelországban, a Cseh Köztársa­ságban és Magyarországon egyaránt. Putyin egy eszten­dővel ezelőtt nagyon világosan ki is fejtette, hogy a Gazprom az orosz külpolitika egyik zászlóshajója. Ez a megfogalmazás egyébként az orosz külpolitika hivatalos dokumentumaiban szerepel. Éppen ezért Buzek minisz­terelnök kormányzata már elő is készítette a szándéknyi­latkozatot a norvég kormánnyal és a Statoil norvég gáz­ipari céggel egy új olajvezeték megépítéséről, amely a Bal­ti-tengertől, közvetlenül Norvégiától Lengyelországig hú­­­zódna. A lengyel kormány felvetette az együttműködés lehetőségét litván, szlovák és magyar partnereinek is... - S mi volt rá a válasz? - vetem közbe. - A válasz az volt, hogy igen, de... Jerzy Karp, a Keleti Kutatások Intézetének igazgató­ja szerint ezekért az orosz sikerekért - például akár a száloptikás jamali gázvezeték ügyében - a lengyel hiva­talnokokat terheli a felelősség. A lengyelek által felállí­tott vizsgálóbizottságok ugyanis egyértelműen megálla­pították: azok az állami intézmények vagy gazdasági vállalatok, amelyeknek az a feladatuk, hogy megvédjék a lengyel nemzeti érdekeket - nem dolgoztak rendesen. Afféle „igen, de...” - válaszokat fogalmazgattak ráérő­sen a sürgős problémákra. - Folyik a játék a lengyelek és az oroszok között. Ám ennek nem szabad azt jelentenie, hogy ebben a játszmá­ban nekünk, lengyeleknek esetleg vereségtől kellene tar­tanunk - mondja szakállába mosolyogva Karp. Érdekes könyvet tartok - már itthon, Budapesten - a kezemben. Baráth Magdolna és Rainer János állította ösz­­sze az MSZMP és az SZKP archívumaiból. Címe: Gorba­csov tárgyalásai magyar vezetőkkel. A dokumentumkötet igazi csemege. A 156. oldalon például arra a jegyzőkönyv­re lehet bukkanni, amely Németh Miklós 1989. március 3- i moszkvai találkozójáról készült, s amely szerint a magyar kormányfő azt fejtegette Mihail Gorbacsovnak „Nem lá­tok különbséget az egypártrendszerű és a többpártrend­szerű pluralizmus között.” Kuncogtató az, ahogyan Horn Gyula búgott Zaglagyinnak 1988 szeptemberében, mond­ván, egyéni szimpátiái miatt és a jelenlegi helyzetből kiin­dulva nagyon szeretne sokkal személyesebb és bizalma­sabb kapcsolatot tartani szovjet barátaival, mert e kapcso­latokból meríti a jövőbe vetett hitet... (234. oldal). A dokumentumkötet azonban ezúttal nem is emiatt érdekes. Hanem amit az oroszok kelet­­közép-európai terveiről olvashatni benne. Az SZKP KB titkársága ugyanis külön határozatban foglalkozott ez­zel a kérdéssel. A határozat - miközben aggodalmasko­dik a NATO miatt, tervbe veszi a Szovjetunió egykori szövetségeseinek akadályozását a NATO-csatlakozás­­ban, értekezik a kelet-európai baloldali erők „ésszerű” befolyásolásáról - a következőt szögezi le: „Az érdekek egyensúlyán alapuló pragmatikus politikát kell folytatni a kelet-európai országokkal; olyan politikát, mely meg­világítja számukra a Szovjetunióval való együttműködés előnyeit, és arra ösztönzi őket, hogy saját politikájukat számunkra megfelelően alakítsák, tekintetbe véve igé­nyeinket és gondjainkat... A szovjet politika még ma is rendelkezik bizonyos játéktérrel feladatai végrehajtásá­hoz Kelet-Európában.” Ez a határozat 1991-ben született. S nem titkos. Az oroszok - mint mindig - tudták, mit és hogyan akar­nak. S nyilván most is tudják. Varsó, orosz zászlóval Persze csak az orosz nagykövetség épületén, amely a lengyel főváros sugárútjainak egyikén terpeszkedik. Valaha az ilyen fontos épületeket impozánsnak mondták, manapság inkább bumfordinak nevezhetnénk. Mindenesetre erőt és nagyságot sugároz. Mintha uralná Varsót... FOTÓ: M­TI/A P­­M I C H E L EULEB­ U Igor Ivanov orosz külügyminiszter egy sajtóértekezleten. Kapcsolatok és helyfoglalás V­ége

Next