Magyar Nemzet, 2001. augusztus (64. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-11 / 187. szám

□ Mamar Nemzet • Vélemény 2001. augusztus n„ szombat publiciszt@magyarnemzet.hu Provokációk, avagy amire büszkék lehetünk Az erőltetett másságkultusz hosszú távon a társadalom alapértékeit is veszélyeztetheti . Tóth Gy. László____________________________E­gy utcai demonstrációval kezdődött, ahol mos­­datlan, többnyire elhízott nők és férfiak maguk­ra színes tollakat ragasztva, ritka ronda ruha­költeményekben visszataszítóan vonaglottak Budapest utcáin és terein. Mivelhogy ők­ má­sok. Ez volt a büszkeség napja. Meg a hülyeségé. Mert minek fölöslegesen provokálni a több­ségi társadalmat, amelyik a végén még azt hiszi, hogy a homoszexuálisok tényleg olyanok, mint a közterületeken vonulók. Pedig ők mindössze a homoszexuálisok aktív, arrogáns, exhibicionis­ta kisebbsége. Agresszív fellépésük a normális életvitelű homoszexuálisoknak árt a legtöbbet, hiszen ez a harsány társaság joggal vált ki ellen­szenvet, erősítve ezáltal az amúgy is meglévő előítéleteket. Mert az azért bizonyos fokig tör­vényszerűnek és természetesnek tekinthető, hogy a társadalmak közhangulata többnyire homofób. A magyar társadalom nagy része egyébként teljes érdektelenséggel, türelemmel és közöny­nyel viseltetik mindenfajta társadalmi devian­cia, másság és kisebbség iránt. Azt azonban nyilvánvalóan senki nem szereti, ha provokál­ják. „Mi itt vagyunk, az a hiba.. .ott világ meg le van szarva.” Ez volt a büszkeség napjának üze­nete, a XX. század lakonikus kifejezésmódjá­nak gondolván a szimpla trágárságot. Nem cso­da, ha ezt a heteroszexuális többség nem na­gyon értékelte, és nem tekintett úgy a homosze­xuálisokra, mint akik valami különösen fontos értéket képviselnek, amitől tovább gazdagodik az egész társadalom. Ennek ellenére a balliberá­lis médiaértelmiség büszke volt a büszkékre, és azt sugallta, hogy akik erről a kérdéskörről más­ként gondolkodnak, mint ők, azok intoleránsak, mássággyűlölők, egyúttal valószínűleg kire­kesztők és antiszemiták is. A többségi társada­lom büszke lehet magára, ezúttal is hiába pro­vokálták. Logikailag az ember nehezen érti, hogy mi­ért kell büszkének lenni arra, ha valaki más, hi­szen egymáshoz képest mindannyian mások vagyunk. Akkor mi értelme azzal dicsekedni, hogy ki mennyire más? Ha a homoszexualitás genetikailag kódolt, akkor még inkább érthetet­len: mire is kell büszkének lenni? Aki viszont szabad akaratából döntött az azonos neműek mellett, az miért várja el, hogy még csodálják is? Biztos, hogy ez volt élete legjobb döntése? Világszerte komoly tudományos vita zajlik arról, hogy a homoszexualitás genetikailag hú­­zódást aktivizálja. Egyes vélemények szerint a homoszexualitás nem az ember szabad dönté­sén múlik, ezért ez a probléma nem tekinthető erkölcsi kérdésnek sem. Ugyanakkor felvethető, hogy elegendő magyarázat-e az, hogy valakit az ösztönei vezetnek? Bűncselekmények esetén ugyanis ezt akkor sem veszik mindig figyelem­be, ha az orvostudomány mai állása szerint a genetikai kódoltság ténye vitathatatlan vagy va­lószínűsíthető. Az egész vita érdekes hozadéka az a sarkos vélemény és közhely, amely szerint akit zavar az azonos neműek egymás iránti vonzódása, az valójában latens homoszexuális. „Mindazok, akik kicsit is bizonytalanok saját szexuális identitásukban, gyűlölik a másságot, hiszen leginkább saját fantáziájuktól ijednek meg. Sa­ját latens (rejtve maradt) homoszexualitásuk­­tól félnek. Ezt vetítik ki a külvilágra.” És még egy megfontolandó jó tanács: először minden­ki nézzen magába, és tisztázza a saját nemi identitását... Ez az egyszerűsítés okkal emlé­keztet sokakat a marxizmus-leninizmus dia­lektikus agytornáira. E manipulatív logikának határtalan távlatai vannak. Eszerint aki gyűlöli az erőszakot, az titkon saját megerőszakolásá­ra vágyik. Aki az intoleranciát gyűlöli, az pedig velejéig intoleráns. S ha egy gyermekét féltő szülő gyűlöli a pedofilokat, az nyilván maga is pedofil... Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, azt azért tudnunk kell, hogy - mindentől függetle­nül - pszichológiai önazonosságáért és annak megőrzéséért mindenkinek magának kell meg­küzdenie. A homoszexuálisok megítélésével kapcsolatban rendkívül józan álláspontot fejtett ki Balázs Zoltán: „Számos okból nem helyeslem ennek jogi szankcionálását. Azt sem hiszem, hogy adott esetben ne vélhetné egy-egy ilyen beállítottságú felebarátunk őszintén és jóhisze­műen úgy, hogy számára nincs más kiút. De ez nem teszi magát a kapcsolatot helyessé és he­­lyeselhetővé (...), a közösségnek tartózkodnia kell attól, hogy helyeselje vagy helyeselhetőnek állítsa be a homoszexuális kapcsolatokat, illetve egyenértékűnek tekintse őket a heteroszexuális kapcsolatokkal” (Balázs Zoltán: A másik titok, Népszabadság, 2001. július 17.). Ha eltekintünk attól, hogy eleve komoly értékzavarról tanúsko­dik, ha egy társadalom egyenértékűnek ismeri el a heteroszexuális és a homoszexuális csalá­dot, akkor is súlyos kérdésként merül föl, hogy vajon ez a közösség végső soron nem a saját jö­vőjét veszélyezteti-e. A szexuális orientáció ab­szolút magánügynek tekinthető. Persze ebben az esetben nehéz lenne családellenességre és a társadalom megosztására használni. Valószínű­leg ezért próbálnak baloldali aktivisták és ultra­liberálisok közügyet csinálni magánügyekből. (Nincs mit kezdeni azokkal, akiknek a családról kizárólag a családon belüli nemi erőszak jut eszükbe...) Kérdésként vethető fel, hogy vajon hosszabb távon a kisebbségek, másságok kultusza nem vezet-e a társadalom alapvető érzelmi-struktu­rális eresztékeinek meglazulásához. Korlát nél­kül kell-e érvényesülnie az egyéni jogoknak? Nincs-e itt az ideje annak, hogy az egyéni jogok mellett az egyén kötelességeiről is több szót ejt­sünk végre? Nem kellene-e egyre többet beszél­ni a közösségek jogairól, a tradicionális értékek szerepéről és jelentőségéről? Hogy a melegek és a leszbikusok ügye meny­nyire átpolitizálódott, azt jól mutatta az óbudai Pepsi Sziget körül kialakult helyzet. A vita lényege abban foglalható össze, hogy Tarlós István, a III. kerület polgármestere helytelenítette, hogy a másságot képviselő szervezetek a Pepsi Sziget Fesztiválon gyerme­keknek is elérhető módon homoszexuális pro­pagandát folytassanak. Volt, aki ezt így kom­mentálta: az óbudai polgármester „beleavat­kozott egy olyan dologba, amibe magára vala­mit adó polgári és szabadgondolkodó politi­kus soha nem ártaná magát. Egy kisebbség drasztikus és felháborító megkülönböztetését hirdette meg”. Pedig Tarlós István csak a fia­talok alkotmányos jogaiért emelt szót: Óbuda- Békásmegyer polgármestere nem kívánta ki­tiltani a melegeket a Pepsi Szigetről. Mindösz­­sze annyit kért: ne csináljanak reklámot a ho­moszexuálisoknak, ne próbálják befolyásolni a fiatalokat. Aggodalomra ugyanis volt ok. Idézünk a programból: I. nap, 15-18 óráig: Másság csoszogás (Interaktív játék a nemi szerepekről: a résztvevők saját élményt sze­reznek arról, milyen hatása van életükre a ne­mi szerepeknek.) Ezt olvasva ép érzékű szülő aligha örül annak, hogy 15 éves gyermeke in­teraktív másságcsoszogáson vehet részt... Ez nem felvilágosítás - ez propaganda. (Más kér­dés, hogy a programpontot végül nem valósí­tották meg. De azt senki nem tudhatja, hogy mi zajlott volna a melegek sátrában a vita ki­robbanása nélkül...) Ez a programpont kö­zönséges provokáció, amelynek egyetlen célja: a másság népszerűsítése. De hová tűntek a többség, a heteroszexuális szülők és a kiskorú gyermekek érdekei? Meddig terjed konkrét esetben az egyéni szabadságjogok határa, és hol kezdődnek a közösség jogai? A felháborodott és felbátorodott melegszer­vezetek és az SZDSZ az óbudai Fő téren tünte­tettek a polgármester ellen, így a Tarlós elleni tüntetésnek egyértelmű politikai üzenete volt. Az MSZP és az SZDSZ helyi képviselői élesen el­ítélték a polgármestert. A demonstráción meg­jelent Fodor Gábor, Eörsi Mátyás, Eörsi István, Veér András és a szélsőbalos Tamás Gáspár Miklós. Kuncze Gábor SZDSZ-elnök levelét Gusztos Péter ügyvivő olvasta fel, az MSZP ré­széről Kósáné Kovács Magda levélben tiltako­zott az állítólagos kirekesztés ellen. Közleményt adott ki Demszky Gábor, aki a Pepsi Sziget egyik fő értékének nyilvánította, hogy a melegek be­mutatkozásával lehetőség nyílott a másság szé­les körű elfogadtatására... De vajon miért eny­­nyire fontos ez? Elgondolkodtató, hogy a másság melletti rendkívül aktív és arrogáns politikai csoporto­sulás nagyjából ugyanazokból áll, akik nem sza­vazták meg a státustörvényt, és akik rendszere­sen fellépnek a nemzeti identitást erősítő törek­vések ellen. Furcsa, de aligha véletlen, hogy ugyanazok helyeslik a szexuális identitás elbi­zonytalanításának propagálását, akik saját nemzeti identitásukkal sem tudnak mit kezde­ni. Róluk is szólt Schöpflin György: „Ha valaki úgy érzi, hogy ilyen kérdést - Mit jelent önnek az, hogy magyar ember? - nem szabad feltenni, joggal mondhatjuk róla, gond van az identitásá­val, és vissza kell kérdezni: akkor mit jelent ne­ki az állampolgársága? Ha nem akarja, hogy be­skatulyázzák, kivel szolidarizál? Elismeri-e azt, hogy egy adott közegben él, ahol vannak közös élmények, közös szimbólumrendszer, közös történelem?” (Sajt, napszúrás, globalizáció. Ve­res Kata interjúja Schöpflin Györggyel, Magyar Nemzet, 2001. július 14.) Lehet, hogy az egész kérdéskörben mégsem a latens homoszexualitás a döntő? Esetleg más oka is lehet a többséggel szembeni intoleranciá­nak és arroganciának? A kissé túlfűtött jogvédő­kön és az SZDSZ-en kívül komolyan gondolhat­­ta-e bárki, hogy Magyarországon veszélyben vannak az emberi jogok, a szabadság és az al­kotmányosság? Vannak, akik azt állítják, hogy a tradicioná­lis identitások és entitások elleni összehangolt támadások mindössze egy olyan új, globális uralmi-hatalmi technikának tekinthetők, ame­lyeknek végső célja az identitását vesztő, akarat nélküli, engedelmes fogyasztó előállítása. Mindenesetre nem árt felidézni: azt már a provinciákon is tudták annak idején, hogy nem kell mindenben utánozni a gazdaságilag erős, de identitásában elbizonytalanodott, és moráli­san visszavonhatatlanul hanyatlásnak induló Rómát... A szerző publicista . A­dolt-e vagy sem. De akik szerint genetikailag kódolt, még azok szerint is szükséges valami külső hatás, ami az azonos neműek iránti vén­Magyar­ázat . Dissiwffy I.Ászi­ó___________________________________ Rákosi-korszak legdicsőbb napjaiban, úgy a kitelepítések idején történt, hogy egy idős úr az SZTK-ban az eligazítóhoz fordult: - Kérem szépen, hol van itt a szemfülészet? - Hogyan? Itt van fülészet, van szemészet, de szemfülészet nincs. - Pedig én a szemfülészetet keresem. - És tessék már mondani: miért? - Mert nem azt látom, amit hallok. A régi történet szemléltetésére álljon itt egy „olvasói levél” a Nép­szava 2001. június 25-i számából: Felfelé az úton? Fidesz-székház, Kaja Ibrahim, Josip Tót, Var­ga Tamás, Schlecht Csaba, FVM, Torgyán úr, Agrárinnovációs Kht, Nemzeti Színház, autópályaügy, Székely és Atyánszky urak, MTV1 Szabó L. Zsolt Halász J. úr ingatlan-„osztogatása” (Cseh Mariskának lőtér). Olimpiai blöff, munkaerő-behozatali blöff. Kivándorló romák, nyelvvizsgaügy és bukott szövetkezeti tör­vény, egészségügy. Csonka kuratórium, tv, rádió. Filmek politi­kai rendelésre... A fentiek 3 év termése. Az előző kormány négy év alatt ennek a felét „nem volt képes” begyűjteni, és mégis bu­kott. Felfelé? Bizonyíték majd 2002-ben lesz. (Írásjelek hiánya az eredeti szövegből.) „Szalai S.-né, Budapest” episztolája a maga nemében klasszi­kus alkotás. Hihetetlenül tud tömöríteni, stilisztika- és retorika­órákon ezt az anyagot kellene publicistáink és szónokaink elé kö­vetendő példaként állítani. Semmi felesleges kitérő, lelkizés, üres szellemeskedés, tripla fenekű okoskodás, homályos célozgatás. Durr bele, egyenest a közepébe. Ami a lelkén, az a száján. Szalai S.-né megkönnyíti mindazok dolgát, akik érzékeltetni szeretnék baloldali médiumaink, azokban az ellenzéki politiku­sok, elemzők és közírók témaválasztását. „A fentiek 3 év termé­se” - mint azt a legújabb magyar klasszikus, Szalai S.-né, Buda­­ Eddig a magyar média eme párlatában nincs semmi új. Az utóbbi hónapokban azonban közíróink és részben talán politiku­saink gondolatvilágában egy újabb motívum észlelhető. íme, né­hány idézet: Mi a Fidesz sikerének sajnálatos titka? - teszi fel a kérdést Bol­gár György a Magyar Hírlap július 14-i számában. Szerinte nem a siker maga a sajnálatos, hanem annak titka, amelyre nem ad ma­gyarázatot a sikeres gazdaságpolitika. Ezek után hosszan sorolja Szalai L.-né tételeit, bővítve „számtalan Tocsik-üggyel”, tönkre­tett mezőgazdasággal, frusztrált pedagógusokkal, Orbán-bá­­nyákkal és Dunaferr-rel, státustörvénnyel. Végül arra a követ­keztetésre jut, hogy a siker titka az, hogy mi egy „ilyen ország” vagyunk. Amellyel minden disznóságot meg lehet etetni, ha átkö­tik egy nemzetiszín pántlikával. Négy nappal Bolgár után Mátyás Győzőn a sor a Magyar Hír­lapban. Ő az eddigiekhez már csak a bilincsbe vert, tisztes ősz urat, Szabadi Bélát tudja hozzátenni, akit kizárólag azért von­szolnak végig bilincsénél fogva az elektronikus médiumokban, hogy vakuljon a magyar, íme, a Fidesz lesújt a bűnösökre, ezzel minden saját Szabadira keni. S ez­­az igazi talány. Az, hogy a nyilvánvaló tények és összefüggések ellenére a Fidesz sikeresen bújik ki az őt egyértelműen megillető felelősség alól, sőt még pro­fitál is a botránysorozatból. Hogy ez miért van így, azt nem tu­dom. Illetve, hát amit erről pillanatnyilag mondani lehetne, az nem szívmelengető magyarázat...” Sem Bolgár György, sem Mátyás Győző nem mondja ki nyíl­tan, hogy milyen ország vagyunk, illetve hogy mit nem lehet pil­­ lanatnyilag kimondani. ■ Próbáljuk hát meg saját erőnkből megfejteni, hogy ha nem a gazdasági siker, akkor mi a Fidesz-kormány sikerének „sajná­latos titka”, Bolgár szóhasználatával, illetve mi a „talány”, ami a cikk címe szerint Mátyás Győzőt foglalkoztatja. Mondjuk ki végre nyíltan, amit egyébként a közvélemény­kutatások bizonyítanak, hogy a szavazóképes és szavazni haj­landó magyar országlakosok hozzávetőlegesen fele, mintegy két és fél millió személy egyszerűen tökfej. Vegyük végre tudo­másul, mi, magyar tökfejek, hogy egy szélhámosokból álló tol­vajbanda ámít bennünket három éve azzal, hogy sikeres gazda­ságpolitikát játszik, családpolitikát színlel, EU-konform törvé­nyeket hoz, minimálbéreket emel, forintot erősít, határon túliakat támogat, bűnözést csökkent, lakáskölcsönt folyósít, sokszorosan becsapott kisparasztokat kártalanít. Legyünk már észnél! Sajnálatos, hogy nemcsak mi vagyunk ilyen hiszékenyek, hanem a nemzetközi politikai élet néhány tucat szereplője is, holmi államfejek, miniszterelnökfélék, „külügyérek” - a média kedvenc kifejezésével -, akik képesek egyenrangú félként ke­zelni egy kisstílű gengszterekből, harácsoló jöttmentekből álló garnitúrát, így hát mi, két és fél millió tökfej kiegészülünk néhány tu­cat, a nemzetközi politikát meghatározó tökfejjel. (Tiszteletre méltó kivétel a francia államelnök és miniszterelnök.) Ez az egyik lehetőség. A másik: Van-e más magyarázat „a magya­runkra? Térjünk vissza ama régen elporladt öregúr esetéhez, aki an­nak idején nem azt látta, amit hallott. Akkor egy lerombolt, ide­genek által megszállt, fanatikus gyilkosok és nemzetközi bűnö­zők által irányított, börtönné alakított országban kellett napon­ta azt olvasnia, hallgatnia, hogy napról napra épül, szépül sza­bad hazánk, a nép önfeledten építi a szocializmust, minden em­ber annyi, mint a másik, minden ember boldog és szabad, vígan él a favágó, ha szól a rigó, fűrészelni jaj, de jó, halihalihó. A monoton, szüntelenül ismétlődő állításokkal, legyenek bármilyen hazugok, sokakat sokáig be lehet csapni. De mint 1953, 1956, 1989 és 1998 tanúsítják, az egyoldalú ablaktól vé­gül sokan megundorodnak. Azok, akik - csak minálunk - már négyszer sültek fel eddig a hazugságok monoton sulykolásával, még soha nem gondoltak arra, hogy ami sok, az sok? A sok mil­lió tökfej hallgatólagos elmélete megbukott. Ilyen egyszerű ez.

Next