Magyar Nemzet, 2001. augusztus (64. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-25 / 198. szám

Kül Magyar Nemzet Magazin 2001. augusztus 25., szombat Csernobil „porhintései” - Eltitkolt iratok, megtagadott azonosítás A nem látható ember ■ Kormos Vau­­rta__________________­________________________M­ ég 1993-ban is makacsul védelmezte állás­pontját az a­­hazai tudományos lobbi, amely szerint a csernobili katasztrófának mindössze 31 halálos áldozata volt, és a hosszú távú következményekről, az egész­ségi károsodásokról hallani sem akartak. Történetesen 1993-ban hunyt el Kosáry János, egyike azoknak a kamionsofőrök­nek, akik 1986 májusában Kijev térségé­ben jártak. Ám özvegye csak nyolc év múltán vehette kézbe a halálával kapcsolatos boncolási jegyzőkönyvet és a halál okát bizonyító kromo­szómavizsgálat dokumentumait. A Csernobil - vádirat című könyv bemutatóján, nyár elején ismertem meg özvegy Kosáry Jánosnét. Ott volt sorstársa, Szabadszállási Kálmánná is, akinek a férjét akkoriban hasonló útra küldték. Neki nyolc évébe került, míg férje munkáltatójával szemben megnyerte a kártérítési pert. Ő mond­ta nekem - szinte zárójelben -, nem tudom elképzelni azt a sok megalázta­tást, sértést és burkolt fenyegetést, amely az „igazságszolgáltatási” proce­dúra során érte, így nem csoda, hogy noha több, Csernobillal összefüggés­be hozható hasonló betegségsorozat és haláleset történt e foglalkozási ág­ban, a családfenntartók nélkül maradt hozzátartozóknak sem lelki, sem fi­zikai erejük nem maradt az újabb megpróbáltatások elviseléséhez. Egy má­sik egykori kamionsofőr, Szabó István hozzátartozói az általuk indított munkaügyi per második tárgyalására várnak. Más családok is keresnék az igazukat, visszapergetvén az elfeledettnek hitt események sorát. Özvegy Kosáry Jánosnéval nemrégiben ismét találkoztam. Ezúttal azt az embertelen eljárást fogjuk nyomon követni, amellyel szemben védtelenül állt, amely egy civilizált országban, jogállamban elképzelhetetlen, így kezdi a történetet: - A férjem 1972-ben kezdett dolgozni itthon a Hungarocamionnál, majd annak bécsi leányvállalatához, a Peklar Transporthoz került. A cég veszélyes hulladékot szállított. Munkaszerződése szerint a szállítmányok útvonalát a munkáltatója határozta meg. Rendszeres orvosi ellenőrzés alatt állt, szervi betegsége nem volt, táppénzes időszakára nem emlékszem. A munkájáról keveset beszélt. Igyekezett kímélni a gyereket és engem, hiszen amúgy is elég nehéz volt összehangolni a foglalkozásunkból adódó időbe­osztást és a privát életet. Én az egészségügyben dolgoztam, úgy terveztük, a fiunk tovább tanul majd. Tudtuk, csak kemény munkával vihetjük vala­mire, de sosem panaszkodtunk. Amit így anyagilag elértünk, nagyon meg­becsültük. Rendkívül precíz, fegyelmezett embernek ismer­ték kollégái néhai Kosáry Jánost. Aki na kellett, órákig lapátolta a havat, hogy a rábízott rakomány időben célba érjen, aki szétszedte és összerakta a motort, ha útközben baj történt. Megfakult újságcikkek, nemzetközi okle­velek, vezetői dicséretek maradtak utána. Egymilió-kétszázötvenezer kilo­métert vezetett balesetmentesen. Kétségtelenül nagy szó volt még a kilenc­venes években is, ha valakit nemzetközi gépkocsivezetőként tartós kikül­detésben alkalmaztak. A férfi alapbére az 1990. januári munkaszerződés szerint a Hungarocamionnál a havi tízezer forintot sem érte el, míg a Peklar cégnél az ellátmánya 7544 schilling volt havonta. Egykori kollégái így jel­lemzik ma is: előrelátó emberként tudatában volt annak, hogy az utakon bármikor történhet váratlan esemény. De mindennek ellenére tervezte sa­ját és családja jövőjét, anyagi biztonságát. A felesége szavai: „Az a bizonyos ukrajnai út 1986 májusára esett. Vá­ratlanul riasztották. Osztrák sofőröktől kellett átvennie a szállítmányt, s vinnie Kijev felé. Annyit tudott a Csernobilban történtekről, mint minden­ki. A turistáknak is azt mondták akkoriban, nyugodtan utazhatnak. A tény­leges veszélyekkel kapcsolatban nem kapott felvilágosítást. Nem merte a feladatot visszautasítani, mert kilátásba helyezték, ha megtagadja a fuvart, jöhet haza, de még itthon sem kap munkát.” Özvegy Kosáryné szemén látom, hogy várja már a közbevetésemet, mi­szerint talán mégis lehetett volna tájékozódni a Csernobil környéki viszo­nyokról, ám mielőtt megszólalnék, kifakad. „Féltette az állását. Meg tudja érteni?!” Hozzáfűzi még, hogy férje, miután az ukrajnai útról visszatért, mérgelődött, hogy nem kapott védőfelszerelést, holott ígérték. Orvosi vizs­gálatról sem beszélt, szóval úgy tűnt, minden megy tovább, ahogyan addig. A férfi egyébként egy osztrák állami biztosítónál tíz évre szóló, úgynevezett tőkebefektetési biztosítást kötött. Az osztrák egészségügyi ellátást is magá­ban foglaló szerződés értelmében negyedévenként jelentős összeget fizetett be. Ami a későbbi események kapcsán kiemelendő: a munkavégzéssel ösz­­szefü­ggő haláleset bekövetkeztekor a fia, akit kedvezményezettként jelölt meg, egymillió schilling felvételére lett volna jogosult. A végzetes betegség 1993 márciusában kezdődött Egy hónappal előbb azt észlelte, hogy a jobb lába érzéketlen. Először csak amolyan szakmai ár­talomra gondolt. Osztrák háziorvosa előbb ideggyógyászhoz, majd kórházi kivizsgálásra küldte. A mödlingi Hanusch Kórházban elvégezték a speciális kromoszómavizsgálatot, amely kimutatta a sugárfertőzés általi károsodást. - Itthon mi továbbra is gyanútlanok voltunk - emlékszik vissza a fele­sége. - Titkolta előttem a kromoszómavizsgálat eredményét, nem is láttam a papírt, csak a zárójelentést mutatta meg. Akkor még úgy tett, mintha nem léteznének az egyre aggasztóbb fizikai jelzések. Egy idő után felkeres­tem Sas Géza professzort az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós In­tézetben az addigi leletekkel. Megjegyezte: nagy baj van a vérképével, és megkérdezte, járt-e a férjem Csernobil környékén. 1993. május 10-től jú­nius 14-ig tartották benn. Tudtam, hogy komoly a baj. A professzor úr a mi döntésünkre bízta, hol történjenek a további kezelések, így került a férjem ismét a Hanusch Kórházba 1993. június 30-án. Igyekezett hozni a régi for­máját, még tréfálkozott is. Augusztus 20-án még kiment a városba, meg­mutatta a fiunknak, milyen számlákat kell rendezni. A kórházi ágya mel­letti szekrényben tartott egy dossziét, az abban lévő iratokat nézegette, ren­dezte, amíg jó állapotban volt. - Milyen iratok lehettek ezek? - Úti okmányok, kiküldetési papírok, nyilván az 1986-os fuvarral kap­csolatosan is. Ebben az időszakban többször üzent a Peklar cég igazgatójá­nak, hogy látogassa meg, fontos ügyben szeretne beszélni vele. Egy ízben telefonon én is tolmácsoltam a kérését, de jó ideig csak ígérgetést kaptunk. Amikor pedig megtörtént a látogatása, nem volt köszönet benne. - Ezt hogy érti? - A férjem sírva fogadott. Egyre azt hajtogatta, nézd meg, mit tettek ve­lem, elvitték a papírjaimat. Iszonyú állapotban volt. Ennek a néhány perc­nek és szavainak tanúi vannak. A tolmácsnő, aki többször segített az otta­ni ügyekben, és a rokonai is hallották. Életének utolsó időszakát néhai Kosáry János a családja körében szeret­te volna tölteni. Osztrák kezelőorvosai - elesettsége ellenére - méltányol­ták kérését, úgy vélték, szállítható. A feleség tisztában volt azzal, hogy a be­tegség könyörtelen. Ám - mint mondja - ami 1993. szeptember 21-étől ér­te, arra nem lehetett felkészülni, semmiféle értelemben.­­ Szeptember 21-én este tíz órakor csörgött a telefonunk. Az Alarm Mentőszolgálat orvosa részvéttel közölte, hogy a férjem útközben az M7-es és M1-es út kereszteződésében meghalt. Azt mondta, másnap reggel jelen­tünk meg az Igazságügyi Orvostani Intézetben. Talán elhanyagolható körülmény, talán nem - de később, amikor volt ereje utánajárni -, a szállítással kapcsolatban semmiféle iratot nem kapott. Sőt még számlát sem nyújtottak be hozzá. Pedig ma már az egészségügy­ben sem jótékonykodnak - jegyzi meg fanyarul. Érdekes az is, hogy az egyik orvosi kraton bécsi elhalálozás szerepel - tesz egy kitérőt az esemé­nyek időrendjét megszakítva. - Nem voltam képes egyedül odamenni, a rokonaim kísértek. A férjem testvére viszonylag jó idegállapotban volt, szerette volna azonosítani a fi­vérét. Megtagadták. Amikor megkérdeztem, hogy miért, az egyetemi ad­junktus, dr. Verzál Rezső széttárta a karjait, és mindössze ennyit mondott: csak. Máig előttem van az a tehetetlenséget kifejező mozdulat. A későbbi hónapokban, években hiába jártam utána, sem a zárójelentést, sem a bon­colási jegyzőkönyvet nem kaptam meg. Az osztrák kórházban azt állították: minden dokumentumot hivatalos úton eljuttattak Magyarországra. Ám itthon úgy bántak velem, mint egy páriával. Megpróbáltam összekaparni mindazt, ami a férjem betegségével és halálával kapcsolatban fontos lehe­tett. Egy orvosi jelentés kópiáját például a férjem kórházi fürdőköpenyének zsebében találtam meg. Néhány kolléga személyes részvétén és segítségén túl férjem egykori cégétől nem keresett meg senki. 1993 után a Peklar Transport megszűnt. A Hungarocamionnál is több változás történt. A bon­colási jegyzőkönyvet szignáló dr. Verzál Rezső időközben elhunyt. Részlet az 1993. december 16-án kelt szakértői véleményéből: „A kórszövettani vizsgálat a heveny M2-es típusú myleoid leukémia képét erősítette meg. Az előzmény, a kórlefolyás, a szö­vettani kép és elsősorban a Hanusch Kórházban elvégzett csontvelői kro­moszómavizsgálat jellemző képe alapján megállapítható, hogy néhai halá­la a biztonsággal határos valószínűséggel béta sugárzó anyag által okozott sugárkárosodás talaján, évekkel kifejlődött heveny fehérvérűség következ­tében, hozzá társuló szívburokgyulladás miatti szívelégtelenség folytán ál­lott be. A katasztrófát követően elsősorban a gépjárművel közlekedők voltak kitéve a legnagyobb veszélynek, mert a járművek kereke - hasonlóan a he­likopterek rotorlapátjához - felkavarja a radioaktív nukleoidokat tartalma­zó port, és azt a gépkocsiban lévők belélegzik. Irodalmi adatok szerint a fe­hérvérűség lappangási ideje általában öt év körülire tehető.” Az osztrák biztosítótársaság ifjabb Kosáry Jánosnak a haláleset után öt­venezer schilling gyorssegélyt fizetett, és várták a teljes kártérítési igény ér­vényesítéséhez szükséges, teljes körű dokumentáció bemutatását, ám a család az említettek okán a legfontosabb iratokat nem tudta megszerezni, így 1998-ban százezer schilling kifizetésével megszüntették a biztosítási jogviszonyt. Ifjabb Kosáry János tehát nem juthatott hozzá a teljes biztosí­tási összeghez. A Koliszka - Bölcső Alapítvány nevét a nyilvá­nosság főképpen a Csernobil körzetében élő, a sugárfertőzés következmé­nyeinek kitett gyermekek magyarországi pihentetése kapcsán ismeri. Meg­jegyzendő, hogy az alapítvány működéséhez hivatalos részről eddig nem sok segítséget kapott. Mint Köves István, az alapítvány operatív igazgatója előre­bocsátja, ő magánemberként állt a már pernyertes Szabadszállásiék mellé, és most Kosáryék ügyében segít. Hogy mi motiválja? Visszakérdez. Tudom-e, hogy Magyarországon 1986 és 1999 között negyvenezerrel több új daganatos megbetegedést észleltek, mint amennyit prognosztizáltak. Évente három­száz új rákos beteg gyermek van, s a legtöbben közülük leukémiában szen­vednek. Hogy nem lehet véletlen összefüggés a csaknem egymilliónyi csont­ritkulásos betegség és a hazánkba „érkezett” jód 131-es izotóp között. És no­ha iratai szerint még 1995-ben sem akartak tudni a hosszú távú ártalmakról, 1986-ban a Kijev környéki térségben járt kamionsofőrök évekkel későbbi be­tegségsorozata, majd halála szintén ebbe a körbe tartozik. - Mit gondol, mivel magyarázható az a személyiségi, kegyeleti jogokat sértő eljárás, hogy a családtagoknak nem engedték azonosítani hozzátarto­zójukat? - Felfoghatatlannak tűnik, ahányszor csak végiggondolom. Ám nem ki­zárt, hogy valahol valakik utasítást adhattak erre. - Miként lehetséges, hogy csak most - 2001-ben - kerültek Kosáryék kezébe azok az orvosi szakértői iratok, amelyek a férj betegsége és az ukraj­nai út összefüggésére rámutatnak? - A kromoszómavizsgálat fénymásolata 1996-ban egy televíziós mű­sorban hivatkozási alapként szerepelt a Szabadszállásiék által indított per­rel összefüggésben. Úgy tudom, ez akkor elkerülte a Kosáry család figyel­mét. Hogy milyen úton-módon sikerült az ellenszéllel szemben valakinek mégis megszereznie az említett fénymásolatot és a boncolási jegyzőkönyv kópiáját, úgy vélem, ma már fölösleges firtatni. - Én nem látom azért ilyen egyszerűnek a dolgot... - Tény, hogy 1986 májusában Kosáry János gépkocsivezetőt veszélyes útra küldték, védőruhát nem kapott. Hazatérése után nem végezték el a személyét érintő mentesítő és kontrollműveleteket. Nem vettek fel kétnyel­vű jegyzőkönyvet az útról, és nem küldték orvosi vizsgálatra sem, tehát fennáll a munkáltató felelőssége, mulasztása. Az elhunyt gépkocsivezető fia, ifjabb Kosáry János megbízásából a Schiffer és Társai Ügyvédi Iroda 2001 júniusában kártérítési igényt nyújtott be a Hungarocamion Nemzetközi Autóközlekedési Részvénytársasághoz. Az üggyel kapcsolatosan jogi irodájuktól az alábbi nyilatkozatot kaptuk: „Bár az esemény óta jelentős idő telt el, a hozzátartozók csak néhány héttel ezelőtt terjesztették elő igényüket a Hungarocamion Rt. felé. Tekin­tettel erre a körülményre és az ügy bonyolultságára, a részletek pontos és alapos felderítése most folyik társaságunknál. Átérezzük a család fájdalmát, a kárigény elbírálásához azonban elen­gedhetetlen, hogy pontosan megjelöljék igényeik jogcímét, és a jogszabály­ban előírt bizonyítási kötelezettségüknek eleget téve előterjesszék az azokat megalapozó bizonyítékokat. Amint erre sor kerül, a Hungarocamion Rt. megvizsgálja a kártérítés megalapozottságát.”­ ­

Next