Magyar Nemzet, 2001. augusztus (64. évfolyam, 178-203. szám)
2001-08-25 / 198. szám
múltán bocsátható feltételesen szabadlábra. Ekkor kezdődött el Donászi Aladár hét évig tartó agóniája. - Donászi sohasem adta föl a katonatiszti szerepet - véli Tábori Zoltán. - Amikor elfogták őket, azonnal kijelentette, hogy ő hadifogoly. Ezt akarta játszani a börtönben is, csakhogy a hatóság megfosztotta őt a közönségtől. A börtönt egyszer száraz, egyszer fehér guillotine-nak nevezte, ahol nem végzik ugyan ki, mert a törvény nem teszi lehetővé, de mindent megtesznek, hogy kikészítsék, és az őrületbe kergessék. Donászi ugyanis - jó katonához illőn - elfogadta volna a halálos ítéletet, és fellebbezni sem akart. Azt képzelte, hogy a börtönben majd ő lesz a többi elítélt példaképe, akire mindenki fölnéz, akinek elismerik az érdemeit. Erre kapott egy magánzárkát, ahol a képzeletbeli rangját senki előtt sem csillogtathatta. Gyakorlatilag hét éven keresztül senkihez sem szólhatott egy-két látogatón kívül. Tudta, hogy nem véletlenül került abba a megyébe, ahol a rendőrt megölte, és érezte: hiába tenné lehetővé az ítélet, húsz év múlva sem fogják szabadon ereszteni. Az öngyilkosság híre mégis meglepte Tábori Zoltánt. Az író ugyanis inkább néhány évvel ezelőtt - amikor Donászi szakított az élettársával - várt volna hasonló eseményt. Tábori Zoltán abból indult ki, hogy a folyamatos megfigyelés alatt tartott cellába nem juthat be olyan eszköz, amellyel az öngyilkosságot végre lehet hajtani. Donászi Aladárt félóránként ellenőrizték, a látogatóival csak egy üvegfalon keresztül beszélgethetett, de még a televízióját is egy törésálló üveglap mögé helyezték. Tábori Zoltán egyébként a könyv 1996-os megjelenését követően is tartotta a kapcsolatot Donászi Aladárral. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt férfi hosszú, hol fanyar, hol cinikus leveleket írt a börtönéletről. Donászi még ekkor is féltőn óvta a kitalált arculatot, s vigyázott rá, hogy levelei optimista hangvételűek legyenek. Önmagáról szinte egyáltalán nem írt, mindössze egyetlen alkalommal említette meg, hogy szerinte nincs értelme végigcsinálni a büntetést. Donászi egyvalamiről, a megbánásról sohasem szólt. Úgy vélte, fölösleges erről beszélni, mivel úgysem tudná senki, hogy valóban őszinték-e az érzelmei. Egy alkalommal viszont elárulta, hogy az egyetemista megölését megbánta, de csak azért, mert a szerencsétlen fiatalembernél nem volt fegyver. Nemrég Donászi Aladár társa, Bene László is hallatott magáról. A bűnöző filozofikus hangvételű levelet küldött a Zsaru című újság szerkesztőségébe, amelyben többek között azt írta: halála tizedik évfordulóján szeretne szobrot állíttatni bűntársa, Donászi Aladár egyik áldozatának, Ősz Zsigmond főtörzsőrmesternek. Az ötlet egyenes folytatása a két rablógyilkos között kialakult háborúskodásnak. Bene László ugyanis sohasem tartotta az értelmiségi szülők által nevelt társát valódi profinak, és nehezményezte, hogy Donászi mellett őt csak másodhegedűsként kezelik. Bene László így írt erről: „Donászi az öldöklésből merítette a bátorságot. Áldozatai haláltusája és a vér látványa nyújtotta számára a biztonságot. Véleményem szerint bűnözni csak tisztességesen és becsületesen lehet.” A kegyetlen páros még élő tagja levelében a szoborállítást is megmagyarázta: „Azt gondolom, hogy 2001. június 27-én a tíz éve meghalt Ősz Zsigmond rendőr főtörzsőrmester erénye okán megüti azt a mértéket, ha szabad így mondani, amelyet a közvélemény elvár. (...) Hangsúlyozom tehát, a jobb összefogás kedvéért, Ősz Zsigmondnak Győrött, 2001. június 27-én köztéri szobor állíttassék!” Csakhogy Donászi Aladár még halálában is borsot tört egykori barátja orra alá, hiszen a hozzátartozók szemében a férfi öngyilkossága lett az áldozatok méltó emlékműve. ||2: 00 1996-ban született jogerős ítélet a Bene-Donászi perben. Szigorú őrizetben Bene László (balra) és Donászi Aladár így van, és ezért kellene kihasználni az emberi kapcsolatokban rejlő lehetőségeket. A jó szándékú ,egymásra figyelést, a társadalmi viszonyokat kell újra felépíteni. Az az okos és ügyes bűnmegelőzési politika, amelyik képes ebbe az irányba hatni. Próbáljuk kihasználni azt a nyugat-európainál sokkal egészségesebb kelet-közép-európai mentális klímát, amelyben a kapcsolatoknak még van jelentőségük. Nem süllyedtünk még olyan mélyre az elidegenedés terén, mint számos nyugati ország és nagyváros. Az Okr nemrégiben a cigánybűnözés kérdésében is végzett kutatásokat. Igen, bár a rendszerváltás óta hivatalosan ilyen kérdés nincs. Mi azért nekiálltunk, mert attól, hogy egyesek úgy tesznek, mintha nem létezne, még megmarad a probléma mint állandó konfliktusforrás. Munkánkhoz megnyertük több roma szervezet képviselőjét is, akiket a vizsgálat lezárultával elsőként informáltunk megállapításainkról. A börtönben végzett vizsgálatból kiderül például, hogy a romák nagy része alacsony iskolázottsága ellenére anyagilag gyarapodik. Cigányoknál a bűnözői karrier gyakran gyermekkorban kezdődik, ezért velük kapcsolatban speciális közbiztonsági és bűnmegelőzési stratégia szükséges. Mindenekelőtt az iskolázottsági színvonal növelése, a munkanélküliség felszámolása, de legalábbis csökkentése sürgető feladat. A vizsgálat kiderítette, hogy bár a bírói munkában és a büntetés-végrehajtásban etnikai részrehajlás nem mutatkozik, vizsgálati fogságban gyakrabban éri őket bántalmazás, mint a magyarokat. A kutatás vezetője azt is megállapította, hogy a roma kisebbségnek magának kell kitermelnie azokat a struktúrákat, amelyek hatékony bűnmegelőzést eredményezhetnek. Több cigány rendőr kellene például. - Az intézetben működik kriminalisztikai laboratórium is, amelyben műkincsvizsgálatot végeznek. - Ez az egyetlen gyakorlati és közvetlen kriminalisztikai tevékenységünk. Rendelkezünk egy különleges röntgenkészülékkel, amely kiválóan alkalmas kormeghatározásra, és annak megállapítására, hogy mi van egy-egy kép festékrétege alatt. Mára egész hálózat alakult ki a műtárgyak és ritkaságok hamisítására, a műtárgypiac manipulálására, valamint a múzeumok, magángyűjtemények, templomok szervezett fosztogatására. Mi hozzá tudunk járulni annak kimutatásához, hogy a műalkotás eredeti-e vagy sem, illetve a műtárgyaknak olyan paramétereit állapíthatjuk meg, amelyeket e műszer nélkül nem lehetne. Persze nem minden festményeket vagy szobrokat birtokló magánszemély vagy cég örülne, ha az állományát ilyen vizsgálatnak alávetnék. Ez, sajnos, szinte kihasználatlan területe az intézetnek, pedig így az ellopott és megtalált képeket az általunk alkalmazott tudományos módszerrel be lehetne azonosítani, illetve a nyomozás során pluszinformációk állnának a rendőrség rendelkezésére. Dolgozunk ennek a jogszabályi hátterén, a Kulturális Örökség Minisztériuma és az ORFK közreműködésével. Ha jól értem a szavait, nem mindig használják fel az illetékes intézmények az önök eredményeit. Gyakran fullad kudarcba a munkájuk? Ezt így nem mondanám, de ha évtizedek eltelnek látható eredmény nélkül, az nem öröm a számunkra. Hogy egy példát mondjak: 1980 óta mondogatjuk a közlekedésrendészeti kutatásaink alapján, hogy körforgalommal lehetne megoldani azokat az elképesztően veszélyes és sok áldozatot szedő forgalmi helyzeteket, amelyek egy-egy nagyobb út kereszteződésénél kialakulnak. Most terjed a körforgalom, még túlzásba is viszik a bevásárlóközpontok környékén, de húsz évig kellett rá várni, és ez sokak testi épségébe, életébe került. Oktatunk a Rendőrtiszti Főiskolán, szakközépiskolákban, tanfolyamokon, továbbképzéseken. Megvannak a megfelelő fórumok, ahol mondhatjuk a magunkét az érintetteknek, és ezért, ha olykor lassan is, átszűrődnek ezek a dolgok a napi gyakorlatba. - Önök hangoztatják, hogy létezik hatékony alternatíva a börtönbüntetés kiváltására. Hol tart ennek a megvalósítása? - Nyugati tapasztalatok alapján a tettes-áldozat kiegyezéssel kapcsolatban már rengeteg anyagot tettünk le az asztalra, hogy az idevágó jogszabályok megalkothatók legyenek. Megvizsgáltuk, hogy milyen alapvető alkotmányossági, emberi jogi szempontokat kell figyelembe venni ahhoz, hogy egy ilyen jogintézmény jól működhessen. Ennek csak a technikai része van hátra, a magyar rendőrség ezért együttműködik a nyugati kollégákkal. Ha ez megvalósulna, olcsóbb lenne az eljárás, és sok embert nem kellene börtönbe küldeni. A börtön rendkívül drága, nem beszélve arról, hogy nem célravezető. Sok esetben pénzbüntetést lehetne kiszabni, ha nem lenne olyan erős az a társadalmi igény, hogy csukják le a bűnelkövetőket. - És nem jogos ez az igény? Nem lenne még kiszolgáltatottabb az amúgy is szorongó lakosság, ha a bűnözőknek már a börtöntől sem kellene félniük? - A társadalom csak a károsult kárát látja. A károsultnak azonban nem származik haszna abból, ha a lecsukják azt, aki meglopta, a kárát pedig nem téríti meg. Németországban, Svájcban, Ausztriában elterjedt az a gyakorlat, hogy megkeresik a módját, miként kompenzálja tettét az elkövető. Persze kisebb súlyú bűncselekményekre gondolok, és nem gyilkosokra vagy visszaeső bűnözőkre. Ha az elkövető megbánta, amit tett, és hajlandó tényleges segítséget nyújtani, vagy közhasznú munkát végezni, az nagy terhet venne le a társadalom válláról, csökkenne az iszonyúan magas börtönlétszám, és csökkenne a visszaeső bűnözés aránya, nem beszélve arról, hogy a közhasznú munka terén nagy lemaradásunk van. Ez persze csak abban az esetben volna megoldható, ha az áldozat is elfogadná, hogy a tettes adott esetben nem elvetemült bűnöző, hanem elesett ember, aki megbánta a tettét. A börtön bűnözésre nevel. S ne feledjük el, hogy a börtönök fenntartására, az ott levők eltartására azoktól kell elvenni a pénzt, akik tisztességesen élnek és dolgoznak. Azt szeretnénk elérni, hogy csak azok kerüljenek a börtönbe, akik kétségtelenül oda valók. - Hogyan választják a kutatási témákat? - Sokszor maga az élet követeli ki, de azért van, hogy előre tudunk tervezni, legalább egyik évről a másikra. Ez a kérdés mindenesetre szorosan összefügg az anyagi támogatásokkal. Bár intézetünket mint a Legfőbb Ügyészség kutatási egységét alapvetően a költségvetés finanszírozza, mégis ez az év az első, hogy nem jelent problémát a fűtés és világítás, de a huszonhárom kutató közül tizenkilencnek még nincs önálló számítógépe, és sorolhatnám a problémákat.. A megrendelt kutatásokat legtöbbször az érdekelt szakminisztérium támogatja. Pillanatnyilag több, éveken át húzódó témánk van. Ezek közé tartozik a szervezett és a gazdasági bűnözés, ehhez kapcsolódik az úgynevezett fehérgalléros bűnözés. Ez a három szorosan összetartozik, és a kutatáshoz a nyugat-európai szakemberek a volt keleti blokkból kizárólag Magyarországot vonják be partnerként. Azért, mert nálunk fordulnak elő a legnagyobb számban ezek a bűncselekmények? - Nem, hanem azért, mert Magyarország a Nyugat szemében még ma is egy kicsit bezzegország, ahol a statisztikák harminc évre visszakereshetők, nincsenek elrejtve, nem tűntek el, mint másutt. És azért is, mert itt igen magas szintű szellemi potenciál található. Magyar Nemzet MagazinSk 2001. augusztus 25., szombat