Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)
2001-09-22 / 222. szám
Élj Magyar Nemzet Magazin 2001. szeptember 22., szombat Nagy tojást görgetnek Gyulafirátóton. A tojásban ül Sub Bass Monster, azaz Máté Szabolcs, és rappel „Mit nekem Amerika... ” A jelenet a huszonnégy éves zenész egyik videoklipjében látható, amelynek elkészítésében az egész falu részt vett. A hazai könnyűzenei élet elismert alakja. Sztárnak nevezik. Ez a munkája: esténként fellépések, napközben interjúk. Nem esik nehezére most is magáról beszélni? - Nem. Éppen pihenek. Korán kellett felkelnem, pedig tegnap este elmentem a barátaimmal beszélgetni. - Ugyanúgy viszonyulnak önhöz, mint korábban? - Azért a barátaim, mert velük ugyanúgy tudok beszélgetni, mint régen. Amikor együtt vagyunk, nem a zenémről és az új lemezről van szó, hanem kis hülyeségekről vagy az ő problémáikról. - Nem haragudtak meg a barátai? - A barátaim nem, de sajnos most éppen Gyulafirátóton értettek félre az emberek. Egy évvel ezelőtt be voltam rekedve, és nem tudtam fellépni a falunapon. Rögtön megindultak a pletykák, hogy milyen bunkó vagyok, mert nem akarok ott szerepelni. Az idén megint úgy alakult, hogy éppen Amerikában voltam, amikor a falunapot tartották. Megint megszólnak. - Mit csinált Amerikában? - A Magyar Házban léptem fel. - Angol számai is vannak? - Nincsenek, de nem is akarok. A magyaroknak rappelek, itt élek. - Mi a mondanivalója az embereknek? - Különböző meglátások az életünkről. Életszituációk bemutatása. - A rapnek egy kicsit modern népköltészet-, népdalhangulata van... - A rap kezdetben a feketék egyetlen kifejezési módja volt, amellyel terelgetni, majd lázítani akarták a népet. Ugyanakkor zeneként szórakoztató is volt. Ennyiben tényleg hasonlít a népköltészethez. -Ön is terelgetni akar? - Nevelgetni és terelgetni. Sokaknak rossz a hozzáállásuk az élethez. - Miért, hogyan állnak hozzá? - Ezt mindenki nagyon jól tudja. Akárhova megy az ember, a magyarokról az a kép él, hogy mindent ellopnak és tönkretesznek. A másikra nem figyelnek oda. Sajnos ez tény. A hétköznapi emberek között élek, és tudom például, hogy mindenki csal. Hiányoznak a tisztességes magatartásformák. - Van a daloknak nevelő hatásuk? - Sok levelet kapok, amelyekben azt írják a rajongók, hogy úgy gondolkodnak, mint én. Akit érdekel, talán elgondolkodik, aki nem, az jót röhög. - Világmegváltás? - Nem. Csak van, amit el akarok mondani. Ez egy önkifejezési mód. Nem érzem úgy, hogy én vagyok az x-edik messiás. - Milyen témákkal foglalkozott eddig? - Ott van például Gyulafirátót, ahol élek és születtem. Megpróbáltam ezt a helyet olyan színben feltüntetni, mintha csodálatos élettér lenne. Az emberek általában szégyellik a vidékiségüket. - Ön szerint mit jelent az, hogy valaki vidéki? - Nem budapesti. Érződik a mentalitásán. A vidékiek egészségesebbek, mint a fővárosiak, hiszen az összezsúfoltság és a begubózás egészségtelen. - Jó tanuló volt? - Nem tanultam. A géplakatos szakmunkásiskolából ki akartak billenteni a hiányzásaim miatt. A gimnáziumból ki is maradtam. - Mikor kezdett el zenélni? - Általános iskolás koromban néztem a tévében a zenei csatornákat, és feltűnt, hogy Magyarországon nincs jó rapzene. Végiggondoltam, hogy tudok verset írni, de énekelni nem, akkor pedig megpróbálok rappelni. Elkezdtem diszkózni, csináltam egy-két bulit, és az embereknek tetszett. Később belerappelgettem a számokba. - A szülei elfogadták? Nem mondták, hogy keressen rendes munkát? - A diszkóval egyetlen hét végén többet kerestem, mint a munkahelyemen, de azért mellette dolgoztam is, mert anyu kérte. Szomorkodott, hogy hülyeségekre szórom el a pénzemet. Most már büszke rám. - Milyen munkahelyeken dolgozott? - A veszprémi állatkerttől kezdve Balaton-parti büfén át kőművesmunkáig sokféle munkát végeztem. Amire szükségem volt, azt magamnak kellett megvennem, mert a családi körülményeim nem voltak rózsásak. A diszkózáshoz rengeteg lemez, lámpa, erősítő kellett. Később ezeket áldoztam fel arra, hogy elindulhassak a komolyabb versenyeken. Eladogattam a cuccaimat, hogy stúdióban készülhessek a versenyre, de még az is előfordult, hogy közölték: kösz, nem kell. Aztán 1996-ban a Fila Rap Jamen harmadikok lettünk. Akkor még egy barátommal zenéltünk Hemapopu néven. - Milyen érzés volt először meghallani a saját hangjába rádióban? Otthon voltam, mert éppen egy balesetem volt. Csöngött a telefon, egy barátom szólt: „Szabi, mész a rádióban!” „Melyiken?” Odatekertem, és az utolsó hangokat kaptam el. Csavargattam a rádiót egész nap. Az a jó, hogy a sikert fokozatosan élhettem meg. Először kis sikerélmények a diszkóban, első taps a versenyen, első díj, első lemez. Mindig vágytam valami jobbra. - Mit jelent önnek az ismertség? - A fokozatosság miatt nagyon jól éltem meg. Könnyen vettem. Azt nem lehet megszokni, hogy minden lépésemet figyelik, de amikor a színpadon állok és látom, hogy a közönség jól érzi magát, az olyan élmény, amelyet nem lehet pótolni. Szerintem minden jóhoz rossz is társul. - Elterjedt a hír, hogy polgármester lesz Gyulafirátóton... - Á, nem igaz! Poénkodtam, hogy Rátóton van a polgármester, a doki és a rapper. Akkor mondtam ezt, amikor Veszprém polgármestere kitüntetett a város aranyérmével kiemelkedő kulturális munkámért. - Mi változott Gyulafirátóton? Zarándokhely lett? - Az osztálykirándulások idején előfordul, hogy csoportok jönnek. Volt, hogy naponta három busz érkezett. - Becsöngetnek? - Persze. Ha megkérdezik, mindenki megmondja, hol lakik a Szabi. - A Négy ütem című száma sokak szerint a marihuánáról szól. Több nyilatkozatában pozitívan beszélt a füvezésről Nem felelőtlenség népszerűsíteni a fiatalok előtt a kábítószert? - Ugyanúgy rászoknak a dohányra, a kávéra, az alkoholra, mint a kábítószerre. A füvet nem tartom drognak. -Pedig az. - Ezt mondja egy kínainak, egy arabnak vagy egy indiánnak. A látszat ellenére én nem füvezek egész nap. A barátaimmal időnként leülünk, és elszívunk egy füves cigit. - Azt mondta, hogy jó dolgokat akar közvetíteni a világnak... - Igen, amiket én jónak tartok. A Négy ütem sem drogpropaganda, eleve kétértelmű az egész szám. Az autószerelésről szól. Felhívtak szerelők is, hogy hülyeséget beszélek, mert úgy megy a szöveg, hogy „szív, sűrít, gyújt, kipufog, gyújt, szív, lent tart, kipufog”... Egyébként a drogtörvény miatt írtam, mert igazságtalannak tartom, hogy valakit lecsukhatnak azért, mert elszív egy füves cigit. Sokat támadtak ezért, de nem veszik észre, hogy éppen azzal propagálják a füvet, hogy erről beszélnek, engem támadnak. - Hallgat a kritikára? - A kritikára igen, de ha valaki indok nélkül elítéli a zenémet, arra nem hallgatok. Az a baj, hogy megvalósultak a nagy álmaim. Minden valósággá vált, és ez félelmetes. Régi vágyam volt például, hogy egyszer szerepelhessek egy filmben, és még ez is összejött. Az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél című Jancsó Miklós-filmben rappelhettem. Szerettem volna egy stúdiót, és most már az is majdnem készen van. - Miért lett Sub Bass Monster a neve? - Tizennégy évesen találtam ki. Tizennégy éves filozófia van benne. - Monster szörnyet jelent. Annak érzi magát? - Igen. - Miközben azt hangoztatja, hogy meg akarja változtatni az embereket... - Vannak pozitív szörnyek! Sub Bass Monster a buszokkal érkező rajongókról, Gyulafirátótról és a marihuánáról A jó szörny F 0 I Ö : B E G E NÓRA :Megvalósultak a nagy álmaim" Andrej Makarevics, az orosz rock főmasinisztája Sohasem akartam bálvány lenni ! Stifl Az orosz könnyűzenéről a magyar olvasók nagy többségének máig legfeljebb Alla Pugacsova neve jut eszébe. Az „underground”, avagy oroszul a „podpolnaja” kultúra azonban a zenében is évtizedes hagyományokra tekint viszsza. A hatvanas években indult rock egyik oroszországi atyjával, a moszkvai Masina Vremenyi (Időgép) együttes alapítójával, Andrej Makareviccsel e múltba utaztunk vissza. - Mikor érezte úgy, hogy a zene az igazi elhivatottság az ön számára? - Amikor kaptam egy héthúros gitárt. Őrjítő érzés volt, és természetesen egyből megnőtt az ázsióm a haverok körében is. Belehabarodtam a hangszerbe, megtanultam öt szerencsétlen akkordot, és addig pengettem, míg vérzett az ujjam. Aztán meghallottam az első Beatles-számot, és ez teljesen megváltoztatta a világnézetemet. - Azt hiszem, ezzel nem volt egyedül: a liverpooliak hatására a hatvanas években elindult önálló útján a szovjet rockzene is. A nyugati hatáson kívül milyen gyökerekből táplálkozott? - Fontos, igényes orosz nyelvű szövegeivel termékenyítő volt a városi románc, Viszockij szavaival: a „szerzői dal”, amelynek régi hagyományai vannak Oroszországban. Az alternatív költészet is lecsapódott a rockkultúrában. Mindezek következtében az orosz rock elsősorban abban különbözik a többitől, hogy különösen nagy figyelmet szentel a szövegnek. Feltűnően kevés benne ugyanakkor a rock and rallban oly lényeges „szexuális indíttatás”. No, nem mintha az orosz férfi szerencsétlenebb lenne, mint a többi, hanem mert fontosabbnak tartottuk, hogy harcoljunk a minket körülvevő szörnyű valósággal, minthogy szép szemekről énekeljünk. - S hogyan született meg a Masina Vremenyi? - Ahogy az ilyen együttesek születnek Angliában vagy éppen Magyarországon. Leültünk, fogtuk a gitárt, együttest alakítottunk az iskolában, aztán az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Kilencedikesek voltunk, amikor elkezdtük. Aztán az építészmérnöki főiskolán folytattuk - ahonnan engem harmadévesen kizártak a zenélés miatt, és estin diplomáztam. Itt hallott rólunk először a moszkvai publikum a hetvenes évek elején. Jimi Hendrixet játszottunk. - Utalt arra, hogy a Szovjetunióban nem volt egyszerű rockzenésznek lenni. Ahogy az ötvenes években a dzsesszt üldözték, a hatalom megpróbálta a könnyűzenét is felügyelet alá helyezni. Milyen sikerrel? - Szörnyű idők voltak. Nyíltan ugyan nem nyilvánítottak ellenségnek, mint Szolzsenyicint vagy Galicsot, de nem engedtek bennünket fellépni. Fenyegettek, debehívtak „beszélgetésre”, két-három napra benn tartottak, aztán kiengedtek. Tudtuk, hogy egy koncertet sem játszhatunk végig, hiszen jön a rendőrség. Ez a hőskor egyben rendkívül romantikus volt. Sokan azért tartották érdekesnek, mert tiltott dolgokról esett szó. Ugyanakkor nehezen lehetett kibírni, hiszen mi zenélni szerettünk volna. Aztán könnyebb lett a dolgunk. Csodával határos módon 1980-ban felkarolt minket a Roszkoncert, és stadionokban, sportcsarnokokban játszhattunk. Havonta húsz koncertet adtunk, előadásonként tízrubeles díjazásért. Bekerültünk az apparátus üzleti tervébe, de 1986-ig azért rádióban, televízióban nem szerepelhettünk, és lemezt sem adhattunk ki. Azóta viszont sikerült tizennégyet megjelentetniük, nem beszélve az öt szólóalbumról. Miként határozná meg a stílusukat? - Ön folyamatosan rockzenéről beszél, de határozza már meg, mi az. Nem szeretem ezeket a kategóriákat. Mi a magunk zenéjét játsszuk. A hányattatások ellenére sosem voltunk igazán alternatívok, hagyományos zenét játszunk. Alternativitásunk csupán a fennálló renddel való szembenállásban mutatkozott meg. Ennek ellenére nem mondanám, hogy keményen „politikus” csapat volt a miénk. Azt írtuk, énekeltük, amit éreztünk. Ma is zenélnek közösen a szólókarrier mellett. Mennyire változott meg a közönség az utóbbi harminc évben? - Csupán az a különbség, hogy immár három generáció hallgat minket. - S milyenek a társak? Mi a véleménye a mai orosz könnyűzenéről? - Egyvalami elkeserít. Régen a hatalom támogatta a „hivatalos esztrádát”, a maiak többsége viszont minden nyomás ellenére is ezt a vonalat folytatja. Az ízlésről is beszélhetnénk, de ha az embereknek ez tetszik, akkor mit mondjak. Nem vagyunk egyformák. - A zene mellett sok egyébbel is foglalkozik. Fest, sikeres műsorokat vezet a televízióban, neve van az üzleti életben is. Nem érzi úgy, hogy ezek miatt csalódtak önben a rajongói? - Soha nem akartam bálvány lenni, csupán normális zenész és sokoldalú művész. Amit csinálok, azt nem a pénzért teszem, hanem mert kedvem telik benne. - Hogyan jön ki önben egymással a művész és az üzletember? Produceri irodája, a Szmak (Szek) a hasonló című, beszélgetős-főzőcskéző tévéműsor előállítása mellett más show-műsorokat is készít. Moszkva központjában jól menő étterme van. A kulináris élvezetek rabjainak kiadják a Szmak újságot, forgalmaznak élelmiszert, és két másik ismert személyiséggel együtt ön társtulajdonosa egy fogászati klinikának. Ebbe például miért vágott bele? - Először is nem tartom magam üzletembernek. Irigylem ezt a típust, mert belőlem hiányzik az, ami a businesshez kell. Az üzlet ugyanis kemény idegsport. Én pedig nem vagyok sportember. Belőlem hiányzik a küzdők dühe, versenyszelleme, a siker, a pénz hajszolása. A klinikába azért szálltam be, mert 45 éves koromban kellett megtudnom, hogy fogat kezeltetni lehet fájdalommentesen is. Ez annyira meglepett, hogy örömömet szeretném másokkal is megosztani. - Ha már itt tartunk, árulja el, milyen üzlet Oroszországban sikeres zenésznek lenni? - Egyáltalán nem akarom sajnáltatni magam, de amíg a lemezek nyolcvan százaléka „kalózáru”, addig nem igazán nagy üzlet. - Művészként hogyan bírja ki a mai Oroszországot? - Elegem van belőle! Úgy érzem, mintha genetikailag lenne kódolva az orosz emberekbe, hogy rosszabbul éljenek, mint mások. így volt ez kétszáz, száz és ötven éve is, és így van sajnos ma is.