Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-01 / 204. szám

Magyar Nemzet - Magazin Est 2001. szeptember 1., szombat Bálint Csaba a kézműveserkölcsről, az agyagból gyúrt legendákról és a leszálló turulmadárról Dühből, dacból „Segítségül hívtam a Földet, a Vizet, a Levegőt, a Tüzet, s törékeny valósággá formáltam régen megálmodott meséinket” - olvasható Bálint Csaba kiállítási katalógusában. Hogy miképp lehet ősrégi mintákból korántsem eredeti, de különleges és új kerámiakultúrát alkotni, és hogy elválhat-e az iparművész a fazekastól, erről beszélgettünk a fiatal művésszel.­ ­ Margittai Gábor_____________________________________ B­álint Csaba rejtőzködő, a reflektorfényt messzire elkerü­lő iparművész. Ám aki ismeri archaikus formavilágoi és motívumkincsű kerámiáit, jól tudja, hogy azok a székely kultúra, népművészet, gondolkodásmód iránti hűségről tanúskodnak. Nem, ez így pontatlan. Aki ismeri Bálint Csabát, tudhatja, hogy székelysége számára kiinduló- és végpont egyaránt. Mindennek ellenére ön jó tíz éve Ma­gyarországon él. Nem lát ebben feloldhatatlan ellent­mondást? - 1990-ben, puszta kalandvágyból kerültem Budapestre, nem üldözött senki, nem voltak megélhetési gondjaim Erdélyben. Azért hangsúlyozom ezt, mert sokan határozottan állítják, hogy menekülniük kellett, éheztek, ami szerintem az esetek túlnyomó részében nem igaz. Eljöttem, egy vasár­nap délután ott álltam a Moszkva téren egy táskával és egy gitárral, és az­után kezdtem gondolkozni, hogyan tovább. Állampolgárságért csupán azért folyamodtam, mert eszem ágában sem volt társaim példáját követni, akik havonta jártak át a határon meghosszabbítani az itt-tartózkodásukat. - Mindez mégis letelepedési szándékot jelzett... - Nem volt akkor még semmiféle szándékom, de világossá vált, hogy sem szülővárosomban, Csíkszeredában, sem egész Romániában nem tu­dok érvényesülni. Akikkel kezdtem a szakmát, ma többnyire alkoholisták, kallódnak - nekem ez így nem felelt meg. Szereda kis város, Budapesten pedig rengeteg hatás ért, Erdély furcsamód itt került közel hozzám: amíg otthon éltem, nemigen vettem tudomást természetes környezetemről. A kerámiák díszítéseit, formáit is pesti könyvtárakban gyűjtöttem össze, nem valószínű, hogy Csíkban rájuk akadtam volna. Nyolc évig alkalma­zottként, bérkorongozóként dolgoztam, megfordultam csaknem negyven műhelyben, egyik helyről a másikra vándoroltam. Egyvalamiben biztos voltam: a megrendelés, amit reám bíztak, meg kell legyen, ha éjjel, ha haj­nalban fejeztem is be. Bögréből ez átlagosan napi háromszázötven darabot jelentett, három nap alatt ezret meg kellett csinálni. Robotmunka a bérko­rongozás, minden mozdulat ugyanaz, a végtelenségig, így fazekaztam nyolc éven át, és mivel huszonnyolc esztendőt kellett behozni, lakást ven­ni, megélhetést teremteni, átlagon felül vállaltam munkát. Cukorbeteg let­tem, feltehetően a hajtástól. - Hogyan lehetett kiugrani ebből az életformából? - Csakis úgy, hogy saját műhelyt szerzek. ’98 decemberében jött el en­nek az ideje, a Benczúr utcában vettem át egy szuterénhelyiséget. - Önszántából él Magyarországon, miközben minden agyagba formált gesztusa erős honvágyról árulkodik. Hogyan tudta magát elhelyezni ebben a - ha úgy tetszik - légüres térben? - Tíz évig nem volt honvágyam. Tíz éven keresztül azt mondogattam magamnak is, másoknak is, hogy aki megteszi az első lépést, az ne nézzen vissza, mert abba bele lehet bolondulni. Persze vonzódom haza, de sosem vettem úgy, hogy országot váltottam. Huszonhárom évig „bozgor”-oztak a románok, azt hajtogatták, hazátlan vagyok. Azzal, hogy átjöttem ide, kibő­vültek életlehetőségeim. Mint annak idején, a régi szép időkben, elindulok Budapestről, és Csíkban állok meg, de úgy érzem, még mindig otthon va­gyok. Másfelől keserűen vettem tudomásul, hogy Budapesten székely em­berként soha nem fogok beilleszkedni. Ez talán az én korlátoltságomnak is köszönhető, de alapvetően más kultúrával, más gondolkodásmóddal ren­delkezünk. Többet kellene tudnunk egymásról. Például fél év múltán egyik munkatársam megkérdezte, hogy írni is tudok ma­gyarul, vagy csak ilyen jól beszélek. Ilyenkor persze kibújik az emberből a kisördög, és mondani kezdi a történelmet, irodalmat, amelynek csak a felét isme­rik a magyarországiak, mert az erdélyiről mit sem tudnak. És akkor derül ki, hogy ki van otthon... Ben­nünk, székelyekben az egészséges nemzeti öntudat mindig is megvolt. Nincs miért megtagadnunk ön­magunkat. - Művészi elképzeléseit maradéktalanul megvaló­síthatta Pesten? - Pályám során semmi nem volt tudatos. Né­hány könyv véletlenül került a kezembe, Huszka Jó­zsef A magyar turáni ornamentika című kötetétől László Gyula munkáiig, s egyre jobban kezdett érde­­­kelni ez a világ. Ősmagyar motívumokat, turáni ornamentikát, iráni jelké­peket böngésztem, s arra eszméltem, hogy ezeket a szimbólumokat én már láttam valahol. Mégpedig a Székelyföldön, székely kapukon: régi iráni, su­mer motívumok, a nap-, a holdszimbólum, szarvasok, az életfa - sok kele­ti népnél máig élő jelképek. A kerámiáimra rajzolt díszek eredetileg fafara­gások vagy ötvösmunkák voltak. Többek között a rakamazi korong és a nagyszentmiklósi kincsek mintáit vittem a cserépre, és magam is megle­pődtem, hogy nem anyagszerűtlenek a feldolgozások. - Sokan úgy vélik, hogy az archaikus - úgymond primitív - motívum­készlet felhasználása részint kevéssé eredeti gondolat, túlzott invenciót, tech­nikai tudást nem igényel, részint esetlen magyarkodás... - Láttam holland kerámiát, amelyen tulipán és szélmalom volt. Akkor az a fazekas hollandkodik? Sokak számára ez tabu téma volt Magyarorszá­gon - de ma már miért ne ismerhetnénk meg motívumainkat?! Hogy pél­dául a török hódoltság korabeli formák mennyire szépek, akárcsak a Ma­gyarországon talált kelta eredetű edényformák. Saját formavilágom törté­netét akartam megérteni; erre ösztönzött például a magyarországi kelta ke­rámiaművészet, amely beépült a magyar népművészetbe, az erdélyibe kü­lönösen: vonalai, motívumai például párnamintákon, a régi csikdánfalvi kerámiák szarvas-, nap- és fenyőfamotívumaiban, geometrikus sordíszíté­seiben térnek vissza. A gyakorlati munkát mindig valamiféle őstörténeti­esztétikai nyomozás előzte meg. Összefüggéseket kerestem. Az első megle­petés a XIII. századi, iráni csésze turulmadara láttán ért, amelyik összezárt faroktollakkal, karmai között csinos nőalakot tart. A nagyszentmiklósi kin­csen ugyanaz a turulmadár széttárt farokkal látható, és megtermékenyített, terhes nőt tart. Aki látott már madarat fölrepülni, tudja, hogy farktollait ilyenkor összezárva tartja - ami annyit tesz a népművészet nyelvén, hogy a nő még érintetlen. Amikor pedig széttárt tollakkal ereszkedik, és a nő már terhes - valami történt a levegőben. Kerestem annak magyarázatát, hogy az irániak miért foglalkoznak ugyanezzel a témával. Persze mindez feltételezés - ugyanakkor nagy bizonyosság.­­ „A népművészet fölhasználásának helyes útja nem az, hogy a nép dí­szítményeit egyszerűen átmásoljuk polgári tárgyakra (...), hanem az, hogy aknázzuk ki egyetemes emberi értékeit, s olyan nemzeti stílust alakítsunk, amely a szellemében és díszítőerejében magyar gyökerű”, írja Fáy Aladár A magyarság díszítő ösztöne című munkájában. Régi, talán végérvényesen le­zárult vita ez, mégis kérdéses, hogy lehet-e ma messze ható esztétikai kiindu­lópont a népművészeti ornamentika. Ön nem őstörténész, sem pedig anonim népművész, műtárgyai nem puszta reprodukcióról, hanem invenciózus újjá­­alkotásról és újragondolásról tanúskodnak... - Elsősorban esztétikai élmények inspiráltak, a tetszés szabadsága. Gyönyörködtem e régi formákban és díszítményekben, ezért fordultam ehhez a kincsesbányához. Kerámiáimban népművészet semmi nincsen. Formáimban nincsenek népművészeti formák, az eredeti mintákhoz nem ragaszkodtam. A cél az volt, hogy szép, harmonikus alakzatokat hozzak lét­re, harmonikus motívumokkal, amelyek az én kombinációim voltak. Ne­kem, csíki-pesti keramikusnak nem kell a népművészetet követni. Én ki­találom a formavilágomat. - Mégis a népművészeti alkotásmód és esztétikum beemelésének kérdéseit pedzegetik alkotásai. - Kerámiáim dühből és dacból jöttek létre. Ős­idők óta vesznek körül szimbólumok. A modern kor­ban, ebben a hamburgerfaló Barbie-világban saját jelképrendszerünk kiveszni látszik, már nagyon ke­vesen értik. Ez kapacitást arra, hogy újra felfedezzem. Számomra éppen ugyanolyan újdonság volt, Erdély­ben sokáig beszélni sem lehetett róla. - Van-e kereslet az ilyen típusú kerámiákra? - Nem derült még ki. Komoly gondot jelent az egyedi kézműves tárgyak ára... - ...amely, összehasonlítva a nyugat-európai kéz­művesportékák árával, meglepően alacsony... - Valóban, a németeknél, hollandoknál szebb kivitelezésű teáskanná­kat adnak annyiért, amennyit én egy mitológiai jeleneteket ábrázoló, egye­di máztechnikával készített dísztányérért kérek. Aki háromszáz forintos bögrékhez szokott, az sokallja a harmincezer forintos tányért. Természete­sen próbáltam igazodni a kereslethez, de azt hiszem, ezeket a tárgyakat nem kell fogyasztási cikké sorvasztani, nem föltétlenül szükséges minden konyhában egy iráni motívumos boroskészletnek, falitányérnak előfordul­nia. Különleges kerámiák ezek, különleges használatra. - Miért nem lehet ezekből a kerámiákból megélni? Miért küszködnek a hazai kézművesek? - Amíg az agyagból cserép lesz, többmilliós beruházásra van szükség Másrészt a magyar kerámiapiac túltelített rosszul megkorongozott tömegholmikkal, kis narancssárga bögrével, amelyen lila elefántok kerge­tőznek. Ezeknek az eladási árával és a gyártás sebességével nem lehet ver­senyezni. Úgy gondolom, tökéletes darabot kell a vásárló elé tenni, amelyet alaposan megkorongozol, lemázazol, díszítesz... Ezt nem lehet háromszáz forintból megcsinálni. Ha valaki szép tárgyakat akar, menjen le a műhe­lyekbe. Ott eleve nem terheli az árut a kereskedői haszon, amely 100-120 százalék. A régi csikdánfalviak, korondiak mindent el tudtak adni a vásá­rokon, az egészséges körforgás volt. Ma már ez nincs meg: megveszem, ki­dolgozom az anyagot, fülezek, mázazok, díszítek egymagam, és utána állok és nézem, hogy nem lehet eladni az edényeket. Kénytelen voltam vissza­menni bérkorongozni. - Van-e kiút egy ilyen igényű kézműves számára? - A problémákat a saját hozzá nem értésemmel is magyarázom. Akik velem kezdték, ma már többnyire dolgoztatnak, jó kereskedők lettek. Az külön szakma, nem értek hozzá, feltehetően ez a forrása minden gondom­nak. Nyilván lehetne okosabb üzletpolitikával is működni. - Megrendelések...? - Tölcsér formájú lámpatestek, kenyértartók, nagyméretű kutyatál, boroskészlet, cserépbili... - Ezek a megrendelések mennyire álltak összhangban művészi ambícióival? - El kell felejteni a művészi ambíciókat, szakmai kihívások vannak. Egy műtárgy és egy használati tárgy megkorongozásában nincs különbség. En­gem is érdekel, hogy képes vagyok-e boroskancsót vagy bilit készíteni. Meglepve hallottam, hogy egyesek megsértődnek, ha lefazekasozzák őket. Vannak persze fazekasok és iparművészek, de a dolog lényege ugyanaz: ér­teni kell hozzá, meg kell korongozni a formát. Az agyag törvényszerűségeit a fazekasnak és az iparművésznek ugyanúgy kell ismernie. Soha nem tar­tottam magam művésznek, a szakmát teljesen egyedül, autodidakta mó­don tanultam meg a kerámiagyárban. A korongozás nem olyan, mint az egyetem: öt-hat évig végzi az ember, aztán rendben van. Én már tizenöt éve tanulom.­­ Mi késztet valakit arra, hogy napi 12-15 órát kuporogjon egy tűzforró kemence előtt, ötvenfokos szuterénműhelyben, nyakig sárosan, akár a lebe­­tegedésig hajtva magát, akkor is, amikor éppen teljesen reménytelen a piaci helyzet, hogy eladósodjon, mert makacsul tartja benne magát az az idea, hogy ezt kell tennie, és nem narancssárga bögréket gyártania lila elefántok­kal? Hogy ne a megélhetést válassza?­­ A „csak azért is”. Ott ültem megrendelések nélkül, csak azért is. Ak­kor is elmentem agyagért, kölcsönkértem, leültem korongozni. Nem akar­tam elesni. Másfelől Erdélyben nőttem fel. Amikor elkerültem román vi­dékre katonának, egyedül voltam magyar a századomban, tudtam, bármit teszek, az alapján minősítik az erdélyi magyarokat. Tartást kellett mutat­nom. Eljöttem Magyarországra, itt is ugyanaz volt a helyzet, viselkednem kellet, mert az alapján ítélték meg az erdélyieket. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy a munkámat rosszul végezzem el, hogy egy megrendelés az én hanyagságom miatt bukjon. Versengés ez, majdhogynem sport, saját magammal versenyeztem, ezért hajtottam bele magamat a betegségig a munkába. -Ma is fenntartható ez a makacsság? - Nem mindegy, hogy milyen áron. Bálint Csaba keramikus Marosvásárhelyen született 1967-ben. Csíkszeredában nőtt fel, ahol érettségi után a helyi szövetkezetnél kezdett kerámiá­val foglalkozni. 1990-ben tele­pült át Budapestre, 1998-ban létrehozta a Benczúr Kerámia­műhelyt. Első önálló kiállítását 1999 augusztusában mutatta be Csíkszeredában, utána hét má­sik erdélyi városban, legvégül Budapesten.

Next