Magyar Nemzet, 2001. október (64. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-27 / 251. szám

34 b& Magyar Nemzet • Magazin 2001. október 27., szombat Kapisztrán Szent János sírjának rejtélye Eredménytelen nyomozás Már életében valóságos legendafüzér övezte az idős korában Magyarországra érkező aszketikus szerzetest, Giovanni da Capestranót. Kis híján forrongás tört ki 1456 októberében Újlakon: a nép a ferences rendház előtt zajongott, és azt követelte, hogy a haldokló szent elé járulhasson. Fáy Zoltán nevezetes nagybeteget, aki csodával határos módon mentette Itt meg az országot és ezzel Európát a török megszállástól, ma­ga V. László is felkereste kétszer. A király saját orvosát ren­delte az egyre gyengébb szerzetes mellé, akin azonban már­­ nem lehetett segíteni, és október 23-án este 9 órakor­­ örökre lehunyta szemét. Kapisztrán János halála után­­ megindult az emberáradat Újlakra; a szerzetest olyany­­nyira szentként tisztelték, hogy csak a közelben tartóz­kodó pápai legátus határozott utasítására voltak hajlandók a barátok egy héttel a halál után a földi maradványokat eltemetni. A templomban először október 29-ig állt a rava­tal. Hosszú sorokban kígyózott a nép, hogy megérinthesse vagy megcsókol­hassa a szent holttestét. Gyorsan hírük ment a csodás gyógyulásoknak is: a helyi szűcs, Boldizsár leánya, a béna és vak Erzsébet a halott kezének meg­­csókolása után azonnal visszanyerte egészségét. Több se kellett e hír hallatán a gyógyulást keresőknek... Gondot okozott a sírhely kiválasztása is: a ferencesek attól tartottak, hogy a koporsóval az utcára lépve a fegyelmezetlen rajongók botrányt okoznak; ahogyan a szemtanú, Giovanni da Tagliacozzo levelében írta, tartani lehetett tőle, hogy „a tetemet ízekre tépik, vagy az emberek egymást ölik meg”. Végül a kolostor kertjében kapott nem túl hosszú ideig nyughelyet. Koporsóját öt lakattal zárták le, nehogy az ereklyevadászok áldozatául essen a szent földi porhüvelye, és minden különösebb pompa nélkül, csaknem titokban temet­ték el. Igazi középkor végi tömegpszichózis. A templomot megnagyobbíttató kegyúr, Újlaki Miklós azonban látni akarta a holttestet, ezért Újlakra érkez­vén parancsot adott a koporsó azonnali kiásására és ismételt felravatalozásá­­ra. Végül a gótikus templom Szent Katalin-kápolnájában helyezték el az ereklyéket, és a vaskoporsót most már hét lakat alatt őrizték. Ha nem is örök, de ötvenhárom évig tartó nyugalom volt ez. Sírja valóságos búcsújáró hely lett, hatalmas tö­meg zarándokolt el Kapisztrán János földi maradványaihoz. A csodálatos gyógyulásokat pedig feljegyezték, hogy megindulhasson a szentté avatási el­járás. Sajnos a történelem közbelépett. Először a szent ereklyéit kellett az elő­retörő törökök elől a rendtartományi gyűlés határozata értelmében biztos helyre menekíteni 1524-ben, majd a szentté avatásra összegyűjtött aranyakat foglalta le II. lajos 1526-ban, néhány héttel a végzetes mohácsi csata előtt, hogy csapatokat tudjon toborozni a török ellen. A kanonizációra így csak 1690-ben kerülhetett sor. Kapisztrán János kultusza azonban sohasem szűnt meg; életben tartották tisztelői, a nemzeti függetlenség hívei és rendtársai, az obszerváns ference­sek. A szent emlékének ápolása azonban a török hódoltság miatt nem volt le­hetséges, a földi maradványok elrejtése pedig annyira sikeres volt, hogy a sír­ja lassacskán még saját rendtársainak körében is feledésbe merült. Újlakot 1526. augusztus 8-án foglalták el a törökök; a ferences templomot mecsetté alakították. Kapisztrán János földi maradványait már a XVI. században keresni kezd­ték. A ferences rend nagy történetírója, az ír Lucas Wadding (1588—1657) ha­talmas munkájának tizenkettedik kötetében több lehetséges változatot is megemlít a sír hollétéről. A rendi hagyomány Magyarországon a Wadding által is legvalószínűbbnek vélt verziót erősíti meg. Eszerint a koporsót a fe­rencesek nagyszőlősi rendházukba menekítették. Egybevág ezzel Istvánffy Miklós (1538-1615) történetíró Regni Hungarici Historia című művének vo­natkozó részlete is, amely szerint a Nagyszőlőst megszálló Perényi Ferenc fő­tárnokmester protestáns katonái a XVI. század közepén a kolostort kifosz­tották, a szent földi maradványait pedig összetörték, meggyalázták, és egy mély kútba vetették. Istvánffy műve után a jezsuita Trsztyanski János (1706-1781) Topographia magni Regni Hungáriáé című írásában 1750-ben megerősítette a feltételezést, sőt még egy legendával is színezte: a templomot elfoglaló kálvinistáknak - Túróczi László szerint - gyakran volt az a látomá­suk éjszakánként, hogy ferences szerzetesek gyűltek össze, és a templom ha­jója nagy fényárban úszott. Persze az újlakiak nem tudtak belenyugodni az ereklyék eltűntébe, és több legenda is szárnyra kapott, amelyek szerint valahol a környéken nyug­szik a török előrenyomulást megtorpanásra késztető szent. Ezeket a történe­teket alighanem a délvidéki ferences kolostorok lakói terjesztették, leginkább Magyarország felszabadulása után. Egyesek szerint ugyan a törökök Kons­­tantinápolyba vitték ellenfelük földi maradványait, mások azonban tudni vélték, hogy a Dunába hajították, ahonnan csodás úton, a víz felszínén lebeg­ve Bécsig sodródott, s innen került vissza Újlakra. E teljesen képtelen törté­netet a ferencesek Legszentebb Üdvözítőről nevezett Rendtartományának Annalese is valószínűtlennek tartja. Mások úgy gondolták, hogy a pravoszláv szerbek rabolták el a csodálatos ereklyéket, amelyeket előbb Szabácsban, majd Belgrádban, végül a szerémségi Opporán helyeztek el. A magyar ferencesek érzékeny veszteségként élték meg a szent földi ma­radványainak eltűntét, és a másik hazai rendtartomány, a Szűz Máriáról ne­ Blasius Kleiner aláírása Kapisztrán Szent Jánosról szóló jelentése végén Kapisztrán Szent János képe Gonzaga 1587-ben megjelent rendtörténeti munkájából vezettnek az egyik tagja, Kolosvári Bonaventura soproni házfőnök valóságos mozgalmat indított az igazság kiderítésére. A legendákat II. Ferdinánd (1578-1637) is ellenőriztetni akarta, és megbízottját, Ludwig Johann Kuefsteint 1628-ban Budára küldte, hogy a pasánál tájékozódjon a kérdésről. Mivel a szálak Konstantinápolyba vezettek, ezért a lelkes Kolosvári Bonaven­­túrát egyenesen a konstantinápolyi főmuftihoz küldte a király, és menlevelet álított ki számára, hogy a holttestet minden zavar nélkül áthozhassa a biro­dalmon. A törökök, különös módon, készségesnek mutatkoztak, de a vizsgá­lódás nem hozott eredményt. Nagyszőlősön próbált szerencsét 1672-ben a Legszentebb Üdvözítőről nevezett Ferences Rendtartomány főnöke, a cseh származású Podiebradsky Ambrus (1627-1698). Megkereste azt a kutat, amelybe véleménye szerint Kapisztrán János földi maradványait és a nagyszőlősi kolostor lemészárolt atyáinak holttestét hajigálták. Ekkor már a barátok ismét visszaköltözhettek Nagyszőlősre, egy számukra felajánlott udvarházat alakítottak át lakóhellyé. Podiebradsky Ambrus tehát hozzáfogott a kút kitisztításához, segítsége is volt: ferences testvérei és a rendház egyébként protestáns orvosa igyekeztek kiszedni a köveket az eltömött kútból. A történtekről maga Podiebradsky számol be egy levelében: „És mikor tovább és mélyebbre jutottunk, mind­nyájan csodálatos illatot éreztünk, halkan egymáshoz azt suttogtuk: Itt lesz Szent Kapisztránói János teste. Közben a mi kálvinista orvosunk, aki semmit sem értett abból, amit egymás között mondottunk, magyar nyelven ezen sza­vakra fakadt: Atyák, olyan illatot érzek, amilyet életemben sohasem éreztem...” Sajnos az igazsághoz ezúttal sem sikerült közelebb jutni, ugyan­is a kút teljes megtisztítása előtt először egy hatalmas szeptemberi felhősza­kadás vetett véget a megkezdett munkának, majd Thököly Munkács felé tar­tó csapatai verték félholtra az atyákat, és rabolták ki a kolostort. A nagyszőlősi kutatások egészen a XX. századig tartottak, minden különösebb eredmény nélkül. 1903-ban a Műem­lékek Országos Bizottsága megbízásából Sztehlo Ottó mérte fel a terepet. Addigra azonban a terület új tulajdonosa ki­­tisztíttatta a betemetett kutat, és Kapisztrán Szent János földi maradványai­nak nyomát sem találta. Kérdés azonban, hogy melyik kútba dobálták bele az ereklyéket, és hogy jó helyen kereste-e őket a műemlékvédelmi szakember. A következő nagyobb nyomozás másik szálon indult el a XVIII. század közepén, bár Kleiner Balázs ferences szerzetes, a bolgár rendtartomány lek­tora szerint is Nagyszőlősre indultak Újlakról Kapisztrán János holttestével. Szerinte azonban a Kárpátalja felé tartó szekeret Szeged környékén egy por­­tyázó török csapat feltartóztatta, a kísérőket lemészárolta, a koporsót pedig a váltságdíj reményében elrabolta. A rablókkal Barbul román bán találkozott, és bár pravoszláv volt, az ereklyéket, még a katolikus szenteket is, mindenek­­felett tisztelte, ezért annyi ezüstöt kínált a koporsóért cserébe, amennyit nyom. Mégsem kötött rossz üzletet, a koporsó ugyanis csodálatos módon igen könnyűnek bizonyult. Ezt látva még inkább tisztelni kezdte a szent földi maradványait, ezért kolostort alapíttatott moldvai birtokán, Bistritán pra­voszláv szerzeteseknek, hogy őrizzék Kapisztrán János földi maradványait. A szerzetesek azonban azt gondolták, hogy Dekapoliszi Szent Gergely, román nevén Gligor ereklyéit őrzik, Barbul pedig egy okmányt helyezett el a kopor­sóban, amely azt bizonyítja, hogy a holttestet a törököktől vásárolta, akik azt Magyarországról hozták. A pravoszlávok, bár rimniki (Ramnic) püspökük szerint a holt­test egy ferences szerzetesé, hosszú ideig nem engedték megvizsgálni a ma­radványokat, sőt a tetemet elkendőzték, csupán jobb kezét hagyták szabadon, hogy a hívek megcsókolhassák. Kleinernek sikerült megtudnia, hogy a holt­test fején tonzúra van, amit egyértelmű bizonyítéknak fogott fel, hiszen Dekapoliszi Szent Gergely, aki a IX. században, a képrombolás idején halt vér­tanúhalált, még nem viselhetett tonzúrát. (Persze arra nem gondoltak, hogy egy több száz éves holttesten amúgy sem valószínű, hogy megmarad a baj.) Kleiner Balázs több írásában is foglalkozott Kapisztrán Szent János sírjának titkával, és véleményét 1770. október 18-án Alvincen kelt levelében Straka Be­nedeknek, a bolgár rendtartomány házfőnökének kérdésére foglalta össze. „Azt a szentet, akinek teste a fönt nevezett zárdában fekszik, Dekapoliszi Ger­gelynek hívják, ezt a nevet azért adták neki, hogy elhitessék a néppel, az egy görög szentnek a teste. Hogy pedig nem görög, hanem latin, éspedig Ferenc­­rendi, kitűnik a borotvált fej- és arcból, van ugyanis tonzúrája, mint a Ferenc­rendieknek, a görög szerzetesek és világi papok ellenben növesztik a hajukat és a szakállukat. Hogy a katolikusok rá ne ismerjenek a katolikus szent testé­re, az egyik szakadár érsek fejét fehér selyemmel letakarta és lepecsételtette, de hiába, mert sokan a katolikusok közül már azelőtt látták. Megvan annak a fes­tett képe a trónuson, amelyen a koporsó áll, s ott Ferenc-rendi ruhában van lefestve, ezt a képet, melyet különben lefüggönyözve őriznek, az egyik szerze­tes megmutatta a k­linikai vikáriusnak, Ottó Schmetzer atyának, kérve őt, hogy ne árulja el. A koporsó fölött ezüstlemezen bevésve látjuk az ő képét, amint a Velencében készült kelyheken szoktuk látni az egyes alakokat. Itt újból a Fe­renc-rendi habitusban és karingben látjuk - nem görög módon -, jobbjával áldást ad, baljában pedig legördülő papírt tart, amelyre nevét kellett volna vés­ni, de nincs rávésve. Ennek a szent testnek az őre, egy öreg görög szerzetes egy jó ismerősének és barátjának azt mondotta, hogy ő éjjel, amikor az ott égő lámpákat igazította, a szent koporsója mellett franciskánusokat látott, akik dicséreket zengedeztek, s aztán hirtelen eltűntek. Ezt a férfit hazugsággal nem lehet gyanúsítani...” Kleiner egy másik művében, az Archívum Tripartitumban említi, hogy a holttestet 1765-ben Rakovics István fejedelem parancsára Bukarestbe szállították, és meggondolatlanul levették fejéről a kö­tést. Ekkor derült ki az oláhok számára, hogy tonzúrája van. Az igazsághoz hozzátartozik még az is, hogy mai ismereteink szerint a ko­lostort Alexandru cel Bán fejedelem építtette 1407-ben, egy régebbi fatemp­lom helyén, tehát Kapisztrán János ekkor még a nápolyi kormányzóság bírá­ja volt, világi ügyvéd. Ismét eltelt egy évszázad . A titok nyitjának megfejtésére Eusebius Fermendzin (1845-1897), a neves ferences történész vállalkozott a XIX. században. Sokra ő sem jutott, mert bár Meszlényi Gyula szatmári püs­pök minden eszközt igénybe vett, hogy a testet sikerüljön megvizsgálni, Fermendzin is csak a szabadon hagyott kezet láthatta. Tamás Alajos, az újjáalakult Kapisztrán Provincia első kinevezett vezető­je szintén felvette a kapcsolatot Meszlényi Gyulával az ügy tisztázása érdeké­ben. A titok vélt megfejtésére 1917 februárjában kerülhetett sor. A ference­sek részéről Unghváry Antal időt és fáradságot nem kímélve, a háború kel­lős közepén Karácsonyi János történésszel indult útnak, hogy személyesen ellenőrizze a sok száz éves rejtélyt. Az utazás története maga is kész regény, komoly diplomáciai lépések előzték meg, hogy a német megszállás alatt lévő területen zavartalanul közlekedhessenek. Útjukat többször kellett megszakí­taniuk a hóvihar miatt, míg végül szánon és katonai kísérettel érkeztek meg a világtól elzárt, távoli kolostorba. A hőmérők mínusz 22 fokot mértek. A ka­­lugyerek a németek láttán elmenekültek a kolostorból, csupán egyetlen szer­zetes maradt, aki eleinte tiltakozott a koporsó felnyitása ellen, végül belenyu­godott az elkerülhetetlen vizsgálatba. Karácsonyi remegő kézzel emelte föl a koporsó fedelét, amely, mint kiderül, 1593-ban készült Brankován Konstan­tin román fejedelem megbízásából, valószínűleg Velencében. A koporsóban több selyembe burkolva feküdtek a földi maradványok, csupán a jobb kéz volt a takarón kívül. A kibontásnál derült ki, hogy csupán csontok vannak, a lepecsételt fejkendő mögött is csak egy koponya volt látható, tonzúrának nyoma sem volt. Hiába keresték Barbul okmányát is, a szerzetestől megtud­ták, hogy régen elveszett. Két órán keresztül kutattak a bizonyítékok után, ám eredményre nem jutottak. „Egy emlékkel szegényebbek lettünk - foglalta össze a történteket Bölcskey Ödön a szentről írt monográfiájában -, de legalább nem izgatja töb­bé a lelkünket annak a gondolata, hátha mégis az ő teste lehet.” Unghváry ez­zel szemben a rendtartomány közlönyében a következőképpen summázta kutatásának eredményét: „Ha egypár érvünket el is kell ejtenünk e kirándu­lás nyomán, de még mindig van annyi, amennyi a valószínűségek mezs­gyéin járó többi vélemények között feltétlenül elsőséget szerez annak, mely azt tartja, hogy Kapisztránunk Bisztricában van!” Megtudhatjuk-e valaha az igazságot? A ferences szerzetesek kutatásaik eredményét nem tartották titokban, de a dokumentumokat különös gond­dal őrizték meg, és 1950-ben, amikor a szerzetesrendek államosítása már napirenden volt, a gyöngyösi rendház többi értékével együtt elfalazták. Az iratok ötven éven keresztül rejtőztek egy titkos lépcsőfeljáróban, mígnem 1998 májusában egy falbontás során ismét napvilágra kerültek. A kutatás folytatódhat.

Next