Magyar Nemzet, 2001. november (64. évfolyam, 255-279. szám)
2001-11-02 / 255. szám
K3 Matar Nemzet Kitekintő 2001. november 2., péntek in miiiiiiiiiiiiiifiiipiiiiiiiiaiiiiiiiiinmii 'TMiiiiiiiiniiiiiiiri8WBiiiiiwiiiiiiii~~'~fiiiiiwBwwniiiwii[wifii|riFriiMWHwn "' rr r' mrmmmmmmnmrr~ vrr^rrmrr rrTT^nirrTni —rrmor mmiii»wH«MnwiiMOTiiiiiMmoHWHnMHff^^ nti wm——« Quo vadis, Afganisztán? A harcok végeztével megfelelő vezető hiányában hatalmi űr keletkezhet az ezer sebből vérző országban Az amerikai Fehér Házban serénykedő hivatalnokok, akárcsak a pakisztáni menekülttáborban senyvedők, tisztában vannak vele, hogy az Afganisztán elleni háború még évekig elhúzódhat. Szó sem lehet politikai rendezésről, amíg dörögnek a fegyverek. A tálibok ellen szövetkezők azonban már lázasan keresik a választ arra a mindinkább sürgető kérdésre: ki is irányítsa Afganisztánt, ha véget ér a háború? » Ruff Orsqiya__________________________ ellehet Afganisztánban önjelölt vezetőkből nincs hiány, valódi tekintéllyel rendelkező, a többség által elfogadott politikus közel s távol nem akad. Az utóbbi húsz esztendő háborúskodásában a szellemi és poltikai elit egy részét likvidálták - aki életben maradt, az többnyire külföldre menekült. Akárcsak Afganisztán egykori uralkodója, Muhammad Zahir sah, akinek neve mind gyakrabban merül fel, ha a tálibok utáni időszak politikai rendezéséről esik szó. Hívei szerint az 1973-ban trónjától megfosztott, római száműzetésben élő exkirály az egyetlen, aki egy többnemzetiségű koalíció szíve és lelke lehetne. Zahir sah negyven esztendei uralkodására mint „boldog békeidőkre” emlékezik a többség, és mellette szól az is, hogy nemzetiségére nézve pastu, akárcsak az afganisztáni népesség körülbelül negyven százaléka. Az egykori uralkodó azonban immáron 87 éves, így sokan kételkednek abban, vajon képes lesz-e újra kormányozni - még ha átmenetileg is?! Ezenkívül az exkirály közel harminc éve száműzetésben él, miközben felnőtt egy nemzedék, amely még haloványan sem emlékezik Zahir sah uralkodásának napjaira. Ennek a generációnak a tagjai leginkább a háborúskodás, az éhezés, a bizonytalanság korát ismerik, többségük az országhatárok mentén terebélyesedő menekülttáborokban tengeti napjait. Sokan közülük ott is születtek, nevelkedtek, és sokan még egyáltalán nem jártak Afganisztánban. Hogy ők elfogadnák-e vezetőjüknek a távoli országból érkező bácsit? Nem valószínű, hogy most ezen gondolkoznak... Nem úgy az Északi Szövetség soraiban, ahol bizony számos jelentkező akadna az elnöki posztra. Ám a tálibok elleni harc önmagában nem legitimizálja a katonai szövetséget, és nem feledtetheti el az 1992 és 1996 közötti erőszakot. Nem csoda hát, hogy az Északi Szövetség négyéves regnálása után ujjongva fogadták a tálibok bevonulását, azt remélve, hogy végre a béke, a jólét és a stabilitás időszaka következik. A történet azonban - ma már tudjuk - másmilyen fordulatot vett. Mindezek ellenére számosan vannak az Északi Szövetség soraiból is, akik szívesen elfoglalnák az elnöki bársonyszéket. Ambiciózus jelöltekből tehát nincs hiány, mondhatni túlkínálat mutatkozik. A kérdés csak az, hogy a sokat látott és tapasztalt hadurak mennyire lesznek képesek az ezer sebből vérző Afganisztánt talpra állítani?! Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az Északi Szövetségben szép számmal vannak olyanok, akiknek elhibázott kormányzása nyitotta meg annak idején az utat a tálibok előtt. S vajon kit mely közeli vagy távoli hatalom támogat? Afganisztán jövendő vezetőjének kiválasztásában ugyanúgy szava lesz az Egyesült Államoknak, Pakisztánnak, Iránnak, Oroszországnak és Szaúd-Arábiának is... A jelöltek sorának élére az egykori elnök, az Északi Szövetség névleges vezetője, Burhanuddin Rabbani kívánkozik. Ő az, aki 1992 és 1996 között az ország első embere volt, és akit az ENSZ a mai napig Afganisztán hivatalos vezetőjeként elismer. A tádzsik származású politikus iszlám mozgalmát, a Dzsamiat-i-Iszlamit elsősorban Moszkva és Teherán támogatja. A Dzsamiat-i-Iszlami korábbi vezetője, a már életében legendává vált Ahmed Sah Maszudot az Amerika-ellenes terrortámadások előtt két nappal gyilkolták meg. A karizmatikus hadvezérre pedig - akinek nagyságát hívei Napóleonéhoz hasonlítják - nyilván fontos szerep várt volna egy jövendő afganisztáni koalícióban. Akárcsak Abdul Hak parancsnokra, akit - állítólagos kémkedése miatt - a napokban végeztek ki a tálibok. A pastu nemzetiségű Hak a szovjetek ellen harcolva szerzett hírnevet és elismerést magának, és ő lehetett volna az a kulcsfigura, aki összetartotta volna a koalíció egységét. Elemzők szerint a parancsnok halálával nagyban megkérdőjeleződött a tálibok megosztására irányuló akciók sikere. Ha már az Északi Szövetségnél tartunk, említést érdemel Abdul Rasid Dosztum személye, aki Maszud halálával ismét a reflektorfénybe került. Az üzbég származású tábornok nem éppen megbízható szövetséges hírében áll: volt Nadzsibullah támasza és ellenlábasa is, az azonban bizonyos, hogy a tálibok iránt érzett ellenszenvében kételkedni nem lehet. Nem csoda hát, ha az amerikaiak mellette tették le a voksukat. A Der Spiegelnek adott interjújában egyébként Dosztum - akinek a neve üzbégül, illetve törökül annyit tesz: barátom - azt sem tartotta kizártnak, hogy egy majdani koalícióban ő maga lássa el a védelmi miniszteri posztot. S ott van persze a meglehetősen vitatott személyiség, Gulbuddin Hekmatjar, akinek vezetésével a Hezb-e Iszlami párt katonái a megszállás alatt több szovjet katonát öltek meg, mint bármely más mudzsahedin csoport harcosai. Legalábbis bizonyos források szerint. E források azonban azt is megjegyzik, hogy a hősi tett mellett Hekmatjar emberei több ezret gyilkoltak meg saját honfitársaik közül. A tálibok hatalomra kerülésével a brutalitásáról elhíresült Hekmatjar menekülni kényszerült, öt esztendeje a szomszédos Irán „vendégszeretetét” élvezi. Teherán egyébként a minap arról biztosította az Északi Szövetséget, hogy nem teszik lehetővé Hekmatjarnak a hazatérést. Akadnak, akik azt sem tartják kizártnak, hogy Hekmatjar újra felvette a kapcsolatot a tálibokkal. Mindenesetre ő maga egy interjúban leszögezte: a tálib vezetéssel való rokonszenve meglehetősen korlátozott. A hadúr azonban hozzátette azt is, hogy azok, akik meghajolnak az amerikaiak előtt, és részt vállalnak egy bábkormányban árulók. Hekmatjar máskülönben biztosra veszi, hogy pártja győztesen kerülne ki egy esetleges választásból, mivel - teszi hozzá - a Hezb-e Iszlami az egyedüli csoportosulás, amely nem etnikai, hanem politikai-iszlám alapon szerveződött. Az elnöki posztra pályázók sokszínűségéhez tehát kétség sem fér. Az ellenzék egységét azonban a belső viszályok teljesen szétszabdalták. A politikai rendezésre irányuló csodareceptek kiagyalására azonban égetően szükség van, a harcok befejeztével ugyanis - bármikor legyen is az - a mostani ellenzéknek és külföldi szövetségeseiknek kész forgatókönyvvel kell előállniuk. Ha nem így lesz, akkor könnyen úgy járhatnak, mint alig néhány éve, amikor a szovjetek kivonulása és Nadzsibullah Moszkva-barát kormányának megdöntése után hatalmi vákuum keletkezett. Akkor az Egyesült Államok, amely eladdig dollármilliókat nem sajnálva támogatta a szovjetellenes erőket, egész egyszerűen „levette a kezét” Afganisztánról. Az Északi Szövetség persze reméli, hogy miután elűzték a tálibokat, az amerikaiak kivonulnak a térségből. A jelenlegi afganisztáni szövetségesek elég határozottan az amerikaiak és az oroszok tudomására hozták, hogy az országra kívülről kényszerített kormánynak nincs jövője, s még egy bábkormányt Afganisztánban nem tűrnek. Mindezek ellenére biztosra vehetjük, hogy a szövetségeseknek azért lesz egy-két szavuk ahhoz, ki is vezesse az országot a jövőben. Abban szinte mindenki feltétel nélkül egyetért, hogy Afganisztánnak széles alapokon nyugvó, sok nemzetiséget felölelő kormányra van szüksége. Vannak, akik azt sem tartják kizártnak, hogy a „mérsékelt tálibok” is részt vegyenek az ország majdani irányításában. Oroszországnak, Indiának és Iránnak azonban ez a szemlélet elfogadhatatlan. Egy olyan kormányt azonban, amely kirekeszti a pastukat, Pakisztán nem tűrhet el. Musarraf elnök egy ilyen megoldásra nyilván nem adná áldását, ezzel ugyanis saját politikai halálos ítéletét írná alá. Afganisztán jövendő kormányának kialakításában tehát nem csupán a sokszínű afganisztáni népek vágyait, álmait, ambícióit kell figyelembe venni, de a tálib hatalmat megdönteni igyekvő külhoni szövetségesekét is. Ez azonban még messze van. Addigra egészen bizonyosan az a tizenöt esztendős afganisztáni hadúr is érett férfi lesz, aki apja örökébe lépve most háromszáz katonát vezényel a tálibok ellen, s arról ábrándozik, hogy egy szép napon ő ül majd az afgán elnöki székben. Egyelőre még a fegyvereké a főszerep Afganisztánban FOTÓ: reuters/aziz haivari Változó amerikai katonai stratégia A szeptember 11-i terrortámadások új elemet vezettek be az amerikai mindennapokba. A félelmet attól, hogy hasonló támadások bármilyen formában megismétlődhetnek. A félelem megmaradt, a hadvezetési stratégia azonban nagyon megváltozott az elmúlt hónapban. Ma már nem beszélünk a Powell-doktrínáról, amely egy évvel ezelőtt még az amerikai katonai stratégia mérföldköve volt. Ugyancsak kevesen említik a Rumsfeld-doktrínát, amely megváltoztatta a két különböző területen egy időben vívott regionális háború teóriáját. A világterrorizmus elleni harc új stratégiát követel. Magsiph f. Kun__________________________ A sivatagi háborúval ellentétben most nem arra van szükség, hogy hatalmas katonai erővel elsöpörjük az ellenséget. Ugyancsak lehetetlen meghatározni a konfliktus végét, mint azt a Powelldoktrína követelte. Bush elnök szerint a háború addig fog tartani, amíg a terroristaveszély nincs teljesen kiirtva, ami talán évekig is eltarthat. Még egy nagyon fontos változás történt a Clinton-kormány alatt bevezetett katonai stratégiával szemben. Elmúlt az a korszak, amikor a katonai vezetés minden veszteség nélkül próbált háborút folytatni. A veszteség elkerülhetetlen minden háborúban. A fontos az, hogy a civil lakosság veszélyeztetettségét minimalizálják. Az amerikai katonai akció kezdete előtt számosan felidézték a Szovjetunió tapasztalatait az afgánok elleni háborúban, amikor is tizenötezer orosz katona vesztette életét. A legfontosabb különbség azonban a két háború között az, hogy Amerika nem akarja Afganisztánt meghódítani, és saját kormányformáját ráerőszakolni az afgán népre. Az orosz veszteségek legnagyobb része annak volt tulajdonítható, hogy a szovjet hadsereg tapasztalatlan egységeket vetett be, és egy páncélos hadjáratot folytatott olyan terepen, ahol az lehetetlen volt. Az amerikai elit szárazföldi egységek ellenben hirtelen támadásokat intéznek bizonyos egyéni célpontok ellen, s gyorsan visszavonhatóak, ha arra szükség van. A terrorizmus elleni háború ugyancsak nem egy ország háborúja, mert a rejtett ellenség az egész világra veszélyt jelent. A terrorellenes koalíció megváltoztatta a hidegháború óta kialakult világképet. Még néhány hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy Oroszország megengedje: amerikai harci repülők használják légterét. Mint ahogy az is, hogy amerikai támaszpontokat hozzanak létre egy hajdani szovjet köztársaságban. A szkeptikusok azon tűnődnek: valójában milyen erős ez a szövetség, és meddig marad életben, ha a háború elhúzódik vagy sikertelennek bizonyul. Nyilvánvaló, hogy Nagy-Britannia és néhány más európai ország kivételével a terrorizmus elleni koalíció tagjai elsősorban saját érdekeiket tartják szem előtt. Oroszország az iszlám fundamentalizmus terjedését és a nagyvárosok elleni terrortámadásokat akarja megakadályozni. Ugyanakkor a terrorizmus elleni kampány elterelte a figyelmet az orosz-csecsen problémáról, amely eddig nemzetközi bírálatot váltott ki. Kína ugyancsak saját iszlám kisebbségét, a Hszincsiang régióban élő ujgur lakosságot próbálja távol tartani a tálib és más fundamentalista elemektől. Azonban annak nincs semmi jele, hogy Peking hajlandó lenne feladni Pakisztánba irányuló nukleáris vagy rakétatechnológia exportját, amely az adminisztráció szerint iszlám radikálisok kezébe kerülhet. A pakisztáni katonai rezsimnek pedig szüksége van amerikai támogatásra annak reményében, hogy az megfékezi az indiai támadásokat a kasmíri terület ellen. Az üzbég vezetés is amerikai védelmet keres, amikor saját befolyását szeretné erősíteni a közép-ázsiai térségben. A közel-keleti országok magatartása ugyancsak annak függvénye, hogy azok mennyire tartanak az iszlámi fundamentalizmus veszélyétől. Míg Törökország, Szaúd-Arábia és Omán megengedi repülőterei használatát, addig más országok megpróbálják elhatárolni magukat a tálibok elleni akciótól - attól félve, hogy lakosságuk jelentős része ellenzi Oszama bin Laden kiadatását, és a tálibokkal szimpatizál. Ugyancsak nehézségeket okoz az izraeli-palesztin konfliktus további kiéleződése és az iszlám népek nagy többségének szimpátiája az Amerika-ellenes erőkkel. Az amerikai külpolitika nagy kihívása ma az, hogy a tálibok elleni háború ellenére ne veszélyeztesse kapcsolatait a közel-keleti országokkal. A nemzetközi gazdasági élet rászorul arra, hogy a közel-keleti olajforrások továbbra is elérhetők legyenek. Az amerikai és más szövetséges katonai erőknek ma a szokásosnál is több üzemanyagra van szükségük. Ennek legtöbbje pedig a közel-keleti térségből származik. A legfontosabb olajtermelő országok, így Szaúd-Arábia és Kuvait, ígérik, hogy az OPEC-államok nem fogják csökkenteni a termelés jelenlegi szintjét. Ennek ellenére nincs garancia arra, hogy ha a háború elhúzódik és a közel-keleti kormányok veszélyeztetve látják magukat a radikális iszlám elemektől, ez a helyzet ugyancsak megváltozhat. Mint azt Bush elnök is hangsúlyozta: a háború talán évekig is eltarthat, és minden más eddigi háborútól különbözik abban, hogy az ellenséget nem lehet könnyen megtalálni vagy meghatározni. Habár nem biztos, hogy a koalíció, amely a terrorizmus elleni harc nevében jött létre, örökké megmarad. Az azonban már most bizonyos, hogy a terrorellenes szövetség megváltoztatta a hidegháború utáni világképet, és reményt ad arra, hogy idővel egy tartós nemzetközi összefogásra vezet. A szerző amerikai külügyi szakértő