Magyar Nemzet, 2001. november (64. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-02 / 255. szám

K3 Matar Nemzet Kitekintő 2001. november 2., péntek in mi­iiiiiiiiiiiiifiiipiiiiiiiiaiiiiiiiiinmii 'TMiiiiiiiiniiiiiiiri8WBiiiiiwiiiiiiii~~'~fiiiiiwBwwniiiwii[wifii|r­iFriiMWHwn "' rr r' mrmmmmmmnmrr~ vrr^­rrmrr rrTT^nirrT­ni —rrm­or mmiii»wH«MnwiiMOTiiiiiMm­oHWHnMHff^^ nti wm——« Quo vadis, Afganisztán? A harcok végeztével megfelelő vezető hiányában hatalmi űr keletkezhet az ezer sebből vérző országban Az amerikai Fehér Házban serénykedő hivatalnokok, akárcsak a pakisztáni menekülttáborban senyvedők, tisztában vannak vele, hogy az Afganisztán elleni háború még évekig elhúzódhat. Szó sem lehet politikai rendezésről, amíg dörögnek a fegyverek. A tálibok ellen szövetkezők azonban már lázasan keresik a választ arra a mindinkább sürgető kérdésre: ki is irányítsa Afganisztánt, ha véget ér a háború? » Ruff Orsqi­ya__________________________ ellehet Afganisztánban önjelölt vezetőkből nincs hiány, valódi tekintéllyel rendelkező, a többség által elfogadott politikus közel s távol nem akad. Az utóbbi húsz esztendő háborúskodásában a szellemi és poltikai elit egy részét likvidálták - aki életben maradt, az többnyire külföldre me­nekült. Akárcsak Afganisztán egykori uralkodó­ja, Muhammad Zahir sah, akinek neve mind gyakrabban merül fel, ha a tálibok utáni időszak politikai rendezéséről esik szó. Hívei szerint az 1973-ban trónjától megfosztott, római száműze­tésben élő exkirály az egyetlen, aki egy többnem­zetiségű koalíció szíve és lelke lehetne. Zahir sah negyven esztendei uralkodására mint „boldog békeidőkre” emlékezik a többség, és mellette szól az is, hogy nemzetiségére nézve pastu, akár­csak az afganisztáni népesség körülbelül negy­ven százaléka. Az egykori uralkodó azonban im­máron 87 éves, így sokan kételkednek abban, vajon képes lesz-e újra kormányozni - még ha átmenetileg is?! Ezenkívül az exkirály közel har­minc éve száműzetésben él, miközben felnőtt egy nemzedék, amely még haloványan sem em­lékezik Zahir sah uralkodásának napjaira. En­nek a generációnak a tagjai leginkább a háborús­kodás, az éhezés, a bizonytalanság korát isme­rik, többségük az országhatárok mentén terebé­lyesedő menekülttáborokban tengeti napjait. Sokan közülük ott is születtek, nevelkedtek, és sokan még egyáltalán nem jártak Afganisztán­ban. Hogy ők elfogadnák-e vezetőjüknek a távo­li országból érkező bácsit? Nem valószínű, hogy most ezen gondolkoznak... Nem úgy az Északi Szövetség soraiban, ahol bizony számos jelentkező akadna az elnöki posztra. Ám a tálibok elleni harc önmagában nem legitimizálja a katonai szövetséget, és nem feledtetheti el az 1992 és 1996 közötti erőszakot. Nem csoda hát, hogy az Északi Szövetség négy­éves regnálása után ujjongva fogadták a tálibok bevonulását, azt remélve, hogy végre a béke, a jólét és a stabilitás időszaka következik. A törté­net azonban - ma már tudjuk - másmilyen for­dulatot vett. Mindezek ellenére számosan van­nak az Északi Szövetség soraiból is, akik szíve­sen elfoglalnák az elnöki bársonyszéket. Ambici­ózus jelöltekből tehát nincs hiány, mondhatni túlkínálat mutatkozik. A kérdés csak az, hogy a sokat látott és tapasztalt hadurak mennyire lesz­nek képesek az ezer sebből vérző Afganisztánt talpra állítani?! Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az Északi Szövetségben szép számmal vannak olyanok, akiknek elhibázott kormányzása nyitotta meg annak idején az utat a tálibok előtt. S vajon kit mely közeli vagy távo­li hatalom támogat? Afganisztán jövendő veze­tőjének kiválasztásában ugyanúgy szava lesz az Egyesült Államoknak, Pakisztánnak, Iránnak, Oroszországnak és Szaúd-Arábiának is... A jelöltek sorának élére az egykori elnök, az Északi Szövetség névleges vezetője, Burha­­nuddin Rabbani kívánkozik. Ő az, aki 1992 és 1996 között az ország első embere volt, és akit az ENSZ a mai napig Afganisztán hivatalos vezető­jeként elismer. A tádzsik származású politikus iszlám mozgalmát, a Dzsamiat-i-Iszlamit első­sorban Moszkva és Teherán támogatja. A Dzsamiat-i-Iszlami korábbi vezetője, a már éle­tében legendává vált Ahmed Sah Maszudot az Amerika-ellenes terrortámadások előtt két nap­pal gyilkolták meg. A karizmatikus hadvezérre pedig - akinek nagyságát hívei Napóleonéhoz hasonlítják - nyilván fontos szerep várt volna egy jövendő afganisztáni koalícióban. Akárcsak Abdul Hak parancsnokra, akit - ál­lítólagos kémkedése miatt - a napokban végez­tek ki a tálibok. A pastu nemzetiségű Hak a szov­jetek ellen harcolva szerzett hírnevet és elisme­rést magának, és ő lehetett volna az a kulcsfigu­ra, aki összetartotta volna a koalíció egységét. Elemzők szerint a parancsnok halálával nagyban megkérdőjeleződött a tálibok megosztására irá­nyuló akciók sikere. Ha már az Északi Szövetségnél tartunk, emlí­tést érdemel Abdul Rasid Dosztum személye, aki Maszud halálával ismét a reflektorfénybe került. Az üzbég származású tábornok nem éppen meg­bízható szövetséges hírében áll: volt Nadzsi­­bullah támasza és ellenlábasa is, az azonban bi­zonyos, hogy a tálibok iránt érzett ellenszenvé­ben kételkedni nem lehet. Nem csoda hát, ha az amerikaiak mellette tették le a voksukat. A Der Spiegelnek adott interjújában egyébként Dosztum - akinek a neve üzbégül, illetve törökül annyit tesz: barátom - azt sem tartotta kizárt­nak, hogy egy majdani koalícióban ő maga lássa el a védelmi miniszteri posztot. S ott van persze a meglehetősen vitatott sze­mélyiség, Gulbuddin Hekmatjar, akinek vezeté­sével a Hezb-e Iszlami párt katonái a megszállás alatt több szovjet katonát öltek meg, mint bár­mely más mudzsahedin csoport harcosai. Leg­alábbis bizonyos források szerint. E források azonban azt is megjegyzik, hogy a hősi tett mel­lett Hekmatjar emberei több ezret gyilkoltak meg saját honfitársaik közül. A tálibok hatalom­ra kerülésével a brutalitásáról elhíresült Hekmatjar menekülni kényszerült, öt esztendeje a szomszédos Irán „vendégszeretetét” élvezi. Teherán egyébként a minap arról biztosította az Északi Szövetséget, hogy nem teszik lehetővé Hekmatjarnak a hazatérést. Akadnak, akik azt sem tartják kizártnak, hogy Hekmatjar újra fel­vette a kapcsolatot a tálibokkal. Mindenesetre ő maga egy interjúban leszögezte: a tálib vezetés­sel való rokonszenve meglehetősen korlátozott. A hadúr azonban hozzátette azt is, hogy azok, akik meghajolnak az amerikaiak előtt, és részt vállalnak egy bábkormányban­­ árulók. Hekmatjar máskülönben biztosra veszi, hogy pártja győztesen kerülne ki egy esetleges válasz­tásból, mivel - teszi hozzá - a Hezb-e Iszlami az egyedüli csoportosulás, amely nem etnikai, ha­nem politikai-iszlám alapon szerveződött. Az elnöki posztra pályázók sokszínűségéhez tehát kétség sem fér. Az ellenzék egységét azon­ban a belső viszályok teljesen szétszabdalták. A politikai rendezésre irányuló csodareceptek ki­agyalására azonban égetően szükség van, a har­cok befejeztével ugyanis - bármikor legyen is az - a mostani ellenzéknek és külföldi szövetsége­seiknek kész forgatókönyvvel kell előállniuk. Ha nem így lesz, akkor könnyen úgy járhatnak, mint alig néhány éve, amikor a szovjetek kivo­nulása és Nadzsibullah Moszkva-barát kormá­nyának megdöntése után hatalmi vákuum kelet­kezett. Akkor az Egyesült Államok, amely elad­dig dollármilliókat nem sajnálva támogatta a szovjetellenes erőket, egész egyszerűen „levette a kezét” Afganisztánról. Az Északi Szövetség persze reméli, hogy miután elűzték a tálibokat, az amerikaiak kivonulnak a térségből. A jelenle­gi afganisztáni szövetségesek elég határozottan az amerikaiak és az oroszok tudomására hozták, hogy az országra kívülről kényszerített kor­mánynak nincs jövője, s még egy bábkormányt Afganisztánban nem tűrnek. Mindezek ellenére biztosra vehetjük, hogy a szövetségeseknek azért lesz egy-két szavuk ahhoz, ki is vezesse az orszá­got a jövőben. Abban szinte mindenki feltétel nélkül egyetért, hogy Afganisztánnak széles ala­pokon nyugvó, sok nemzetiséget felölelő kor­mányra van szüksége. Vannak, akik azt sem tartják kizártnak, hogy a „mérsékelt tálibok” is részt vegyenek az ország majdani irányításában. Oroszországnak, Indiának és Iránnak azonban ez a szemlélet elfogadhatatlan. Egy olyan kor­mányt azonban, amely kirekeszti a pastukat, Pa­kisztán nem tűrhet el. Musarraf elnök egy ilyen megoldásra nyilván nem adná áldását, ezzel ugyanis saját politikai halálos ítéletét írná alá. Afganisztán jövendő kormányának kialakítá­sában tehát nem csupán a sokszínű afganisztáni népek vágyait, álmait, ambícióit kell figyelembe venni, de a tálib hatalmat megdönteni igyekvő külhoni szövetségesekét is. Ez azonban még messze van. Addigra egészen bizonyosan az a ti­zenöt esztendős afganisztáni hadúr is érett férfi lesz, aki apja örökébe lépve most háromszáz ka­tonát vezényel a tálibok ellen, s arról ábrándo­zik, hogy egy szép napon ő ül majd az afgán el­nöki székben. Egyelőre még a fegyvereké a főszerep Afganisztánban FOTÓ: reuters/aziz haivari Változó amerikai katonai stratégia A szeptember 11-i terrortámadások új elemet vezettek be az amerikai mindennapokba. A félelmet attól, hogy hasonló támadások bármilyen formában megismétlődhetnek. A félelem megmaradt, a hadvezetési stratégia azonban nagyon megváltozott az elmúlt hónapban. Ma már nem beszélünk a Powell-doktrínáról, amely egy évvel ezelőtt még az amerikai katonai stratégia mérföldköve volt. Ugyancsak kevesen említik a Rumsfeld-doktrínát, amely megváltoztatta a két különböző területen egy időben vívott regionális háború teóriáját. A világterrorizmus elleni harc új stratégiát követel. M­agsiph f. Kun__________________________ A sivatagi háborúval ellentétben most nem arra van szükség, hogy hatalmas katonai erővel elsö­pörjük az ellenséget. Ugyancsak lehetetlen meg­határozni a konfliktus végét, mint azt a Powell­­doktrína követelte. Bush elnök szerint a háború addig fog tartani, amíg a terroristaveszély nincs teljesen kiirtva, ami talán évekig is eltarthat. Még egy nagyon fontos változás történt a Clin­­ton-kormány alatt bevezetett katonai stratégiá­val szemben. Elmúlt az a korszak, amikor a kato­nai vezetés minden veszteség nélkül próbált há­borút folytatni. A veszteség elkerülhetetlen min­den háborúban. A fontos az, hogy a civil lakos­ság veszélyeztetettségét minimalizálják. Az amerikai katonai akció kezdete előtt szá­mosan felidézték a Szovjetunió tapasztalatait az afgánok elleni háborúban, amikor is tizenötezer orosz katona vesztette életét. A legfontosabb kü­lönbség azonban a két háború között az, hogy Amerika nem akarja Afganisztánt meghódítani, és saját kormányformáját ráerőszakolni az afgán népre. Az orosz veszteségek legnagyobb része annak volt tulajdonítható, hogy a szovjet hadse­reg tapasztalatlan egységeket vetett be, és egy páncélos hadjáratot folytatott olyan terepen, ahol az lehetetlen volt. Az amerikai elit szárazföl­di egységek ellenben hirtelen támadásokat intéz­nek bizonyos egyéni célpontok ellen, s gyorsan visszavonhatóak, ha arra szükség van. A terro­rizmus elleni háború ugyancsak nem egy ország háborúja, mert a rejtett ellenség az egész világra veszélyt jelent. A terrorellenes koalíció megvál­toztatta a hidegháború óta kialakult világképet. Még néhány hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy Oroszország megengedje: ameri­kai harci repülők használják légterét. Mint ahogy az is, hogy amerikai támaszpontokat hozzanak létre egy hajdani szovjet köztársaságban. A szkeptikusok azon tűnődnek: valójában milyen erős ez a szövetség, és meddig marad életben, ha a háború elhúzódik vagy sikertelen­nek bizonyul. Nyilvánvaló, hogy Nagy-Britannia és néhány más európai ország kivételével a ter­rorizmus elleni koalíció tagjai elsősorban saját érdekeiket tartják szem előtt. Oroszország az isz­lám fundamentalizmus terjedését és a nagyvá­rosok elleni terrortámadásokat akarja megaka­dályozni. Ugyanakkor a terrorizmus elleni kam­pány elterelte a figyelmet az orosz-csecsen problémáról, amely eddig nemzetközi bírálatot váltott ki. Kína ugyancsak saját iszlám kisebbségét, a Hszincsiang régióban élő ujgur lakosságot pró­bálja távol tartani a tálib és más fundamentalis­ta elemektől. Azonban annak nincs semmi jele, hogy Peking hajlandó lenne feladni Pakisztánba irányuló nukleáris vagy rakétatechnológia­ ex­­portját, amely az adminisztráció szerint iszlám radikálisok kezébe kerülhet. A pakisztáni kato­nai rezsimnek pedig szüksége van amerikai tá­mogatásra annak reményében, hogy az megfé­kezi az indiai támadásokat a kasmíri terület el­len. Az üzbég vezetés is amerikai védelmet keres, amikor saját befolyását szeretné erősíteni a kö­zép-ázsiai térségben. A közel-keleti országok magatartása ugyan­csak annak függvénye, hogy azok mennyire tar­tanak az iszlámi fundamentalizmus veszélyétől. Míg Törökország, Szaúd-Arábia és Omán meg­engedi repülőterei használatát, addig más orszá­gok megpróbálják elhatárolni magukat a tálibok elleni akciótól - attól félve, hogy lakosságuk je­lentős része ellenzi Oszama bin Laden kiadatását, és a tálibokkal szimpatizál. Ugyancsak nehézsé­geket okoz az izraeli-palesztin konfliktus továb­bi kiéleződése és az iszlám népek nagy többségé­nek szimpátiája az Amerika-ellenes erőkkel. Az amerikai külpolitika nagy kihívása ma az, hogy a tálibok elleni háború ellenére ne veszé­lyeztesse kapcsolatait a közel-keleti országokkal. A nemzetközi gazdasági élet rászorul arra, hogy a közel-keleti olajforrások továbbra is elérhetők legyenek. Az amerikai és más szövetséges kato­nai erőknek ma a szokásosnál is több üzem­anyagra van szükségük. Ennek legtöbbje pedig a közel-keleti térségből származik. A legfontosabb olajtermelő országok, így Szaúd-Arábia és Ku­­vait, ígérik, hogy az OPEC-államok nem fogják csökkenteni a termelés jelenlegi szintjét. Ennek ellenére nincs garancia arra, hogy ha a háború elhúzódik és a közel-keleti kormányok veszé­lyeztetve látják magukat a radikális iszlám ele­mektől, ez a helyzet ugyancsak megváltozhat. Mint azt Bush elnök is hangsúlyozta: a hábo­rú talán évekig is eltarthat, és minden más eddi­gi háborútól különbözik abban, hogy az ellensé­get nem lehet könnyen megtalálni vagy megha­tározni. Habár nem biztos, hogy a koalíció, amely a terrorizmus elleni harc nevében jött lét­re, örökké megmarad. Az azonban már most bi­zonyos, hogy a terrorellenes szövetség megvál­toztatta a hidegháború utáni világképet, és re­ményt ad arra, hogy idővel egy tartós nemzetkö­zi összefogásra vezet. A szerző amerikai külügyi szakértő

Next