Magyar Nemzet, 2001. december (64. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-22 / 298. szám

Kalandozások egy régi fiákeren Zórád Ernő és a régi utcák IP. Szabó Ernő A húszas évek második felében kezdte pályáját Zórád Ernő, akkor, amikor a Magyar Királyi Ipar­­művészeti Iskola tehetséges növendékeként „ki­ajánlották” a Corvin Áruházba dekorációs munká­ra, amely annyira megtetszett a fiatal művészje­löltnek, hogy tanulmányait abba is hagyta. Hogy milyen sokfelé ágazott korosztályának útja, jól jel­zi, hogy osztálytársa, Gyarmathy Miklós Michel Gyarmathy néven a Folies Berger igazgatójaként vált világhírűvé, Tóth Imre pedig Amerigo Tót né­ven Rómában futott be szobrászként. Zórád, aki hamarosan utcára került az áruházból, hosszú éveken át képkereskedőknek festett „négerként”, majd újságrajzoló lett. 1947-től a Magyar Vasár­nap illusztrátoraként, 1951-71 között pedig a Paj­tásnál dolgozott. Közben képregények százait raj­zolta, több tízezer kocka került ki a keze alól. Ren­dezett néhány egyéni kiállítást, részt vett az ötve­nes évek elején a nagy országos képzőművészeti tárlatokon, Arany János Toldijához készült rajzai­val megmutatta, hogy nem idegen tőle a szépiro­dalom, s persze azt is, hogy nem idegen tőle a „grand art” sem. Az élet azonban úgy hozta, hogy sosem tudta magát igazán elkötelezni ennek a művészetnek. Az élet élvezete, a kalandok, a változatosság szeretete jellemezte mindig, az a fajta könnyedség talán, amely annak a festőnek a képeit is uralta, akitől a Hont megyei Dacsókeszin lévő családi kúriában az első ismereteket szerezte a művészetről. Margittay Tihamér az úgynevezett társasági festészet képvi­selője volt, csinos lányok, könnyed flörtök, futó érzelmek megörökítője. Más hatások is befolyásolták azonban Zórád Ernő szemléletének alakulását, például Krúdy re­gényeinek világa. A régi utcák, „egy más kor” em­berei iránti szerelmét elbeszélhette azokban a raj­zokban, amelyeket az 1933-ban lebontott Tabán­ban készített a meg élettel teli piacról, vendégek­kel teli kávéházakról és a már szinte kiürült, bon­tócsákányokra váró házakról, a lejtős utcácskák­ról, otthagyott leanderekről. A Kalandozások egy régi fiákeren című kötetben újra végignézhetjük a Tabánról készült rajzok egy ré­szét, de sajnos a szerkesztők mindegyik képbe bele­vágtak, szembesítendő a hetven évvel ezelőtti lát­ványt a maival, amire nem volt szükség, lévén, hogy az olvasó naponta láthatja az eredményt. Fontosabb lett volna, hogy a könyv egyéb fejezeteiben közölt ké­peknél évszám kerüljön a művek alá, a technika, a méret megjelölése, mert ezek hiányában elég nehéz művészettörténeti kontextusban elhelyezni a gazdag, bár sokak által sok szempontból bírált életművet. Nem sokat segítenek ebben az olyan kitételek sem, amelyek szerint a rosszindulatú szakmai elit kény­szerítette bele az alkotót a skatulyákba. Az viszont bizonyos, hogy a szép képeskönyvként bizonyára ér­deklődést keltő kötet nagyobb nyelvi gondosságot érdemelt volna. Ebben az esetben bizonyára nem ke­rül bele a kifejezés: „giccssor”, amely valóban nem illik az alkotóra, akkor sem, ha helyesen írják. (Verő László: Kalandozások egy régi fiákeren. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül) Sóhajtozó központjaink Magyar történelmi városok Wokrabski Bár a történelem mostohán bánt szellemi, kulturális központjainkkal - a bemutatott húsz magyar törté­nelmi városnak csaknem fele már határainkon kívül van -, mégis bebizonyosodik, hogy a nyolcszáz-ezer éves hagyományokkal rendelkező települések fejlő­dése nem állt meg. Hiába pusztít az ellenség, ezek a helyek mindig újjáélednek romjaikból. Az alapítástól napjainkig mutatják be a városok sorsát a szerzők: többek között Debrecent, a kálvinis­ta Rómát, Egert, vitézeknek ékes oskoláját, Esztergo­mot, első fővárosunkat, Győrt, a folyók városát, Gyu­lafehérvárt, a fejedelmi székhelyet, Kassát, az egykori „villa liberá”-t, kincses Kolozsvárt, Munkácsot, ahol a várban szorult a szabadság, Nagyváradot, Szent László városát, Pécset, a paradicsomhoz hasonló régi és nagy várost, „Idvez légy te Patakot”, Sárospatakot, a hűséges várost, Sopront, Szabadkát, a legszebb ne­vű magyar várost, Szegedet a Délvidék kapuját, Székelyudvarhelyet, a Székelyföld anyavárosát vagy Visegrádot, a földi paradicsomot. A bemutatott városok kialakulása leginkább a kedvező természeti adottságoknak volt köszönhető, bár vannak kivételek, így például Debrecenről a XVIII. századi angol utazó, Robert Townson értetle­nül állapította meg: „Nem fejthetem meg, mi bízha­tott rá harmincezer embert, hogy olyan vidéket vá­lasszon lakhelyül, hol se forrás, se tüzelő, se építő­anyag nincs.” Határon kívül eső városainkban gyak­ran pusztulni hagyta a magyar emlékeket az új hata­lom, de nem kell idegenkezűség a pusztuláshoz, hi­szen hazánkban is a szűk látókörű városvezetés, pénzhiány és ostoba divatok hatására egész városne­gyedek tűnnek el. (Magyar történelmi városok. Szerk.: Karádi Ilo­na. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ármegjelö­lés nélkül) W­allvány Vác most a fiatal magyar líra egyik központja - üzente édesanyjának Gérecz Attila egy guriga vécépapírra írt le­velében a váci fogházból 1955 tavaszán. Alighanem iga­za volt. Míg a magyar líra kolosszu­sai - mélységes tisztelet a kivételnek - túlélőverseiket írták Rákosi szüle­tésnapjára, addig a fogház mélyén, egy zárka kübk­szagában nagy költé­szet született. Gérecz három évig írt, 1956-ban a forradalommal kiszaba­dult, majd - alig egy hét múlva - orosz tank lőtte le egy utcai harcban. Néhány nappal később töltötte vol­na be huszonhatodik évét. A rend­szerváltás óta rengeteg posztumusz kitüntetést kapott, még századosi, sőt vitézi rangot is. Az utókor már­tírrá avatta, pedig nem volt mártír, „csak” áldozat. Most harmadízben jelentek meg - ezúttal a teljesség igényével - összegyűjtött munkái. Fontos ez a könyv, érdemesebb olvasni, mint írni róla. Kitűnik belő­le, hogy Gérecz Attila teljes életművet alkotott, és széles skálájú, sokszólamú, kiérlelt költészetet hagyott hátra, melynek színvonala csak a legnagyobbakéhoz mérhető. Butaság lenne találgatni, milyenek lennének öregkori versei. Gérecz letartóztatása előtt élsportolónak készült; legendás szökése után, Ijtár újra a börtönben kezdett ír­ni. Első versei is érett, szuverén (sőt koravén) alkotások. Talán a hátralevő idő rövidsége miatt. „A halál? / Itt szürke, mint mi vagyunk, Éva. / Körbe-körbe jár, / na­ponta, mint a séta, / hátratett kézzel és lehajtott fejjel az udvaron.” Tisz­tán, fegyelmezetten dolgozott, a két­ségbeesésben is finomak és szabá­lyosak a versei, mint egy lányarc. Gérecz összefogta emlékeit, gondo­latait, benyomásait, és átitatott mindent költészettel. Szerelmes versek a versei, szóljanak bármiről. Üstökös-költészet és persze tragi­kus költészet - még csilingelő kis futamainak is van valami sötét kon­túrja. „Szeretlek, / S jövőm úgy ke­zedbe fárad, / Mint csókra nyíló, ízes, forró szádat / tompítja kék bo­rongássá az űr.” És gyerekversek ezek mégis. Azt írja anyjának a leve­lében: „... őrzöm még a szemem­ben a régi, vidám kölyök­mosolyt, mint valami olimpiai lángot.” Egy gyereket talált el az a hülye lövedék. Nem éretlen, de ár­tatlan volt még. Úgy is halt meg, és ez nagy kiváltság. (Gérecz Attila: így bocskorosan. Egybegyűjtött versek és írások. Kráter Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 980 forint) A fény szeretője Gérecz Attila egybegyűjtött versei, írásai A rovatot szerkeszti: Margittai Gábor . Álomgarabonciás falamon Alfonz művei I B A I. K . Aenis A felvidéki magyar próza legnagyobb ígérete több mint öt éve nincs közöttünk, harmincévesen sodorta magával a végzet egy autóbalesetben - mégis tekinté­lyes életművet mondhat magáénak. Az ítészek szíve­sen hasonlítgatnak, az ő nevével kapcsolatban is em­legetik Kafkát és Márquezt, Hrabalt és Menzelt. Nehe­zen közös nevezőre hozható névsor, egyfelől a sajátos poétikát körvonalazza, amelyet Talamon Alfonz kö­vetkezetes aprólékossággal alakított ki magának. Másfelől a sokféle és sokfelől felvillanó világot és vi­lágszint, amely az álom ködös tartományaitól a bru­tális víziókig megannyi értelmezést kínál. Az ötletek­ben tobzódó próza, az elbeszélő technika változatos­sága, az indázó mondatok látszólag kusza szövevénye teszi -e, de szinte sohasem lehetünk benne biztosak, tényleg jól s jót értünk, s e szeszélyes értelmezési stratégia vajon nem csak újabb utalás arra, milyen sokféle a dolgok megítélhetősége és minősége? Talán legismertebb, legtöbbet idézett műve a Sámuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából. Laza, anekdotikus szerkesztésével, bur­­leszk közeli stílusbravúrjaival egy felvidéki kisváros korcsmaasztala köré ülteti óhatatlanul vegyes nem­zetiségű hőseit, akik bumfordiak és nagyétkűek, ke­gyelmesek és halhatatlan tettekre áhítozók, hőssze­relmesek és az ital illatát mérföldekről megérzők. Egyben azonban megegyeznek: a kimeríthetetlenül csapongó fantázia örve alatt, ivócimborás zarán­­dokságukban valamennyien az emberi tudat legmé­lyére jutnak el, miközben bőszen hirdetik ennek el­lenkezőjét. Első regénye, a Gályák Imbrium tengerén nem­csak címében enigmatikus, hanem az álom és képze­let teljessége érzetét keltő kettősségében is. Az álom­kereskedő utazásai című látomásos regénye sem kí­ván egyebet, mint a korábbi és későbbi Talamon-írá­­sok: szóra bírni a kimondhatatlant, jóslatos testa­mentummal, öniróniával feszegetni a világ határait, mely, meglehet, fogva tart, de a fikció magányában legyőzhető. E sokrétű szövegek sistergő tehetséget, már kamaszként is érett írót mutatnak: a „tragikusan korán lezárult életmű” már-már közhelyszerű emle­getése helyett ideje kijelölni Talamon Alfonz méltó helyét az irodalomtörténetben. (Talamon Alfonz művei. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2001. Ára: 3200 forint) fii S­t­i­f­­r Gábor Az orosz kultúra, benne a világirodalom csúcsait meg­hódító líra gyöngyszemei mindig ismertek és kedveltek voltak nálunk. A kora minden szellemi-politikai ára­mát műveibe sűrítő, igazi költői világegyetemet terem­tő Puskintól a tündöklő látomásokat villantó Tyut­­cseven, a századelő izmusainak képviselőin, Hlebnyi­­kovon, Gumiljovon, a falu utolsó költőjén, az orosz lélek énekesén, Jeszenyinen át a harsányan zengő Maja­kovszkijig az oldottan lebegő Paszternákig vagy a szo­morúan tiszta Ahmatováig. Megannyi nagyság, akiket nem kell bemutatni! Vissza-visszatérően ki kell azonban műveiket adni. Kü­lönösen fontos ez most, hogy az elmúlt évtizedekben az orosz kultúrára, így a költészetre is rárakódott a szovjet korszak ideologikus pora, elhomályosítva sokak előtt az igazán fényesen csillogó gyémántokat. Ideje ismét méltó módon közelítenünk az orosz kul­túrához. Ehhez segít hozzá a két szerkesztő, Szőke Ka­talin és Zöldhelyi Zsuzsa, akik leporolták a kincsesládát. Mint ajánlásukban is fontosnak tartották megjegyezni, a válogatásban a líratörténeti és az esztétikai szempon­tokat figyelembe véve igyekeztek megtisztítani az orosz költészetet a hamis önértelmezésektől és az utóbbi év­tizedek során reá rakódott ideológiai máztól. Tegyük mindehhez hozzá, sikerrel. A világirodalmi rangú alko­tók mellett talán először kaphat kézhez a magyar olva­só teljességre törekvő válogatást például az orosz szim­bolizmus Szovjetunióban elhallgatott költészetéből. A korábbiaktól eltérő arányban válogat a két szerkesztő már a kezdetek, a népi folklór terméséből is, megismer­tetve az olvasót többek között az orosz vallásos énekek őszinte lelkiségével. Először jelennek meg magyarul Krilov néhány meséje mellett olyan költők versei is, mint a Puskin-kortárs Kafenyin vagy az egyébként népszerű Alekszej Tolsztoj. Külön érdeme az antológiá­nak, hogy megismertet a közelmúlt méltánytalanul háttérbe szorult vagy csak felszínesen ismert lírikusai­val, mint például Vlagyimir Viszockij, Bulat Okudzsava vagy Arszenyij Tarkovszkij. És Dmitrij Prigov vagy Jelena Svarc versein keresztül bevezet a mai orosz köl­tészet világába is. S hogy még frissebb legyen a kiad­vány, az új művekkel új fordítókat s néhány ismert vers új átültetését is olvashatjuk. (Orosz költők antológiája. Vál. és szerk.: Szőke Kata­lin és Zöldhelyi Zsuzsa. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ára: 2800 forint) . Leporolt kincsesláda Orosz költők antológiája Mapr­­i'in/i'i • Magazin 'B 2001. december 22., szombat

Next