Magyar Nemzet, 2002. április (65. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-15 / 87. szám
B Héthatár 2002. április 15., hétfő Felengedett a nyomás a Vajdaságban A VMSZ elnöke úgy véli, nem teljes mértékben állt vissza a 1974-es alkotmány szerinti autonómia Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke nem fél a szerbiai népszámlálás eredményeitől. Úgy gondolja, hogy megmarad a mintegy háromszázezres lélekszámú közösség. A kivándorlás és a menekülés okozta 50-60 ezres fogyatkozást betöltik, igaz, nem pótolhatják azok a „jugoszlávok”, akik ismét magyarnak vallják magukat. S St.Eistyén Imre. (Úmpök)_____ Elnök úr, általánosságban milyennek ítéli meg most az október 5-i fordulat után a vajdasági magyarság helyzetét, a sok megpróbáltatást átélt nemzetrész állapotát? - Javulónak. Annak ellenére, hogy eddig lényegében nem történt még nagy dolog. Kivéve, hogy megszületett egy kisebbségvédelmi törvény. El kell ismerni, hogy a jogszabály ennek az időszaknak az eredménye, s ezt nagyon fontosnak is tartom, mert a dokumentum kidolgozásában a mi szakembereink vettek részt, így Korhecz Tamás, Várady Tibor, Józsa László. Mégis azt kell mondanom, hogy azért jobb a helyzet, mert felengedett az az óriási nyomás, amely a milosevicsi garnitúra idején nehezedett ránk, megszűnt a szorongatottság. A vajdasági magyarság tulajdonképpen most ocsúdik fel abból a kemény helyzetből, amelyben az elmúlt 10-15 évben élt. Remélem, a kisebbségvédelmi törvénynek lesz folytatása. És más törvényekben ugyancsak pozitív diszkriminációt alkalmaznak majd, s a kisebbségiek inkább többletjoggal fognak rendelkezni, mint azonossal vagy kevesebbel - ami az előző rendszert jellemezte. - Hogyan áll az autonómiák ügye? A vajdaságitól a kisebbségiig. - Úgy hiszem, mind a kettőnél nagyon nagy előrelépés történt. Az úgnevezett omnibusztörvény is lényeges lépés a vajdasági autonómia visszaállításának irányába. Nem teljes mértékben állt vissza a 1974- es alkotmány szerinti autonómia, de a szerzett jogoknak több mint a fele visszaszállt a Vajdaságra. Ezekkel a jogokkal élni kell. Nem egyszerű ez a folyamat, mert a jogokhoz pénz is kellene. S a pénzforrások szavatolása nem követi a jogok visszaszármaztatását úgy, ahogyan az omnibusztörvény megkívánja. A kisebbségi autonómia terén pedig a kisebbségvédelmi törvény jelent nagy előrelépést. A nemzeti tanácsok intézménye bekerült a törvénybe, a kisebbségnek joga van nemzeti tanácsokat létrehozni. Ez már jelentős eredménynek értékelhető. Lehet vitatkozni azon, hogy a tanácsi választások módja a legmegfelelőbb-e vagy a legdemokratikusabb-e. Ebben a pillanatban ennyi volt lehetséges, s ezen tovább kell majd dolgozni, de már az is nagy siker, hogy a nemzeti tanácsok egyáltalán megszülethetnek. A kisebbségi közösségek vezetőinek és az anyaország vezetőinek közös célja, hogy a határon kívüli magyar közösség megmaradjon és gyarapodjék szülőföldjén. Hogyan értékeli az együttműködést és a támogatást e közös cél érdekében? - A határon túl élő magyarság, a nemzetrészek mindig elégedetlenek azzal a támogatással, amit az anyaországtól kapnak. Az anyaország pedig azt gondolja, hogy maximálisan teljesíti a kötelezettségét, ha lehet ezt egyáltalán kötelezettségnek nevezni. Az igazság valószínűleg középúton van. Vannak támogatások, nagyon is érezhető a segítség, de közel sem elégséges ahhoz, amire szüksége lenne a délvidéki magyar kisebbségnek. Nem akarok belebonyolódni, hogyan alakul ez a többi nemzetrész, az erdélyi és a felvidéki magyarság esetében. Úgy vélem, hogy a délvidéki magyarságnak e pillanatban nagyobb támogatásra, felkarolásra lenne szüksége, többre, mint esetleg a más területen élő nemzetrészeknek. Röviden fogalmazva: volt támogatás, van támogatás, s remélem lesz is támogatás. A határon kívüli magyar politikusoknak kötelessége együttműködni a mindenkori magyar kormánnyal, függetlenül a pártideológiától. Az együttműködés az elmúlt időszakban sokat javult és kedvező eredményeket hozott. - A kisebbség számára természetesen nem mellékes a két ország, Magyarország és Szerbia, illetve Jugoszlávia viszonya. Hogyan értékeli a szerb kormány alelnökeként a kapcsolatokat? - Nem rosszak, de lehetnének jobbak is. Jelen voltam a két kormányfő megbeszélésein, s a párbeszéd is ilyen irányba haladt, nevezetesen, hogy a két ország kapcsolatát javítani kell. Van rá lehetőség, van akarat mindkét oldalról. Én azonban valahogyan elégedetlen vagyok a megvalósulással. Nem tudom pontosan, nincs teljes betekintésünk, hogy ki vagy kik gátolják az együttműködést, de úgy érzem, a szerb társadalom még nem elég nyitott a Magyarországgal való kapcsolatok javítása, jobbítása irányában. A vajdasági magyarság segíthet ezen, hiszen olyan kapcsolatrendszerrel rendelkezik, amelyet a két ország együttműködésének szolgálatába állíthat. Ám azt is figyelembe kell venni, hogy a kapcsolatokon nagy sebeket ejtett az elmúlt tizen-egynéhány év politikai propagandája, amelyet a milosevicsi rezsim fejtett ki a vajdasági magyarság vagy éppen Magyarország ellen. Akik nem láttak elég tisztán, azokat megtévesztette a propaganda. S amit beléjük sulykoltak, az most is ott ül a tudatukban. Ezen pedig csak úgy lehet változtatni, ha a kapcsolatok elmélyülnek, ha az egymásról szóló ismeretek bővülnek, egyszóval: ha jobban megismerjük egymást. Súlyos ellentétek osztják meg a belgrádi vezetést. Hogyan vélekedik erről, mint a hatalmi koalíció egyik vezetője? - Nem nevezném ezt politikai válságnak. Úgy hiszem, hogy meszsze vagyunk a politikai válságtól. Két irányzat összetűzéséről van szó. Az egyik irányzat konzervatívnak nevezhető, fő képviselője Vojiszlav Kostunica államfő, a másik irányzat pedig Zoran Djindjics miniszterelnök nevével fémjelezhető. S az ő reformpolitikája mellett ott vannak a demokratikus tömörülés pártjai, tizenhét szervezet annak az egynek az ellenében, amelynek az élén Kostunica áll. Ezért nem nevezném politikai válságnak, mert a kormány eltökélt a reformirányzat mellett, s e politikának képes érvényt szerezni. - Milyenek a Vajdasági Magyar Szövetség kormányzati szerepvállalásának tapasztalatai? - Ott vagyunk az információk forrásánál, ott vagyunk a döntéshozatalkor, s módunkban van idejében reagálni. Más kérdés viszont, hogy elégedettek vagyunk-e az elmúlt egy év alatt elért eredményekkel. Nem vagyunk elégedettek. Sem a kormányzati eredményekkel öszszességükben, az egész országra nézve, sem a vajdasági magyarság érdekében tett intézkedések tekintetében. De figyelembe kell venni, hogy ez az ország - éppen a Szerbiai Demokrata Párt és a szerb kormánykoalíció többi tagja közötti ellentétek miatt - nagyon nehezen indul meg az átalakulás útján. Kasza József t II A kultúra még várhat? A délvidéki magyar alapintézmények napról napra rosszabb helyzetben vannak __Guszton András (Úividék)__ A Vajdaság hatáskörére vonatkozó omnibusztörvény elfogadása után, amely számos jogkört visszaad a tartományi szerveknek, sokan számítottak arra, hogy a magyar érdekeltségű kulturális és tájékoztatási intézmények is fellendülnek, de az egyelőre puszta remény maradt. Elsősorban azért, mert az omnibusztörvénynek továbbra sincs anyagi fedezete, ugyanis még mindig nem módosították a szerbiai költségvetést, vagyis a tartományi szerveknek még nem hagyták jóvá azt a keretet, amelyből fedezhetnék a visszaadott hatáskört. Közben pedig a vajdasági magyar alapintézmények napról napra rosszabb helyzetben vannak. A legékesebb példája ennek talán a szabadkai Népszínház, amelynek vesszőfutása még évekkel ezelőtt elkezdődött, amikor Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök felesége, Mira Markovics Jugoszláv Baloldal elnevezésű pártjának egyik vezére, Ljubisa Risztics került az intézmény élére, aki a modernizmus örve alatt nemcsak a magyar előadásokat építette le, hanem a színházépületet is az életveszélyesség határára züllesztette, és ennek nyomán az illetékesek a nézők és a színészek biztonsága érdekében kénytelenek voltak betiltani az előadásokat a szinte omladozó épületben. Ilyen körülmények között alaposan felértékelődött az ugyancsak magyar nyelven játszó újvidéki színház szerepe, amely azonban nehezen tud egyidejűleg eleget tenni a Kőszínház és a tájoló színház követelményeinek is. Egyébként ezt a színházat az elmúlt években elsősorban az újvidéki önkormányzat pénzelte, de miután megszületett az omnibusztörvény, és ez tartományi hatáskörbe került, az a helyzet állt elő, hogy szűkebb lett az újvidéki támogatás, a tartományi pedig be sem indult. Nem lehet elhallgatni, hogy az elmúlt években a vajdasági magyar kultúrintézmények működése gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna a magyarországi támogatás nélkül, és ebben az Orbánkormány nem volt szűkmarkú, így az utóbbi időben szinte nem volt olyan művelődési rendezvény, amelynek megrendezésében ne vállalt volna szerepet az anyaország. Visszakanyarodva a színházhoz, ki kell emelni, hogy a Vajdaság „legmagyarabb” önkormányzatának, a kanizsainak a területén - ahol várható, hogy a magyarok aránya a mostani népszámláláskor is még mintegy kilencven százalék lesz - szintén főleg az anyaország támogatásának köszönhetően nyílt meg néhány hónappal ezelőtt a Vajdaság legmodernebb színházépülete, amelynek azonban egyelőre főleg befogadó jellege van. A Milosevics bukásával bekövetkezett változások egyelőre nem éreztetik igazán jótékony hatásukat a magyar tájékoztatásban sem. Ezen a téren külön kell választani az elektronikus és az írott sajtót. Az előbbi esetében már hónapok óta Damoklész kardjaként lebeg az újvidéki rádió és televízió magyar szerkesztőségei felett a sokat emlegetett műsorszórási törvény. Ezt egy munkacsoport dolgozta ki, és végül a kilencedik változatát fogadta el a szerb kormány, és várhatóan a napokban kerül a szerbiai képviselőház elé. A kulcskérdés az volt, hogy az előírás hány hullámhosszot szavatol az újvidéki rádiónak, illetve televíziónak. A jelek szerint végül felemás megoldás született, és a kormány azt javasolta a parlamentnek, hogy a rádió három, a televízió pedig egy hullámhosszot kapjon. A rádió esetében ez valószínűleg azt jelenti, hogy egy hullámhosszon szerb, egy hullámhosszon magyar, a harmadikon pedig a többi kisebbség nyelvén sugároznak műsort. A televízió esetében valószínűleg egyegy hullámhossza lesz a újvidékieknek, amelyen osztozni fog a szerb és a több mint féltucatnyi kisebbségi szerkesztőség. Az összeállításban utoljára maradt, de ez korántsem jelenti, hogy legkisebb jelentősége lenne a Magyar Szónak, a vajdasági magyarság napilapjának, amelynek sorsa sehogyan sem tud rendeződni. A Fórum Kiadóház, amelynek segítségével évtizedeken keresztül a Magyar Szó is megjelent, többmillió márkás adósságot halmozott fel, amelytől nem tud megszabadulni. A vajdasági képviselőház néhány hónappal ezelőtt döntést hozott a Fórum átszervezéséről, amely bizonyos módon önállósítaná a Magyar Szót, de úgy tűnik, hogy ezt az intézkedést nehéz lesz életre kelteni. Közben leégett a Fórum egyik nyomdarészlege, ami még kilátástalanabbá tette a cég helyzetét. A szabadkai Népszínház épülete FOTÓ: HEGEDŰS ZSUZSA Mint kenyéren a héj... S Duray Miklós____________________________________________________ Kétszer hangzott el magyarországi politikustól a kijelentés: 10 millió magyar miniszterelnöke akarok lenni. Az egyik Horn Gyula volt, a másik Medgyessy Péter. Az előbbi a kijelentésében egyértelművé tette, hogy nem az egész Kárpát-medencei magyarság érdekében akar dolgozni, az utóbbi pedig azt húzta alá megjegyzésében, hogy nem a kétszer 5 millió nevében kívánja kifejteni a tevékenységét. Én pedig csak ülök a tévé képernyője előtt, mint a moziban, és hallgatom, hogy miről beszélnek ezek az urak, akik nem régen még elvárták, hogy csak egy elv legyen érvényes, az, amelyet ők képviselnek. Nézem és hallgatom, hogy a számneveket illetően hogyan szállnak alább és alább az értékek. De az is figyelemre méltó, hogy olyan közjogi tisztséghez rendelik e valós számneveket, amelyet nem a számok, hanem a törvény adta keret határoz meg. A mail József még pontosan tudta, hogy e közjogi méltóság a jog és törvény adta határokon túlra csak lélekben terjedhet ki. Orbán Viktor pedig azt is bebizonyította, hogy a 10 millió érdekében kifejtett kormányzati tevékenység akkor hatékonyabb, ha 15 millió érdekeit látja együtt. A méltatlan utódok a bársonyszékben és a szék elfoglalásáért folyó küzdelemben azonban csak azokat szólongatják, akik nem énekelnek népdalokat, nem tudnak tréfálkozni és talán még a papjancsi-vicceket sem ismerik. De a jövőt álmodni nem tudó ember is tud annyit, hogy a tíz kevesebb, mint a tizenöt és alapiskolai tudás is elég ahhoz, hogy felismerjük: az egy ponton ható erő hatékonyabb, mint a szétaprózott. Miről van szó, tehát? Nem többről és nem kevesebbről, kinek érdekében és milyen távlatokbón fogalmazza meg a programját és a tevékenységét egy kormány. A kormányt számon kérni csak állampolgári minőségben jogos. Minden más számadás követelése eszmei. De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amelynek semmi köze az írott joghoz. Tervezzük a tevékenységünket a nemzet keretei között. Nemzetünk ma úgy létezik e földrajzi térségben, mint melegedésre váró fázós ujjaink a téli hidegben, mások ujjaival fonódnak össze, de emiatt nem válnak mások testrészévé. Nemzetünknek van egy más jelképe is: a kenyér. A kenyér kívülről befelé aszódit A héj tartja életben a kenyérbelet, mert ahol levágják a héjat, ott rövidesen morzsolódó száradék keletkezik. De a belső nélkül a héjnak sincs értelme. Nézzünk a térképre! A Kárpát-medence láttán mindez sajátos értelmet nyer. A magyar élet, a magyar politika sok évtizedes küzdelem után ismét eljutott a megújuláshoz. A magyar modernizmus, a magyar újjászületés először 1849-ben bukott el, másodszor Trianon miatt. A kossuthi és a Széchenyi-féle hagyományt egymásba kapcsoló Orbán-kormány idején alakult ki a magyar újjászületés újabb lehetősége. Mely azonban csak az összmagyarság olyan integráns egységében valósítható meg, melyben a belülről kifelé ható erők és a kívülről befelé irányuló igények összekapcsolódnak. Annak idején a végvárak is elestek volna, ha e két irány nem fonódik össze, és ha elesnek, akkor kétségessé vált volna a három részre szakított nemzet újraegyesítése. A nemzet integráns fejlődése és fejlesztése csak azt sérti, akinek a tervei vagy érdekei ezzel ellentétesek. Ha a nemzetet ma valami megoszthatja, akkor ez az ellentét a megosztó erő. Én úgy látom, hogy 2002 áprilisában nem kettészakadt a nemzet, hanem egy jelentős része már érti és tudatosítja az újjászületés lehetőségét, egy részében még nem tudatosult ennek az esélye és csak egy töredéke akar mást. Mint mindig, mint Szent István idején, mint Mohácsnál, mint a labancszívűek stb. A határmódosítás nélkül újraegyesülő nemzet keretében megfogalmazódó újjászületési jövőprogram győzelme fogja jelenteni az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás csúcspontját.