Magyar Nemzet, 2002. április (65. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-15 / 87. szám

B Héthatár 2002. április 15., hétfő Felengedett a nyomás a Vajdaságban A VMSZ elnöke úgy véli, nem teljes mértékben állt vissza a 1974-es alkotmány szerinti autonómia Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke nem fél a szerbiai népszámlálás eredményeitől. Úgy gondolja, hogy megmarad a mintegy háromszázezres lélekszámú közösség. A kivándorlás és a menekülés okozta 50-60 ezres fogyatkozást be­töltik, igaz, nem pótolhatják azok a „jugoszlávok”, akik ismét magyarnak vallják magukat. S St.Eistyén Imre. (Úm­­pök)_____ E­lnök úr, általánosságban mi­lyennek ítéli meg most az októ­ber 5-i fordulat után a vajdasági magyarság helyzetét, a sok megpró­báltatást átélt nemzetrész állapotát? - Javulónak. Annak ellenére, hogy eddig lényegében nem történt még nagy dolog. Kivéve, hogy meg­született egy kisebbségvédelmi tör­vény. El kell ismerni, hogy a jogsza­bály ennek az időszaknak az ered­ménye, s ezt nagyon fontosnak is tartom, mert a dokumentum kidol­gozásában a mi szakembereink vet­tek részt, így Korhecz Tamás, Várady Tibor, Józsa László. Mégis azt kell mondanom, hogy azért jobb a helyzet, mert felengedett az az óriási nyomás, amely a milose­­vicsi garnitúra idején nehezedett ránk, megszűnt a szorongatottság. A vajdasági magyarság tulajdon­képpen most ocsúdik fel abból a kemény helyzetből, amelyben az el­múlt 10-15 évben élt. Remélem, a kisebbségvédelmi törvénynek lesz folytatása. És más törvényekben ugyancsak pozitív diszkriminációt alkalmaznak majd, s a kisebbségiek inkább többletjoggal fognak ren­delkezni, mint azonossal vagy ke­vesebbel - ami az előző rendszert jellemezte. - Hogyan áll az autonómiák ügye? A vajdaságitól a kisebbségiig. - Úgy hiszem, mind a kettőnél nagyon nagy előrelépés történt. Az úgnevezett omnibusztörvény is lé­nyeges lépés a vajdasági autonómia visszaállításának irányába. Nem teljes mértékben állt vissza a 1974- es alkotmány szerinti autonómia, de a szerzett jogoknak több mint a fele visszaszállt a Vajdaságra. Ezek­kel a jogokkal élni kell. Nem egy­szerű ez a folyamat, mert a jogok­hoz pénz is kellene. S a pénzforrá­sok szavatolása nem követi a jogok visszaszármaztatását úgy, ahogyan az omnibusztörvény megkívánja. A kisebbségi autonómia terén pedig a kisebbségvédelmi törvény jelent nagy előrelépést. A nemzeti taná­csok intézménye bekerült a tör­vénybe, a kisebbségnek joga van nemzeti tanácsokat létrehozni. Ez már jelentős eredménynek értékel­hető. Lehet vitatkozni azon, hogy a tanácsi választások módja a leg­­megfelelőbb-e vagy a legdemokra­­tikusabb-e. Ebben a pillanatban ennyi volt lehetséges, s ezen tovább kell majd dolgozni, de már az is nagy siker, hogy a nemzeti taná­csok egyáltalán megszülethetnek.­­ A kisebbségi közösségek veze­tőinek és az anyaország vezetőinek közös célja, hogy a határon kívüli magyar közösség megmaradjon és gyarapodjék szülőföldjén. Hogyan értékeli az együttműködést és a tá­mogatást e közös cél érdekében? - A határon túl élő magyarság, a nemzetrészek mindig elégedetle­nek azzal a támogatással, amit az anyaországtól kapnak. Az anyaor­szág pedig azt gondolja, hogy maxi­málisan teljesíti a kötelezettségét, ha lehet ezt egyáltalán kötelezett­ségnek nevezni. Az igazság valószí­nűleg középúton van. Vannak tá­mogatások, nagyon is érezhető a segítség, de közel sem elégséges ah­hoz, amire szüksége lenne a délvi­déki magyar kisebbségnek. Nem akarok belebonyolódni, hogyan alakul ez a többi nemzetrész, az er­délyi és a felvidéki magyarság ese­tében. Úgy vélem, hogy a délvidéki magyarságnak e pillanatban na­gyobb támogatásra, felkarolásra lenne szüksége, többre, mint eset­leg a más területen élő nemzetré­szeknek. Röviden fogalmazva: volt támogatás, van támogatás, s remé­lem lesz is támogatás. A határon kí­vüli magyar politikusoknak köte­lessége együttműködni a minden­kori magyar kormánnyal, függetle­nül a pártideológiától. Az együtt­működés az elmúlt időszakban so­kat javult és kedvező eredményeket hozott. - A kisebbség számára természe­tesen nem mellékes a két ország, Magyarország és Szerbia, illetve Ju­goszlávia viszonya. Hogyan értékeli a szerb kormány alel­nökeként a kapcsolatokat? - Nem rosszak, de lehetnének jobbak is. Jelen voltam a két kor­mányfő megbeszélésein, s a párbe­széd is ilyen irányba haladt, neve­zetesen, hogy a két ország kapcso­latát javítani kell. Van rá lehetőség, van akarat mindkét oldalról. Én azonban valahogyan elégedetlen vagyok a megvalósulással. Nem tu­dom pontosan, nincs teljes bete­kintésünk, hogy ki vagy kik gátol­ják az együttműködést, de úgy ér­zem, a szerb társadalom még nem elég nyitott a Magyarországgal való kapcsolatok javítása, jobbítása irá­nyában. A vajdasági magyarság se­gíthet ezen, hiszen olyan kapcsolat­­rendszerrel rendelkezik, amelyet a két ország együttműködésének szolgálatába állíthat. Ám azt is fi­gyelembe kell venni, hogy a kap­csolatokon nagy sebeket ejtett az el­múlt tizen-egynéhány év politikai propagandája, amelyet a milose­­vicsi rezsim fejtett ki a vajdasági magyarság vagy éppen Magyaror­szág ellen. Akik nem láttak elég tisztán, azokat megtévesztette a propaganda. S amit beléjük suly­koltak, az most is ott ül a tudatuk­ban. Ezen pedig csak úgy lehet vál­toztatni, ha a kapcsolatok elmélyül­nek, ha az egymásról szóló ismere­tek bővülnek, egyszóval: ha jobban megismerjük egymást.­­ Súlyos ellentétek osztják meg a belgrádi vezetést. Hogyan vélekedik erről, mint a hatalmi koalíció egyik vezetője? - Nem nevezném ezt politikai válságnak. Úgy hiszem, hogy mesz­­sze vagyunk a politikai válságtól. Két irányzat összetűzéséről van szó. Az egyik irányzat konzervatívnak nevezhető, fő képviselője Vojiszlav Kostunica államfő, a másik irányzat pedig Zoran Djindjics miniszterel­nök nevével fémjelezhető. S az ő re­formpolitikája mellett ott vannak a demokratikus tömörülés pártjai, ti­zenhét szervezet annak az egynek az ellenében, amelynek az élén Kostunica áll. Ezért nem nevezném politikai válságnak, mert a kor­mány eltökélt a reformirányzat mellett, s e politikának képes ér­vényt szerezni. - Milyenek a Vajdasági Magyar Szövetség kormányzati szerepválla­lásának tapasztalatai? - Ott vagyunk az információk forrásánál, ott vagyunk a döntésho­zatalkor, s módunkban van idejé­ben reagálni. Más kérdés viszont, hogy elégedettek vagyunk-e az el­múlt egy év alatt elért eredmények­kel. Nem vagyunk elégedettek. Sem a kormányzati eredményekkel ösz­­szességükben, az egész országra nézve, sem a vajdasági magyarság érdekében tett intézkedések tekin­tetében. De figyelembe kell venni, hogy ez az ország - éppen a Szer­biai Demokrata Párt és a szerb kor­mánykoalíció többi tagja közötti el­lentétek miatt - nagyon nehezen indul meg az átalakulás útján. Kasza József t I­I A kultúra még várhat? A délvidéki magyar alapintézmények napról napra rosszabb helyzetben vannak __Guszton András (Úividék)__ A Vajdaság hatáskörére vonat­kozó omnibusztörvény elfo­gadása után, amely számos jog­kört visszaad a tartományi szer­veknek, sokan számítottak arra, hogy a magyar érdekeltségű kul­turális és tájékoztatási intézmé­nyek is fellendülnek, de az egyelő­re puszta remény maradt. Első­sorban azért, mert az omnibusz­törvénynek továbbra sincs anyagi fedezete, ugyanis még mindig nem módosították a szerbiai költ­ségvetést, vagyis a tartományi szerveknek még nem hagyták jóvá azt a keretet, amelyből fedezhet­nék a visszaadott hatáskört. Közben pedig a vajdasági ma­gyar alapintézmények napról nap­ra rosszabb helyzetben vannak. A legékesebb példája ennek talán a szabadkai Népszínház, amelynek vesszőfutása még évekkel ezelőtt elkezdődött, amikor Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök fe­lesége, Mira Markovics Jugoszláv Baloldal elnevezésű pártjának egyik vezére, Ljubisa Risztics ke­rült az intézmény élére, aki a mo­dernizmus örve alatt nemcsak a magyar előadásokat építette le, hanem a színházépületet is az élet­veszélyesség határára züllesztette, és ennek nyomán az illetékesek a nézők és a színészek biztonsága érdekében kénytelenek voltak be­tiltani az előadásokat a szinte om­ladozó épületben. Ilyen körülmé­nyek között alaposan felértékelő­dött az ugyancsak magyar nyelven játszó újvidéki színház szerepe, amely azonban nehezen tud egy­idejűleg eleget tenni a Kőszínház és a tájoló színház követelményei­nek is. Egyébként ezt a színházat az elmúlt években elsősorban az újvidéki önkormányzat pénzelte, de miután megszületett az omni­busztörvény, és ez tartományi ha­táskörbe került, az a helyzet állt elő, hogy szűkebb lett az újvidéki támogatás, a tartományi pedig be sem indult. Nem lehet elhallgatni, hogy az elmúlt években a vajdasági ma­gyar kultúrintézmények működé­se gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna a magyarországi támo­gatás nélkül, és ebben az Orbán­­kormány nem volt szűkmarkú, így az utóbbi időben szinte nem volt olyan művelődési rendezvény, amelynek megrendezésében ne vállalt volna szerepet az anyaor­szág. Visszakanyarodva a színház­hoz, ki kell emelni, hogy a Vajda­ság „legmagyarabb” önkormány­zatának, a kanizsainak a területén - ahol várható, hogy a magyarok aránya a mostani népszámlálás­kor is még mintegy kilencven szá­zalék lesz - szintén főleg az anya­ország támogatásának köszönhe­tően nyílt meg néhány hónappal ezelőtt a Vajdaság legmodernebb színházépülete, amelynek azon­ban egyelőre főleg befogadó jelle­ge van. A Milosevics bukásával bekö­vetkezett változások egyelőre nem éreztetik igazán jótékony hatásu­kat a magyar tájékoztatásban sem. Ezen a téren külön kell választani az elektronikus és az írott sajtót. Az előbbi esetében már hónapok óta Damoklész kardjaként lebeg az újvidéki rádió és televízió ma­gyar szerkesztőségei felett a sokat emlegetett műsorszórási törvény. Ezt egy munkacsoport dolgozta ki, és végül a kilencedik változatát fo­gadta el a szerb kormány, és vár­hatóan a napokban kerül a szer­biai képviselőház elé. A kulcskér­dés az volt, hogy az előírás hány hullámhosszot szavatol az újvidé­ki rádiónak, illetve televíziónak. A jelek szerint végül felemás megol­dás született, és a kormány azt ja­vasolta a parlamentnek, hogy a rá­dió három, a televízió pedig egy hullámhosszot kapjon. A rádió esetében ez valószínűleg azt jelen­ti, hogy egy hullámhosszon szerb, egy hullámhosszon magyar, a har­madikon pedig a többi kisebbség nyelvén sugároznak műsort. A te­levízió esetében valószínűleg egy­­egy hullámhossza lesz a újvidé­kieknek, amelyen osztozni fog a szerb és a több mint féltucatnyi ki­sebbségi szerkesztőség. Az össze­állításban utoljára maradt, de ez korántsem jelenti, hogy legkisebb j­elentősége lenne a Magyar Szó­nak, a vajdasági magyarság napi­lapjának, amelynek sorsa seho­gyan sem tud rendeződni. A Fó­rum Kiadóház, amelynek segítsé­gével évtizedeken keresztül a Ma­gyar Szó is megjelent, többmillió márkás adósságot halmozott fel, amelytől nem tud megszabadulni. A vajdasági képviselőház néhány hónappal ezelőtt döntést hozott a Fórum átszervezéséről, amely bi­zonyos módon önállósítaná a Ma­gyar Szót, de úgy tűnik, hogy ezt az intézkedést nehéz lesz életre kelte­ni. Közben leégett a Fórum egyik nyomdarészlege, ami még kilátás­­talanabbá tette a cég helyzetét. A szabadkai Népszínház épülete FOTÓ: HEGEDŰS ZSUZSA ­ Mint kenyéren a héj... S Duray Miklós____________________________________________________ K­étszer hangzott el magyarországi politikustól a kijelentés: 10 millió ma­gyar miniszterelnöke akarok lenni. Az egyik Horn Gyula volt, a másik Medgyessy Péter. Az előbbi a kijelentésében egyértelművé tette, hogy nem az egész Kárpát-medencei magyarság érdekében akar dolgozni, az utóbbi pedig azt húzta alá megjegyzésében, hogy nem a kétszer 5 millió nevében kívánja kifejteni a tevékenységét. Én pedig csak ülök a tévé képernyője előtt, mint a moziban, és hallgatom, hogy miről beszélnek ezek az urak, akik nem régen még elvárták, hogy csak egy elv legyen érvényes, az, amelyet ők képviselnek. Nézem és hallgatom, hogy a számneveket illetően hogyan szállnak alább és alább az értékek. De az is figyelemre méltó, hogy olyan közjogi tisztséghez rendelik e valós számneveket, amelyet nem a számok, hanem a törvény adta keret határoz meg. A mail József még pontosan tudta, hogy e közjogi méltóság a jog és törvény adta határokon túlra csak lélekben terjedhet ki. Orbán Viktor pedig azt is bebizonyította, hogy a 10 millió érdekében kifejtett kormányzati tevékenység akkor hatékonyabb, ha 15 millió érdekeit látja együtt. A méltatlan utódok a bársonyszékben és a szék elfoglalásáért folyó küzde­lemben azonban csak azokat szólongatják, akik nem énekelnek népdalokat, nem tudnak tréfálkozni és talán még a papjancsi-vicceket sem ismerik. De a jövőt álmodni nem tudó ember is tud annyit, hogy a tíz kevesebb, mint a ti­zenöt és alapiskolai tudás is elég ahhoz, hogy felismerjük: az egy ponton ható erő hatékonyabb, mint a szétaprózott. Miről van szó, tehát? Nem többről és nem kevesebbről, kinek érdekében és milyen távlatokbón fogalmazza meg a programját és a tevékenységét egy kormány. A kormányt számon kérni csak állampolgári minőségben jogos. Minden más számadás követelése eszmei. De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amely­nek semmi köze az írott joghoz. Tervezzük a tevékenységünket a nemzet ke­retei között. Nemzetünk ma úgy létezik e földrajzi térségben, mint melegedés­re váró fázós ujjaink a téli hidegben, mások ujjaival fonódnak össze, de emi­att nem válnak mások testrészévé. Nemzetünknek van egy más jelképe is: a kenyér. A kenyér kívülről be­felé aszódit A héj tartja életben a kenyérbelet, mert ahol levágják a héjat, ott rövidesen morzsolódó száradék keletkezik. De a belső nélkül a héjnak sincs értelme. Nézzünk a térképre! A Kárpát-medence láttán mindez sajá­tos értelmet nyer. A magyar élet, a magyar politika sok évtizedes küzdelem után ismét elju­tott a megújuláshoz. A magyar modernizmus, a magyar újjászületés először 1849-ben bukott el, másodszor Trianon miatt. A kossuthi és a Széchenyi-féle hagyományt egymásba kapcsoló Orbán-kormány idején alakult ki a magyar újjászületés újabb lehetősége. Mely azonban csak az összmagyarság olyan in­tegráns egységében valósítható meg, melyben a belülről kifelé ható erők és a kívülről befelé irányuló igények összekapcsolódnak. Annak idején a végvárak is elestek volna, ha e két irány nem fonódik össze, és ha elesnek, akkor kétsé­gessé vált volna a három részre szakított nemzet újraegyesítése. A nemzet integráns fejlődése és fejlesztése csak azt­ sérti, akinek a tervei vagy érdekei ezzel ellentétesek. Ha a nemzetet ma valami megoszthatja, ak­kor ez az ellentét a megosztó erő. Én úgy látom, hogy 2002 áprilisában nem kettészakadt a nemzet, hanem egy jelentős része már érti és tudatosítja az új­jászületés lehetőségét, egy részében még nem tudatosult ennek az esélye és csak egy töredéke akar mást. Mint mindig, mint Szent István idején, mint Mohácsnál, mint a labancszívűek stb. A határmódosítás nélkül újraegyesülő nemzet keretében megfogalmazódó újjászületési jövőprogram győzelme fogja jelenteni az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás csúcspontját.

Next