Magyar Nemzet, 2002. július (65. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-27 / 174. szám

36Magyar Nemzet Magazin 2002. július 27., szombat A­ki még átélhette Jellasics visszavonulását a pákozdi csatatérről Az utolsó balatoni barlanglakó A Balaton híres embereinek egyike fél évszázadon át egy bizonyos Simon István volt, aki még részt vett az 1848-49-es szabadságharcban. Az aligai völgy torkolatánál, egy úgynevezett likban lakott, s talán ez volt az összes nevezetessége, no meg az emlékei, amelyek ide vonzották a fővárosi és vidéki hírlapírókat, akik négyszögletesre ült nadrágjukban, kihullott hajjal bámulták, hogy tárcákat írhassank róla, az utolsó barlanglakóról, vagy nevezzük tudományos nevén: trogloditáról Mi maradt meg „a nagy idők tanújáról” mára, száz évvel a halála után, ahogy - Krúdyt idézve - egy szellemes hírlapíró elnevezte a gyászrovat honvédeit, és mi maradt még a barlanglakásokból? Jó tudós emberek liknak vagy likaknak hívták a kisebb természetes és mester­séges barlangokat, amelyek a Balaton környékén tájékozódási pontnak számítottak a XIX. században. Ilyen volt például a Fecske- és Szukla-lik, a Likalja Tihanyban, a Küsz-lik Balatonfüreden, a Ba­ . .1 ■ rát-lik Endréden, a Tatár- és Ravasz-lik Kenesén, a Róka-lik Lovason, Ordán és Balatonberényben, a Róka-lik dombja Siófokon, a Szél­ük és az Ördög-lik bérce Balatonedericsen, a Kő-Ük gyepje Kövesden vagy a Simon-lik Rlgán. Az aligai partok a balatonfőkajári határban találha­tók, és Simon István maga is az egyik törzsökös kajári család tagjának számított. A nagyközség a XIX. és a XX. század fordulóján Kenesétől nyolc, a Balatontól négy ki­lométer távolságra feküdt - hozzá tartozott a­­későbbi fürdőhely. Világospuszta­­ 367 házzal és 1895 lakóval, írott formában először 1086-ban fordult elő Quiar né­ven, később Kayar alakban. Volt itt része a királynak, a bakonybéli apátnak, s laktak egytelkes nemesek is. Elő­­neve a fekvését jelezte, hogy a Balaton „fejénél”, vagyis legészakibb részénél terült el. Hogy a Kajár név mit je­lent, nem tudjuk. Az 1902-ben, 34 éves korában elhunyt fiatal író és et­nográfus, a Balaton kutatója, a Nemzeti Múzeum nép­rajzi osztályának első megszervezője, Jankó János - a festő és jeles illusztrátor, a Borsszem Jankó és a Bolond Istók című élclapok karikaturistájának hasonló névre hallgató fia - többször járt Simon Istvánnál, és egy he­lyütt így idézte fel ezeket az órákat: „Magam is többször felkerestem az öreget barlang­­lakásában, s jólesett neki, hogy engem is bámulói és ün­neplői közé számíthatott, s ilyenkor el-elmondogatta történetét; ezt az 1848. évvel kezdette, amikor ő már le­gényember volt; a szabadságharcban való részesedését, ahányszor találkoztam vele, annyiféleképpen adta elő; annyi bizonyos, hogy mikor az öreg 1849 őszén a partra jött lakni, tanácsos volt neki egy időre az emberek elől visszahúzódnia. Itt likat ásott magának a pontusi korú homokos agyagpartba, jó magasan, mintegy 20 méterre a Balaton tükre felett, hogy messzire ellásson, s mert ra­jongott a halászatért, s abban az uraság jóvoltából senki sem korlátozhatta, ott is maradt állandóan, 47 éven ke­resztül. Felesége gyermekeivel együtt a faluban élt, hoz­zájuk ő maga ritkán látogatott be, úgy nevelte őket, hogy azok jártak ki őhozzá. Különben azt mondják, ha az öreg olykor-olykor a faluba került, a korcsma volt a szállása, s olyankor ott másnak nem volt maradása. A halászat jól fizetett, az öreg ellátta vele a cselédeit, s maga is tisz­tességesen élt belőle, no meg abból, amit az uraság s ké­sőbb a fürdővendégek ajándékozgattak neki. A halat a Balaton ingyen adta, a halért húst kapott, a zöldség megtermett a tk körüli veteményesben, attól alig ötven lépésre kitűnő forrás ontja a friss hideg vizet, s az árnyé­kos üiget pompás tanyát kínál a délebéd elköltésére.” Idáig az ifjabb Jankó János visszaemlékezése. A leg­utolsó felvételeket lóczy Lajos kiváló geológus és geográ­fus készítette az idős Sünön Istvánról, amint felesége és vélhetően veje társaságában aligai barlanglakása előtt a fényképezőgép lencséjébe néz. A magyaros ruha árulko­dó. A barlanglakó halála napjáig megmaradt igazi ma­gyar embernek. Lábán csizma, ugyanakkor a veje (?) mezítelen lábbal, vigyázzban áll mellette. A mezítelen láb a nyári nagy forróságok idején nem számított különleges „viseletnek”, a vidéki ember, így a balatoni őslakók is nem­egyszer úgy közlekedtek, ahogy az Isten pottyantotta a földre a gyereket. Még az én gyerekkoromban is sok-sok mezítlábas járta nyaranta a falut, mert a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején szülőfalum, Siófok nagy fa­lunak számított, hiába írták le már a XIX. század végén, hogy „fürdő- és nyaralóhely”. Még arra is emlékszem, hogy az általános iskola első osztályában a másik padsor végén egy mezítlábas fiú ült, szegények voltak, sok volt a házuknál a gyerek, és a falu határában laktak. A tanítás pedig a nyárba fordulván már a vége felé járt. Vagy itt volt az öreganyám, aki úgy élt le kilencvenvalahány évet a déli parton, hogy sohasem járt az északin! S amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta: „Édes fiam, sohasem volt arra idő...” Más szelek és más istenek jártak akkortájt a Balaton partján. De visszatérve Simon Istvánra: a fényképek el­árulják, hogy az 1890-es években két barlangnyílás volt az otthona. Mindegyiknek külön deszkaajtaja nyitt a gyepes térségre. Az egyik a szoba volt, falai simára sá­­rozva s fehérre meszelve; benne ágy, láda, székek, spar­­helt, a falakon tükör, óra s néhány vakablak­a minden­féle vicik-vacaknak. A másik helyiség volt a konyha egy igazi sütőkemencével. Mindkét helyiség füstlyuka a sza­badba vezetett, így aztán a kiszálló füst kormosra festet­te a sziklát jó magasan a libak felett. A legutolsó bar­langlakás biztonságáról nemigen beszélhetünk, mert a part le-leszakadt, az öreg Simonnak állítólag ez volt az ötödik bkja. Tanyája négyszer omlott be, és mindig újat kellett csinálnia. A honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban halt meg, de utána a lánya és a veje még öt évig laktak a likban, mígnem a település gazdái házat nem építtettek nekik. A barlang előtti térség beomlott, a törmelékhalmazt pedig felverte a gaz. Kétségtelen, hogy a „Simon lika” nagy hírét az egy­kori honvéd­­ évről évre emelkedő korán kívül - főként annak köszönhette, hogy rendkívül kies vidéke közvet­lenül a legfőbb forgalmi utak mentén feküdt, s így a lá­togatók számára könnyen megközelíthető volt. Etnog­ráfiai szempontból azonban a trogloditalakás egymagá­ban semmi esetre sem számított sem típusnak, sem ku­riózumnak. Tipikussá éppen az tette, hogy ilyen bar­langlakás a Balaton mellékén több is akadt, ahol pontusi homokos agyag fordult elő. A trogloditalakások legne­vezetesebb fészke Balatonkenesén volt, s noha ezeknek a híre nem úgy kelt szárnyra, mint a „Simon fikáé”, et­nográfiai jelentőségük éppen számuknál fogva volt sok­kal nagyobb. Az 1241 —42-es tatárjárás idején Kenesét kifosztották és felgyújtották, az itt lakók - a hagyomány szerint - a löszfalban található kilenc barlangot a tatárok elől me­nedéket keresve vájták ki. A tatárjárás utáni évszáza­dokban is használták ezeket a keneseiek, a törökök elől szintén ide rejtették a parasztok a gabonájukat és egyéb kincseiket. A jegyzői hivatal irattára őrzött egy 1676-ból való jegyzőkönyvet, amely megemlít egy Tót nevű em­bert, aki a partban lakott, továbbá egy Parrag nevű egyént, aki barlangban jött a világra. A XIX. század ele­jén halászok tartották a barlangokban munkaeszközei­ket. A Balaton szabályozása miatt azonban a víz elhúzó­dott a magas parttól, és a barlanglakások megközelíthe­­tetlenné váltak. Valamikor, ha Kenese faluból lesétáltunk a Balaton partjára, szemünkbe ötlött, hogy a­ partoldalban, amely itt a legmagasabb pontján a 175 méter tengerszint feletti magasságot érte el, s így 71 méterrel volt a Balaton tükre felett, egész sor barlang húzódott meg. A part e részét „Magas partoknak” vagy „Partfőnek” mondták, a bar­langokat Tatár- vagy Töröküknak, amelyek a magas part meredek falában ma is láthatók. Kenesén kívül még Al­sóörsön maradtak meg sokáig a trogloditalakások nyo­mai. Az alsóörsihez hasonló barlanglakások elég szép számmal voltak Paloznakon, Csopakon, Kövesden, Arácson és Balatonfüred szőlőhegyén, közvetlenül az er­dő pereme alatt végigvonuló gyalogút mentén. Ezenkí­vül voltak még bazalttufába vájt barlanglakások Tihany­ban, egyikük vakolt homokkő falazattal, másikuk lőré­­ses fallal ellátva. A tihanyi barlanglakások elsősorban menhelynek vagy remetelakásnak számítottak. Ma már elmondhatjuk, hogy a balatoni barlangla­kások csak a képzeletben élnek. A lakások ideig-óráig megmaradtak ugyan, de a hatóság a bennük élést meg­tiltotta. A kiköltözést az egy Simon István kerülte el, ő volt az utolsó igazi barlanglakó, s ha talán nem is „a partban lett ez világra”, de életének java részét - mint Jankó János említette, 47 évet - itt töltötte el, és itt fejez­te be földi pályafutását. Kerestem a sírját a balatonfőka­jári temetőben, de nem találtam meg. Legényemberként ő még találkozhatott Széchenyi Istvánnal, aki 1846. október 21-én Kenesén kötött ki a Balaton első gőzhajójával, a Kisfaludyval, hogy utána visszatérjen a füredi kikötőbe. Ő még átélhette Jellasics seregének vereségét és a horvát bán visszavonulását a közeli pákozdi csatatérről, amikor császáriak álltak császáriakkal szemben a magyar függetlenségi háború­ban, és Kiss Ernő­ tüzet vezényelt... „Ők láttak, hallot­tak olyasmit - írta Krúdy Gyula -, amit az utánuk kö­vetkező emberek már többé nem láthatnak... És mi­lyen csodálatos, hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében. [... ] És alvégen la­kott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és min­den héten másképpen írta le Petőfi Sándor alakját, aki­vel egy csapatnál harcolt.” Ilyen volt Simon István is. Az emlékezések ország­otán összekeveredett az idő, a múlt a jelennel, amikor ő mesélt. így eshetett, hogy amikor a Kisfaludy gőzös első útja során Széchenyi István Kenesén lelépett a ha­­jóhídról, elsőként Simon Istvánnal fogott kezet, aki mezítlábas legényemberként, nemzeti zászlót szoron­gatva a kezében azt ismételgette: „Volt egyszer egy ha­jó, / A hajón volt egy ajtó, / Az ajtón volt egy kilincs, / Tovább nincs...” Simon István az 1890-es években aligai barlanglakása előtt a feleségével és vélhetően a vejével FOTÓ: LÓCZY LA, Kő András A .Magas partok­ kilenc barlangja Kenesén a XIX. század végén

Next