Magyar Nemzet, 2002. július (65. évfolyam, 151-177. szám)
2002-07-27 / 174. szám
36Magyar Nemzet Magazin 2002. július 27., szombat Aki még átélhette Jellasics visszavonulását a pákozdi csatatérről Az utolsó balatoni barlanglakó A Balaton híres embereinek egyike fél évszázadon át egy bizonyos Simon István volt, aki még részt vett az 1848-49-es szabadságharcban. Az aligai völgy torkolatánál, egy úgynevezett likban lakott, s talán ez volt az összes nevezetessége, no meg az emlékei, amelyek ide vonzották a fővárosi és vidéki hírlapírókat, akik négyszögletesre ült nadrágjukban, kihullott hajjal bámulták, hogy tárcákat írhassank róla, az utolsó barlanglakóról, vagy nevezzük tudományos nevén: trogloditáról Mi maradt meg „a nagy idők tanújáról” mára, száz évvel a halála után, ahogy - Krúdyt idézve - egy szellemes hírlapíró elnevezte a gyászrovat honvédeit, és mi maradt még a barlanglakásokból? Jó tudós emberek liknak vagy likaknak hívták a kisebb természetes és mesterséges barlangokat, amelyek a Balaton környékén tájékozódási pontnak számítottak a XIX. században. Ilyen volt például a Fecske- és Szukla-lik, a Likalja Tihanyban, a Küsz-lik Balatonfüreden, a Ba . .1 ■ rát-lik Endréden, a Tatár- és Ravasz-lik Kenesén, a Róka-lik Lovason, Ordán és Balatonberényben, a Róka-lik dombja Siófokon, a Szélük és az Ördög-lik bérce Balatonedericsen, a Kő-Ük gyepje Kövesden vagy a Simon-lik Rlgán. Az aligai partok a balatonfőkajári határban találhatók, és Simon István maga is az egyik törzsökös kajári család tagjának számított. A nagyközség a XIX. és a XX. század fordulóján Kenesétől nyolc, a Balatontól négy kilométer távolságra feküdt - hozzá tartozott akésőbbi fürdőhely. Világospuszta 367 házzal és 1895 lakóval, írott formában először 1086-ban fordult elő Quiar néven, később Kayar alakban. Volt itt része a királynak, a bakonybéli apátnak, s laktak egytelkes nemesek is. Előneve a fekvését jelezte, hogy a Balaton „fejénél”, vagyis legészakibb részénél terült el. Hogy a Kajár név mit jelent, nem tudjuk. Az 1902-ben, 34 éves korában elhunyt fiatal író és etnográfus, a Balaton kutatója, a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának első megszervezője, Jankó János - a festő és jeles illusztrátor, a Borsszem Jankó és a Bolond Istók című élclapok karikaturistájának hasonló névre hallgató fia - többször járt Simon Istvánnál, és egy helyütt így idézte fel ezeket az órákat: „Magam is többször felkerestem az öreget barlanglakásában, s jólesett neki, hogy engem is bámulói és ünneplői közé számíthatott, s ilyenkor el-elmondogatta történetét; ezt az 1848. évvel kezdette, amikor ő már legényember volt; a szabadságharcban való részesedését, ahányszor találkoztam vele, annyiféleképpen adta elő; annyi bizonyos, hogy mikor az öreg 1849 őszén a partra jött lakni, tanácsos volt neki egy időre az emberek elől visszahúzódnia. Itt likat ásott magának a pontusi korú homokos agyagpartba, jó magasan, mintegy 20 méterre a Balaton tükre felett, hogy messzire ellásson, s mert rajongott a halászatért, s abban az uraság jóvoltából senki sem korlátozhatta, ott is maradt állandóan, 47 éven keresztül. Felesége gyermekeivel együtt a faluban élt, hozzájuk ő maga ritkán látogatott be, úgy nevelte őket, hogy azok jártak ki őhozzá. Különben azt mondják, ha az öreg olykor-olykor a faluba került, a korcsma volt a szállása, s olyankor ott másnak nem volt maradása. A halászat jól fizetett, az öreg ellátta vele a cselédeit, s maga is tisztességesen élt belőle, no meg abból, amit az uraság s később a fürdővendégek ajándékozgattak neki. A halat a Balaton ingyen adta, a halért húst kapott, a zöldség megtermett a tk körüli veteményesben, attól alig ötven lépésre kitűnő forrás ontja a friss hideg vizet, s az árnyékos üiget pompás tanyát kínál a délebéd elköltésére.” Idáig az ifjabb Jankó János visszaemlékezése. A legutolsó felvételeket lóczy Lajos kiváló geológus és geográfus készítette az idős Sünön Istvánról, amint felesége és vélhetően veje társaságában aligai barlanglakása előtt a fényképezőgép lencséjébe néz. A magyaros ruha árulkodó. A barlanglakó halála napjáig megmaradt igazi magyar embernek. Lábán csizma, ugyanakkor a veje (?) mezítelen lábbal, vigyázzban áll mellette. A mezítelen láb a nyári nagy forróságok idején nem számított különleges „viseletnek”, a vidéki ember, így a balatoni őslakók is nemegyszer úgy közlekedtek, ahogy az Isten pottyantotta a földre a gyereket. Még az én gyerekkoromban is sok-sok mezítlábas járta nyaranta a falut, mert a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején szülőfalum, Siófok nagy falunak számított, hiába írták le már a XIX. század végén, hogy „fürdő- és nyaralóhely”. Még arra is emlékszem, hogy az általános iskola első osztályában a másik padsor végén egy mezítlábas fiú ült, szegények voltak, sok volt a házuknál a gyerek, és a falu határában laktak. A tanítás pedig a nyárba fordulván már a vége felé járt. Vagy itt volt az öreganyám, aki úgy élt le kilencvenvalahány évet a déli parton, hogy sohasem járt az északin! S amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta: „Édes fiam, sohasem volt arra idő...” Más szelek és más istenek jártak akkortájt a Balaton partján. De visszatérve Simon Istvánra: a fényképek elárulják, hogy az 1890-es években két barlangnyílás volt az otthona. Mindegyiknek külön deszkaajtaja nyitt a gyepes térségre. Az egyik a szoba volt, falai simára sározva s fehérre meszelve; benne ágy, láda, székek, sparhelt, a falakon tükör, óra s néhány vakablaka mindenféle vicik-vacaknak. A másik helyiség volt a konyha egy igazi sütőkemencével. Mindkét helyiség füstlyuka a szabadba vezetett, így aztán a kiszálló füst kormosra festette a sziklát jó magasan a libak felett. A legutolsó barlanglakás biztonságáról nemigen beszélhetünk, mert a part le-leszakadt, az öreg Simonnak állítólag ez volt az ötödik bkja. Tanyája négyszer omlott be, és mindig újat kellett csinálnia. A honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban halt meg, de utána a lánya és a veje még öt évig laktak a likban, mígnem a település gazdái házat nem építtettek nekik. A barlang előtti térség beomlott, a törmelékhalmazt pedig felverte a gaz. Kétségtelen, hogy a „Simon lika” nagy hírét az egykori honvéd évről évre emelkedő korán kívül - főként annak köszönhette, hogy rendkívül kies vidéke közvetlenül a legfőbb forgalmi utak mentén feküdt, s így a látogatók számára könnyen megközelíthető volt. Etnográfiai szempontból azonban a trogloditalakás egymagában semmi esetre sem számított sem típusnak, sem kuriózumnak. Tipikussá éppen az tette, hogy ilyen barlanglakás a Balaton mellékén több is akadt, ahol pontusi homokos agyag fordult elő. A trogloditalakások legnevezetesebb fészke Balatonkenesén volt, s noha ezeknek a híre nem úgy kelt szárnyra, mint a „Simon fikáé”, etnográfiai jelentőségük éppen számuknál fogva volt sokkal nagyobb. Az 1241 —42-es tatárjárás idején Kenesét kifosztották és felgyújtották, az itt lakók - a hagyomány szerint - a löszfalban található kilenc barlangot a tatárok elől menedéket keresve vájták ki. A tatárjárás utáni évszázadokban is használták ezeket a keneseiek, a törökök elől szintén ide rejtették a parasztok a gabonájukat és egyéb kincseiket. A jegyzői hivatal irattára őrzött egy 1676-ból való jegyzőkönyvet, amely megemlít egy Tót nevű embert, aki a partban lakott, továbbá egy Parrag nevű egyént, aki barlangban jött a világra. A XIX. század elején halászok tartották a barlangokban munkaeszközeiket. A Balaton szabályozása miatt azonban a víz elhúzódott a magas parttól, és a barlanglakások megközelíthetetlenné váltak. Valamikor, ha Kenese faluból lesétáltunk a Balaton partjára, szemünkbe ötlött, hogy a partoldalban, amely itt a legmagasabb pontján a 175 méter tengerszint feletti magasságot érte el, s így 71 méterrel volt a Balaton tükre felett, egész sor barlang húzódott meg. A part e részét „Magas partoknak” vagy „Partfőnek” mondták, a barlangokat Tatár- vagy Töröküknak, amelyek a magas part meredek falában ma is láthatók. Kenesén kívül még Alsóörsön maradtak meg sokáig a trogloditalakások nyomai. Az alsóörsihez hasonló barlanglakások elég szép számmal voltak Paloznakon, Csopakon, Kövesden, Arácson és Balatonfüred szőlőhegyén, közvetlenül az erdő pereme alatt végigvonuló gyalogút mentén. Ezenkívül voltak még bazalttufába vájt barlanglakások Tihanyban, egyikük vakolt homokkő falazattal, másikuk lőréses fallal ellátva. A tihanyi barlanglakások elsősorban menhelynek vagy remetelakásnak számítottak. Ma már elmondhatjuk, hogy a balatoni barlanglakások csak a képzeletben élnek. A lakások ideig-óráig megmaradtak ugyan, de a hatóság a bennük élést megtiltotta. A kiköltözést az egy Simon István kerülte el, ő volt az utolsó igazi barlanglakó, s ha talán nem is „a partban lett ez világra”, de életének java részét - mint Jankó János említette, 47 évet - itt töltötte el, és itt fejezte be földi pályafutását. Kerestem a sírját a balatonfőkajári temetőben, de nem találtam meg. Legényemberként ő még találkozhatott Széchenyi Istvánnal, aki 1846. október 21-én Kenesén kötött ki a Balaton első gőzhajójával, a Kisfaludyval, hogy utána visszatérjen a füredi kikötőbe. Ő még átélhette Jellasics seregének vereségét és a horvát bán visszavonulását a közeli pákozdi csatatérről, amikor császáriak álltak császáriakkal szemben a magyar függetlenségi háborúban, és Kiss Ernő tüzet vezényelt... „Ők láttak, hallottak olyasmit - írta Krúdy Gyula -, amit az utánuk következő emberek már többé nem láthatnak... És milyen csodálatos, hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében. [... ] És alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és minden héten másképpen írta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy csapatnál harcolt.” Ilyen volt Simon István is. Az emlékezések országotán összekeveredett az idő, a múlt a jelennel, amikor ő mesélt. így eshetett, hogy amikor a Kisfaludy gőzös első útja során Széchenyi István Kenesén lelépett a hajóhídról, elsőként Simon Istvánnal fogott kezet, aki mezítlábas legényemberként, nemzeti zászlót szorongatva a kezében azt ismételgette: „Volt egyszer egy hajó, / A hajón volt egy ajtó, / Az ajtón volt egy kilincs, / Tovább nincs...” Simon István az 1890-es években aligai barlanglakása előtt a feleségével és vélhetően a vejével FOTÓ: LÓCZY LA, Kő András A .Magas partok kilenc barlangja Kenesén a XIX. század végén