Magyar Nemzet, 2002. december (65. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-24 / 299. szám

0 Magyar Nemzet - Fókusz 2002. december 24., kedd 1 . Qui perd, gagne! Aki veszt, nyer. Illyés Gyula idézi ezekkel a szavakkal Jean Paul Sartre-ot, és hozzáteszi: nincs hét, hogy a francia fiozófus le ne írná ezt a mondatot. Mintha ezt a rezümét tanulta volna francia agyával Hegeltől. „Nem sok az ilyen megvesztegető mondat - olvashatjuk tovább­­, bi­zonyos. ” És most jön a lényeg: „ Vesztünk, vesztünk, de mivel Hérakleitosz nagy becsületszava szerint az egész át fog fordulni ellenkező irányba - nem sok van ilyen szép vigasztalás. ” Az Európai Unióba való belépésünk küszöbén mostanság naponta kérdezzük: itt, Európa közepén, beékelődve évszá­zadok óta Nyugat és Kelet közé, mit nyerünk és mit veszítünk vele? Ezt a kérdést tettük fel mi is a közélet néhány képviselőjének. Részben begyógyulnak a sebek Vízi E. Szilveszter: A magyarság, mi­után letelepedett a Kárpát-medencében, és felvette a kereszténységet, mindig is része volt Európának. Része volt Euró­pának, amikor megvédte a török hódí­tástól, része volt akkor is, amikor - mint olvasztótégely - befogadta a keletről, nyugatról, délrő­l hozzánk érkezetteket. És része volt akkor is, amikor 1456. ok­tóber 23-án Kapisztráini Szent János, a ferences­barát győzelemre vezette a ma­gyarokat a török ellen a nándorfehérvári ütközetben, egyébként azóta szól tiszte­letükre a déli harangszó egész Európá­ban. És része volt akkor is Európának, amikor példát mutatott 1956 októberé­ben, amikor a megtörhetetlen Magyar­­ország megmutatta a világnak, hogy a történelem irányát a gyengébb is befo­lyásolhatja, ha az erősebb embertelen. Európaiak voltunk akkor is, amikor a keletnémetek előtt megnyitottuk a ha­tárt, és ezzel a berlini fal alappillérét bontottuk el, megnyitva a lehetőséget Németország egyesítésére. Amikor belépünk az Európai Unióba, az európai nemzetek e gazdasági szerveze­tébe, akkor ez az Európa nem az államok Európája lesz, hanem a nemzeteké. Amelybe minden nép viszi magával kultú­ráját, nyelvezetét, tulajdonságait, és ezzel egy sokszínű Európában, egymást megis­merve csak gazdagabbak leszünk kultúrá­ban, művészetben, tudományban. A ma­gyar kultúra, tudósaink és művészeink ré­vén mindig is sokat adott a világnak, a vi­lágörökségnek. Sportolóink az ország gaz­dasági és politikai súlyát messze meghala­dó eredményességgel vesznek részt a világ versenyein. A magyar szakember mindig szívesen látott munkaerő a világ vala­mennyi országában. Csatlakozásunkkal a Keletet és a Nyugatot elválasztó szöges­drót is végleg eltűnik, és amikor a Európai Unió környező országainkkal is kiegészül, akkor Trianon sebei is részben begyógyul­nak, hiszen az Európai Unión belül az ál­lamhatárok eltűnnek, és kultúrnemzetünk újraegyesül. Veszteni, elveszítjük izoláltságunkat, elveszítjük azt a félelmünket, hogy otthon felejtettük útlevelünket, és így visszafordí­tanak a határon, és akkor nem tudunk Bécsbe utazni; elveszítjük kishitűségün­ket, elveszítjük megbélyegzettségünket, hogy mi ideát vagyunk, ők pedig odaát, hogy mi szegényebbek vagyunk, mint akik száz kilométerrel odébb laknak; és hosz­­szabb távon elveszítjük a trianoni szerző­dés és az 1947-es párizsi békediktátum megrázkódtatásának gazdasági, infrast­rukturális nyomait. Rangsorvita a politikai elitben Ranschburg Jenő: Lehet, hogy naivan közelítem meg a kérdést, de őszintén mondom: tele vagyok várakozással az EU-csatlakozással kapcsolatban. Hig­gadtan értékelve a kérdéskomplexumot, még az sem biztos, hogy kezdetben több előnyét élvezhetjük majd, mint hátrá­nyát, ám hosszú távú érdekeinket min­denképpen az integráció szolgálja. A pszichológus jövendő reményei közt egy olyan európai egyesült államok szerepel, amely azonban mégsem kopírozza az óceánon túli előzményeket. Az Amerikai Egyesült Államok népeinek nem volt kö­zös kultúrájuk, történelmük kezdetben, csak a nyelv volt a kohéziós erő. Európá­ban más a helyzet, hiszen millió és millió kultúra egymás mellett élése, egymást segítő kapcsolata van kibontakozóban. Egyetlen félelmem van, jelesül az, hogy ezek a sajátos színeket, páratlan értéke­ket hordozó kultúrák eliminálódhatnak az európai közös égisz alatt. Éppen ezért hallatlanul fontos, hogy az egymás érté­keinek átvétele mellett megőrződjenek a magyar hagyományok is. Meggyőződé­sem, hogy az emberi szabadságot egy­­egy ilyen kultúra továbbélése és virágzá­sa csak kiteljesítheti a vágyott európai közösségben. A hatvanas években még szinte privi­légiumnak számított a külföldre, illetve nyugatra járás. Abban az időben mehet­tem ki konferenciákra, szimpóziumokra, amikor egy egyszerű munkás, kisiparos, netán értelmiségi számára majdhogynem elérhetetlen kiváltság volt a nyugati kul­túrákkal való személyes megismerkedés. Itthoni szemmel szinte felfoghatatlan dol­gokat, értékeket tapasztaltam, így azok­nak a generációknak, amelyek már javá­ban átélték a régi rendszert, annak min­den buktatójával, korlátozásával, különö­sen átélhetővé válik a mostani lehetőség. Pedig buktatókon most is keresztül kell mennünk, nem szabad hitegetnünk ma­gunkat, mivel az EU-csatlakozás számos felelősséget, többletmunkát is a vállunkra fog rakni. Különösen fontosnak tartom, hogy a társadalom zöme leküzdje azokat a kisebbségi érzéseket, amelyek még ma is fellelhetők a lakosság jelentős részében. Talán ezeknek a néha valós, ám legtöbb­ször képzelt félelmeknek a rovására íran­dó, hogy ma még a polgárok jelentős há­nyada elutasítja az európai uniós csatla­kozásunkat. Felfokozott figyelemmel s in­formációáradattal kell tehát azon mun­kálkodnunk, hogy a lakosság ma még ódzkodó kisebbik hányada valós képet al­kothasson az előttünk lévő feladatokról. Bár a rendszerváltozás óta több mint egy évtized telt el, meg kell tanulnunk a sza­bad levegőn élni, hogy ne csak a társada­lom egy jobban informált szegmense, ha­nem minden rendű és rangú polgár kiak­názhassa az EU nyújtotta előnyöket. Igen veszélyesnek tartom, már csak az előbbiek miatt is, azt a tendenciát, hogy amint a téma bekerül a politika erőterébe, rögvest rangsorvita kezdődik a politikai elit szereplői között. Amikor egy politikai tömörülés zászlajára tűzi az uniós integrá­ciót, tartózkodnia kellene attól, hogy ezt más ellenében tegye. Az uniós csatlakozás ugyanis olyan felelősséget hordoz mind­annyiunk számára, amellyel, ha önző szempontok szerint, napi politikai érdekek mentén nem jól sáfárkodunk, gyerme­keink, unokáink jövőjét tehetjük kockára. Félig piaci, félig bürokratikus Schöpflin György: Van a kérdésre egy nagyon egyszerű válasz: hosszú távon nyerünk, rövid távon veszítünk. Tény, hogy az agrártámogatások tekintetében nem lehet túl nagyvonalúnak nevezni az Európai Uniót. Sok gazdasági vonatkozás­ban Magyarország egyenlőtlen helyzetbe került az EU-csatlakozás révén. A mező­­gazdasági támogatások óriási előnybe he­lyezik a német, holland, francia mezőgaz­daságot a magyarral szemben. Verseny­­politika tekintetében ugyancsak fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország a rö­­videbbet húzza. Ugyanis azt, hogy a ma­gyarok a kilencvenes években különféle előnyöket nyújtottak a külföldi befekte­tőknek, nem lehet összeegyeztetni az EU- versenypolitikával. Mindemellett Magyarország kihasz­nálhatja azokat az alapokat, amelyekből utóbb sok mindent finanszírozhat az or­szágban. Csakhogy azokat a támogatáso­kat nem olyan alapon fogja adni az EU, hogy az jár Magyarországnak, hanem fo­lyamatosan pályázni kell érte. Annak ide­jén az írek ezt nagyon ügyesen csinálták, s az alapok 90 százalékát megnyerték. Szerintem a magyar államapparátus, il­letve a magyar elit még nem nézett szem­be azzal, hogy az Európai Unió nem egy szovjet típusú rendszer, ahol automati­kus az elosztás, hanem a szigorú pályáz­tatást a felhasználás után szigorú ellenőr­zés követ. Ha a magyar elit ezt nem érti meg, akkor Magyarországnak nem fogja megérni az EU-csatlakozás, az, hogy a kötelességeket ugyan már elfogadta, de a jogaival nem tud élni. Meg kell tanulni, hogyan kell „európai uniós módon” gon­dolkodni, ami egészen más tudási for­mákat igényel, mint az eddigi magyar po­litizálás. Az EU-tagság mindenképpen védettsé­get fog jelenteni. Magyarország huszon­négy új partnert szerez magának. Olyan hálózatba, kommunikációs rendszerbe kerül be, amely során sokféle új informá­cióhoz juthat hozzá az ország. Alapvető változást jelent majd, hogy ez a tagság nem olyan hierarchikus módon fog mű­ködni, mint hajdanán a KGST-ben, ahol Moszkva útmutatásait kellett követni. Az EU-tagság egy félig piaci, félig bürokrati­kus rendszer, ahol folyamodni, tolakodni, lobbizni, politizálni kell. Ennek a módját pedig meg kell tanulni. Az a benyomásom, hogy a lengyelek ezt már sokkal jobban tudják, mint a magyarok, s ők már na­­gyon-nagyon kemény vitákat folytattak Brüsszellel. Nem hiszek a visegrádi négyek fenn­maradásában. Hosszabb távon hol össze fog állni, hol nem, ugyanis az unión belül a földrajzi helyzet nem lesz determináló. Bár tudvalévő, hogy jelenleg Magyaror­szág és Szlovákia együtt lobbizik a Benelux államokkal, de Brüsszelben majd könnyen kiderülhet, hogy Magyarországnak pél­dául Portugáliával lesznek közös érdekei. Az Európai Unióban nagyon is él a kisálla­mok közötti szolidaritás a nagyállamokkal szemben. Azt is biztosnak tartom, hogy a státustörvényt nem lehet majd fenntarta­ni, mert az EU azt fogja mondani, hogy az sérti a román és a szlovák állam szuvere­nitását, s területkívüliséget jelent etnikai alapon. Valószínűleg sok magyar ember szá­mára veszteséget jelent majd az is, hogy kiderül: az a szuverenitás, amelyet visz­­szanyertek 1991-ben az oroszok kivonulá­sakor, kevesebbet számít, mint gondolták, mert a Nyugat nagyon sok címen képes lesz beavatkozni az ország életébe. Hozzá kell tennem: nem csak Magyarországon. Ezt fel lehet fogni hátránynak. De ez az Eu­rópai Unió. Az unión belül lehet lobbizni, vitatkozni, ellenkezni. Ebből a szempont­ból viszont előnyösebb az Európai Unión belül, mint kívül lenni. A beléptetőknek fontosít Nemeskürty István. Erre akkor tudnék válaszolni, ha pontosan megismerném a csatlakozás feltételeit. Ezek eddig szá­momra és a nemzet nagy része számára is­meretlenek. Vajon miért? Tanácsos lenne eloszlatni azt a sokunkban élő gyanakvást, hogy ez a kitüntetésként feltüntetett „belé­pés” nem is annyira számunkra fontos, mint inkább a beléptetők számára, akik azonban ezt bölcsen titkolják. Ez az én válaszom. [Részlet N. I. Mi történt velünk? című napokban megjelent könyvéből: „Bizonyára akadnak, akik úgy vélik: közérdek, ha minél hamarabb beállunk a sorba (mint az elmúlt évszázadban min­dig, de sohasem sikerrel.) A gyanús csak az, hogy akkor miért nem világosítják fel a társadalmat? Miért titkolódznak? A mai napig nem tudjuk, mit követel tőlünk a metternichi ravasz­sággal megszőtt brüsszeli pókháló. Az már bizonyos, hogy ha nagy kegyesen felvesz­nek az Európai Közösségbe, annak nagy ára lesz.(...) Nem szabad beletörődni, hogy a nem­zet munkájának egyetlen elismerése a kül­föld urai által megszabott feltételek aláza­tos végrehajtása legyen. Követeljük meg a bármikori kormány­tól, hogy kimerítő részletességgel, türe­lemmel és gyakorisággal magyarázza el »alattvalóinak« az Európai Közösségbe való felvételünk feltételeit, szabályait, elő­nyeit és hátrányait. A nemzet alapos mér­legelés után döntse el: be akar-e lépni oda, ahol nem látják szívesen? Ne szerződjünk el rabszolgának, azt különben se szerződ­tetik, hanem vásárolják.”] Nagy a média felelőssége FáBRY Sándor: Egyvalamire biztos, hogy megoldást hoz az uniós csatlakozás, és ez a Trianon-kérdés. Hosszú távon végre rendeződhetnek a bennünket régóta fog­lalkoztató gondok, s ha Ukrajna, Szerbia, illetve Kárpátalja csatlakozása a távolabbi jövőre tehető is, Szlovákiában - s remé­nyeink szerint nemsokára Romániában is - virtuálissá válnak a határok, így min­den bizonnyal az indulatok is lecsende­sednek majd. Az uniós csatlakozás kezelésében azon­ban komoly hiányosságokat látok. Nemré­giben egy barátom azt kérdezte tőlem, tu­­dom-e vajon, hogy nálunk mikor vezetik be az eurót. Mindketten tanácstalanok vol­tunk. Más: én például mostanában tudtam meg, mit is jelent a tárgyalásokon sokszor hangoztatott kvóta. Mindezzel csak azt akarom hangsúlyozni: belépési vágy van, de nagy a tájékozatlanság, mindkét politi­kai oldalról kevés tény, számadat, s egyál­talán: olyan tájékoztatás hangzik el, amely­ből a közpolgár pró és kontra meghallgat­va az érveket, leszűrhetné a maga számára a tanulságot. Az természetes, hogy a kor­mány azt mondja, mindent megtett az ügy érdekében, az ellenzék pedig mindezt két­ségbe vonja. Ez a dolguk. Itt áll azonban több millió ember, s kapkodja a fejét sok­szor a röpködő, egymást vádoló mondatok hallatán, s nem tudja, a majdnem kétmillió tonnás tejkvóta sok-e vagy kevés, a hektá­ronkénti 4,7 tonna elegendő-e avagy sok. A lényeg: mindkét oldalnak, s a médiának is fokozott a felelőssége, hogy segítse az em­bereket abban, hogy eligazodjanak a té­nyek erdejében. Fülig Jimmyvel szólva tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, így min­den adatot sem lehet azonmód értelmezni. Ki kellene ragadni az EU-kérdést a politi­kai csatározás arénájából. Éppen ezért a legnormálisabb kezdeményezésnek azt tartom a választások óta, hogy a négy par­lamenti párt mintegy road show-k kereté­ben végigjárja az országot, elmagyarázan­dó az embereknek a miérteket és hogyano­kat. Az EU-csatlakozás szerintem sokkalta IIHISSS® EU: mit nyerünk és mit veszítünk? Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke Ranschburg Jenő pszichológus Schöpflin György politológus, történész Nemeskürty István író, filmtörténész Fábry Sándor előadóművész Koltai Lajos operatőr Szokolay Sándor zeneszerző

Next