Magyar Nemzet, 2003. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-25 / 21. szám

32Magyar Nemzet • Magazin 2003. január 25., szombat A PISA, 2000 nemzetközi felmérés eredményei önvizsgálatra késztették a hazai oktatásügyben érdekelteket. A szövegértésben Finnország áll az élen, ám a helyzet ott sem felhőtlen. i S z o p o r i Nagy Lajos __________________ ári Péter az Új Pedagógiai Szemle 2002. janu-­­ári számában elemezte a tanulságokat, s a kérdés azóta is napirenden van. A szövegér­tési vizsgálat szomorú eredménye a könyvtá­rosokat is érintette, s a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros című folyóirat márciusi számában foglalkozott vele (Nagy Attila cikke). A kérdés egyszersmind folyamato­san témája az olvasáskutatók és a könyvtári szakma ta­nácskozásainak. November 16-i számában a Magyar Nemzet Magazinja indított eszmecserét a témáról, ösz­­szehozva olvasáskutatókat és pedagógusokat. Nem vé­letlen tehát, hogy e gondolatébresztő kerekasztal-be­­szélgetésben Horváth Zsuzsanna, az Országos Pedagó­giai Intézet munkatársa egyenesen hazai „PISA-sokk”­­ról beszélt. Mind Nagy Attila említett cikkében, mind a kerek­­asztal-beszélgetésben előkerült a szövegértésben élen ál­ló Finnország példája, ahol a funkcionális, analfabetiz­mus aránya a nálunk mértnek csupán egynegyede. Mindezek után már-már mellbevágó Pentti Leinónak, a Helsinki Egyetem nyelvészprofesszorának Haza és anya­nyelv című, vészjelzésnek is beillő tanulmánya a Hiidenkivi című finn kulturális folyóiratban. Igaz, az írás nem elsősorban a szövegértésről, hanem az írásbeli ön­kifejezés problémájáról szól: az érettségi írásbeli dolgo­zatok színvonalának 1996-ban kezdődött és egyre folyta­tódó eséséről. De a professzor a PISA-felmérésben elért szövegérté­si sikerükről is szól. Elismeri az iskola pozitív szerepét, ám arra is figyel­meztet: a finn diákoknak - számos más országbeliekkel szemben - előnyeik vannak az olvasási készség elsajátí­tásában. A finn írásmód a kiejtést követi, és náluk nem szinkronizálják, hanem feliratozzák a külföldi filmeket, így a „tévéfüggő” fiatalok is folyamatosan rákényszerül­nek az olvasás gyakorlására. A felmérés során pedig ked­vező volt számukra, hogy a csekély számú bevándorló gyermeke nem ronthatott az eredményen. Miközben a szerző nyugtázza, hogy a finn 15 évesek (ez az évjárat vett részt a felmérésben) jók az információ­­keresésben, az olvasottak megértése és reprodukálása PISA-sokk, avagy sírni a győztesnek is ? Százhatvan betűhely kapcsán arra figyelmeztet, hogy a tesztkérdésekre adan­dó pár soros válasz vagy ikszelés nem olyan megbízható mérce, mint például az érettségi dolgozat. Utóbbi tanú­sága szerint nemcsak a mondandó megformálásában és az érvek kifejtésében, hanem az alapszövegek felhaszná­lásában, azaz a szövegértésben is problémák vannak az érettségizőknél. Mi történt hát az említett 15 évesekkel gimnáziumi éveik során? Az okokat keresve Leino elsőként az elektronikus média erőteljes terjeszkedését említi, aminek következ­tében kevesebbet olvasnak a fiatalok. Majd leszögezi, hogy a korábbihoz képest jelentős változás történt a nor­maadó nyelvváltozatok terén. Az írott nyelv szerepét ugyanis a köznapi, a beszélt nyelv foglalta el, és az írott nyelv mára idegenné vált a diákok számára, a tanórákon kívül egyáltalán nem is használják. A szerző szerint az érettségi dolgozatok színvonalromlásának fő okát az anyanyelv és irodalom oktatásában bekövetkezett vál­toztatásokban kell keresni. A kilencvenes évek közepén a gimnáziumokban át­tértek a nem osztályrendszerű oktatásra, ezzel együtt módosították a tantárgyak (kurzusok) óratervét is. Az anyanyelv és irodalom tantárgyban a korábbi nyolc kur­zus helyett hatban szabták meg a kötelező minimumot. Leino magát a kurzusrendszert is problematikusnak tartja, lévén, hogy nincs meg az oktatás folyamatossága, nem biztosítja a tanultak egymásra épülését, s különö­sen a nagyobb iskolákban a cserélődő tanárok nem tud­ják szisztematikusan követni és segíteni a diákok fejlődé­sét. Az óraszámcsökkentés eredményét pedig nemcsak egyértelműen, de látványosan is tükrözi a 2001-es sta­tisztika. A hétnél kevesebb kurzust felvettek 31,7 százaléka ért el közepesnél jobb minősítést, 33,1 százalékuk kapott közepest, és 35,1 százalékuk annál rosszabbat. Ugyanez a hét kurzust felvetteknél így fest: 42,1,33,3 és 24,8 szá­zalék. Végül a nyolc kurzust felvettéké: 46,3,31,5 és 22,2 százalék. Más megközelítésől nézve az arányt: 2001-ben az írásbelizők több mint egyharmada kapott eggyel rosszabb érdemjegyet, mint az 1995-ben végzettek. Szembetűnő, hogy az átlagosnál jobb gimnáziumokban nagyobb a visszaesés, az ország tíz legjobb gimnáziuma közül nyolcban már-már zuhanásszerű az 1995-öshöz képest. E nivellálódás érdekesen cseng össze a PISA- felmérés eredményével: ott is eléggé egyforma színvona­lú volt ugyanis a válaszok minősége, ami arra mutat, hogy a legjobb diákok nem érik el azt a színvonalat, ame­lyet jobb körülmények esetén elérhetnének. A másik - a PISA-vizsgálattal ugyancsak egybecsen­gő - sajátosság a lányok jobb felkészültsége. Jelentős a különbség a lányok és a fiúk között a felvett kurzusszám tekintetében is: 2001 -ben a lányoknak 52,3, a fiúknak vi­szont csak 37,7 százaléka vett részt nyolc kurzuson, ami azt is jelenti, hogy az utóbbiaknak csaknem kétharmada tanulta kevesebb óraszámban a tárgyat, mint 1995 előtti társaik. Az írásbelik eredménye itt is összefüggést mutat: a lányok 48,8, a fiúk 33,2 százaléka kapta a három leg­jobb érdemjegyet, míg a közepesnél rosszabb minősíté­sek aránya 19, illetve 34,4 százalék volt. A folyóirat főszerkesztője meginterjúvolta a kérdés­ről Riita Uosukainen asszonyt, a parlament elnökét: ő volt ugyanis­ az oktatási miniszter, amikor az új oktatási rendszert és óratervet elrendelték a gimnáziumokban. A volt miniszter asszony (korábban maga is pedagógus) jellegzetesen politikusi válaszokat adott. Szerinte a „telje­sen új virtuális világ” követelte meg „az óraterv pontosí­tását”, s nem csak az anyanyelvoktatásban. Nem lát okot a kötelező nyolc anyanyelvi kurzus visszaállítására. Az érettségi írásbeli eredmények gyengülésének „számos oka” közül egyet említett: az érettségizők megnövekedett létszámát. „Félre a homlokráncolással!” - tanácsolta mind a riporternek, mind az aggódóknak. A főszerkesz­tőnek arra a kérdésére, hogy nem éppen a mediatizálódó és nemzetközivé váló világban van-e nagy szükség a jó olvasási és íráskészségre, mivel az anyanyelvismeret az az alap, amelyre a jó kommunikációs készség és a világ­­folyamatok megértése épülhet, így válaszolt: „A finn nyelv európai és világviszonylatban is új virágkorát éli. Tanulják külföldön, csodálják és hallgatják, hivatalos nyelve az Európai Uniónak.” Pentti Leino ezzel szemben az alábbi következtetésekkel zárja fentebb ismertetett elemzését: „Nem lesz változás, ha az oktatáspolitikai célok nem változnak. Pátosz nélkül kijelenthetjük: a finn nemzeti nyelv jövőjéről van szó. Az egyesülő Európa és a globali­zálódó világ nem kedvező környezet a kis nyelvek szá­mára, vagyis ezek helyzetét törvényi és oktatáspolitikai eszközökkel kellene védelmezni. És nem pusztán saját kulturális hagyományaink megőrzéséről van szó. Az egyén legjövedelmezőbb szellemi tőkéje a sokoldalú anyanyelvismeret, amely utat nyit számára mind a ta­pasztalatok elemzéséhez és az új dolgok megismerésé­hez, mind a közösségben végzett tevékenységhez. A kö­zösségnek pedig éppen ilyen tagokra van szüksége ah­hoz, hogy megfelelően működjön. Saját jövőjét semmisí­ti meg ugyanis, ha állampolgárai olvasás- és írástudásá­nak fesztávolságát hagyja leszűkülni arra a 160 betűhely­re, amennyit az sms kínál.” Ne ugorjon vissza a kedves olvasó a bekezdés elejére! Jól emlékszik, mindezt a PISA-felmérés éllovas országá­ban írták le, nem a PISA-sokkban szenvedő Magyar­­országon. Ezek után - a napjainkban oly gyakori henye relativizálással - megkérdezhetnénk: ha ennyit ér egy ilyen felmérés, miért vagyunk úgy kétségbeesve? Más­részt az arra hajlamosak még erősebb ösztönzést érez­­hetnének, hogy a végső veszedelem rémképével riogas­sanak, hiszen ha a győztesnél ez a helyzet, mit mondha­tunk mi, hátul kullogók?! Azt hiszem, szerencsésebb, ha óvakodunk a túlérté­keléstől, túldimenzionálástól. Nekem Leino írása min­denekelőtt azt sugallja, hogy a dolgokat a valós értékü­kön kell kezelni. Hogy nem kell rögtön hasra esni tekin­télyesnek tartott országok, szervezetek, intézmények vé­leményétől, hanem meg kell nézni, mire és meddig érvé­nyes az, s mire nem. Nem kell egyetlen intésükre azon­nal ünnepelni, vagy „sokkos” állapotba kerülni, hanem meg kell vizsgálni „a dolgot ét magát”, a hátterét, kap­csolódási pontjait, nehogy becsapjuk önmagunkat. (Ahogy erre törekedtek a Magyar Nemzet kerekasztal­­beszélgetésének résztvevői is.) És sugallja még azt is ez az elemzés, hogy amikor „korszerűsíteni” készülünk, érde­mes egy pillantást vetnünk e korszerűsítésben előttünk járók tapasztalataira, ha már a „lemaradásunk” erre le­hetőséget ad. Ami pedig az éllovas ország cikkírójának idézett vég­következtetéseit illeti, abban sereghajtóként is egy véle­ményen lehetünk - vagyunk­­ vele. Tűnődő utóirat Az olvasási készséggel és a szövegértéssel egyébként va­lóban orvoslásra váró gondok vannak nálunk, amint er­re hazai pedagógusok, olvasáskutatók és könyvtárosok már évek óta - hasztalan? - próbálják felhívni az okta­tásirányítás figyelmét. Fennebb olvashattuk a volt finn miniszter asszony optimista nyilatkozatát, szemben a szakemberek aggodalmával. Azon töprengek: vajon de­rűlátásában volt-e szerepe a PISA-felmérés országa szá­mára igen hízelgő eredményének? Mert ha netán ilyen direkt volna egy nemzetközi felmérés hatása az oktatás­­politika irányítóinak véleményére, akkor végül mégis­csak azt mondom: gerjesszük csak a PISA-sokkot! Anél­kül azonban, hogy magunk is sokkot kapnánk. Bértolvajok járják a bibliotékákat Könyvkrimi Halász Miklós­ endkívüli erőfeszítéssel próbálják menteni értékeiket a szegedi So­mogyi-könyvtár munkatársai, mert csaknem két évtizede életve­­­­­­szélyes körülmények között tárolják azokat. Szétpattannak a bőr- fe­l­kötések, porladnak a papírok. Könyvkrimi ez a javából. A szocia­lista tervgazdálkodás szövődményei máig hatnak. Az egész ország ünnepelte 1984-ben az új Somogyi-könyvtár avatását. Szeged szívében, a Dóm téren, a szabadtéri játékok tőszomszédságában húz­ták fel az impozáns épületet. Stílusa, külső tagozódása égetett téglás burkola­tával jól illeszkedik az egyetem árkádos intézeteihez, amelyek körbefogják Európa egyik legszebb terét. Évekig tartott a városvédők vitája, hogy a leen­dő könyvtár nehogy elcsúfítsa a belváros ékszerdobozát. Nem rondította el, de belül valamit elrontottak. A könyvtár igazgatónője, Szőkefalvi-Nagy Erzsébet a konvektorra felállva próbálja kinyitni az ablakot dolgozószobájában. Ez a művelet nagy erőfeszí­tést igényel, de csak résnyit enged a nyílászáró szerkezet. - Ez lenne a kisebbik gond - mondja a direktornő -, de szellőztetéssel nem lehet klimatizálni az épületet. E csodálatos palotába nem építették be a légkondicionáló rendszert. A tervben még szerepelt, csakhogy a hetvenes évek megszorításai miatt nem került rá pénz. Az avatás után egy évvel már szemmel láthatóvá vált a veszély. A drasztikus klímaváltozás kikezdte, töré­kennyé tette a bőrkötést, a papírt kiszárította. A gondot az is tetézte, hogy nincs külön zárt raktár, amelyben a védelmet biztosítani lehetne. A könyve­ket az olvasótérben tároljuk az eredeti terveknek megfelelően. A könyvtárépület valójában üvegpalota, hiszen külső felületét többségé­ben ablakok fedik. Nyáron ezért nagyon melegre, olykor negyvenkét fokra is felsüti a nap. Hűteni kell, mert a papír a tizennyolc fokot kedveli, ezen a hőmérsékleten konzerválódik. A tudományos kutatók szerint a Széchényi Könyvtár után a Somogyiban található a legritkább és legértékesebb gyűj­temény. Somogyi Károly (1811-1888) esztergomi kanonok Szeged szellemi újjá­építését alapozta meg, amikor 1880-ben, a nagy árvíz pusztítása után felaján­lotta könyvtárát a városnak. Előrelátóan arra is gondolt, hogy a Tisza partján hamarosan tudományegyetem létesül, s 43 701 kötetes rendszerezett gyűjte­ményére alapozhat a leendő univerzitás. Ferenc József császár nyitotta meg 1883. október 16-án a Somogyi-könyvtárat a volt főreáliskola földszintjén. A bibliotéka a mai múzeum épületében hosszú évtizedeken keresztül csak ol­vasótermi használatot tett lehetővé. A Somogyi-könyvtár 1980-ban tudomá­nyos minősítést nyert. Somogyi Károly kezdettől fogva nyilvános könyvtár gondolatától vezérelve gyarapította gyűjteményét. Enciklopédikus biblioté­kát alakított ki, amelyben az 1880-ig publikált tudományosság szinte teljes­ségében szerepel. Később, Somogyi példáját követve, mások is bővítették ajándékaikkal a hagyatékot. Kiemelkedik Lechner Lajos miniszteri tanácsos, a Szeged újjáépítését vezető mérnök, aki 1884-ben hétszázhatvankét kötetet adott át. A másik mecénás, Schmidt Sándor műegyetemi tanár a csaknem háromezer kötetes ásványtani szakkönyvtárát ajánlotta fel. Az egykori váro­si tiszti főorvos, Herczl Fülöp orvosi szakkönyvtárát ajándékozta a szegediek­nek. Nem maradhat ki a névsorból Czigány János ügyvéd sem, aki gyorsírá­szati gyűjteményével gyarapította az intézményt. Oltványi Pál prépost nyolc­száz kötetet hagyott a városra, majd a sort Vasváry Ödön zárja, aki 1972-ben ajándékozta Szegednek az amerikai magyarságra vonatkozó, a világon egye­dülálló lapkivágat-gyűjteményét. Itt őrzik Dugonics András háromszázki­­lencven művet tartalmazó tékáját is. Két évtizede dolgozik ezen a munkahelyen Szőkefalvi-Nagy Erzsébet. Könyvtárosi múltja még az elődhelyen, a múzeumban kezdődött, az 1984-es átköltözés után részt vett a leletmentésben.­­ Az elmúlás veszélye leginkább a XIX-XX. századi sajtóanyagot veszé­lyezteti. A XX. századi újságoknak a leggyengébb a minőségük, különösen a második világháború, majd az azt követő évek nyomtatványainak. Az avatás után annyira szegények voltunk, hogy a védekezéshez a legprimitívebb, de leggyorsabb megoldást kellett választani. Több mint száz alumínium hurka­sütő tepsit szereztünk be, azokban párologtattuk a vizet. Ez volt a hőskorszak. - Mit hoz a jövő? - kérdezek közbe. - Szerencsére az intézmény tulajdonosa, a szegedi önkormányzat tisztá­ban van sanyarú helyzetünkkel. Másik gondunk ugyanis az, hogy az ideális állapothoz még akkor sem juthatnánk el, ha lenne pénz a korszerűsítésre. Mást igényel az olvasó és mást a könyv. Mivel egy helyen vannak, feloldha­tatlannak látszik az ellentmondás. Naponta nyolcszáz-ezerkétszáz olvasó, kölcsönző, kutató fordul meg itt. Mintha a szegedi színház napi két telt házas előadást tartana. Az épület funkciós hibái szerintem nem javíthatók ki. A könyvtárpalotát pedig nem lehet kicserélni. - Mi jelentené a megoldást? - Ha raktárat építenének mellénk. Valószínűleg erre sem kerülhet sor, mert a szomszédos üres terület magánkézbe került. Ahhoz kértem anyagi se­gítséget a várostól, hogy a veszélyeztetett állományt digitalizálással meg­mentsük, CD-lemezre vegyük a porladásnak indult Vasváry-lapkivágatgyűj­­teményt. A régi szegedi újságok már nem adhatók ki, gyenge mikrofilmmásolatok­kal kell beérnie az olvasónak. A napilapok minősége is változó. A rosszul temperált levegőnek jobban ellenállnak a régebbi nyomtatványok, amelyek­nek nyersanyaga rongy volt és nem facsiszolat, mint az újabbaké. Speciális pasztával kezelik a bőrkötetek fedelét, hogy megőrizzék a természetes rugal­masságot. önálló restaurálórészleget hoztak létre, amely tudományos igé­nyességgel próbálja ki a különböző tartósítószereket. De a kötetekre más ve­szélyek is leselkednek. - A Kalevala évében sorra tépték ki a lexikonból a finn eposzra vonatko­zó szócikket - állítja az igazgatónő, és a kárlistát sorolja. - A kötelező olvas­mányokból rendre lapok tűnnek el, de különgyűjteményeinkre is vadásznak, pedig azokat éberen őrizzük. Néhány évvel ezelőtt ellopták a nagy értékű, 1806-ból származó térképalbumot. A rendőrség a tettest elkapta, bíróságra került az ügy, s kiderült: a tolvajt felbérelték. Akkor tudatosult bennünk, hogy bértolvajok járják a könyvtárakat. No persze a könyvlopás nem új keletű, a múlt század nyolcvanas éveiben jött divatba. Ma már sajnos a kuta­tók is lopnak. De igazából a csonkítás a népszerű, aminek főleg a régi magyar kiadványok, füveskönyvek esnek áldozatul. Sajnos eddig nem tudtuk elérni, hogy az antikváriumok ne vegyék meg a pecséttel ellátott könyveket. A Somogyi épületében helyezték el a Csongrád Megyei Levéltár részlegét. Itt is ugyanazokat a gyötrelmeket élik át, mint a könyvtárosok. A levéltár igazgatója, Blazovich László arról beszél, mennyi irat ment tönkre a légkon­dicionálás hiánya miatt.­­ Legalább azokat a feltételeket kellett volna biztosítani, amelyek garan­tálják, hogy kétszáz évig megmaradjanak a dokumentumok. Reménytelen­nek látszik az ügyünk, és a kár felbecsülhetetlen. Sajnos az utca levegője is jobban szennyeződik, mint húsz évvel ezelőtt, így kiszolgáltatottságunk is fokozottabb - mondja az igazgató. Ingatlancsere miatt meghiúsult a levéltár bővítésének terve is. Ami azért ment füstbe, mert a magántulajdonba került szomszédos telekre az új tulaj­donosok szolgáltatóházat szánnak. Ez a lépés örökre megpecsételheti a könyvtár és levéltár közös sorsát. Somogyi Károly, a könyvtáralapító

Next