Magyar Nemzet, 2003. március (66. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-29 / 74. szám

32 Magyar fészet • Magazin 2003. március 29., szombat Levélféle Magyar Bálinthoz A tanügy tükre görbe tükör ■ Végh Al­pár Sándor_________­__________ Miniszter úr E­ddig kétszer találkoztunk, mind­két alkalommal kora reggel, a Nap-kelte stúdiójában, ahol a Ke­reszttűz vendége volt, és kétszer ugyanazt kérdeztem Öntől. Elis­merem, az ilyesmi nem vall dús fantáziára, de mit tehettem volna, ha­ kitért, nem válaszolt. Talley­­rand követőjének bizonyult, aki szerint a beszéd a gondolatok eltitkolására való. Ezért gondoltam, hogy inkább levelet írok, amelyre aztán vagy felel, vagy nem, a lényegen, a magyar tanügy álla­potán úgysem a szavak változtatnak, hanem a jó csele­kedetek. Nem lakom az Ön hivatalának környékén, de az az érzésem, ha mostanában arra járnék, és a Honvéd utca felől figyelném a minisztérium bejáratát, a nap bizonyos óráiban lázas ötleteket látnék kizúdulni onnan. Tarka hebehurgyaságokat. Nem kibicként mondom ezt, van bizonyos fogékonyságom hozzá, én ugyanis születésem óta tanárgyerek vagyok. Ráadásul nem akármilyen tanáré. Próbáljon elképzelni a hetvenes évek elején egy vasárna­pi ebédet: értelmiségi környezet, kicsit kopott, az étel is szerény, az asztal körül a négytagú család, középen apám egyenes tartással, a menü, gondolom, gyümölcs­­leves és mákos tészta. Már mindenki befejezte az evést, mikor is az én apám hosszú és gyanús csend után hirte­len megszólalt: „Disznót fogunk hizlalni.” Ez olyan volt, mintha földre esett volna az összes tányér meg még hoz­zá a levesestál. Meg voltunk rémülve. Hogy mi? Disznót? A fővárosban? Kinéztem az ablakon, láttam a Dunát, a túloldalon a Margitszigetet, a falon a Glatz-képet, s arra gondoltam, hogy az egyik barátom anyja Andrássy lány, a másik nagyapja a két háború közt az ország leggazda­gabb bankára volt. Mit mondok nekik? Ez volt a dolog egyik oldala. Addig is tudtam, hogy egy fővárosi tanár fiának lenni gyönge dolog. De azzal nem számoltam, hogy egy napon moslékos vödörrel a kézben kell átgondolnom: mi mélyebbre kerültünk, mint a kályhás a szuterénben, akinek a fiai sokkal jobb nadrág­ban jártak, és az enyémnél gyöngébb bizonyítvánnyal is rögtön bekerültek az egyetemre, mert akkor a származást nézték előbb. Az a bejelentés a mákos tészta után rádöb­bentett apám kétségbeesésére, mert ilyenre egy büszke tanárember - márpedig az én apám az volt - csak akkor szánja el magát, ha iszonyú nagy a baj. Ismétlem: ez nem a Rákosi-korszakban történt, nem is a forradalom utáni félelem éveiben, hanem a hetvenes évek elején! Ne is pró­bálja megérteni: az Ön édesapja a színház világában volt vezető, s ott még a darabokban sem fordulhatott elő, ami számomra attól fogva mindennapos gyakorlat lett: haj­nali ötkor indulni Rómaifürdőre megetetni a malacokat. Ó, ha tudná, milyen átütő erejű felismerésekre tehet szert az ember a zöld helyiérdekűn rázódva téli reggele­ken! Hogy megnő a szociális érzékenysége! Fantasztikus. Rövidesen ráébredtem, nem a mi családunk az egyetlen, amely egy vasárnapi ebéd után döntő lépésre szánta el magát. Apám tehetséges ifjú kollégája akkoriban hagyta ott a tornatanárságot, hogy NB III-as futballedzőként folytassa. Orosztanárnőm esténként házhoz járt, és jobb családok csemetéinek adott németórákat. Pál úr, az énektanárom, akivel kórusversenyeket nyertünk, ötven­hatban meg sem állt Kanadáig. De átélhetett nagy kalan­dot az is, aki itthon maradt. Mint apám igazgatóhelyet­tese, aki egy nap arra ment haza, hogy se asszony, se há­rom gyerek, se bútor, semmi, csak az üres falak meg a borotvaecset a fürdőszobatükör alatt. A felesége össze­pakolt mindent, és bejelentés nélkül egy kerékpármű­szerészhez költözött. A konyhai rezsón talált búcsúlevél­ben csupán ennyi állt: „Elegem volt a szegénységből.” Hogy mi köze Önnek ezekhez? Ó, rengeteg. Kezdjük talán a személyes résszel, az könnyebben felidézhető. Feltűnt, hogy itt-ott szóba hozza fiatal egyetemi tanárát, Balogh Zoltánt, ő vezette be a szociológia világába. Zol­tánhoz nekem is van némi közöm, barátomnak és roko­nomnak mondhattam egyszerre (anyáink testvérek), emiatt kétszer olyan nehéz volt tudomásul vennem, hogy ez a tehetséges ember öngyilkos lett. Fényképeket és tanulmányvázlatokat őrzök tőle, és búcsúlevelét, amelyet 1979-ben, önkéntes halála előtt írt. Ha Ön jóban volt vele, miniszter úr, nyilván emlékszik arra a szegény­ségre, amely körülvette: udvari lakás az Akácfa utcában, és napi gondok, olyan alapvetőek, hogy mit eszik más­nap a két beteg kislány. Ugye, tudja, hogy előadásain benn ültek az elhárítás emberei? Vagy hogy kétéves Ro­­ckefeller-ösztöndíja odalett, mert nem engedték ki az or­szágból? De arra nem emlékezhet, hogy halála előtt pár nappal két civil meginvitálta a Lukács cukrászdába, és elé tették az útlevelét. Csak kiutazásra, mondták. Vissza érvénytelen. Temetésén­­ feltételezem, hogy Ön is ott volt a rákoskeresztúriban - Huszár Tibor mondott sírbe­szédet, az a Huszár, aki tagja volt Kádár szűkebb tanács­adó testületének... (Ez a három pont arra szolgál, hogy lehűtse indulataimat.) És arra emlékszik-e, hányszor emlegette Balogh Zoltán: ha volna Magyarországon olyan párt, amelyik tisztességesen képviseli a munkások érdekeit, annak szívesen tagja lenne. Mit gondol, miniszter úr, tanító­­mestere, ha élne, jelentkezne-e 2003 márciusában az Ön SZDSZ-énél? Ön is tudja, hogy nem. Főleg, ha előtte tudomást sze­rezne arról, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ön­pusztító koalícióra lépett azzal a párttal, amely hamaro­san bekerül a Guinness-rekordkönyvbe. Abba a marha­sággyűjteménybe, amelybe a palacsintaevők, a megállás nélkül kuglizók és egyéb kunsztok tudói kerülnek. Ez a párt a cégtáblaátfestők közt lenne világelső, s hogy még nem szerepel ott, annak oka csupán annyi, hogy híre ment: ismét kavargatják a festéket, csupán az nem dőlt még el, mire magyarosítsanak. Nem érti a magyarosítást? Pedig világos, mint a nap. Nézze végig rövidítéseiket: az egyetlen állandó betűjük az „M”. Mit jelent ez? Hogy ők a legmagyarabb párt, csak erre még nem figyelt fel senki. A KMP- MKP-MDP­­MSZMP-MSZP formáció szakavatott piktora egyébként akkor tenne legtöbbet a pártjáért, ha lemázolná az „SZ” betűt. Magyarázatul ideidézem Havel elnöknek, az egyetlen tiszta arcú kelet-európai államfőnek egyik tévé­­nyilatkozatát: „Eddig szocialistának vallottam magam, de ezt a szót többé nem használom, mert annyira lejárat­ták bizonyos körök.” De maradjunk még cseppet a múltnál. Volt Önnek egy másik meghatározó barátsága: Kis Jánosra gondolok. Sportosan kezdték: hetente kétszer együtt úsztak a Gel­­lértben, rendszeresen találkoztak Kenedi János lakásán, és amit ez idő tájt tőle hallott, nagy hatással volt Önre. E beszélgetések jelentőségét később fazonírozta, tovább domborítgatta, s végül beleszőtte interjúiba, hogy Kis Já­nossal Aczél György is szeretett volna diskurálni, de a fi­lozófus elhárította. Számomra nem meglepő, hogy Kis ennek tényét ritkábban emlegette, mint Ön, akinek Aczél személye, mint szobrásznak a negatív öntőforma, láthatóan fontos. De hagyjuk ezeket az ellentétpárokat, hogy kivel igen, és kivel nem, ma már úgysincs akkora jelentőségük, mint volt mondjuk 1994 májusa előtt, mikor Önök - nem éppen halkan - „beleléptek”, vagy 2002 júniusa-Egy okos és kellően cinikus megfogalmazás szerint olyan pálya ez, ahol győzni nem dicsőség, de a vereség szégyen. Nos, a győzelem egyelőre nem látszik körvonalazódni, bár, mikor a D-209-es ügy kapcsán egyetlen döntéssel visszaszerezhették volna az ország szimpátiáját, hiszen akkor nem a Fidesz, nem az MDF, hanem Önök zártak volna le végleg egy sötét korszakot. Ott volt a lehetőség a kezükben, és nem. S ma már ott tartanak, hogy Konrád György nyilvánosan egyetért Amerika háborújával, és a maroknyi SZDSZ-fr­akció Sancho Panzaként lohol a szo­cialisták után, riadtan nézve azok hadviselését minden­féle szélmalmok ellen. A csúfos és történelmileg szégyellni való éjszaka után jött a reggel, a borotválkozás, a tükör: milyennek látta az arcát benne, miniszter úr? És milyennek, mikor megtud­ta, hogy Kis János kilépett az általa alapított pártból? Utá­nanyúlhatnék az olcsó poénnak, hogy azóta bizonnyal nem úsztak együtt a Gellértben, de egyszerűbb, ha csu­pán megállapítom: Ön sorra elhagyja azokat, és az azok­tól magáévá tett elveket, akik révén Magyar Bálintból Magyar Bálint lehetett. Nem ez a mai, akin pompásan fe­szül a zakó, aki oktatási miniszter a balliberális kormány­­ban, és zamatosan beszél a család múltjáról, a másik, aki még 1992-ben is szembenállást mutatott azzal a párttal, amelynek vezetői kommunisták, és döntő szerepük van abban, amiért a magyar oktatás odajutott, ahova jutott. Tudom, hogy a politikában a hűség nem vezérelt, de talán a hűtlenség sem egészen az. Ha meg mégis, attól inogni kezd a múlt, s benne mindaz, ami az Ön előadásá­ban lassacskán mítosszá érik, olyanná, amilyennel pártja szívesen példálózik, hiszen nem minden vezetőjének csa­ládi múltja látványos, hogy finoman fogalmazzak. A le­gendárium fontos részeként szokta emlegetni, hogy az édesapját Aczél kirúgta a Vígszínházból, bár, hadd jegyez­zem meg, azt akkor Néphadsereg Színháznak hívták, de az nem hangzik olyan jól, és azt is felidézi újra meg újra, hogy Önt ugyancsak kirúgták, mégpedig a Világgazdasági Kutatóintézettől. Mit mondjak? Elég magas az egy főre ju­tó politikai áldozatok száma a családban. Kicsit persze elgondolkoztatott, hogy miután eltávo­lították a kutatóintézetből, egyéb retorzió nem érte, s folytathatta egy másik helyen. Ez akkoriban nem volt ti­pikus. Akit igazán kirúgtak, az nem kapott hipp-hopp,a képzettségének megfelelő munkát. Minthogy nincs job­ban átélhető példám, a magaméval hozakodnék elő: ne­kem bizony be kellett érnem azzal, hogy főiskolai okle­véllel a zsebemben egy ideig csak segédmunkás lehet­tem. Ezzel fizettették meg velem azt a két hónapot, amennyivel később tértem haza külföldről. És hadd tér­jek ki a mítoszteremtés okán egy pillanatra még az édes­apja dolgára. Az ötvenes években Major Tamás Nemze­ti Színházában titkárnak lenni, majd 1955-ben egy má­sik frontszínház igazgatójaként folytatni, már megbo­csásson, ehhez bizalom kellett. Tetszik, nem tetszik: pártbizalom. Hogyne, voltak szép számmal pártonkívü­­liek is, akik vezetők lettek, de olyan egy sem akadt köz­tük, aki a párt jóváhagyása nélkül ülhetett volna ilyen fontos székbe. Amivel nem az édesapja tisztességét és hozzáértését vonom kétségbe, csupán jelezni szeretném, hogy az ön liberalizmushoz, pontosabban: a szabaddemokrataság­­hoz vezető útjának nulla kilométerkövét nem kéne ok­vetlenül a Vígszínház elé vonszolni, hogy ott csodáljuk. Az az épület Csehovnak van fenntartva. Meg Molnár Fe­rencnek. Dürrenmattnak. És Magyar Bálintnak­­ az idő­sebbnek. De hagyjuk a pártügyeket. Ön lerakta a mindenkori SZDSZ-elnök fáradságos pakkját, és újfent abban a mi­niszteri székben ül, amelyikbe hét éve került. Akkor könnyebb dolga volt, Fodor Gábortól vette át a tárcát, aki, miként a nép fia mondja, szétrúgott maga körül mindent, mint tyúk a töreket. Egy nyugodt ember kel­lett, egy jó arcú, magas, aki minden reggel megfésüli a haját, akin egy pulóver is úgy áll, mint egy divatfiú, és aki, ha keményen odakérdeznek, mosolyogva válaszol. Ön lett az, akibe a párt a legtöbb reményét helyezte, aki­nél jobb sajtója azóta sem volt senkinek, s bár nem értett az oktatásügyhöz, az újságírók úgy emelték a magasba, hogy abba csaknem beleszédült. Mit értek beleszédülésen? Azt, hogy elhitte: ez is olyan, mint a színház, amelynek falai között felnőtt. Ott . MGyulay Endre_________________________________________ % "W" s K­edves Barátom! Én is úgy gondolom, fontos papnevelő intézetek­ről írni. Legfőképp saját tapasztalatait elmondani. Ám sajnálatos módon nem nevezte meg a szemináriumot, amelyről beszámolt, é­ így mindegyik „érintetté” vált az írása által. Sajnos a műfajt sem tisztázta: regényt, életrajzot, élménybeszámolót kívánt-e írni. Könyve is azt bizonyítja, hogy csak annak otthona a szeminárium, akinek papi hivatása van. Ezért ön is, de parázna társai és csábítói is kihullottak onnan. Hogy miért késett három hetet a szemináriumból, arról azt írja: „Erről nem beszélhetek, testvérem, ígéretet tettem egy főpapnak___S olyan titok, melynek felfedése az elveszésemet eredményezné.” Baj, ha már az első na­pokban takargatnivalója van egy kispapnak! Különösen zseniálisnak tűnik könyve alapján az az író, aki állítólag 1992 szeptemberétől élt ott három hónapig, de már akkor pontosan idézte a magyar nyelven csak 1994-ben megjelent katolikus egyház katekizmusát. Ez valóban prófétai előrelátás. „Apró” tévedések is találhatók. Például: Mindennap lehet gyónni. A spirituálisunknál vagy a prefektusunknál vagy pedig a vicerektornál - súg­ta. - Másnál nem? - Hát - kezdte zavartan -­, időnként a rektor is...” Bi­zony, csak a spirituális és más nem elöljáró papok gyóntathatnak kispapo­­kat. Ezzel az elöljárók döntési függetlenségét és a gyónási titok megőrzését biztosítják. Az első vétsége utáni kihallgatásáról így számol be: „... magánzár­kába vele! Anzelmus! Vigye innen ezt a sátánfajzatot! ... Egy sötét, ab­laktalan, állott levegőjű pincehelyiségbe vonszolt, s miután a földre lök­te elgyengült testemet, nagy erővel vágta be az ajtót, amit ugyanolyan gondosan zárt rám, mint kora délután a rektori fogadóhelyiség folyosó­jának egyetlen ajtaját.... A pincében rettenetesen hideg volt, és a szag­tól émelygett a gyomrom...” Szépen hangzik ez a pincebörtön-leírás. Gondolom, középkorról szóló kalandregényekből kölcsönözte az ötlet Megjegyzések Malota László könyvének margójára Románca koporsón tét. Az alábbi leírása is inkább az álmok világába és tévékrimibe illik. A rektort előszobába küldték gondolkozni, közben órák teltek el. „Mondd csak, Lucianus, Anzelmus, a vicerektor meg a többiek mit tudtak csi­nálni majd fél napon át abban az átkozott rektori teremben?... Ők nem maradtak odabent. Velünk voltak egész délután.... A vice pedig házon kívül intézte a piszkos ügyeit... a rektori fogadónak az egyik könyves­polc mögött van egy titkos kijárata, amit talán a hasonló ügyek intézé­se végett készítettek. Micsoda mocskok! - kiáltottam fel elveszítve ön­uralmamat.” De szép lenne, ha e titkos kijáratot lenne szíves nekünk is bemutatni. És itt van az öngyilkos kispap esete. Meg kell jegyeznem, ritkán valóban betévednek ideggyönge személyek is a szemináriumba. A közös életben egy-két év alatt általában kiszűrhetők ezek az emberek, ön olyan agyalá­­gyult növendékeket mutat be, mintha mindnyájan az ájtatosság vakjai len­nének. „A kispapok meredt tekintettel vették körül a megboldogultat, aki egy hatalmas rózsafüzér segítségével - amit a koporsókra szoktak ráhe­lyezni - végzett magával. - Vajon meg volt szentelve? - kérdezte súgva Kaprus.” De az igazi otrombaság csak ezután következik: „Blasius az hajto­gatta, hogy valamiképpen Erasmus szájába kellene tömni egy szentelt os­tyát, hátha azzal megválthatnánk halálos bűnét.” Már a kis elsőáldozók is többet tudnak az eucharisztia tiszteletéről! De két „irgalmassági cselekedete” is volt e három hónap alatt: „Nincs nálam olaj - suttogtam. - Hozok a konyhából, maga meg beszenteli. - Jó - válaszoltam, mire kisietett, és egy kis tálkával tért vissza. Félrevonultam ve­le, és a magam módján beszenteltem. Aztán miután visszatértem a haldok­lóhoz, a liturgiának megfelelően megkentem vele a szemét, a fülét, az orrát, a száját, a kezét és a lábát, s közben fennhangon s őszinte hittel mondtam: »E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével, szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!«” Igaz, hogy a II. vatikáni zsinat óta a betegnek csak a homlokát és a két kezét, esetleg a két lábát kell megkenni, de mégis csodálatos a szertartás ismerete, hisz a betegek kenetének feladási szövegét már akkor, egy-két hetes kispap korában ilyen pontosan tudta. Máskor irgalomból gyóntatott. „... e napon magamra vállaltam a gyón­tatás bűnét - hiszen erre a fontos tevékenységre még nem voltam felszen­telve. Itt vagyok - jegyeztem meg, és bementem a gyóntatószékbe.... Nyí­lott a mellettem lévő egyik üveg ajtaja, és betérdelt életem első gyónúja. - Először is nem imádkoztam minden este. - Ilyen fontos eseményt elhalasz­tani! Hát mit csináltál ehelyett? - Az igazság az, hogy én... - dadogta, és ekkor váratlanul a kettőnket elválasztó vékony falba vájt kis résben megje­lent egy boríték, nagy erővel visszataszítottam az ő részébe. - Miért adja vissza, tisztelendő úr? Talán kevesli? A viceatyának ennyit szoktam adni

Next