Magyar Nemzet, 2003. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2003-03-29 / 74. szám
32 Magyar fészet • Magazin 2003. március 29., szombat Levélféle Magyar Bálinthoz A tanügy tükre görbe tükör ■ Végh Alpár Sándor___________________ Miniszter úr Eddig kétszer találkoztunk, mindkét alkalommal kora reggel, a Nap-kelte stúdiójában, ahol a Kereszttűz vendége volt, és kétszer ugyanazt kérdeztem Öntől. Elismerem, az ilyesmi nem vall dús fantáziára, de mit tehettem volna, ha kitért, nem válaszolt. Talleyrand követőjének bizonyult, aki szerint a beszéd a gondolatok eltitkolására való. Ezért gondoltam, hogy inkább levelet írok, amelyre aztán vagy felel, vagy nem, a lényegen, a magyar tanügy állapotán úgysem a szavak változtatnak, hanem a jó cselekedetek. Nem lakom az Ön hivatalának környékén, de az az érzésem, ha mostanában arra járnék, és a Honvéd utca felől figyelném a minisztérium bejáratát, a nap bizonyos óráiban lázas ötleteket látnék kizúdulni onnan. Tarka hebehurgyaságokat. Nem kibicként mondom ezt, van bizonyos fogékonyságom hozzá, én ugyanis születésem óta tanárgyerek vagyok. Ráadásul nem akármilyen tanáré. Próbáljon elképzelni a hetvenes évek elején egy vasárnapi ebédet: értelmiségi környezet, kicsit kopott, az étel is szerény, az asztal körül a négytagú család, középen apám egyenes tartással, a menü, gondolom, gyümölcsleves és mákos tészta. Már mindenki befejezte az evést, mikor is az én apám hosszú és gyanús csend után hirtelen megszólalt: „Disznót fogunk hizlalni.” Ez olyan volt, mintha földre esett volna az összes tányér meg még hozzá a levesestál. Meg voltunk rémülve. Hogy mi? Disznót? A fővárosban? Kinéztem az ablakon, láttam a Dunát, a túloldalon a Margitszigetet, a falon a Glatz-képet, s arra gondoltam, hogy az egyik barátom anyja Andrássy lány, a másik nagyapja a két háború közt az ország leggazdagabb bankára volt. Mit mondok nekik? Ez volt a dolog egyik oldala. Addig is tudtam, hogy egy fővárosi tanár fiának lenni gyönge dolog. De azzal nem számoltam, hogy egy napon moslékos vödörrel a kézben kell átgondolnom: mi mélyebbre kerültünk, mint a kályhás a szuterénben, akinek a fiai sokkal jobb nadrágban jártak, és az enyémnél gyöngébb bizonyítvánnyal is rögtön bekerültek az egyetemre, mert akkor a származást nézték előbb. Az a bejelentés a mákos tészta után rádöbbentett apám kétségbeesésére, mert ilyenre egy büszke tanárember - márpedig az én apám az volt - csak akkor szánja el magát, ha iszonyú nagy a baj. Ismétlem: ez nem a Rákosi-korszakban történt, nem is a forradalom utáni félelem éveiben, hanem a hetvenes évek elején! Ne is próbálja megérteni: az Ön édesapja a színház világában volt vezető, s ott még a darabokban sem fordulhatott elő, ami számomra attól fogva mindennapos gyakorlat lett: hajnali ötkor indulni Rómaifürdőre megetetni a malacokat. Ó, ha tudná, milyen átütő erejű felismerésekre tehet szert az ember a zöld helyiérdekűn rázódva téli reggeleken! Hogy megnő a szociális érzékenysége! Fantasztikus. Rövidesen ráébredtem, nem a mi családunk az egyetlen, amely egy vasárnapi ebéd után döntő lépésre szánta el magát. Apám tehetséges ifjú kollégája akkoriban hagyta ott a tornatanárságot, hogy NB III-as futballedzőként folytassa. Orosztanárnőm esténként házhoz járt, és jobb családok csemetéinek adott németórákat. Pál úr, az énektanárom, akivel kórusversenyeket nyertünk, ötvenhatban meg sem állt Kanadáig. De átélhetett nagy kalandot az is, aki itthon maradt. Mint apám igazgatóhelyettese, aki egy nap arra ment haza, hogy se asszony, se három gyerek, se bútor, semmi, csak az üres falak meg a borotvaecset a fürdőszobatükör alatt. A felesége összepakolt mindent, és bejelentés nélkül egy kerékpárműszerészhez költözött. A konyhai rezsón talált búcsúlevélben csupán ennyi állt: „Elegem volt a szegénységből.” Hogy mi köze Önnek ezekhez? Ó, rengeteg. Kezdjük talán a személyes résszel, az könnyebben felidézhető. Feltűnt, hogy itt-ott szóba hozza fiatal egyetemi tanárát, Balogh Zoltánt, ő vezette be a szociológia világába. Zoltánhoz nekem is van némi közöm, barátomnak és rokonomnak mondhattam egyszerre (anyáink testvérek), emiatt kétszer olyan nehéz volt tudomásul vennem, hogy ez a tehetséges ember öngyilkos lett. Fényképeket és tanulmányvázlatokat őrzök tőle, és búcsúlevelét, amelyet 1979-ben, önkéntes halála előtt írt. Ha Ön jóban volt vele, miniszter úr, nyilván emlékszik arra a szegénységre, amely körülvette: udvari lakás az Akácfa utcában, és napi gondok, olyan alapvetőek, hogy mit eszik másnap a két beteg kislány. Ugye, tudja, hogy előadásain benn ültek az elhárítás emberei? Vagy hogy kétéves Rockefeller-ösztöndíja odalett, mert nem engedték ki az országból? De arra nem emlékezhet, hogy halála előtt pár nappal két civil meginvitálta a Lukács cukrászdába, és elé tették az útlevelét. Csak kiutazásra, mondták. Vissza érvénytelen. Temetésén feltételezem, hogy Ön is ott volt a rákoskeresztúriban - Huszár Tibor mondott sírbeszédet, az a Huszár, aki tagja volt Kádár szűkebb tanácsadó testületének... (Ez a három pont arra szolgál, hogy lehűtse indulataimat.) És arra emlékszik-e, hányszor emlegette Balogh Zoltán: ha volna Magyarországon olyan párt, amelyik tisztességesen képviseli a munkások érdekeit, annak szívesen tagja lenne. Mit gondol, miniszter úr, tanítómestere, ha élne, jelentkezne-e 2003 márciusában az Ön SZDSZ-énél? Ön is tudja, hogy nem. Főleg, ha előtte tudomást szerezne arról, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége önpusztító koalícióra lépett azzal a párttal, amely hamarosan bekerül a Guinness-rekordkönyvbe. Abba a marhasággyűjteménybe, amelybe a palacsintaevők, a megállás nélkül kuglizók és egyéb kunsztok tudói kerülnek. Ez a párt a cégtáblaátfestők közt lenne világelső, s hogy még nem szerepel ott, annak oka csupán annyi, hogy híre ment: ismét kavargatják a festéket, csupán az nem dőlt még el, mire magyarosítsanak. Nem érti a magyarosítást? Pedig világos, mint a nap. Nézze végig rövidítéseiket: az egyetlen állandó betűjük az „M”. Mit jelent ez? Hogy ők a legmagyarabb párt, csak erre még nem figyelt fel senki. A KMP- MKP-MDPMSZMP-MSZP formáció szakavatott piktora egyébként akkor tenne legtöbbet a pártjáért, ha lemázolná az „SZ” betűt. Magyarázatul ideidézem Havel elnöknek, az egyetlen tiszta arcú kelet-európai államfőnek egyik tévényilatkozatát: „Eddig szocialistának vallottam magam, de ezt a szót többé nem használom, mert annyira lejáratták bizonyos körök.” De maradjunk még cseppet a múltnál. Volt Önnek egy másik meghatározó barátsága: Kis Jánosra gondolok. Sportosan kezdték: hetente kétszer együtt úsztak a Gellértben, rendszeresen találkoztak Kenedi János lakásán, és amit ez idő tájt tőle hallott, nagy hatással volt Önre. E beszélgetések jelentőségét később fazonírozta, tovább domborítgatta, s végül beleszőtte interjúiba, hogy Kis Jánossal Aczél György is szeretett volna diskurálni, de a filozófus elhárította. Számomra nem meglepő, hogy Kis ennek tényét ritkábban emlegette, mint Ön, akinek Aczél személye, mint szobrásznak a negatív öntőforma, láthatóan fontos. De hagyjuk ezeket az ellentétpárokat, hogy kivel igen, és kivel nem, ma már úgysincs akkora jelentőségük, mint volt mondjuk 1994 májusa előtt, mikor Önök - nem éppen halkan - „beleléptek”, vagy 2002 júniusa-Egy okos és kellően cinikus megfogalmazás szerint olyan pálya ez, ahol győzni nem dicsőség, de a vereség szégyen. Nos, a győzelem egyelőre nem látszik körvonalazódni, bár, mikor a D-209-es ügy kapcsán egyetlen döntéssel visszaszerezhették volna az ország szimpátiáját, hiszen akkor nem a Fidesz, nem az MDF, hanem Önök zártak volna le végleg egy sötét korszakot. Ott volt a lehetőség a kezükben, és nem. S ma már ott tartanak, hogy Konrád György nyilvánosan egyetért Amerika háborújával, és a maroknyi SZDSZ-frakció Sancho Panzaként lohol a szocialisták után, riadtan nézve azok hadviselését mindenféle szélmalmok ellen. A csúfos és történelmileg szégyellni való éjszaka után jött a reggel, a borotválkozás, a tükör: milyennek látta az arcát benne, miniszter úr? És milyennek, mikor megtudta, hogy Kis János kilépett az általa alapított pártból? Utánanyúlhatnék az olcsó poénnak, hogy azóta bizonnyal nem úsztak együtt a Gellértben, de egyszerűbb, ha csupán megállapítom: Ön sorra elhagyja azokat, és az azoktól magáévá tett elveket, akik révén Magyar Bálintból Magyar Bálint lehetett. Nem ez a mai, akin pompásan feszül a zakó, aki oktatási miniszter a balliberális kormányban, és zamatosan beszél a család múltjáról, a másik, aki még 1992-ben is szembenállást mutatott azzal a párttal, amelynek vezetői kommunisták, és döntő szerepük van abban, amiért a magyar oktatás odajutott, ahova jutott. Tudom, hogy a politikában a hűség nem vezérelt, de talán a hűtlenség sem egészen az. Ha meg mégis, attól inogni kezd a múlt, s benne mindaz, ami az Ön előadásában lassacskán mítosszá érik, olyanná, amilyennel pártja szívesen példálózik, hiszen nem minden vezetőjének családi múltja látványos, hogy finoman fogalmazzak. A legendárium fontos részeként szokta emlegetni, hogy az édesapját Aczél kirúgta a Vígszínházból, bár, hadd jegyezzem meg, azt akkor Néphadsereg Színháznak hívták, de az nem hangzik olyan jól, és azt is felidézi újra meg újra, hogy Önt ugyancsak kirúgták, mégpedig a Világgazdasági Kutatóintézettől. Mit mondjak? Elég magas az egy főre jutó politikai áldozatok száma a családban. Kicsit persze elgondolkoztatott, hogy miután eltávolították a kutatóintézetből, egyéb retorzió nem érte, s folytathatta egy másik helyen. Ez akkoriban nem volt tipikus. Akit igazán kirúgtak, az nem kapott hipp-hopp,a képzettségének megfelelő munkát. Minthogy nincs jobban átélhető példám, a magaméval hozakodnék elő: nekem bizony be kellett érnem azzal, hogy főiskolai oklevéllel a zsebemben egy ideig csak segédmunkás lehettem. Ezzel fizettették meg velem azt a két hónapot, amennyivel később tértem haza külföldről. És hadd térjek ki a mítoszteremtés okán egy pillanatra még az édesapja dolgára. Az ötvenes években Major Tamás Nemzeti Színházában titkárnak lenni, majd 1955-ben egy másik frontszínház igazgatójaként folytatni, már megbocsásson, ehhez bizalom kellett. Tetszik, nem tetszik: pártbizalom. Hogyne, voltak szép számmal pártonkívüliek is, akik vezetők lettek, de olyan egy sem akadt köztük, aki a párt jóváhagyása nélkül ülhetett volna ilyen fontos székbe. Amivel nem az édesapja tisztességét és hozzáértését vonom kétségbe, csupán jelezni szeretném, hogy az ön liberalizmushoz, pontosabban: a szabaddemokratasághoz vezető útjának nulla kilométerkövét nem kéne okvetlenül a Vígszínház elé vonszolni, hogy ott csodáljuk. Az az épület Csehovnak van fenntartva. Meg Molnár Ferencnek. Dürrenmattnak. És Magyar Bálintnak az idősebbnek. De hagyjuk a pártügyeket. Ön lerakta a mindenkori SZDSZ-elnök fáradságos pakkját, és újfent abban a miniszteri székben ül, amelyikbe hét éve került. Akkor könnyebb dolga volt, Fodor Gábortól vette át a tárcát, aki, miként a nép fia mondja, szétrúgott maga körül mindent, mint tyúk a töreket. Egy nyugodt ember kellett, egy jó arcú, magas, aki minden reggel megfésüli a haját, akin egy pulóver is úgy áll, mint egy divatfiú, és aki, ha keményen odakérdeznek, mosolyogva válaszol. Ön lett az, akibe a párt a legtöbb reményét helyezte, akinél jobb sajtója azóta sem volt senkinek, s bár nem értett az oktatásügyhöz, az újságírók úgy emelték a magasba, hogy abba csaknem beleszédült. Mit értek beleszédülésen? Azt, hogy elhitte: ez is olyan, mint a színház, amelynek falai között felnőtt. Ott . MGyulay Endre_________________________________________ % "W" s Kedves Barátom! Én is úgy gondolom, fontos papnevelő intézetekről írni. Legfőképp saját tapasztalatait elmondani. Ám sajnálatos módon nem nevezte meg a szemináriumot, amelyről beszámolt, é így mindegyik „érintetté” vált az írása által. Sajnos a műfajt sem tisztázta: regényt, életrajzot, élménybeszámolót kívánt-e írni. Könyve is azt bizonyítja, hogy csak annak otthona a szeminárium, akinek papi hivatása van. Ezért ön is, de parázna társai és csábítói is kihullottak onnan. Hogy miért késett három hetet a szemináriumból, arról azt írja: „Erről nem beszélhetek, testvérem, ígéretet tettem egy főpapnak___S olyan titok, melynek felfedése az elveszésemet eredményezné.” Baj, ha már az első napokban takargatnivalója van egy kispapnak! Különösen zseniálisnak tűnik könyve alapján az az író, aki állítólag 1992 szeptemberétől élt ott három hónapig, de már akkor pontosan idézte a magyar nyelven csak 1994-ben megjelent katolikus egyház katekizmusát. Ez valóban prófétai előrelátás. „Apró” tévedések is találhatók. Például: Mindennap lehet gyónni. A spirituálisunknál vagy a prefektusunknál vagy pedig a vicerektornál - súgta. - Másnál nem? - Hát - kezdte zavartan -, időnként a rektor is...” Bizony, csak a spirituális és más nem elöljáró papok gyóntathatnak kispapokat. Ezzel az elöljárók döntési függetlenségét és a gyónási titok megőrzését biztosítják. Az első vétsége utáni kihallgatásáról így számol be: „... magánzárkába vele! Anzelmus! Vigye innen ezt a sátánfajzatot! ... Egy sötét, ablaktalan, állott levegőjű pincehelyiségbe vonszolt, s miután a földre lökte elgyengült testemet, nagy erővel vágta be az ajtót, amit ugyanolyan gondosan zárt rám, mint kora délután a rektori fogadóhelyiség folyosójának egyetlen ajtaját.... A pincében rettenetesen hideg volt, és a szagtól émelygett a gyomrom...” Szépen hangzik ez a pincebörtön-leírás. Gondolom, középkorról szóló kalandregényekből kölcsönözte az ötlet Megjegyzések Malota László könyvének margójára Románca koporsón tét. Az alábbi leírása is inkább az álmok világába és tévékrimibe illik. A rektort előszobába küldték gondolkozni, közben órák teltek el. „Mondd csak, Lucianus, Anzelmus, a vicerektor meg a többiek mit tudtak csinálni majd fél napon át abban az átkozott rektori teremben?... Ők nem maradtak odabent. Velünk voltak egész délután.... A vice pedig házon kívül intézte a piszkos ügyeit... a rektori fogadónak az egyik könyvespolc mögött van egy titkos kijárata, amit talán a hasonló ügyek intézése végett készítettek. Micsoda mocskok! - kiáltottam fel elveszítve önuralmamat.” De szép lenne, ha e titkos kijáratot lenne szíves nekünk is bemutatni. És itt van az öngyilkos kispap esete. Meg kell jegyeznem, ritkán valóban betévednek ideggyönge személyek is a szemináriumba. A közös életben egy-két év alatt általában kiszűrhetők ezek az emberek, ön olyan agyalágyult növendékeket mutat be, mintha mindnyájan az ájtatosság vakjai lennének. „A kispapok meredt tekintettel vették körül a megboldogultat, aki egy hatalmas rózsafüzér segítségével - amit a koporsókra szoktak ráhelyezni - végzett magával. - Vajon meg volt szentelve? - kérdezte súgva Kaprus.” De az igazi otrombaság csak ezután következik: „Blasius az hajtogatta, hogy valamiképpen Erasmus szájába kellene tömni egy szentelt ostyát, hátha azzal megválthatnánk halálos bűnét.” Már a kis elsőáldozók is többet tudnak az eucharisztia tiszteletéről! De két „irgalmassági cselekedete” is volt e három hónap alatt: „Nincs nálam olaj - suttogtam. - Hozok a konyhából, maga meg beszenteli. - Jó - válaszoltam, mire kisietett, és egy kis tálkával tért vissza. Félrevonultam vele, és a magam módján beszenteltem. Aztán miután visszatértem a haldoklóhoz, a liturgiának megfelelően megkentem vele a szemét, a fülét, az orrát, a száját, a kezét és a lábát, s közben fennhangon s őszinte hittel mondtam: »E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével, szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!«” Igaz, hogy a II. vatikáni zsinat óta a betegnek csak a homlokát és a két kezét, esetleg a két lábát kell megkenni, de mégis csodálatos a szertartás ismerete, hisz a betegek kenetének feladási szövegét már akkor, egy-két hetes kispap korában ilyen pontosan tudta. Máskor irgalomból gyóntatott. „... e napon magamra vállaltam a gyóntatás bűnét - hiszen erre a fontos tevékenységre még nem voltam felszentelve. Itt vagyok - jegyeztem meg, és bementem a gyóntatószékbe.... Nyílott a mellettem lévő egyik üveg ajtaja, és betérdelt életem első gyónúja. - Először is nem imádkoztam minden este. - Ilyen fontos eseményt elhalasztani! Hát mit csináltál ehelyett? - Az igazság az, hogy én... - dadogta, és ekkor váratlanul a kettőnket elválasztó vékony falba vájt kis résben megjelent egy boríték, nagy erővel visszataszítottam az ő részébe. - Miért adja vissza, tisztelendő úr? Talán kevesli? A viceatyának ennyit szoktam adni