Magyar Nemzet, 2003. június (66. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-28 / 149. szám

Schneller István: Ezért kellene szakminiszter vagy magas szintű állami vezető, aki mindezt kiharcolja. Magyar Nemzet: Végső soron mi dönti el, hogy mi­lyen egy ország képe építészeti szempontból? Eltér István: A rendszer, nem is elsősorban az épí­­ tész. Ha végignézzük az építészet történetét, kiderül, hogy mindenütt a demokrácia teremtette meg a leg­rosszabb építészeti produktumot - persze nem a gö­rög demokrácia. Minél több ember szól bele valamibe, az­ annál rosszabb lesz. Az állami, önkormányzati megrendelés majdnem mindig a rossz átlagot hozza ki. Még a pályázatot is úgy irányítják, hogy csak az át­lagos maradjon benn a mezőnyben. Tíz évig vezettem a Fővárosi Tervtanácsot, és mindig azt tapasztaltam, hogy minél többen ültünk ott, annál határozottabban dobálták ki a kicsit is különlegesnek látszó dolgokat. Az ellenpélda Franciaország, ahol bátrak az emberek. Nemcsak az építészek, hanem a városi jóváhagyók vagy az ország vezetői is. Minden középületük külön­leges, ezért időtálló. Igaz, hogy ott a politika nem te­lepszik rá annyira az építészetre, mint nálunk. A mű­veket nagy nemzetközi pályázatokon választják ki. Magyar Nemzet: Magyarországon miért nincsenek nemzetközi pályázatok? Schneller István: Örülnék, ha olykor volna mód nemzetközi pályázatra, mert az óriási kihívást, húzó­erőt jelentene. A Nemzeti Színházra kiírt első pályázat esetében is - amelyet kiváló épületével Bán Ferenc nyert meg - fölmerült, hogy legyen nemzetközi pályá­zat, de túl időigényesnek bizonyult. Szilárd, betagozó­dott polgári társadalom kell ahhoz, hogy egy kormány­nak legyen türelme kivárni, hogy az épület ne az ő négyéves ciklusa idején valósuljon meg. Ez a minden­kori kormányra érvényes. Salamin Ferenc: Nem­ érzem olyan fontosnak a nemzetközi pályázatot. Annyi jó magyar építész van, őket kellene pályáztatni, nekik kellene munkát adni. Sokuknak nincs munkájuk, nekünk, civileknek pedig olyan épületek között kell élnünk, amelyek nem ütik meg az elvárható szellemi színvonalat. Miért? Schneller István: Mert ilyen a világ. De azzal vitat­kozom, hogy a jó magyar építészeknek nincs munkájuk. Van munkájuk. Lehet, hogy nem mindig nagy feladatok várnak rájuk, de sokan terveznek sokfélét, és a minőség nem feltétlenül a nagy munkákban nyilvánul meg. A Budapesti Építészeti Nívódíj elbírálásakor tapasztalom, hogy sok jó épület is épült az utóbbi időszakban: isko­lák, templomok, lakóházak, a Budapest Sportcsarnok, és emelt szintű városi tér, a Millenáris Park, az Ericsson­­irodaház - hogy csak néhány példát említsek -, és vol­tak példaszerű helyreállítások: a Nagycsarnok, a Sán­dor-palota, a Szabó Ervin Könyvtár. Boros Pál: Franciaországban a demokráciát, amely ott hosszú, töretlen, szerves fejlődés eredménye, olyan emberek működtetik, akik elég jó módúak, műveltek és így függetlenek ahhoz, hogy vállalják a véleményü­ket, szemben a mi kis demokráciánkkal, ahol a de­mokrácia működtetői még mindig jelentős mértékben állami függőségben élnek. Ezért kezdődik mindennel a tili-toli, ezért a középút „biztonsága”. Nagy Gergely: Mi a jó építészetet egy-egy jó épüle­ten keresztül mérjük, de az, hogy egy országnak mi­lyen az építészeti kultúrája, az átlagépítészeken múlik. A reneszánszban rablógyilkosok is építtettek nagysze­rű épületeket, de örökölt formavilágot, tárgykultúrát képviseltek, vagy épp az adott rangot nekik, hogy az új tendenciáknak megfelelően fizették meg az általuk kedvelt, valóban magas színvonalú építészeket. Ná­lunk ez a folyamat többször megszakadt. A falusi épí­tészetben a teljes életformaváltásnak is nyögjük a hatá­sát. Megszakadt a hagyományos falusi életforma, amely több évezred alatt alakult ki. Ezt lenulláztuk, megjelent a polgári világhoz kötődő építészeti forma­világ, amely falun használhatatlan. De ma már a koc­kaházakat is dicsérjük ahhoz képest, ami most jelenik meg. A városi környezetből kiköltözők építgetik a kis palotájukat­­ és tönkreteszik a környezetünket. Boros Pál: Ez a folyamat évtizedekkel ezelőtt tő­lünk nyugatra is lejátszódott. Az utóbbi években Buda­pest környékén különösen tetten érhető. Az, hogy mi fog történni, előre látható. Legkésőbb a következő nemzedék visszatelepül majd a városokba, mert még­iscsak ott lesz komplexen és színvonalasan elérhető infrastruktúra a munkájához, az életformájához. Salamin Ferenc: Tudomásom szerint 1990 óta há­romszázezer ember költözött ki Budapestről, ami azt mutatja, hogy az élet minősége kisebb részeredmé­nyektől eltekintve lényegesen romlott a városban. Bu­dapest ma már nem élhető, legalábbis jó kedvvel nem. A városban kétszer annyi villamos, troli meg metró kellene, és feleannyi autó. Kétszer annyi külső út és körgyűrű, és feleannyi belső forgalom. Jó példa a Rá­day utca, ahol a sétálóutcában teraszokkal, kávézókkal szinte párizsi hangulatot hoztak létre. A budai alsó Eltér István építész 1972-1981: a Budapesti Városépítő Tervezővállalat városrendezési irodájának vezető építész ter­vezője. 1982-1991: a Fővárosi Tanács város­­rendezési és építészeti főosztályának város­­rendezési csoportját vezette, majd a főosztály irányítója lett, tíz évig vezette a Fővárosi Tervtanácsot. 1990-2001: fővárosi képviselő, a Magyar Építészkamara elnöke, rakpartra tervezett kétszer két sávos autópálya viszont tönkreteszi a várost, elvágja legnagyobb és legjobban jövedelmező adottságától, a Dunától. A Duna-parton szerelmeseknek kellene üldögélniük, az embereknek fák, bokrok között kellene sétálgatniuk, kávézók tera­szain beszélgetniük. Ehelyett a szakmaiság burkába rejtve tönkreteszik a városunkat. Schneller István: Évek óta hadakozom az irányí­tatlan szuburbanizáció ellen. Minden kormány jóvá­hagyhatta volna az agglomeráció rendezési tervét 1996-tól. Egyik sem tette meg. Magyar Nemzet: Miért? Salamin Ferenc építész 1981-1987: Makovecz Imre munkatársa; 1987-1990: a Makona Építésziroda, illetve Szerencs fő­építésze, 1989-től a Kós Károly Egyesülés, a Vándoriskola titkára, 1990: az Axis építész­­iroda egyik alapítója; 1993-tól Zebegény fő­építésze, a szerencsi Arcus építésziroda ala­pítója. FOTÓ: NAGY ZOLTÁN Schneller István: Mert az úgynevezett spontán fej­lődés így sokkal könnyebben ment, és sok ellenlábast szerzett volna magának az a kormány, amelyik ráeről­teti akaratát a középszintű vezetőkre. Lehetetlen álla­pot, hogy az egymással szoros kölcsönhatásban álló önkormányzatok a saját közigazgatási határaikon be­lül azt csinálnak, amit akarnak. Budapestnek például semmi köze ahhoz, hogy Budaörs a tizenhetedik bevá­sárlóközpontot építi, holott ez egész Budapest népes­ségére kihat. Hiányzik a köztes, az agglomerációs vagy regionális szint, ahol megmondják, hogy mit meddig Boros Pál építész 1979-től a kecskeméti megyei tervezővállalat (Rács­­terv) munkatársa, 1992-ben a Kecskeméti Építészműhely egyik alapító­ja. 1982-től a Mesteriskola tagja, 1985-ben el­nyerte Az év legjobb terve díjat a kecskeméti színház üzemházának megtervezéséért. 1998: Pro Architectura díj (Kodály Zoltán Ének- Zenei Iskola), 1999: Ybl Miklós-díj. FOTÓ: NAGY ZOLTÁN lehet, és mettől kezdve mi tilos. A forráshiánnyal küsz­ködő önkormányzatok mindent kiárusítottak, hogy befektetőket és pénzt szerezzenek. De néhány helyen már észbe kaptak, csakhogy eddigre megtelt a Pilis­völgy, Érd, Budaörs, egészen Biatorbágyig szinte min­den főútvonal menti terület. Boros Pál: Korábban nagyon fontos szerepe volt a társadalmi hovatartozásnak. A nemesség, a polgárság különböző rétegei mind a saját eszményük felé húztak. Egy-egy társadalmi csoporton belül működött valami­féle kohézió. Ma mindenki egyéniség, mindenki való­sítsa meg önmagát, egyenként­­ ezt sugallja a korszel­lem. Ha az államigazgatásban nincs helye az egész or­szágot áttekintő, környezettudatos területgazdálko­dásnak, akkor nem sokat lehet tenni a demokrácia nevében majdnem teljhatalommal felruházott önkor­mányzatok környezetromboló, önkirabló­ pénzszer­­ző, sokszor a szegénység kényszere által hajtott „gaz­dálkodásával” szemben. Ezt így nem szabad tovább folytatni! Magyar Nemzet: Nemrég jelentették be, hogy a kor­mány építészeti hivatal létrehozására készül. Mit lehet erről tudni? Bevonták az előkészítésbe például az épí­tészkamarát? Eltér István: Igen, de a részleteket egyelőre nem ismerjük. Még az elnevezésről is nagy vita volt. Mi azt javasoltuk, legyen Építészeti Hivatal, és az egész épí­tésügyet vegyék el az önkormányzatoktól. Lehet, hogy megindul ez a folyamat, de hogy végig lehet-e vinni, nem tudom. Nagyon szeretném, hogy sikerüljön. Szó­ba került a francia modell, de van kiváló magyar mo­dell is. 1870-től 1930-ig működött a fővárosban a Köz­munkatanács. Szellemisége az egész országra kihatott. Független volt a politikától, a gazdaságtól, az önkor­mányzattól, a várostól, de kapcsolatban állt vele, mert kiváló mérnökök, jó politikusok, jó gazdasági szakem­berek, befektetők, bankárok voltak a tagjai. Nagy poli­tikai, gazdasági hatalma, rengeteg pénze volt, és tudott dönteni. Nagy Gergely: Most ott tartunk, hogy már annak is örülünk, ha legalább a kamarát megkérdezik, ha vala­milyen központi hivatalt akarnak létrehozni. De arról még szó sincs, hogy építészeket vonjanak be az előké­szítésbe. És ha netán bevonják őket, vajon a vélemé­nyük hány százaléka jelenik meg a végső döntésekben? Boros Pál: A Magyar Építészkamara mindenkori vezetésének az a feladata, hogy meggyőzze a kormá­nyon lévőket a helyzet tarthatatlanságáról. De miután ez a helyzet tizenhárom éve nem változott, nemcsak az új kormányok megalakulásakor kell intenzíven pró­bálkozni, hanem az ellenzékben lévők gondolkodását is alakítani kell. Amikor a politikusaikat még nem be­folyásolja a kormányalakítási alkuk kényszere, az idő­hiány, az ódzkodás a kialakult szerkezet megváltozta­tásától. Eltér István: Ezt tesszük, rá is kényszerülünk, mert a politikusoknak fogalmuk sincs róla, mi az építészet. Ami nem csoda, mert az általános iskolától kezdve egy szót sem beszélnek sehol építészetről. Rendszeresen magyarázzuk a döntéshozóknak - minisztereknek, ál­lamtitkároknak -, miért fontos az építészet, és miben különbözik az építéstől, ami egészen más kategória. Schneller István: A Főépítészeti Kollégiumot is be­vonták véleményezési szinten az építési törvény mó­dosításának és a közigazgatási reformnak az előkészí­tésébe. A kettő nehezen választható el egymástól, mert az egésznek a kistérség a segédmotorja. Kevés a szak­ember, 3200 település van, és csak 250-ben van főépí­tész. Nem mintha csak rajtuk múlna a dolog, de a jól képzett műszaki előadók száma is kevés. Magyar Nemzet: A közbeszerzési törvény milyen hatással van az építészetre? Eltér István: Kifejezetten rossz, lehetetlen állapo­tot idéz elő, sürgősen változtatnunk kellene rajta. A közbeszerzésnek az a lényege, hogy minél gyorsabban és olcsóbban szerezzék meg a szolgáltatást, az árut. Az építészetet Európában a nyolcvanas-kilencvenes években szolgáltatásként kezelték, így is van nyilván­tartva. Közbeszerzés alapján akarják kiválasztani az építészt is, ami képtelenség. Meghívták a kamarát a közbeszerzési törvénymódosítás előkészítésére is. Pró­báltam magyarázni, hogy a legelső szempont az építé­szeti minőség. Boros Pál: Volt egy szerencsés időszak, amikor a közbeszerzési törvényben benne volt, hogy az építészet vonatkozásában a közbeszerzést az építészeti tervpá­lyázat kiírása jelenti. A Nemzetire kiírt első pályázat - az, amelyiket Bán Ferenc nyert meg - arról szólt, hogy árverseny nincs, és a programban benne volt, hogy a kamarai díj az irányadó a későbbi tervezési fázisokra. Tehát a kiíró előre tudta prognosztizálni a tervezés költségeit, az építészeti tervpályázaton pedig kizárólag a tervek szakmai értéke alapján lehetett választani. Csakhogy ezt a törvényt azután 1999-ben módosítot­ták, éppen a Nemzeti Színház miatt. Eltér István: Kizárólag a kész terméket szabad tendereztetni. Amíg nem tervezték meg a házat, nem tudjuk, mit versenyeztetünk. Nagy Gergely: Ezért is volna szükség nagyon erős kamarára, mert először mindenki a tervezésen akar spórolni. Pedig ha egy százalékkal vagy fél százalékkal kevesebbet költ a tervre az építtető, annak a sokszoro­sát ki fogja fizetni, mert gond nélkül lebontatnak vas­beton falakat vagy egész épületrészeket egy későn jött ötlet miatt. Az építészeti tervezés díját nem volna sza­bad versenyeztetni. Elfogadhatatlan, hogy egyre-más­­ra aláígérjenek a kamarai díjaknak. Eltér István: Ha mi erről tudomást szerzünk, le­tiltjuk az építészt. Előfordult, hogy a legalacsonyabb árat ki tudtuk zárni a versenyből, a kamara le merte ír­ni egyes tervezőkről, hogy kóklerek, ennyiből nem le­het megcsinálni az épületet. Tavaly több pályázatot ál­lítottunk le. Magyar Nemzet: Hogyan változik az Európai Unió­ban az építészet helyzete? Eltér István: Kiírták a PHARE-, ESPA-, PEA- pályázatokat. Kétszázmilliárd forint beruházásra nyí­lik majd lehetőség, ennek százmilliárd forintnyi része építészeti, mérnöki feladatra szól, hatmilliárd pedig a tanácsadói részre. De úgy írták ki a pályázatot, hogy az előkészítést csak külföldi konzorcium nyerheti meg, ami teljesen szabálytalan. Az európai elvek szerint kül­földi céget csak tanácsadásra volna szabad kiválaszta­ni. A pályázat kiírói viszont a tanácsadás mellé építé­szeti tervezést - nemcsak tanulmánytervek, hanem ki­viteli tervek szintjén - is belevettek a feladatkörbe. A külföldi azután majd a második fordulóban felkérhet magyar alvállalkozókat. Ebből hatalmas botrány lesz. Magyar Nemzet: És mit tesz a kamara? Eltér István: Tiltakozik. Meghívtuk Baráth Etele államtitkárt, eljött, azt mondta, nem úgy van, ahogy mi gondoljuk, írjuk le az igényeinket. Leírtuk, elküld­tük, a mai napig nem kaptunk rá választ. Akkor levelet írtunk a miniszterelnöknek és a kormánypártok veze­tőinek, hogy tiltakozunk, tűrhetetlennek tartjuk ezt az eljárást. Választ még nem kaptunk. Magyar Nemzet: Hogyan védik az érdekeiket más országok az EU-ban? Eltér István: Az osztrákok beépítettek bizonyos védőhálókat, de nem érdekük, hogy elmondják, mit találtak ki. Nekik az az érdekük, hogy idejöjjenek ter­vezni. Mi nem attól tartunk, hogy a jó külföldi építé­szek elveszik a kenyerünket, ettől nem féltem az igazán jó hazai építészeket. Attól viszont igen, hogy munka nélküli, gyönge építészek jelennek meg a piacon, és úgy esnek neki a feladatnak, hogy fogalmuk sincs ar­ról, milyen a magyar táj, a város, a kultúra. Nagyon sok példát tudnék mondani arra, hogy eddig mi mindent rontottak el osztrák, német építészek Magyarorszá­gon. Az építészet a nyelv után a legfontosabb eszköze lehetne a társadalomnak arra, hogy védekezzen a rossz tendenciák ellen, de erre a döntéshozók közül senki nem fogékony. Az idő pedig sürget. Boros Pál: Most kellene a beruházásokhoz képest töredék pénzeket arra fordítani, hogy törjük a fejün­ket, milyen legyen a kívánatosabb jövő. És ez nem csak az építészek feladata. Ha belegondolunk, hogy az EU- csatlakozással teljesen más nagyságrendű, szerepkö­reiben másként differenciálódó településmezőbe kerül minden magyarországi község, város, akkor nekik is újra meg kellene határozniuk a szerepüket, a magukról alkotott képüket és a lehetőségeiket, és ez mindenütt rendkívül összetett feladat. Igényli minden olyan em­ber részvételét, aki a szó eredeti értelmében politizál, azokét, akiket foglalkoztat a polisz sorsa. FOTÓ: V Á N Y I A K O S Magyar Nemzet * Hagazui El 2003. június 28., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék