Magyar Nemzet, 2003. június (66. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-28 / 149. szám

34Magyar Nemzet­i Magazin 2003. június 28., szombat Földesi Margit és Szerencsés Károly könyve Pfeiffer Zoltánról A megbélyegzett Hol a határ a kölcsönös engedményekkel járó megegyezés és az erkölcsi, politikai elveket feladó együttműködés között? Miért nem tudta (tudja) tartósan betölteni a magyar polgári jobboldal a nemzet javát szolgáló szerepét? Mit jelent az egyén számára, ha egy sorsdöntő helyzetben belső meggyőződésére hallgat, és nem hódol be az erőszaknak, a meghódolást indokló körülményeknek?­ ­ K n n m n s V a i £ r i a K érdések, melyekre ma éppúgy keressük a választ, mint fél évszázaddal ez­előtt. A megbélyegzés hatalma című kötetben két történész, Földesi Mar­git és Szerencsés Károly egy elfeledett politikusról, Pfeiffer Zoltánról írt, aki megpróbálta a lehetetlent. Amikor 1947 nyarán Tildy Zoltán köztársasági elnök a kommunista párt nyomására új választásokat ír ki, Pfeiffer Zoltán alig négy hét alatt életre hívja és megszervezi a Magyar Függetlenségi Pártot. Vállalkozása hi­hetetlen sikerrel jár. Csaknem hétszázezren sorakoznak fel mögötte. „Önmagában ez a tény egy különleges képességű és bátor emberre vall. És nem szokványosak ennek a lépésnek az előzményei sem” - magyarázzák a szerzők. Lemondott az igazságügyi államtitkári posztjáról, szakított pártjával, a kisgazdapárttal. Választási kampánya során kétszer verik meg brutálisan, besúgók veszik körül, az ÁVO csak a megfelelő pillanatot várja, hogy rátegye a kezét. De addig is csorbítani kell a népszerűségén. A mai politikai életben is jól ismert módszerről így beszél Földesi Margit: - Amikor egyetemista koromban az 1947-es sajtó címoldalain először olvas­tam Pfeiffer Zoltánról, összeesküvőnek, fasiszta fősámánnak nevezték, aki kalan­dos úton szökött meg az országból. Mindez annak az irányított rágalomhadjárat­nak volt a része, amelyet ellene folytattak. A megbélyegzést ugyanis mindig ked­velték a kommunisták, ha politikai ellenfelük megsemmisítésére törekedtek. A második világháború után az antiszemita, a szovjetellenes, az antidemokratikus kifejezéseket váltogatták. Keretszavak, éppen azzal a tartalommal kitöltve, amely a kívánt ellenséggyártást a legjobban szolgálja. Az MKP által irányított sajtót nem ér­dekelte, hogy Pfeiffer Zoltán három nyelven kiállított dokumentummal rendelke­zett arról, hogy a német megszállás alatt részt vett a nemzeti ellenállásban. A párt­ja által kiadott Ellenzék című lap pedig, ahol a hiteles tájékoztatás megtörténhetett volna, mindössze tíz számot ért meg. A történészek az 1945 és 1947 közötti időszak politikai folyamatainak kutatásai során többször találkoztak Pfeiffer Zoltán nevével, de mint megjegyzik­­ mindig más események „oldalvizein”. Szakmai és baráti társaságban beszédtémaként olykor fel­merült a neve, érdekes személyisége. A filmrendező Mihályfy Sándor az országból való kalandos megszöktetéséről készített filmet. Az író Gyurkovics Tibor egy alka­lommal elmesélte, hogy közeli rokonai azért kerültek börtönbe, mert kiálltak a Pfeiffer Zoltán által alapított párt mellett. - Ki volt ő valójában? - kérdezem a szerzőktől. - Jómódú polgári családból származott, s elődei nyomdokain lépve választhatta volna azt is, hogy sikeres ügyvéd lesz. Gimnáziumi évei alatt nagy hatással volt rá Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjének egyénisége, aki történe­lemtanára volt, és a kisgazda mozgalom felé irányította érdeklődését. A második vi­lágháború alatt élénk ügyvédi és politikai tevékenységet folytatott. Atyai barátjának, példaképének tekintette Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A Magyar Frontban azon ellenál­lók közé tartozott, akik a nemzetiszocialista Németországgal való szakítást szorgal­mazták. Ekkor került élete először veszélybe, a nyilasok és a Gestapo halálra keresi, kétéves kisgyermekével, feleségével bujkálni kényszerül. Az 1945-ös első szabad választások után Pfeiffer Zoltán harcolt ellene, hogy a kisgazdapárt olyan koalíciós kormányt alakítson, amelyben a kommunista párt­nak vezető szerep jut. Később mégis elvállalta az Igazságügyi Minisztérium poli­tikai államtitkári posztját. Ennek az ellentmondásnak a magyarázata Pfeiffer Zol­tán személyiségében és gondolkodásában rejlik. Az utolsó pillanatig hinni akart a demokrácia eszményeiben, a magyarság erejében. Amikor az államtitkári posz­tot elvállalta, tisztában volt azzal, hogy a kommunisták mögött milyen erő áll. Ám bízott benne, hogy vállalt tisztségében, szakmai tudásával korlátozni tudja majd az igazságszolgáltatást befolyásolni, uralni kívánó erőket. 1946-ban nem­csak a politikai harc élesedett ki, hanem egyre több helyről érkeztek a hírek, hogy kommunista rendőrök vagy magukat igazságosztónak tartó csoportok erőszakos cselekményeket követnek el, rabolnak, gyilkolnak. Kiemelkedő ezek közül a gyömrői ügy, ahol egy „különítmény” számos ember életét oltotta ki. Az MKP szerette volna a történteket eltussolni, Pfeiffer egy ideig ellen tudott állni e törek­véseknek. Jellemző az is, hogy a belső ellenségkép erősítésére összeesküvéseket kreálnak, hogy a nemzeti érzelmű lakosságot megosszák. Ezek közül például a Bilkey-Papp-ügyben (terrorista akciókkal vádolt orvosok) tesz komoly erőfeszí­téseket a törvényesség betartatására. Ugyanez a magatartás jellemzi a Kunmada­ras zsidó lakossága elleni pogrom körülményeinek tisztázásában, a valódi té­nyek, igazi tettesek megnevezésében. Igyekezett a börtönviszonyokon is javítani. Átmeneti­­sikereket elér ugyan, de alapvetően nem tud a politikai foglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódon változtatni.­­ 1947-ben nyilvánvalóvá válik számára, hogy a személyes kockázatvállalással sem képes megállítani a politikán és az országon eluralkodó erőszakot. Elérkezett ah­hoz a ponthoz, amely már nem fért bele az általa vállalt kompromisszumba. Mivel az akkori miniszterelnök, Nagy Ferenc nem védte meg a letartóztatástól kisgazdapárt­beli társát, Kovács Bélát. Pfeiffer úgy érezte, már nem tud a párttal közösséget vállal­ni. Kilép a kisgazdapártból, és élesen szembefordul a kommunistákkal. Mindezt an­nak tudatában teszi, hogy tudja, mi várhat rá. Tudja, hogy a teljes sajtóarzenált rá­uszították. Az is világosan látszik, hogy az országból nem vonják ki a szovjet csapa­tokat. Barátját, Kovács Bélát ekkor már elhurcolták a gulágra. A polgári nemzeti ol­dal vezetői közül pedig sokan kénytelenek voltak Nyugatra menekülni - magyaráz­zák a történészek. - ő nem érezte a rá leselkedő veszélyt? - A habitusára jellemző, hogy amikor James McCarger, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziójának másodtitkára először tesz utalást arra, hogy az or­szág már nem biztonságos számára, így felel: „Miért én menjek el, menjenek el ők, én itthon vagyok.” Ez is jelzi, hogy hazája elhagyása igen nagy áldozat volt számára, amelyet az utolsó pillanatig halogatott. Végül mégsem volt más választása. A politi­kai rendőrség már 1946 végétől folytatta az anyaggyűjtést ellene. A cél egy olyan nagyszabású összeesküvési per összetákolása, amelynek Pfeiffer Zoltán lett volna a fővádlottja. Ezért 1947 végén mások mellett letartóztatják titkárát, Varga Józsefet, mi több, a kihallgatószobából telefonon be is játsszák neki a megkínzott ember hangját. (Maga Berkesi András, az ÁVO kihallgatótisztje ismeri el később, hogy az ügy érde­kében lefogott emberek a további kínzásoktól félve hazudtak.) Ezzel párhuzamosan folyamatban volt Pfeiffer Zoltán képviselői mentelmi jogá­nak megvonása, a kör tehát bezárulni látszott. Először feleségét és ötéves kislányát szeretné biztonságban tudni. A mentőakciói miatt magyar Pimpernelnek is nevezett McCarger segítségével végül sikerrel járnak, noha a határnál egy hajszálon múlik a le­bukásuk. Maga James McCarger, akivel a történészek 2001-ben Washingtonban ta­lálkoztak, erősítette meg, hogy az édesanya és a kislány, akit elkábítottak, hogy ne sír­jon fel, egy katonai jármű rakterében, egy ládába rejtve „utazott”. A határnál az orosz katona éberségét nem annyira a diplomáciai passzus, hanem a számára felkínált né­hány cigaretta csillapította. A menekülés napját Pfeiffer Zoltán számára november negyedikére tűzték ki. Szükség volt ehhez némi figyelemelterelő hadműveletre, így például november ötödikére előjegyezteti magát parlamenti felszólalásra, látszólag minden dolgát a megszokott módon intézi. De még a parlamenttől a Báthory utcai lakásához vivő rövid úton is nyomozók kísérik. Az ő figyelmük elaltatása volt szöké­sének legnehezebb szakasza. A hazai viszontagságok után, végül embercsempészek segítségével, úgynevezett „földalatti vasúton” lépte át az osztrák határt. - Egy ilyen életút bemutatásakor fennáll a veszélye annak, hogy a romantikus ele­mek elfogulttá teszik az embert. Hogyan sikerült megőrizniük a tárgyilagosságukat? - kérdezem a szerzőket. - Megrázó volt számunkra, hogy egy tehetséges ember két év alatt hogyan jut el a helytállástól, a sikertől politikai téren a teljes sikertelenségig. És miképp fizet dönté­seiért személyes sorsával. Ennek ellenére történészi értékítéletre törekedtünk, nem hallgatva el Pfeiffer Zoltán rossz döntéseit, tévedéseit sem - magyarázza Földesi Margit és Szerencsés Károly. Az Egyesült Államokban töltött harmincnégy esztendő alatt Pfeiffer Zoltán be­kapcsolódott a magyar emigrációba, dolgozott a Szabad Európa Bizottságban, pub­likált az Amerikai Magyar Népszavában. Az 1956-os forradalom bukása s az elma­radt nyugati segítség mélyen lesújtotta. A Szabad Európa Bizottság anyagi támogatá­sával még módja nyílik arra, hogy többek között Belgiumban és Németországban tá­jékoztassa az érdeklődő szervezeteket, közéleti személyiségeket Magyarország hely­zetéről. Ám a hetvenes évek elejétől teljesen visszavonulva él, csak egy-két régi barát­tal tart kapcsolatot, és Mindszenty József hercegprímással folytat levelezést. Ha vala­ki, ő az az ember volt, aki nem tudta elképzelni, hogy soha többé nem térhet vissza hazájába. Magyar állampolgárságától megfosztották, az amerikait nem vette fel, így hunyt el 1981-ben New Yorkban. Koporsóját nemzeti lobogónk fedte. Leánya, Pfeiffer Magdolna a mai napig nem lépte át Magyarország határát. Neki köszönhető, hogy számos eddig ismeretlen irattal, fényképfelvétellel, az emigrációs évekről szóló beszámolójával is gyarapodhatott a kötetet kísérő gazdag dokumentáció. A találkozás körülményeit, hangulatát így idézi fel Földesi Margit: - Az első megbeszélt alkalommal hiába vártuk. És bizony később is többször letet­te a telefont, amikor kerestük. Végül kinyomoztuk San Franciscó-i címét, és felcsön­gettünk a házba, ahol lakott. Nem volt más választása: vagy, elküld, vagy szóba áll ve­lünk. Amikor az ajtóhoz jött, könnyezett, de nagyon keményen kérdezte, mit akarunk az apjától, hiszen ő egy keserű sorsú ember volt. A résnyire nyitott ajtóban kevés szó­val mondhattuk csak el. Azt mondta: nézzünk a szemébe. És behívott minket. Az utolsó pillanatig hinni akart a demokrácia eszményeiben ANYANYELVÜNK Wass Albert, a nyelv mestere iA. JA szó Anna­ ­ss Albert regényeit sok ezren olvassák országszerte, különösen a fiatalok. A szerző nemcsak a történetmondás és jel­lemábrázolás művésze, hanem az erdélyi nyelvnek is nagy mestere. Ezt írja Hagyaték című mű­vében: „... barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket Erdély-szerte. Üldögéltem éjszaká­kon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kuny­hója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét szik­lakatlanok mélyén, s szívtam magamba magányos he­gyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.” S az erdélyi emberek lassú, gonddal ejtett szava beivódott a nép­nyelvet megörökítő ritmikus prózájába. Az olvasóknak minden bizonnyal feltűnnek regé­nyeiben az erdélyi tájszavak efféle mondatokban: „Is­meretlen észkas üvegekből nyirkos kis szellők jöttek alá.” Az észkas ma is használatos tájszó, Wass Albert szőkébb pátriájában, Cege környékén ismerik: eredeti alakja északos, belőle rövidült az észkas, északi fekvésű, árnyékos, nedves terület. Az üreg az a nagy üreg, amely az öreg fák kidőlésekor keletkezik, de mélyedést is je­lent általában. „Durdulás összegüzsörödött mellettem, mint egy kis kövér, gondtelt sündisznó” - írja az Adjá­tok vissza a hegyeimet! című híres, sok nyelvre lefordí­tott regényében. Az összegüzsörödött hangfestő szó, mindenki érti, összezsugorodott. Vidáman hangzik a következő mondat: „A patak jegén sikongva csicson­­káztak a gyermekek.” A csicsonkázik valóban bájos szó, jelentése: a jégen csúszkál. A köznyelvben is ismert csóré tájnyelvi jelentése meztelen, szegény: „Semmink sem marad, csak a csóré életünk.” Nucáról írja a követ­kezőt: „Feredése után megkeresett egy napos gübőt.” A gübő kiapadt vízmeder, holt mederrész a tájszótárak szerint. A ciher bokros, bozótos hely: „nádi egér mata­tott a ciherben”. Olykor az író maga magyarázza meg a tájszavakat: „Ez a csónak hat szál deszkából tákolt vén skatulya volt, amit itt luntrának nevez a nép. Hosszú rudakkal kellett tolni előre a sátéban, iszapban s azo­kon a kanyargó ösvényeken, amit a halászok nyom­kodtak maguknak a nádas közt vészától vészáig. Ezek a vészák nádból font kerítések, amiket beállítanak a se­kély vízbe, a végén csapdaszerű ravasz görbületet for­málva belőlük, melyekbe ha beúszik a hal, nem tud ki­jönni többet.” Olykor a szavak hangzása idézi fel az erdélyi han­gulatot: csürke a csirke, lügetes a ligetes, része a ré­sze helyett. Érdekes a Ferkő név a Hagyatékban, olyan illeszkedési forma, mint a Nyírő (nyírő a köz­nyelvben). Különleges hangulatúak a román eredetű tájszavak, szűk jelentéskörben mozognak, az erdővel és főleg a pásztorkodással kapcsolatosak. A pláj havasi tisztás, hegyi ösvény, átjáró, a plájász erdőőr, mezőőr, a pojána havasi vagy erdei tisztás, az esztena vagy sztina juhász­kunyhó, a pakulár juhász, a turma pedig juhnyáj. Az emberek ordát esznek, az orda édeskés ízű juhtúró vagy juhsajt, ma is kapható a piacokon. Gyakran esz­nek bármost, ami kukoricalisztből sajtlével, íróval vagy savóval készített étel. S a szereplők gyakran emlegetik a prikulicsot, ami nem más, mint kísértet. A Kard és ka­szában mondja a Szent Lászlót megmentő Erőss Mik­lós: „De én most jól teszem, ha lépek ám egyet a dom­bon, mert apámék még azt hiszik ott a szakadásban, hogy megevett a prikulics.” A puliszka, vagyis a kuko­ricalisztből készült sűrű kása közismert szó, de eredete nincs tisztázva, talán latin jövevényszó. A Kard és ka­­szában­ olvashatjuk: „Először is tejes málét sütött a vén­ember, majd töpörtyűs puliszkát meg túrós puliszkát, jó csípős túróval. Aztán megígérte, hogy tavaszkor, juh­­fejés idején újra eljön, s megtanítja őket bálmost készí­teni.” Most már értjük, miért juhfejéskor kell a bálmost készíteni. A főzés és az evés szinte szertartás: „Taderik két nagy szőrös kezéből ünnepélyes lassúsággal ereget­te bele az aranyszínű kukoricalisztet a fortyogó vízbe. Édeskés puliszkaszag töltötte meg a házat és az égő bükkfa langyos illata. Aztán elkészült a puliszka is. Tú­rót vettek hozzá a deberkéből, és enni kezdtek” (A fun­­tineli boszorkány). A deberke alul szélesebb, fölül kes­kenyebb alakú faedény. Egyéb erdélyiesség (transzszilvanizmus) is található Wass Albert műveiben, de róluk máskor ejtek szót. A különleges szavak jelentése kiolvasható a szövegkör­nyezetből, de pontosabban ismerve jelentésüket, talán még jobban élvezzük az író sajátos világát. Az Ember az országút szélén maga az író, s az ember gondolatai az író gondolatai: „Nem az a fontos, hogy velem mi lesz, én már a múlté vagyok. Nekem már csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő kö­zött. És hogy ennek a hídnak pilléreibe beépítsek min­dent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes.” A hagyatékhoz a nyelv is hozzátartozik, az író nyelve, a XX. századi beszélt nyelv, ahogyan Erdélyben az egy­szerű emberek ajkán élt.

Next