Magyar Nemzet, 2003. november (66. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-03 / 255. szám

D­ing ír Nemzet • Látó-Tér 2003. november 3., hétfő Szerkeszti: Szényi Gábor R­ozikts Pu­sztel nem állta az ekét ■ II Tamásra MAIR______________________ N­ ehezen adja meg magát a Hor­tobágy. Nemcsak a mezőgaz­dasági művelés nem bírt vele, de a turisták szeme előtt is ne­hezen bontja ki szépségét. „A fénytörési csodák, a délibáb, a gyönyörű napfelkelé­sek, hatalmas zivatarok, légörvények, nagy sebességű szelek, a vízszintes eső stb., név szerint alig lehet elsorolni a különlegessé­geket, amik azonban vásári vagy szigorúan kirándulólátványosságnak nemigen ille­nek be. Nem is lehet őket egy vasárnap dél­utánra a csárdához elővezetni.” Tikos Béla írta e sorokat 1929-ben, amikor még leg­feljebb a főúri vadászatok jelentették az idegenforgalmat ezen a szikes, első ráné­zésre kietlen tájon. A Debrecen felé uta­zóknak is legfeljebb a szántóföldeket fel­váltó végeláthatatlan fűtenger tűnhet föl, ha egyáltalán észreveszik a változást a tele­vízió révén intenzívebb természeti csodák­hoz, több ezer méteres hegyláncokhoz szoktatott emberek. Pedig a határokon túl a Budapest- Balaton-Puszta hármassága fejezi ki mind­azt, amit Magyarországról az átlagemberek tudni vélnek. A puszta minden nyelven a Hortobágyot jelenti, mint ahogyan a préri, vagy a pampa nevét sem próbálták lefordí­tani - mutat rá egy nemrég megjelent írá­sában a terület egyéni jellegére a védetté nyilvánításban oroszlánszerepet játszó bé­csi magyar tudós, Festetics Antal. A hatva­nas évek végén már a városi illetékesek szá­mára is kezdett világossá válni, a Horto­bágy nem lesz Magyarország éléskamrája, sem a „ringó búzamezőket”, Sem a miszti­kus rizsföldeket nem hajlandó a hátán hor­dani a puszta. Az első próbálkozás még a század első felében történt, amikor a gabo­nán meggazdagodott többi mezővárost megirigyelve, Debrecen is szívesen beszállt volna a nagy szántóföldi üzletbe. Móricz Zsigmond el is siratta a régi Hortobágyot: „fáj a szívem a szép Hortobágyért, amelyik úgy szép, ahogy van”. De idézhetjük Bár­sony István sorait is: „Ha minden nádszál­nak helyén aranykalászt ringat is a szellő, az ettől feltámadó elégedettség érzete egy sereg bűbájos hangulatnak lesz egyszer­smind megölője...” A hangulat megma­radt, mert a szikes puszta nem állta az ekét. A nagy délibábkergetés azonban tovább tartott. Az ötvenes évek kényszermunkatá­borainak lakóira várt a feladat: megterem­teni a magyar rizstermesztés „fellegvárát”, de pontosabb lenne légvárról beszélni. Ez a próbálkozás még esélytelenebb volt, mint a búzamezős álmok, de a grandiózus tájala­kítás nyomai máig is ott éktelenkednek a Hortobágyon. Szinte romokban hevert minden, ami­kor Festetics kezdeményezésére neves kül­földi tudósok, köztük Konrád Lorenz, levél­ben kérték a magyar kormányt, hagyjon fel eddigi terveivel, és helyezze természetvé­delmi oltalom alá a Hortobágyot. A nem­zetközi nyomásnak is köszönhetően 1973- ban, húsz évvel a kényszermunkatáborok felszámolása után létrejött hazánk első nemzeti parkja, amely 1999-ben elnyerte az UNESCO világörökségi címet is. Ez utóbbira a park vezetése már a nyolc­vanas években beadta a pályázatot, ám azt a nemzetközi zsűri még elutasította. Kifo­gás akadt bőven. Európa egyik legjelentő­sebb madártelepén ugyanis a gyakorlatban nem tiltották a vízimadarak vadászatát, a tájat romboló mezőgazdasági tevékenysé­geket, és az őshonosnak tekintett állatfajok, a mangalica, szürkemarha, rackajuh állo­mánya is folyamatosan csökkent. A hagyományos pásztorkodás nem csu­pán a hortobágyi képeslapok elengedhetet­len kelléke. A páratlan növénytársulások, és az azokban élőhelyet találó több száz ma­dárfaj biológiai egyensúlyát éppen e fajok kellő számú legeltetése biztosítja. A pusztai „biofűnyírók” számára a mélypontot a rendszerváltás jelentette, amikor számuk alig pár ezerre rúgott, messze elmaradva az optimális mennyiségtől. Akkoriban a helyi libás kiskirályok uralmát élte a puszta, alig­ha lehetett rábírni az embereket, hogy a nyugatra exportálható libamáj helyett hol­mi régimódi marhákat és disznókat hajtsa­nak a legelőkre. Ludas Matyi madara azon­ban, ha nem is háromszor, de kétszer bizto­san megfizettette az árát, hiszen az ürülék miatt valóban terméketlen sivataggá váltak a jobb sorsra érdemes füves rétek. A táj minimális rehabilitációjának költ­sége mai áron két-három milliárd forintba kerülne. Ezt a pénzt évi félmilliárdos költ­ségvetésből kellene kigazdálkodni - pa­naszkodik Aradi Csaba, a park igazgatója. Sokat segíthet a Vásárhelyi-terv, amelynek módosított változata ugyan nem érinti köz­vetlenül a Hortobágyot, de a Tisza mente egészére kiható kedvezőbb vízmegtartó ké­pesség javíthat a természetvédelmi terület állapotán is. Szintén a vízmegtartást szol­gálja a rizsföldek miatt épített csatornák betemetése is. A síkságot téglalapokra osz­tó árokrendszer nem csupán esztétikailag kifogásolható, de a csapadékot is túl gyor­san elvezeti. Az ehhez szükséges pénzt rész­ben sikerült európai forrásokból biztosítani a Life névre keresztelt programból. Az európai kasszából nemcsak a nem­zeti park, hanem a területén működő civil szervezet, a Hortobágyi Természetvédel­mi Egyesület is kapott pénzt. Az egy évvel ezelőtt elnyert mintegy hatszázezer euróból a balmazújváros melletti Nagy- Vékonya nyerheti vissza eredeti arculatát. A vízi élőhely rehabilitációban komoly ta­pasztalatokkal rendelkező egyesületnek ez eddigi legnagyobb munkája. A park ve­zetésével közösen már eddig is több száz hektárnyi élőhely kapta vissza eredeti ar­culatát. A majd egy évtizede tartó tájren­dezésnek máris látványos eredményei vannak. Szó szerint látványosak, hiszen például az októberi daruvonulás méretei kezdik megközelíteni az egykori legendás időket. Az idén mintegy nyolcvanezer északi madár pihent meg a Hortobágy visszaalakított lápvidékén. A költőhelyü­kön csöndes madarak nálunk levetkőzik északi visszafogottságukat, és éktelen nagy zajt csapva veszik birtokukba a pusztát. A park az utóbbi években újra kezdi betölteni központi szerepét az euró­pai madárvonulásban, úgy is fogalmaz­hatnánk: a Hortobágy ismét a térség leg­fontosabb elosztó madárpályaudvarává fejlődik. A daru egykor Magyarországon is fészkelt, s talán van remény, hogy a gu­lipánokhoz, bíbicekhez, godákhoz, cankókhoz hasonlóan újra felfedezi ma­gának a magyar síkságot. A Vékonyához érve máris paradicsomi békesség fogad minket. Az egykori árok­rendszert már betemették, a roskadozó ta­nya ismét kimeszelve, friss nádtetővel várja a telet, a szürkemarhák, bivalyok, mangali­cák száz évvel ezelőtti békességben lege­lésznek a mezőn. A pásztor azonban már nem hord darutollat, és az sem valószínű, hogy ismerné Törő Gábor bácsi hortobágyi nótáját. Hacsak a nemzeti park igazgatósá­gára nem kell gyakorta telefonálnia, ott ugyanis a telefonos várakoztatóban Törő bácsi énekét hallgathatná. Ez azonban majdnem kizárt, mert idekint nemhogy ve­zetékes vonal nincsen, de a sokat reklámo­zott, kilencvenszázalékos rádiótelefonos le­fedettség sem igen ér el idáig. Nehéz ilyen isten háta mögötti helyre manapság hajdú­sági embert kapni. A korábbi programok legnagyobb gondja is a működtetés. „A piac nem kedvez az állattartásnak”, „szeret ön sokat dolgozni, mégis pénz nélkül len­ni?” szlogennel nem lehet embereket tobo­rozni. Legeltetés híján pedig nem puszta a puszta - mesélik némi gúnnyal a hangjuk­ban az egyesületnél. A tanya mellett éktelen nagy halom törmelék. Nagyságra körülbelül akkora, mint a Hortobágy legrégibb kultúremlékei, a Hérodotosz által is meg­említett, a népnyelvben csak kunhalmok­ként emlegetett korhánok: „...tülekedve hordják a skyták a földet rakásra, s nagy szorgalmat fejtenek ki abban, hogy amennyire tehetik, minél nagyobb halmot emeljenek.” A tanya melletti halom szin­tén kultúrtörténeti emlék, de már az ötve­nes éveket idézi. Szerencsére azonban csak ideiglenes, a rizsföldek csatornarend­szerének betongyűrűit, hídjait hordták ide a munkások. Minden halomnál mes­szebbre látszik azonban a nemrég újjáépí­tett hármas gémeskút. Teszem hozzá, debreceni! Mert a gazdag cívisváros ta­nyán lakó polgára nem épített magának akármilyen kutat. A mai valósághoz hoz­zátartozik, hogy az egészet fényképek alapján kellett rekonstruálni, mert a kör­nyéken nem találtak senkit, aki értette vol­na a kútépítés mesterségét. Ha minden rendben halad, tavasztól pi­henhet a kút, mert a tervek szerint mintegy kétszáz hektáros időszakos tó fedi majd a Vékonyát, amelynek magasabb pontjaira szorulnak majd vissza a most még az egész területen szabadon legelő állatok. Aztán, ha jön a nyári aszály, újra füves puszta lesz a puszta. Rendesen így váltják itt egymást az évszakok. A tocsogókban megjelenő rengeteg ma­darat a tervek szerint a turisták is követik majd. A csikós, betyáros, csárdás vendéglá­tás helyét nem is olyan sokára az ökotu­rizmus veheti át. A környéken úgy tartják, két fajta vendég jön errefelé: az egyik egye­nesen a kocsmába megy, a másik tesz előt­te egy rövid sétát. A rehabilitációs progra­mok ezt a sétát varázsolhatják egyre meg­­kapóbbá. Persze az itt fészkelő madaraknak az lenne a legjobb, ha mindenki egyenesen a kocsmába menne. Ám a nemzeti park nem csupán madárrezervátum, hanem a kistérségi fejlesztés záloga is egyben. „Ami jó a parknak, az jó az itt élőknek is és fordít­va” - foglalja össze a természetvédelem lé­nyegét Aradi Csaba. Harmincéves a Hortobágyi Nemzeti Park ■ A táj minimális rehabilitációja két-három milliárd forintba kerülne Hortobágy ismét a térség legfontosabb elosztó madárpályaud­varává fejlődik FOTÓ: BURGER ZSOLT Elszabadult az erőszak Csíkszeredában Molotov-koktélt dobtak egy szórakozóhelyre, autókat gyújtottak fel, újságírót és adóellenőrt vertek meg . A rendőrség fenyeget A román államelnök, a kormányfő és a belügyminiszter segítségét kérte pénteken a Csíkszeredai önkormányzat a városban kialakult helyzet miatt. Az idén ugyanis több autót, szórakozóhelyet, magánlakást és cégraktárt gyújtottak fel ismeretlen tettesek, hatósági embereket és magánszemélye­ket vertek meg, köztük az ügyről cikkező újságírót is. A helyiek egy alkohol­forgalmazó vállalkozás embereit sejtik a háttérben, de a rendőrség nem ta­lálja a tetteseket.­ ­ Munkatársunktól A Csíkszeredai városi önkormány­zat pénteki rendes ülésén levelet írt a román hatalom képviselői­nek, köztük Ion Iliescu elnöknek és Adrian Nastase kormányfőnek a város­ban kialakult helyzet megoldása reményé­ben. A tanácsosok azt sérelmezik, hogy a helyi rendőrség évek óta nem tud hatéko­nyan fellépni a térségben elharapózó maf­fiatípusú leszámolások ellen, a városban mindennaposak lettek az autófelgyújtások, a szórakozóhelyek és különféle cégek telep­helyei elleni gyújtogatási kísérletek. Az erő­szakhullám következtében brutális módon vertek meg adóellenőrt, újságírót, vállal­kozókat és az alkoholforgalmazó vállalko­zás autóival közlekedési konfliktusba kerü­lő magánembereket, köztük egy édesanyát, akit saját gyerekei előtt aláztak meg. A helyzet komolyságára jellemző, hogy az idén ismeretlen tettesek eddig öt autót égettek el az alig negyvenezres városban, gyújtogatás következtében leégett egy ház és egy autóbontó műhely, többször Molo­tov-koktélt dobtak egy, a fiatalok körében népszerű szórakozóhelyre, és kétszer pró­bálták sikertelenül felgyújtani egy másik italforgalmazó cég raktárait. Az esetről cik­kező újság, a Hargita Népe újságíróját pár hete saját lakása előtt verték félholtra erős emberek, a rendőrség azóta sem bukkant a tettesek nyomára. Megvertek egy olyan adóellenőrt is, aki a cég ügyei iránt érdeklődött - a megyei rendőrség vezetői az esetről érdeklődő, egyik székelyföldi polgármesternek azt vá­laszolták, hogy „még kapni fog, ha olyan helyre dugja az orrát, ahova nem kellene”. Szemtanúk beszámolói szerint az érintett cég furgonjait a rendőrség még nyilvánvaló közlekedési kihágás esetén sem állítja meg, s ha mégis, akkor a vezető bezárja az autót, és iratok helyett mobiltelefont nyújt át az intézkedő rendőröknek. A hatóság emberei a vonal másik végén levő személlyel beszél­ve aztán útjára engedik a sofőrt. A székely­­földi városban mindennaposak lettek a ve­rések, ám a sértettek többnyire nem tesz­nek feljelentést, vagy ha mégis, akkor azt bizonyos idő után visszavonják. Szondy Zoltán, a Hargita Népe újságíró­ja a hét végén írott jegyzetében így fogal­maz: „Vegyünk mély lélegzetet, és gondol­kozzunk el, elképzelhető-e a XX. század­ban térségünkben, talán éppen Csíkszere­dában, hogy egy-két elszánt és rosszindula­tú ember vagy magáncég átvegye a hatal­mat, a lelki és fizikai terror a kommuniz­musból jól ismert eszközeit felhasználva, megkaparintsa a város irányítását. Jelen pillanatban nem tudnék nyugodtan és ha­tározottan nemmel válaszolni...” Az információink szerint jó magyaror­szági kapcsolatokkal rendelkező alkohol­forgalmazó vállalkozás befolyást szerzett egy kétnyelvű, román-magyar regionális hetilapban is, amely háborút indított a vá­ros „korrupt” vezetősége és egyes vállalko­zók ellen. A lapban megtámadott szemé­lyek egy részét később megverték, házuk kigyulladt, vállalkozásaik tönkrementek, miközben a magát korrupcióellenesnek ne­vező kiadvány valós korrupciós esetről nem adott hírt. A Csíkszeredai napilap újságírója beszá­mol olyan esetről, amikor egy vállalkozót a rendőrök szeme láttára ütöttek meg az al­koholforgalmazó cég emberei, mégsem történt vizsgálat az ügyben. A lakosság megfélemlítése ellen eddig Boros Károly felcsíki főesperes emelte fel a szavát. A la­kossági fórum után - ahol jelen voltak a rendőrség képviselői is - másnap nyitva ta­lálták a templom ajtaját, a fórumon hozzá­szóló két embert pedig éjszaka saját házuk­ban verték össze, miközben a településen bőgő motorokkal cirkáltak ismeretlen em­berek. A rendőrség az ügyeket különálló esetként kezeli, és eleddig nem sikerült a tettesek nyomára bukkanni. A városveze­tők a bukaresti politikusok közreműködé­sétől azt remélik, hogy visszaáll a közrend és a nyugalom a településen. latoter@magyarnemzet.hu

Next