Magyar Nemzet, 2003. december (66. évfolyam, 279-302. szám)

2003-12-06 / 284. szám

' EU Magyar Nemzet • Magazin 2003. december 6., szombat Zsákai Piroska Sándor György Técsői varjak K­étezer novemberét írjuk, amikor megáll a há­zunk előtt Ferenc atya Ladája. Kofferek az előszobában, gombóc a torkomban. Még mindig nem késő, még megmondhatom, hogy nem megyek sehová, de hallgatok. A szomszédok részvétteljes tekintetétől kísérve beülök a kocsiba. A konyai kopjafánál elmondunk egy m­iatyánkot, nekem van egy külön kérdésem is. Valahogy így hangzik: „Uramisten, szerinted normális vagyok?” Debrecen után megadom magam, odamegyek, méghozzá önként, bár nagy a kísértés, hogy azt mondjam, forduljunk visz­­sza. Gregorián énekeket hallgatunk, közben a kilométe­rek vészesen fogynak. Az útszéli tábla jelzi: Tiszabecs egy kilométer. Talán a magyar határőr visszazavar. De nem, rám sem fütyül. Átgördülünk a senki földjére. Meglátom az első tá­nyérsapkát, még egy gombóc a torkomba. Ferenc atya rutinosan intézkedik, és már odaát, az öreg Tisza-hídon kerülgetjük a gödröket. Nem mindig sikerül. Nyekk, puff! Isten hozott Kárpátalján! - mondja atyám és mo­solyog. Én az enyémekre gondolok, eszembe jut a gitt­egylet, a barátaim, a puha fészek és minden, amit ott­hagytam. Most válaszolok a Kónyán feltett kérdésemre: „Nem vagyok normális, Uram.” Szürke utcák, szürke házak, itt-ott pislákoló fények, vigasztalan minden. Késő éjszaka érkezünk meg Técsőre. Kihúzzuk a kurátort az ágyból, és beszállásolunk a plébániára. Haza! Csak még egyszer haza innen! És azzal a gondolattal alszom el, hogy reggel hazamegyek. Álmomban tanítok. Az isko­lámban vagyok, kiveszem a tartóból a naplót, bemegyek az osztályba, és nem tudom, milyen órám van. Nem ké­szültem, izzadok kínomban, a gyerekek várakozóan néz­nek, én pedig állok, mint szamár a hegyen. Ilyen nincs, riadok fel bosszúsan. Mire felfogom, hogy csak rossz álom volt, felébredek. Reggel ismerkedés a Karitász munkatársaival, és ug­rás a mélyvízbe. Segély-, élelmiszerosztás. Az élelmiszer errefelé „produkt”. És jönnek, jönnek sorban. Én a rizst teszem az ócska szatyrokba. Egy idős bácsi sírva fakad. „Ide jutottunk” - mondja, és csorog a könnye. Vele sí­runk mi is. Délben ebédeltetünk. Hetven éhes gyerek eszi jóízűen az egyszerű ebédet. Vitalij leteszi a kanalat. - Nem kell? - csodálkozom. - Dee, keell - nyújtja szlávosan a szavakat. - Csak nem mászik. - Mi nem mászik? - hüledezem. - Hát a kaja lefele. És mutatja is. Még mindig nem értem, amikor Ira elmagyarázza, hogy a kisfiúnak gyomorszűkülete van, ezért gyakran tart szünetet evés közben. Ebéd után magyarórára jön Kati-Kátya, Sanyi-Szása, és mondják, hogy „nem kinyílik az ajtó”. Kezdem érteni, miért nem boldogulnak ezek a szláv nyelvi környezetben élő gye­rekek a magyarországi iskolákban. Azon töröm a fe­jem, honnan kérjek munkafüzeteket. Riasztom a kol­légákat, mit gyűjtsenek be, mire hazamegyek. Este az idősek mesélnek. Horror. Emlegetik Trianont, a Tisza mentén kettészakított településeket, az 1945 utáni Szolyvát, a gulágot és a folytonos rettegést. Mesélnek, én pedig elfelejtem, hogy haza akartam menni. Nem­csak a magyarok, hanem a ruszinok, románok, szlová­kok, németek, ukránok is bekerültek a nagy turmix­gépbe. Gyártották a veszteséges termékeket, épültek a falanszterházak (ma fantomházak). Megszokták, hogy „gyezsurálnak”, és általában gyakran ragoznak orosz szavakat magyarul. Elbeszéléseikből iskolapéldát ka­punk arra, miképp lehet népeket demoralizálni a szo­cializmus nevében. Első utam Kerekhegyre felér egy Dakar-ralival. Job­ban járnánk, ha a kukoricásban bukdácsolnánk - mon­dom atyámnak, és majdnem elharapom a nyelvem. A patinás kis templom télen-nyáron olyan hideg, hogy akár hűtőházként is üzemelhetne. A mise kétnyelvű, át­hat az áhítat, és elesettenkedik a már elfelejtett isiászom. Másnap nem tudok felkelni. Karácsonyra hazamegyek, mindenki kap feladatot, mit gyűjtsön össze. Mesélek egy Afganisztánt megjárt magyar férfiról, viszek rajzot tőle, és észre sem veszem, hogy már rutinosan koldulok. - Csak nem akarsz visszamenni? Hülye vagy? - kér­dezik. - Hülye vagyok és visszamegyek - válaszolom. 2001. március 4. Hajnalban csöng a telefon. A huszti kurátor kérdezi, van-e Técsőn víz. Álmosan bo­torkálok a csaphoz, megnyitom, persze hogy nincs. Nincs, válaszolom dühösen, mert fel nem foghatom, miért érdekli korán reggel, hogy van-e nálunk víz. Visszafekszem, a másik oldalamra fordulok, de megette a fene, elillant az álom. Csak nem árvízre gon­dolt, ugrom fel, és az ablakhoz futok. Az utcán lábszá­rig ér a Tisza. Jézus Mária! Egy fiatalasszony hatalmas gumicsizmában, nyakában a kisfia, futva menekül. „Riba!” (hal) - kiált boldogan a kicsi, és futnak az éle­tükért. A reformátusok félreverik a harangot. Átsza­kadt a Tisza gátja. A vízszint egy méter fölé emelkedik, gáz nincs, víz nincs, villany még van. A Kossuth rádió bemondja, hogy Técsőn az emberek fákra és háztetők­re menekülnek, magyar helikopterek segítenek a men­tésben. Alattam félelmetesen morajlik a víz. Visz min­dent. Pánikba esem, felkapom az útlevelemet, a tera­szon várom a helikoptert. Piros-fehér-zöld fénycsóva jelzi, hogy itt vannak. Aztán visszahúzódik a víz, és marad a holdbéli táj. Ivóvizet, kenyeret osztunk. A kis öreg házak megadták magukat, letérdeltek. Szükségünk van takarókra, meleg ruhákra, ezért amint lehet, hazamegyünk Ferenc atyá­val. A határőr csodálkozik az atya gumicsizmáján. „Ott, ahonnan jöttünk, ez a divat” - mondja, és szomorúan mosolyog. Holtfáradt. Koldulni megyünk. Kerekhegy megközelíthetetlen. Mi lehet ott! Hi­szen árvíz nélkül is egy Kerekhegy a szegénység mér­tékegysége. Magyarország kitett magáért. Megjött Dalma asz­­szony, jönnek az osztrák, belga, svájci szeretetszolgála­tok. Mindenki segít. A szocialista nagyipar összeomlott. Kárpátaljának végképp betette az ajtót a vadkapitalizmus. Nincs mun­ka, nincs pénz, mit tehetnének most, elmennek „Magyar­ba” „ukránnak”. Csakhogy a Kárpátok koszorúját nem vihetik magukkal a nagy kockás táskában, anélkül pedig elpusztul az ember lelke, így aztán sokan maradnak. Ami pedig a jó szomszédságot illeti, én magamnak sem kívánnék jobb szomszédot, mint amilyen Magyar­­országnak Ukrajna. Felkínálja baráti jobbját és jó szán­dékát. El kell fogadni. Soha, egyetlen szomszédos ország magyarlakta váro­sában sem történt meg velem, hogy a bolti eladó keresett egy magyart, aki segít neki megérteni, mit szeretnék vá­sárolni. Látványosan szegényedő orosz szókincsem mel­lett gyakran szólalok meg magyarul. Ezért soha, sehol nem ért hátrány. Van egy koldusom. Úgy énekel, mint Pavarotti. „Goszpogyi pamiluj!” Sokan későn vagy egyáltalán nem jönnek rá, hogy tulajdonképpen mindannyian koldusok vagyunk, s ha kérünk, adatik nekünk barátság is, jóaka­rat is, békesség is. A munkácsi római katolikus egyházmegyének ma­gyar a püspöke. Évente több fiatal papot szentelnek fel, akik szinte minden itteni nemzetiség nyelvét beszélik. Felszenteléskor az oltár előtt fekve „meghalnak” a világ számára, hogy Istent és az embereket szolgálják. Itt, ha a rendőr megállítja a papot, arra kéri, hogy áldja meg. Tisztelik Isten szolgáját, pedig errefelé ötven évig harang sem szólhatott. Az idén a ferences misszió is kapott egy fiatal papot segítségként. Misézik, keresztel, esket, hittant tanít, ke­vés szabad idejében görög, latin, héber nyelvű bibliafor­dításokat elemez,hasonlít össze. Ha időnk engedi, Dosz­tojevszkijről és Szolzsenyicinről beszélgetünk. Kuráto­runk fia kispap, Egerben tanul. Haza fog jönni. Haza, mondom, mert hát nekem ne lenne hazám? Kettő is van. Hol van már az a novemberi nap, amikor vissza akar­tam fordulni! Ezerarcú vagy, Kárpátalja. Ha felbosszantanak a té­­csői varjak éktelen károgásukkal, másnap Kerekhegyen madarak ezrei trilláznak. Nyitom a csapot, nincs víz. Hogy az a... De máris elhallgatok, mert ezer tiszta vizű forrásodból adsz vizet. Ezer nyelven érteted meg magad a világgal, és ha vendéget fogadsz, kiteszed a szíved is az asztalra. Élt Assisiben egy gazdag ifjú, aki a pompát és a ké­nyelmet feladva a szegények pártfogója lett. Aki egy szép fát szebbnek tartott egy palotánál, és zenekarok helyett a madarak koncertjét hallgatta. „Isten bolondja” - mond­ták. Most, nyolcszáz év múltán itt, Kárpátalján is megta­láljuk a követőit, akik ma is hirdetik, hogy a gazdagság és a pompa múlandó. Sokkal fontosabb, hogy szeressük és segítsük egymást. A patak csörgedezett, Jezovics öregedett. Ám a friss hajnal ujja fölidézte ifjúsága lebbenő mámorát, s ahogy a ház ablakai a kelő kelet fényében aranyra változtak, visszatért ereibe az ifjúi vér. Derűsen nyújtózott ágya hosszú, már-már végeérhetetlen síkján, s egyenesen fölrepült az égbe, az­az fölrepült volna, ha a sűrű barna gerendákból ácsolt mennyezet vissza nem fogja. A gyönyörű faszálakat té­­veteg szekercék hajszálpontosan kifaragták, mint vala­mi mennyei trónt, ahová Jezovics a nap beeső sugara­ival fölemelkedett. Ámuldozott Jezovics azon a rendít­hetetlen és pontos munkán, mit régi parasztkezek sze­­kercéztek fölébe, néhol bele-belekapott a fejsze éle, s költőien megbicsakította a tartógerendát - a nap fel­ívelő sugarában aranylott a gerendás mennyezet. Jezovicsot elfogta ifjúsága hajdankori boldogsága, mikor nem volt se íróság, se társadalom, se népünne­pély, ami idős korára annyira körülvette, hogy idáig, Szandáig szaladt előle. Fölrémlett benne kegyelmes ifjúsága, maga Ho­ratius, ki könnyed bölcsességgel már akkor meg­idézte a falusi élet boldogságait: „Beatus ille, qui procus negotiis...” - „de boldog az, kit nem szorít százféle ügy...” Valóban idefönn, Nógrád vaskosan könnyed he­gyei és bólogató erdősövényei között békésen ámul­dozott az élet múlandó és múlhatatlan értelmén. A mennyezeten megcikáztak az arany őszi napsugarak, úgy hajladoztak, mint játékos cicák a futkározó plafo­non, távol, távol mindentől, amit a főváros, Róma, alias Budapest valaha is jelentett és jelenteni fog. A patak csörgedezett - valóban a házuk előtti úton túl egy horhosban zöld gizgazok közt folyt egy ér, mint öregember meglett koponyáján körbefutó csermely, ami egyenesen a koponyák hegyét táplálja. Ó, Hora­tius, „a beata solitudo, a sola beatitudo!” - feleséggel Gyurkovics Tibor Autogram megtört kettős magán, egyedüli boldogság, boldog egyedüllét... „De jó heverni is, most egy vén tölgy alatt, / most ott, a csábító füvön, / közben mély árok alján folydogál a víz - ez a Horatius mindent tudott, hogy untuk ezt a gimnáziumban, főleg memoriterként! -, madárka sír a fák között, / forrás fakad s habja halkan sustorog / és il­lanó álomra hív...” Igen. Megfellebbezhetetlen. Elérhetetlennek lenni az erdők és az ég ölén... még a rajongók hada és nép­ünnepélye is elmarad... De. Ahogy élvenckedve ette reggelijét, már fölrémlett Jezovicsban valami baljós érzet, különösen, hogy sze­rénytelen étkezése hófehér szalonnából, mély­dús má­jasból, roppanó, csöpp tepertőkből, habosra hagyott tojásrántottából és hajszálvékonyra szeletelt nógrádi paprikás szalámiból állott, mely darabos elegyet tejjel - s mily fonák! -, gömbölyített savanyú paprikával s an­nak levével öblítette le, minek azután a svejki vendéglő­ben, Gyarmaton meg is lett jótét hatása - rohanni kel­lett délután a rejtett mosdóajtók jótékony, nekiereszke­dett homályába, ahol a jelentős író megkönnyebbedhe­­tett a belső futamoktól. Nyögött Jezovics. Könnyedén és megkönnyebbülten, horatiusosan­­ a „nyögő lom­bok alatt” adysan, idesereglett az egész világirodalom, midőn kopp-kopp­­ hallatszott a belső vécéajtó magá­nyán. Jezovics nem válaszolt, öntudatosan hallgatott, s folytatta folyamatos könnyítőtevékenységét. Kopp-kopp. Újra. Jezovics hallgatott, s miután riadtan észlelte, hogy kulcs nincs a zárban, bal térdével nekifeszült a most már benyitó idegennek, aki ennyit szólt: - Művész úr, Magyarország nagy... Jezovics némi tétovázás után kinyögte: - ...igen... - De nem akkora, hogy egy ekkora művész eltűn­hetne benne. Van benn papír? Jezovics csüggedten nézte az alálógó vécépapír kunkorodó szeletét. - Arra... - suttogta be az úr, s szétfeszítette résnyi­­re az ajtót, benyújtott egy kék golyóstollat... - Arra is jó... Régóta imádjuk! Tartson ki! Magával vagyunk! Csak az igazat, mindig az igazat írja! Élni fogunk! Csak a nevét firkantsa rá a papírra. Jezovics rémülten szakított egy darabot, persze, a még érintetlen papírból, firkantott, nyújtott, berántott, s csapot-papot, mindent felejtett, békét, magányt, Ho­­ratiust, Szandavárt, mint Csokonai Vitéz Mihály. Egy darabig. Utóbb, ahogy a gyarmati állomáson az induló vo­nathoz közelgett, midőn egy jósütetű úr - alias afféle bíró vagy jogász - törtetett nyomába, hadonászva s kiv­áltozva: - Magyarország nagy! Akkor is megtaláltuk az író urat, és örökre hálásak vagyunk, hogy a döntő pilla­natban autogramot adott múltkor a Svjek vendéglő­ben! Micsoda gesztus! Még a trónon is a népre tetszik gondolni, velünk, egyszeri vidéki értelmiséggel, akik azért vagyunk valakik! Maga mellett vagyunk! Gondo­lunk magára! A legrejtettebb pillanatban is! Jezovics már kapaszkodott a vonatra. El innen, el... talán Budapest elrejt? De ott is jönnek!­­ Elnézést, hogy a múltkor nem hagytuk szarni se... de szeretjük! És megérte! Talán magának is! Aztán továbbrándult a vonat. Hogyan legyél humoralista (12.) FÜLELT A CSEND, EGYET ÜTÖTT Felkereshetnéd ifjúságod - idéztem a 10. részben József Attilát. Idéznem kell Rilkét is - nagyon témánkba vág egy kis részletet azokból a levelekből, amelyet egy ifjú költőhöz írt. (...) És még ha börtönben ülne is, ha érzékszerveihez a cellafalon át a világ semmi­féle zaja sem hatolhatna el - nem volna-e akkor is ott a gyermekkora, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája. Fordítsa ebbe az irányba figyelmét. Próbálja meg e távoli múlt elsüly­­lyedt csodáinak kiemelését; személyisége így meg­szilárdul, magánya kitágul, és derengő otthonná vá­lik, messze morajlik tőle a mások lármája. A VALÓSÁG TELJESEN ANYAGTALAN - erre mondta Rilke: rettenetes, hogy a tényektől soha­se tudhatjuk meg a valóságot. Ti. a tények befalaz­zák a valóságot - teszi hozzá egy interjújában 1979- ben Pilinszky, el is hangozhatott már 1981 végén a rádióban... Meglehet a további Rilke-megfejelése miatt: a művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz. A hazug­ság falának áttörése, ugye... (Tőkés László). RILKÉRE GONDOLOK (Pilinszky segítségével.) Századunkban nagyobb vers­író képességet nem ismerek. Ezt úgy merném defi­niálni - tanít bennünket, a mostani (nála fiatalabb „költőket”), hogy ő - Rilke - ott kezdi a verset, ahol mások abbahagyják. Mégis van benne valami ar­­tisztikus még. Ezek Auschwitz előtti versek. JÓZSEF ATTILA IS „ELŐTTI”, MÉGIS­­ a már idézett versrészlet így folytatódik: (nyirkos ce­mentfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot) - gondoltam. S hát amint fölállok, / a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött. - MÉGIS, JANCSI (PILINSZKY), HOGY LEHET A „SEMMIVEL” FOGLALKOZNI? - Nézd, ez a semmi (...) egy Bekerített semmi azért, tehát megelőzi egy nagyon is nagy fölkészülés - válaszol riporterének, és tanít tovább bennünket, ahogy őt­­ is­­ Rilke. A nagy fölkészülés... ami végül is befut a semmibe. Ugye, Rodinnek a gon­dolkodója az így gondolkodik... (a tv-ben egyszer mutatta is), így viszont nem gondolkodik senki. Mindenki nyitott szájjal, kiürült arccal, hülye sze­mekkel és bambán gondolkodik - mondja ezt ar­ról a Rodinről - illetve szobráról -, akit (amit) Ril­ke csodálatos tanulmányában az egekbe vitt. FÜLELT A CSEND... FELKERESHETNÉD IFJÚSÁGOD - S ha egy nap belátjuk, hogy foglalkozásunk szegé­nyes, hivatásunk megmerevedett, és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, mint valami idegenekre, saját vilá­gunk mélységéből, saját magányunk tág teréből­­ „okítja” tovább ifjú költőtársát Rilke, amely maga is munka, rang és hivatás? Miért akarnók a gyermek bölcs meg nem értését védekezéssel és megvetéssel cserélni fel, mikor a meg nem értés kívülállást je­lent. (...) GONDOLJON, KEDVES URAM ­ arra a világra, amelyet magában hordoz, és nevezze ezt a gondolatot, aminek akarja; lehet ez emlékezés saját gyermekségére vagy saját jövője utáni vagy - csak legyen figyelmes azzal szemben, ami Önben keletkezik, s tartsa többre mindannál, amit maga körül észrevesz. KOSZTOLÁNYI - AKIRE TALÁN A LEGNAGYOBB HATÁSSAL VOLT RILKE Boldogság című novellájában kinyomozza emberi lé­tünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nuk­­leuszát, ősforrását - Ottlik próbál belőlünk faragni humoralistát... Az író (Kosztolányi, Esti Kornél) Stockholm felé? talán a halál felé? ki tudja, mi felé utazva, egy soha nem látott idegen kisváros hó­esésében váratlanul felismeri egyik ilyen kisgyerek­korabeli érzését, és boldogság fogja el. (...) Változ­­tat-e bármit is az életén? Nem. De tény, és marad a tény, hogy ismerte valaha (...) a puszta létezés­nek tiszta, teljes intenzitását, noha csupán egy kis­gyerek hétköznapi, akármilyen negyedórájának (nem is okvetlenül derűs) (...) akár kesernyés (...), de valamilyen hangulatába beágyazva - amit boldogságnak lehet nevezni. (...) Amit ismert valaha, megvan sértetlenül. (...) Ezzel kezdődik a világ. Ezt nem szabad veszni hagyni soha. (...) Eh­hez kell hogy tartsa magát minden dolgában, egész életében, mindenen át, másképp nem tudja meg­őrizni sértetlenül. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú er­kölcse. És a halál felé, a semmi felé utazva attól fog­ja el a váratlan boldogság, hogy bebizonyosodik, meg tudta őrizni.

Next