Magyar Nemzet, 2003. december (66. évfolyam, 279-302. szám)
2003-12-06 / 284. szám
' EU Magyar Nemzet • Magazin 2003. december 6., szombat Zsákai Piroska Sándor György Técsői varjak Kétezer novemberét írjuk, amikor megáll a házunk előtt Ferenc atya Ladája. Kofferek az előszobában, gombóc a torkomban. Még mindig nem késő, még megmondhatom, hogy nem megyek sehová, de hallgatok. A szomszédok részvétteljes tekintetétől kísérve beülök a kocsiba. A konyai kopjafánál elmondunk egy miatyánkot, nekem van egy külön kérdésem is. Valahogy így hangzik: „Uramisten, szerinted normális vagyok?” Debrecen után megadom magam, odamegyek, méghozzá önként, bár nagy a kísértés, hogy azt mondjam, forduljunk viszsza. Gregorián énekeket hallgatunk, közben a kilométerek vészesen fogynak. Az útszéli tábla jelzi: Tiszabecs egy kilométer. Talán a magyar határőr visszazavar. De nem, rám sem fütyül. Átgördülünk a senki földjére. Meglátom az első tányérsapkát, még egy gombóc a torkomba. Ferenc atya rutinosan intézkedik, és már odaát, az öreg Tisza-hídon kerülgetjük a gödröket. Nem mindig sikerül. Nyekk, puff! Isten hozott Kárpátalján! - mondja atyám és mosolyog. Én az enyémekre gondolok, eszembe jut a gittegylet, a barátaim, a puha fészek és minden, amit otthagytam. Most válaszolok a Kónyán feltett kérdésemre: „Nem vagyok normális, Uram.” Szürke utcák, szürke házak, itt-ott pislákoló fények, vigasztalan minden. Késő éjszaka érkezünk meg Técsőre. Kihúzzuk a kurátort az ágyból, és beszállásolunk a plébániára. Haza! Csak még egyszer haza innen! És azzal a gondolattal alszom el, hogy reggel hazamegyek. Álmomban tanítok. Az iskolámban vagyok, kiveszem a tartóból a naplót, bemegyek az osztályba, és nem tudom, milyen órám van. Nem készültem, izzadok kínomban, a gyerekek várakozóan néznek, én pedig állok, mint szamár a hegyen. Ilyen nincs, riadok fel bosszúsan. Mire felfogom, hogy csak rossz álom volt, felébredek. Reggel ismerkedés a Karitász munkatársaival, és ugrás a mélyvízbe. Segély-, élelmiszerosztás. Az élelmiszer errefelé „produkt”. És jönnek, jönnek sorban. Én a rizst teszem az ócska szatyrokba. Egy idős bácsi sírva fakad. „Ide jutottunk” - mondja, és csorog a könnye. Vele sírunk mi is. Délben ebédeltetünk. Hetven éhes gyerek eszi jóízűen az egyszerű ebédet. Vitalij leteszi a kanalat. - Nem kell? - csodálkozom. - Dee, keell - nyújtja szlávosan a szavakat. - Csak nem mászik. - Mi nem mászik? - hüledezem. - Hát a kaja lefele. És mutatja is. Még mindig nem értem, amikor Ira elmagyarázza, hogy a kisfiúnak gyomorszűkülete van, ezért gyakran tart szünetet evés közben. Ebéd után magyarórára jön Kati-Kátya, Sanyi-Szása, és mondják, hogy „nem kinyílik az ajtó”. Kezdem érteni, miért nem boldogulnak ezek a szláv nyelvi környezetben élő gyerekek a magyarországi iskolákban. Azon töröm a fejem, honnan kérjek munkafüzeteket. Riasztom a kollégákat, mit gyűjtsenek be, mire hazamegyek. Este az idősek mesélnek. Horror. Emlegetik Trianont, a Tisza mentén kettészakított településeket, az 1945 utáni Szolyvát, a gulágot és a folytonos rettegést. Mesélnek, én pedig elfelejtem, hogy haza akartam menni. Nemcsak a magyarok, hanem a ruszinok, románok, szlovákok, németek, ukránok is bekerültek a nagy turmixgépbe. Gyártották a veszteséges termékeket, épültek a falanszterházak (ma fantomházak). Megszokták, hogy „gyezsurálnak”, és általában gyakran ragoznak orosz szavakat magyarul. Elbeszéléseikből iskolapéldát kapunk arra, miképp lehet népeket demoralizálni a szocializmus nevében. Első utam Kerekhegyre felér egy Dakar-ralival. Jobban járnánk, ha a kukoricásban bukdácsolnánk - mondom atyámnak, és majdnem elharapom a nyelvem. A patinás kis templom télen-nyáron olyan hideg, hogy akár hűtőházként is üzemelhetne. A mise kétnyelvű, áthat az áhítat, és elesettenkedik a már elfelejtett isiászom. Másnap nem tudok felkelni. Karácsonyra hazamegyek, mindenki kap feladatot, mit gyűjtsön össze. Mesélek egy Afganisztánt megjárt magyar férfiról, viszek rajzot tőle, és észre sem veszem, hogy már rutinosan koldulok. - Csak nem akarsz visszamenni? Hülye vagy? - kérdezik. - Hülye vagyok és visszamegyek - válaszolom. 2001. március 4. Hajnalban csöng a telefon. A huszti kurátor kérdezi, van-e Técsőn víz. Álmosan botorkálok a csaphoz, megnyitom, persze hogy nincs. Nincs, válaszolom dühösen, mert fel nem foghatom, miért érdekli korán reggel, hogy van-e nálunk víz. Visszafekszem, a másik oldalamra fordulok, de megette a fene, elillant az álom. Csak nem árvízre gondolt, ugrom fel, és az ablakhoz futok. Az utcán lábszárig ér a Tisza. Jézus Mária! Egy fiatalasszony hatalmas gumicsizmában, nyakában a kisfia, futva menekül. „Riba!” (hal) - kiált boldogan a kicsi, és futnak az életükért. A reformátusok félreverik a harangot. Átszakadt a Tisza gátja. A vízszint egy méter fölé emelkedik, gáz nincs, víz nincs, villany még van. A Kossuth rádió bemondja, hogy Técsőn az emberek fákra és háztetőkre menekülnek, magyar helikopterek segítenek a mentésben. Alattam félelmetesen morajlik a víz. Visz mindent. Pánikba esem, felkapom az útlevelemet, a teraszon várom a helikoptert. Piros-fehér-zöld fénycsóva jelzi, hogy itt vannak. Aztán visszahúzódik a víz, és marad a holdbéli táj. Ivóvizet, kenyeret osztunk. A kis öreg házak megadták magukat, letérdeltek. Szükségünk van takarókra, meleg ruhákra, ezért amint lehet, hazamegyünk Ferenc atyával. A határőr csodálkozik az atya gumicsizmáján. „Ott, ahonnan jöttünk, ez a divat” - mondja, és szomorúan mosolyog. Holtfáradt. Koldulni megyünk. Kerekhegy megközelíthetetlen. Mi lehet ott! Hiszen árvíz nélkül is egy Kerekhegy a szegénység mértékegysége. Magyarország kitett magáért. Megjött Dalma aszszony, jönnek az osztrák, belga, svájci szeretetszolgálatok. Mindenki segít. A szocialista nagyipar összeomlott. Kárpátaljának végképp betette az ajtót a vadkapitalizmus. Nincs munka, nincs pénz, mit tehetnének most, elmennek „Magyarba” „ukránnak”. Csakhogy a Kárpátok koszorúját nem vihetik magukkal a nagy kockás táskában, anélkül pedig elpusztul az ember lelke, így aztán sokan maradnak. Ami pedig a jó szomszédságot illeti, én magamnak sem kívánnék jobb szomszédot, mint amilyen Magyarországnak Ukrajna. Felkínálja baráti jobbját és jó szándékát. El kell fogadni. Soha, egyetlen szomszédos ország magyarlakta városában sem történt meg velem, hogy a bolti eladó keresett egy magyart, aki segít neki megérteni, mit szeretnék vásárolni. Látványosan szegényedő orosz szókincsem mellett gyakran szólalok meg magyarul. Ezért soha, sehol nem ért hátrány. Van egy koldusom. Úgy énekel, mint Pavarotti. „Goszpogyi pamiluj!” Sokan későn vagy egyáltalán nem jönnek rá, hogy tulajdonképpen mindannyian koldusok vagyunk, s ha kérünk, adatik nekünk barátság is, jóakarat is, békesség is. A munkácsi római katolikus egyházmegyének magyar a püspöke. Évente több fiatal papot szentelnek fel, akik szinte minden itteni nemzetiség nyelvét beszélik. Felszenteléskor az oltár előtt fekve „meghalnak” a világ számára, hogy Istent és az embereket szolgálják. Itt, ha a rendőr megállítja a papot, arra kéri, hogy áldja meg. Tisztelik Isten szolgáját, pedig errefelé ötven évig harang sem szólhatott. Az idén a ferences misszió is kapott egy fiatal papot segítségként. Misézik, keresztel, esket, hittant tanít, kevés szabad idejében görög, latin, héber nyelvű bibliafordításokat elemez,hasonlít össze. Ha időnk engedi, Dosztojevszkijről és Szolzsenyicinről beszélgetünk. Kurátorunk fia kispap, Egerben tanul. Haza fog jönni. Haza, mondom, mert hát nekem ne lenne hazám? Kettő is van. Hol van már az a novemberi nap, amikor vissza akartam fordulni! Ezerarcú vagy, Kárpátalja. Ha felbosszantanak a técsői varjak éktelen károgásukkal, másnap Kerekhegyen madarak ezrei trilláznak. Nyitom a csapot, nincs víz. Hogy az a... De máris elhallgatok, mert ezer tiszta vizű forrásodból adsz vizet. Ezer nyelven érteted meg magad a világgal, és ha vendéget fogadsz, kiteszed a szíved is az asztalra. Élt Assisiben egy gazdag ifjú, aki a pompát és a kényelmet feladva a szegények pártfogója lett. Aki egy szép fát szebbnek tartott egy palotánál, és zenekarok helyett a madarak koncertjét hallgatta. „Isten bolondja” - mondták. Most, nyolcszáz év múltán itt, Kárpátalján is megtaláljuk a követőit, akik ma is hirdetik, hogy a gazdagság és a pompa múlandó. Sokkal fontosabb, hogy szeressük és segítsük egymást. A patak csörgedezett, Jezovics öregedett. Ám a friss hajnal ujja fölidézte ifjúsága lebbenő mámorát, s ahogy a ház ablakai a kelő kelet fényében aranyra változtak, visszatért ereibe az ifjúi vér. Derűsen nyújtózott ágya hosszú, már-már végeérhetetlen síkján, s egyenesen fölrepült az égbe, azaz fölrepült volna, ha a sűrű barna gerendákból ácsolt mennyezet vissza nem fogja. A gyönyörű faszálakat téveteg szekercék hajszálpontosan kifaragták, mint valami mennyei trónt, ahová Jezovics a nap beeső sugaraival fölemelkedett. Ámuldozott Jezovics azon a rendíthetetlen és pontos munkán, mit régi parasztkezek szekercéztek fölébe, néhol bele-belekapott a fejsze éle, s költőien megbicsakította a tartógerendát - a nap felívelő sugarában aranylott a gerendás mennyezet. Jezovicsot elfogta ifjúsága hajdankori boldogsága, mikor nem volt se íróság, se társadalom, se népünnepély, ami idős korára annyira körülvette, hogy idáig, Szandáig szaladt előle. Fölrémlett benne kegyelmes ifjúsága, maga Horatius, ki könnyed bölcsességgel már akkor megidézte a falusi élet boldogságait: „Beatus ille, qui procus negotiis...” - „de boldog az, kit nem szorít százféle ügy...” Valóban idefönn, Nógrád vaskosan könnyed hegyei és bólogató erdősövényei között békésen ámuldozott az élet múlandó és múlhatatlan értelmén. A mennyezeten megcikáztak az arany őszi napsugarak, úgy hajladoztak, mint játékos cicák a futkározó plafonon, távol, távol mindentől, amit a főváros, Róma, alias Budapest valaha is jelentett és jelenteni fog. A patak csörgedezett - valóban a házuk előtti úton túl egy horhosban zöld gizgazok közt folyt egy ér, mint öregember meglett koponyáján körbefutó csermely, ami egyenesen a koponyák hegyét táplálja. Ó, Horatius, „a beata solitudo, a sola beatitudo!” - feleséggel Gyurkovics Tibor Autogram megtört kettős magán, egyedüli boldogság, boldog egyedüllét... „De jó heverni is, most egy vén tölgy alatt, / most ott, a csábító füvön, / közben mély árok alján folydogál a víz - ez a Horatius mindent tudott, hogy untuk ezt a gimnáziumban, főleg memoriterként! -, madárka sír a fák között, / forrás fakad s habja halkan sustorog / és illanó álomra hív...” Igen. Megfellebbezhetetlen. Elérhetetlennek lenni az erdők és az ég ölén... még a rajongók hada és népünnepélye is elmarad... De. Ahogy élvenckedve ette reggelijét, már fölrémlett Jezovicsban valami baljós érzet, különösen, hogy szerénytelen étkezése hófehér szalonnából, mélydús májasból, roppanó, csöpp tepertőkből, habosra hagyott tojásrántottából és hajszálvékonyra szeletelt nógrádi paprikás szalámiból állott, mely darabos elegyet tejjel - s mily fonák! -, gömbölyített savanyú paprikával s annak levével öblítette le, minek azután a svejki vendéglőben, Gyarmaton meg is lett jótét hatása - rohanni kellett délután a rejtett mosdóajtók jótékony, nekiereszkedett homályába, ahol a jelentős író megkönnyebbedhetett a belső futamoktól. Nyögött Jezovics. Könnyedén és megkönnyebbülten, horatiusosan a „nyögő lombok alatt” adysan, idesereglett az egész világirodalom, midőn kopp-kopp hallatszott a belső vécéajtó magányán. Jezovics nem válaszolt, öntudatosan hallgatott, s folytatta folyamatos könnyítőtevékenységét. Kopp-kopp. Újra. Jezovics hallgatott, s miután riadtan észlelte, hogy kulcs nincs a zárban, bal térdével nekifeszült a most már benyitó idegennek, aki ennyit szólt: - Művész úr, Magyarország nagy... Jezovics némi tétovázás után kinyögte: - ...igen... - De nem akkora, hogy egy ekkora művész eltűnhetne benne. Van benn papír? Jezovics csüggedten nézte az alálógó vécépapír kunkorodó szeletét. - Arra... - suttogta be az úr, s szétfeszítette résnyire az ajtót, benyújtott egy kék golyóstollat... - Arra is jó... Régóta imádjuk! Tartson ki! Magával vagyunk! Csak az igazat, mindig az igazat írja! Élni fogunk! Csak a nevét firkantsa rá a papírra. Jezovics rémülten szakított egy darabot, persze, a még érintetlen papírból, firkantott, nyújtott, berántott, s csapot-papot, mindent felejtett, békét, magányt, Horatiust, Szandavárt, mint Csokonai Vitéz Mihály. Egy darabig. Utóbb, ahogy a gyarmati állomáson az induló vonathoz közelgett, midőn egy jósütetű úr - alias afféle bíró vagy jogász - törtetett nyomába, hadonászva s kiváltozva: - Magyarország nagy! Akkor is megtaláltuk az író urat, és örökre hálásak vagyunk, hogy a döntő pillanatban autogramot adott múltkor a Svjek vendéglőben! Micsoda gesztus! Még a trónon is a népre tetszik gondolni, velünk, egyszeri vidéki értelmiséggel, akik azért vagyunk valakik! Maga mellett vagyunk! Gondolunk magára! A legrejtettebb pillanatban is! Jezovics már kapaszkodott a vonatra. El innen, el... talán Budapest elrejt? De ott is jönnek! Elnézést, hogy a múltkor nem hagytuk szarni se... de szeretjük! És megérte! Talán magának is! Aztán továbbrándult a vonat. Hogyan legyél humoralista (12.) FÜLELT A CSEND, EGYET ÜTÖTT Felkereshetnéd ifjúságod - idéztem a 10. részben József Attilát. Idéznem kell Rilkét is - nagyon témánkba vág egy kis részletet azokból a levelekből, amelyet egy ifjú költőhöz írt. (...) És még ha börtönben ülne is, ha érzékszerveihez a cellafalon át a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el - nem volna-e akkor is ott a gyermekkora, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája. Fordítsa ebbe az irányba figyelmét. Próbálja meg e távoli múlt elsülylyedt csodáinak kiemelését; személyisége így megszilárdul, magánya kitágul, és derengő otthonná válik, messze morajlik tőle a mások lármája. A VALÓSÁG TELJESEN ANYAGTALAN - erre mondta Rilke: rettenetes, hogy a tényektől sohase tudhatjuk meg a valóságot. Ti. a tények befalazzák a valóságot - teszi hozzá egy interjújában 1979- ben Pilinszky, el is hangozhatott már 1981 végén a rádióban... Meglehet a további Rilke-megfejelése miatt: a művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz. A hazugság falának áttörése, ugye... (Tőkés László). RILKÉRE GONDOLOK (Pilinszky segítségével.) Századunkban nagyobb versíró képességet nem ismerek. Ezt úgy merném definiálni - tanít bennünket, a mostani (nála fiatalabb „költőket”), hogy ő - Rilke - ott kezdi a verset, ahol mások abbahagyják. Mégis van benne valami artisztikus még. Ezek Auschwitz előtti versek. JÓZSEF ATTILA IS „ELŐTTI”, MÉGIS a már idézett versrészlet így folytatódik: (nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot) - gondoltam. S hát amint fölállok, / a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött. - MÉGIS, JANCSI (PILINSZKY), HOGY LEHET A „SEMMIVEL” FOGLALKOZNI? - Nézd, ez a semmi (...) egy Bekerített semmi azért, tehát megelőzi egy nagyon is nagy fölkészülés - válaszol riporterének, és tanít tovább bennünket, ahogy őt is Rilke. A nagy fölkészülés... ami végül is befut a semmibe. Ugye, Rodinnek a gondolkodója az így gondolkodik... (a tv-ben egyszer mutatta is), így viszont nem gondolkodik senki. Mindenki nyitott szájjal, kiürült arccal, hülye szemekkel és bambán gondolkodik - mondja ezt arról a Rodinről - illetve szobráról -, akit (amit) Rilke csodálatos tanulmányában az egekbe vitt. FÜLELT A CSEND... FELKERESHETNÉD IFJÚSÁGOD - S ha egy nap belátjuk, hogy foglalkozásunk szegényes, hivatásunk megmerevedett, és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, mint valami idegenekre, saját világunk mélységéből, saját magányunk tág teréből „okítja” tovább ifjú költőtársát Rilke, amely maga is munka, rang és hivatás? Miért akarnók a gyermek bölcs meg nem értését védekezéssel és megvetéssel cserélni fel, mikor a meg nem értés kívülállást jelent. (...) GONDOLJON, KEDVES URAM arra a világra, amelyet magában hordoz, és nevezze ezt a gondolatot, aminek akarja; lehet ez emlékezés saját gyermekségére vagy saját jövője utáni vagy - csak legyen figyelmes azzal szemben, ami Önben keletkezik, s tartsa többre mindannál, amit maga körül észrevesz. KOSZTOLÁNYI - AKIRE TALÁN A LEGNAGYOBB HATÁSSAL VOLT RILKE Boldogság című novellájában kinyomozza emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nukleuszát, ősforrását - Ottlik próbál belőlünk faragni humoralistát... Az író (Kosztolányi, Esti Kornél) Stockholm felé? talán a halál felé? ki tudja, mi felé utazva, egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egyik ilyen kisgyerekkorabeli érzését, és boldogság fogja el. (...) Változtat-e bármit is az életén? Nem. De tény, és marad a tény, hogy ismerte valaha (...) a puszta létezésnek tiszta, teljes intenzitását, noha csupán egy kisgyerek hétköznapi, akármilyen negyedórájának (nem is okvetlenül derűs) (...) akár kesernyés (...), de valamilyen hangulatába beágyazva - amit boldogságnak lehet nevezni. (...) Amit ismert valaha, megvan sértetlenül. (...) Ezzel kezdődik a világ. Ezt nem szabad veszni hagyni soha. (...) Ehhez kell hogy tartsa magát minden dolgában, egész életében, mindenen át, másképp nem tudja megőrizni sértetlenül. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse. És a halál felé, a semmi felé utazva attól fogja el a váratlan boldogság, hogy bebizonyosodik, meg tudta őrizni.