Magyar Nemzet, 2004. március (67. évfolyam, 51-79. szám)
2004-03-08 / 57. szám
Tengerészemlékek képeslapokon __P. Szabó Fernő A magyar narancs, a magyar gyapot valóban csak rossz tréfa volt, gonosz politikusi agyszülemény az ötvenes évek elején. Magyar tenger azonban valóban létezett valamikor, ha partjait, határait nem is lehet hajszálpontosan kijelölni. A gyermekkori képzelet hatalmas Adriát álmodott, nyomon követve a Matrózok, hajók, kapitányok című könyv hőseinek útját a kék ég és a még kékebb víztükör között, ami pedig a valódi vízi járműveket illeti, nos, a magyar lobogó alatt hajózó tengerészek nemcsak az Adriát, a Földközi-tengert járták és járják, hanem az óceánokat is. Valamikor haditengerészeti emlékmű is állt Budapesten, a Petőfi híd mellett, de nem érte meg tizedik születésnapját: amit 1937- ben fölépítettek, azt 1945 után lerombolták. Emlékmű tehát nincs. Hagyományőrző matrózok azonban szerencsére még vannak. Közéjük tartozik Maurer Péter, aki 2003. szeptember 14-én a soproni Erdélyi Házban azzal a céllal mutatta be a Tengerészemlékek képeslapon című, régi fényképekből, képeslapokból, szövegekből készült összeállítását, hogy ne csak álmodjunk róla, milyen is volt a magyar tenger, de valóban lássuk az egykori osztrák-magyar hadiflotta híres csatahajóit, a Szent Istvánt, a Viribus Unitist, a cirkálókat, a Helgolandot, a Novarát, a Balatont, a Csepelt, a Tátrát és a többit, s hogy megidézzék az egykori tengerészek, közöttük édesapja, az első világháborúban a Zrínyin, majd Viribus Unitison szolgált idősebb Maurer Péter életét. Aki a kor formatervezésének legcsodálatosabb példáit, a hatalmas hajótesteket nézi a most a Semmelweis utcában, a Magyarok Házában látható kiállítás képein, vagy éppen a forró nyári napokon a hajók körül úszkáló matrózok vidámságát látja, aligha gondol arra, hogy utolsó négy évét élte a flotta a háborúban. 1854-ben kezdődött számára a fénykor, amikor Pulába helyezték át a központját, s olyan parancsnok vezette győzelemre a dánok, majd az olaszok ellen, mint Wilhelm von Tegethoff. A kiegyezés után igazán közös tulajdon lett a flotta, hiszen a költségek harminc százalékát a magyar kormány finanszírozta. S bár a tisztek nyolcvanöt százaléka magyar anyanyelvű volt, a legénységi és altiszti állományban jóval több volt a magyar, mint az osztrák. De volt a matrózok között román és bunyevác, Tátra alján született szlovák, Laibach környéki szlovén. Alighanem Maurer Péter is szász család fiából vált kiváló magyar kormányos matrózzá, hiszen az erdélyi Meggyesen született a millennium esztendejében, hogy a nagy tengeri kalandok után több mint fél évszázaddal, 1975-ben a hűség Városában, Sopronban adja át lelkét teremtőjének. Túl voltunk már az otrantói csatán, s túl a cattarói matrózfelkelésen is, amikor 1918 októberében leszerelt. A Viribus Unitist Horthy Miklós október 31-én adta át a délszláv államnak, az olaszok egy nap múlva elsüllyesztették, hogy az olasz Adrián ezután se legyen erős vetélytárs. Szerencséje volt Maurer Péternek, hogy nem a Szent Istvánon szolgált, mert azt már néhány hónappal korábban, június 10-én elsüllyesztették az olaszok. Negyvenkét magyar tengerész veszett oda a hullámsírban azon a napon, amelyet az olaszok azóta is a flotta napjaként ünnepelnek. Az ünnepi fúvószenéhez természetesen ércesen szóló trombita dukál, Itáliában igazán tudnak ünnepelni. A hagyományőrző matrózok azonban mégis szebb hangokat hallanak. A szél zúgását a fedélzet fölött. A hullámok csobogását. A végtelen víztükör csöndjét. 2004. március 8., hétfő Kultúra - Matar Hívei . Három határ szögletében A Pannon Tükör képet ad a szomszédos országok kultúrájáról is Zala megye és a délnyugat-dunántúli, pannon régió folyóirata, a Pannon Tükör a rendszerváltozással szinte egy időben keletkezett új folyóiratokhoz mérten viszonylag későn alakult meg, többek között a Nagykanizsán élő költő, Pék Pál, valamint a Kilencek költőcsoport prominense, Péntek Imre és a felelős kiadó, Lackner László munkálkodásának köszönhetően. A lapot Pék Pál hamar ismertté tette. 2000-ben a Zalai Írók Egyesülete Czupi Gyulát nevezte ki főszerkesztővé, majd 2003 júliusában az egyesület tisztújító közgyűlésén Péntek Imre költőt, az Árgus című, Székesfehérváron szerkesztett irodalmi folyóirat korábbi főszerkesztőjét kérte fel a lap szakmai irányítására. 11 POSA 7.01 .TÁN__________________ • • . Ön az Árgus alapító-főszerkesztője volt, s hosszú ideig élt Székesfehérváron. A szerkesztőségváltást akár hazatérésként is felfoghatjuk, hiszen a Zala megyei Lentiben született, Zalaegerszegen végezte középiskolai tanulmányait. Volt más oka is annak, hogy az Árgust a Pannon Tükörre cserélte fel? - Tizennégy évig voltam az Árgus főszerkesztője, amelyet szakmai értelemben Bakonyi István irodalomtörténésszel hoztunk össze 1990-ben, időközben ő is távozott a lap szerkesztőségéből. Már tíz év után, 2000 táján felmerült bennem a váltás gondolata, mert úgy éreztem, hogy mindent a csúcson kell abbahagyni. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban kiéleződtek konfliktusaim különböző kulturális kérdésekben. Ennek csúcspontját az Aba Novák Vilmos-pannó körüli elmérgesedett vita jelentette. Supka Magdolna művészettörténész mellé álltam, aki amellett érvelt, hogy a húszmillióért restaurált pannót eredetileg tervezett helyén, a mai Csók István Képtárban kell felállítani. Én is szembekerültem a helyi muzeológusokkal, akik féltették a képtár modern kiállító terét. A pannó 2001 őszén helyére került, ám ma csak időszakosan látható. Visszatekintve úgy látom, mindkét fél álláspontjában volt igazság. - Talán nem véletlen, hogy éppen a Pannon Tükör gárdájához csatlakozott? - Aggasztott, hogy szűkebb pátriám folyóirata, a Pannon Tükör, amelynek alapító-szerkesztője voltam, lehetőségei alatt működött. Mindvégig kívülről is próbáltam a lapnak kéziratokkal segíteni, eközben - mivel a folyóirat két és fél évig stagnált - többször is megkerestek azzal a kérdéssel: volna-e kedvem hazatérni Zalába? Végül az alapszabálynak megfelelően a Zalai Írók Egyesülete Orsós Jakab elnök halála után a tavaly júliusi közgyűlésen személyemben augusztus elsejei hatállyal új elnököt és új főszerkesztőt választott. Volt mit pótolni, hiszen 2003-ban szeptemberig egyetlen lapszám sem jelent meg anyagi és szerkesztési gondok következtében. Vállaltuk, hogy decemberig megjelentetjük a négy elmaradt folyóiratszámot; ezt átmeneti állapotban, rohammunkában teljesítettük. Azóta megjelent az idei első számunk is, a lap végre visszatérhet az eredeti, kéthavonkénti ritmusra. Az első időszakban rengeteget segített a fővárosban élő Szálinger Balázs, akit tehetséges, nagyszerű költőnek és szerkesztőnek tartok, remekül ismeri a fiatal erdélyi irodalmat, ebből a forrásból az ő révén bőségesen merítettünk. Végre érdemben reprezentáltuk a lapban a muravidéki, szlovéniai magyar irodalom és irodalomtörténet, képzőművészet kincsestárát. Ezt a kínálkozó lehetőséget a korábbi szerkesztők nem használták ki. Azóta megjelentek Bence Lajos, Zagorec-Csuka Judit, Halász Albert, C. Toplák János versei. A másik büszkeségünk, hogy kortárs szlovén költőktől közöltünk összeállítást egy ljubljanai magyar költő, Nagy Zsuzsa műfordításában. - A tűzoltómunka sikerrel járt. A lap újra megjelent a nagyobb városi standokon. Hogyan tovább? - Zalaegerszeg, Zala megye a délnyugat-pannóniai régióban, három határ szögletében található, így eddig a perifériára szorult. Ezt a helyzetet az uniós csatlakozás után szeretnénk a javunkra fordítani. A határok kinyílása előnyre változtathatja eddigi, földrajzi értelemben marginális fekvésünket. Ironikusan azt szoktam mondani: közelebb leszünk Brüsszelhez, mint Budapest. Horvát kapcsolataink fő mentora Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, a zágrábi egyetem vendégprofesszora segített bennünket abban, hogy horvát hallgatók magyar nyelven írjanak egy zágrábi kulturális körképet, amelyet hamarosan megjelentetünk. A sokrétű összeállítás részletesen taglalja a horvátországi irodalmárok, filmesek vitáit is. Ezt kiegészítjük egy műfordításblokkal, amely a hazai, vidéki folyóiratkiadásban szinte páratlan, hiszen egy régiós lap teljességre törekvő körképet ad egy szomszédos főváros kulturális életéről, és ez gyümölcsöző együttműködés nyitánya lehet. A szlovéniai kapcsolat már számos szálon működik. A képzőművészek fürgébbek voltak, szinte hagyománnyá vált Horvátország, Szlovénia és Magyarország közös kisplasztikái, szobrászati kiállítása, amelybe reményeink szerint Ausztria is beszáll negyedikként. Ennek az együttműködés- és kiállítássorozatnak is fórumává szeretnénk válni. Mi írók szeretnénk többnyelvű, közös antológiákkal jelentkezni. A nyolcvanas évek elején már létrejött egy közös kötet Összhang címmel, amelyben Zala és Vas megyei, valamint szlovéniai magyarok együtt mutatkoztak be. E vállalkozás folyamatossága megszakadt, most végre újjá szeretnénk éleszteni. - Feltételezem, hogy a szépirodalmi törzsgárdába a hazai szerzők is visszatérnek. Nyilván kihasználják azt a lehetőséget is, hogy a kiváló író, színházi és filmrendező, Bereményi Géza a Hevesi Sándor Színház művészeti vezetője lett. - Városunkban és környékén élnek József Attila- és Kossuth-díjas alkotók, ahogy az említett Bereményi Géza és Nádas Péter, vagy Ruszt József rendező. Rájuk, az ő kézirataikra is számítunk. Mára szerzőink közé tartozik többek között Karinthy Márton, Sarusi Mihály, Mátyus Aliz, Forgách András; olyan költők, mint Győri László, Sárándi József, Villányi László, Prágai Tamás; a nyugati, egykori emigránsok táborából említeném Kabdebó Tamás, Major-Zala Lajos, Makkai Ádám nevét. Természetesen, partnerei kívánunk lenni a Hevesi Sándor Színház kitűnő előadásainak, a teátrumban játszott darabokat közé tesszük lapunk drámamellékletében. Képzőművészeti rovatunkban figyelemmel kísérjük többek között a Szombathelyi Képtár, a keszthelyi Balaton Múzeum kiállításait, az almádi Balaton-tárlatokat, a zalaegerszegi Gébert művésztelep munkáját. Úgy gondolom, hogy a folyóirat nemcsak viszszanyerte korábbi rangját, hanem mai teljesítményével egy hiányzó színfoltot jelenít meg a magyar kulturális sajtó palettáján. S abban is bízom, új híreket, szerzőket, előfizetőket, s főként olvasókat szerezhet magának. Péntek Imre Tenger sodorta sorsok és a mese illúziója Shakespeare regényes színműve az RS9 színpadán • Zsigerekbe ivódó gyötrelmek SZÍNHÁZ Biertz Katalin___________________ Igazsága vagyon az RS9 Színház Pericles-előadásának. Akkor is, ha már Ben Jonson is „avítt mesének” minősítette, s fél évszázadig föl sem vették az 1609-ben bemutatott, nagy sikerrel játszott Shakespeare-darabot. Az irodalomtörténet osztályozása szerint a regényes színmű csakugyan hemzseg a hamis helyzetektől, közhelyszerű fordulatoktól, egysíkú figuráktól. Furcsamód nyomban az Athéni Timon után, s két évvel a búcsúdarab, A vihar előtt fogant. Kortárs Shakespeare-szakértőnk, Géher István, könyvében „nagy művész fércművének” tekinti. Megpihent volna szusszanásnyit a mester, egy keszekusza mese erejéig? Vagy, mint Géher is gyanítja, a kor ízlésfordulatának tett volna eleget a közönség kedvéért? Nem tudni. A labirintusszerűen logikátlan történetet, a Pericles-darab korábbi változatát - vélhetőleg George Wilkinsét - a korabeli költő, John Gower elbeszélő, narráló szövegébe ágyazva dolgozta fel Shakespeare, s e mesét aztán alaposan meghúzva, az amúgy elidegenítő, de egyúttal eligazító Gower-kommentár segédletével vezeti elő a rendező, Balkay Géza. Leegyszerűsíti, a hihetetlenhiteltelen cselekményfordulatokat a mese megbocsátó illúziójába burkolva, a jótékony képzelet szárnyalására bízva, a játékot már-már mellőzve, a szöveg egy-egy kiemelt gondolati csomópontjára összpontosít. Az RS9 színház lelke, az alapító-igazgató Lábán Katalin (színésznevén Florian Leona) Gowerként visszafogott, szerény jelenléttel, ám annál nyomatékosabban értelmező narrátorként, már-már színpadi játékmesterként igazítja el a szereplőket - nemkülönben a nézőket - a tekervényes történetben, köti át a térben és időben lazán logikátlanul kapcsolódó jeleneteket, hogy egyegy újabb, rendszerint valószerűtlen shakespeare-i helyzetben lássuk viszont a darab hőseit. Pericles képmásában Túri Bálint (akinek szövegmondását szemlátomást mondatról mondatra dolgozta ki a rendező) kevés gesztussal, olykor fojtott érzelmekkel fokozza a feszültséget, érezteti belső felindultságát. Király, aki a mese sodrában folyvást elveszíti mindazt, ami drága neki - menyasszonyát, feleségét, lányát, egész királyságát -, csak a tisztességét nem. S ez az Erzsébetkor! Angliában bizony mesébe illő volt. Magyarán: csak a mesében létezett. Ennyiben jogos a mesekeret. Balkaynak sikerült megrendítenie a nézőt. Az alagsori játszóhely szűk színpadán olyan igazságokat mondat ki, ami túlmegy a mesebeli banalitáson. Pásztázza a szöveget, és egy-egy mozzanat mögé villantva, életigazságot lel föl. Igen, Pericles fájdalma valós gyötrelem, a gazságra készek gonoszsága (ha nem is minden szerepjátszó hiteles) célba talál, a hajthatatlan erény Szik Júlia Mannájában lebírja a szenvedést, és diadalmaskodik az aljasság fölött (Antiochus lányaként viszont a színésznő mesterkéltebb), a hajótörött Pericles segítségére siető, nyers modorú halászok együttérzése életteli (Lacza Edit, Kovács Éva Erika, Gergely Erika,), előbbi kettő a bordélybeli kerítőnők szerepében rikítóan sablonos. Nagy Ferenc Helicanusa, figurájához híven, bizalomgerjesztő, ám ugyanő bordélyházi „kereskedőként” bizony ripacsot súrol, míg Major Róbert derekasan helytáll más-más királyi, illetve kormányzói szerepében, jóllehet a nézőt meglehetősen zavarba hozza, hogy ábrázolás dolgában nemigen válnak el egymástól az általa játszott figurák - való igaz, a nagy Will sem vette ezúttal a fáradságot, hogy karakteres szerepeket írjon. Balkay jóvoltából a valamikori amatőr színészek keményebben, hittel (és eredményesen) küzdöttek meg szerepükkel, mint a hivatásosaknál tapasztalni. Hogy miért öltöztette a szereplőket, nyilván rendezői kívánságra, a jelmeztervező László Piroska hozzávetőleg 1930-as évekbeli, karikírozottan elegáns viseletbe, az számomra talány. Sem figurálisan, sem szellemében nem hozta közelebb korunkhoz a darabot. Annál költőibbé varázsolja viszont Gallai Péter zenéje. A színpadképet - híven a színműben tomboló, sorsokat dobáló, pusztító sodró tengerhullámokhoz sötétkék vászon futja be, itt-ott megemelten, mintha szigetként magasodna ki az óceánból. Hiszen a darabban mindent a tenger ural. A fináléban ugyan bekövetkezik a boldog vég: a főhős visszanyeri lányát, feleségét, királyságát - Balkay előadásában mégis a szkepszisé a végszó: a sorsot uraló végzet okozta gyötrelmek élethosszig a zsigerekbe ivódtak. Az egymásra találás öröme csalóka. A mese illúziója. (William Shakespeare: Pericles. RS9 Színház. Rendező: Balkay Géza.) A történet labirintusszerűen logikátlan FOTÓ: BURGER ZSOLT A zene tagozatra járó diákok kreatívabbak II Kiss Eszter Veronika__________ Kétnapos konferenciát rendezett a hét végén Integrált művészeti nevelés az iskolában és a családban címmel a Psalmus Humánus Művészetpedagógiai Egyesület. A találkozón a művészeti nevelés jelentőségéről és lehetőségeiről esett szó. A konferencián kiemelt szerepet kapott a sérült gyermekek zenei nevelése, ehhez kapcsolódóan vak, mozgássérült és értelmileg akadályozott gyermekek tartottak bemutatókat. Az előadók között voltak zeneművészek, zenetanárok, pszichológusok, gyógypedagógusok, a zenei nevelésnek az emberi személyiség kialakításában betöltött szerepéről pedig Hámori József agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke beszélt. Előadásában tudományosan is alátámasztotta, mennyire fontos szerepet tölt be a zene a kreativitás kifejlődésében. Barkóczi Ilona pszichológus a kodályi zenei nevelés módszerének pszichológiai hatásvizsgálatáról számolt be. A különböző szociális helyzetű alsó tagozatosok körében végzett kutatás egyértelműen bebizonyította: a zenei osztályokba járók következetesen felülmúlták nem zenei tagozatra járó társaikat.