Magyar Nemzet, 2004. március (67. évfolyam, 51-79. szám)

2004-03-08 / 57. szám

T­engerészemlékek képeslapokon __P. Szabó Fernő A magyar narancs, a magyar gyapot valóban csak rossz tréfa volt, gonosz politikusi agy­szülemény az ötvenes évek elején. Magyar tenger azonban valóban létezett valamikor, ha partjait, ha­tárait nem is lehet hajszálponto­san kijelölni. A gyermekkori kép­zelet hatalmas Adriát álmodott, nyomon követve a Matrózok, ha­jók, kapitányok című könyv hőse­inek útját a kék ég és a még ké­kebb víztükör között, ami pedig a valódi vízi járműveket illeti, nos, a magyar lobogó alatt hajózó tenge­részek nemcsak az Adriát, a Föld­közi-tengert járták­­ és járják­­, hanem az óceánokat is. Valamikor haditengerészeti emlékmű is állt Budapesten, a Pe­tőfi híd mellett, de nem érte meg tizedik születésnapját: amit 1937- ben fölépítettek, azt 1945 után le­rombolták. Emlékmű tehát nincs. Hagyo­mányőrző matrózok azonban szerencsére még vannak. Közéjük tartozik Maurer Péter, aki 2003. szeptember 14-én a soproni Er­délyi Házban azzal a céllal mutat­ta be a Tengerészemlékek képes­lapon című, régi fényképekből, képeslapokból, szövegekből ké­szült összeállítását, hogy ne csak álmodjunk róla, milyen is volt a magyar tenger, de valóban lássuk az egykori osztrák-magyar hadi­flotta híres csatahajóit, a Szent Istvánt, a Viribus Unitist, a cir­kálókat, a Helgolandot, a Nova­­rát, a Balatont, a Csepelt, a Tátrát és a többit, s hogy megidézzék az egykori tengerészek, közöttük édesapja, az első világháborúban a Zrínyin, majd Viribus Unitison szolgált idősebb Maurer Péter életét. Aki a kor formatervezésének legcsodálatosabb példáit, a hatal­mas hajótesteket nézi a most a Semmelweis utcában, a Magyarok Házában látható kiállítás képein, vagy éppen a forró nyári napokon a hajók körül úszkáló matrózok vidámságát látja, aligha gondol arra, ho­gy utolsó négy évét élte a flotta a háborúban. 1854-ben kez­dődött számára a fénykor, amikor Pulába helyezték át a központját, s olyan parancsnok vezette győze­lemre a dánok, majd az olaszok ellen, mint Wilhelm von Tegethoff. A kiegyezés után igazán közös tu­lajdon lett a flotta, hiszen a költsé­gek harminc százalékát a magyar kormány finanszírozta. S bár a tisztek nyolcvanöt százaléka ma­gyar anyanyelvű volt, a legénységi és altiszti állományban jóval több volt a magyar, mint az osztrák. De volt a matrózok között román és bunyevác, Tátra alján született szlovák, Laibach környéki szlo­vén. Alighanem Maurer Péter is szász család fiából vált kiváló ma­gyar kormányos matrózzá, hiszen az erdélyi Meggyesen született a millennium esztendejében, hogy a nagy tengeri kalandok után több mint fél évszázaddal, 1975-ben a hűség Városában, Sopronban adja át lelkét teremtőjének. Túl voltunk már az otrantói csatán, s túl a cattarói matrózfel­kelésen is, amikor 1918 októberé­ben leszerelt. A Viribus Unitist Horthy Miklós október 31-én adta át a délszláv államnak, az olaszok egy nap múlva elsüllyesztették, hogy az olasz Adrián ezután se le­gyen erős vetélytárs. Szerencséje volt Maurer Péternek, hogy nem a Szent Istvánon szolgált, mert azt már néhány hónappal korábban, június 10-én elsüllyesztették az olaszok. Negyvenkét magyar ten­gerész veszett oda a hullámsírban azon a napon, amelyet az olaszok azóta is a flotta napjaként ünne­pelnek. Az ünnepi fúvószenéhez természetesen ércesen szóló trombita dukál, Itáliában igazán tudnak ünnepelni. A hagyomány­­őrző matrózok azonban mégis szebb hangokat hallanak. A szél zúgását a fedélzet fölött. A hullá­mok csobogását. A végtelen víztü­kör csöndjét. 2004. március 8., hétfő Kultúra - Matar Hívei . Három határ szögletében A Pannon Tükör képet ad a szomszédos országok kultúrájáról is Zala megye és a délnyugat-dunántúli, pannon régió folyóirata, a Pannon Tükör a rendszerváltozással szinte egy időben keletkezett új folyóiratokhoz mérten viszonylag későn alakult meg, többek között a Nagykanizsán élő költő, Pék Pál, valamint a Kilencek köl­tőcsoport prominense, Péntek Imre és a felelős kiadó, Lackner László munkálkodásának köszönhetően. A lapot Pék Pál hamar ismertté tette. 2000-ben a Zalai Írók Egyesülete Czupi Gyulát ne­vezte ki főszerkesztővé, majd 2003 júliusában az egyesület tisztújí­tó közgyűlésén Péntek Imre költőt, az Árgus című, Székesfehérvá­ron szerkesztett irodalmi folyóirat korábbi főszerkesztőjét kérte fel a lap szakmai irányítására. 11 POSA 7.01 .TÁN__________________ • • . Ö­n az Árgus alapító-főszerkesz­­tője volt, s hosszú ideig élt Szé­kesfehérváron. A szerkesztőségvál­tást akár hazatérésként is felfoghat­juk, hiszen a Zala megyei Lentiben született, Zalaegerszegen végezte kö­zépiskolai tanulmányait. Volt más oka is annak, hogy az Árgust a Pan­non Tükörre cserélte fel? - Tizennégy évig voltam az Ár­gus főszerkesztője, amelyet szakmai értelemben Bakonyi István iroda­lomtörténésszel hoztunk össze 1990-ben, időközben ő is távozott a lap szerkesztőségéből. Már tíz év után, 2000 táján felmerült bennem a váltás gondolata, mert úgy érez­tem, hogy mindent a csúcson kell abbahagyni. Kétségtelen, hogy eb­ben az időszakban kiéleződtek konfliktusaim különböző kulturális kérdésekben. Ennek csúcspontját az Aba Novák Vilmos-pannó körüli elmérgesedett vita jelentette. Supka Magdolna művészettörténész mellé álltam, aki amellett érvelt, hogy a húszmillióért restaurált pannót ere­detileg tervezett helyén, a mai Csók István Képtárban kell felállítani. Én is szembekerültem a helyi muzeoló­gusokkal, akik féltették a képtár modern kiállító terét. A pannó 2001 őszén helyére került, ám ma csak időszakosan látható. Visszatekintve úgy látom, mindkét fél álláspontjá­ban volt igazság. - Talán nem véletlen, hogy ép­pen a Pannon Tükör gárdájához csatlakozott? - Aggasztott, hogy szűkebb pát­riám folyóirata, a Pannon Tükör, amelynek alapító-szerkesztője vol­tam, lehetőségei alatt működött. Mindvégig kívülről is próbáltam a lapnak kéziratokkal segíteni, eköz­ben - mivel a folyóirat két és fél évig stagnált - többször is megkerestek azzal a kérdéssel: volna-e kedvem hazatérni Zalába? Végül az alapsza­bálynak megfelelően a Zalai Írók Egyesülete Orsós Jakab elnök halála után a tavaly júliusi közgyűlésen személyemben augusztus elsejei hatállyal új elnököt és új főszerkesz­tőt választott. Volt mit pótolni, hi­szen 2003-ban szeptemberig egyet­len lapszám sem jelent meg anyagi és szerkesztési gondok következté­ben. Vállaltuk, hogy decemberig megjelentetjük a négy elmaradt fo­lyóiratszámot; ezt átmeneti állapot­ban, rohammunkában teljesítettük. Azóta megjelent az idei első szá­munk is, a lap végre visszatérhet az eredeti, kéthavonkénti ritmusra. Az első időszakban rengeteget segített a fővárosban élő Szálinger Balázs, akit tehetséges, nagyszerű költőnek és szerkesztőnek tartok, remekül is­meri a fiatal erdélyi irodalmat, eb­ből a forrásból az ő révén bőségesen merítettünk. Végre érdemben rep­rezentáltuk a lapban a muravidéki, szlovéniai magyar irodalom és iro­dalomtörténet, képzőművészet kin­csestárát. Ezt a kínálkozó lehetősé­get a korábbi szerkesztők nem hasz­nálták ki. Azóta megjelentek Bence Lajos, Zagorec-Csuka Judit, Halász Albert, C. Toplák János versei. A másik büszkeségünk, hogy kortárs szlovén költőktől közöltünk össze­állítást egy ljubljanai magyar költő, Nagy Zsuzsa műfordításában. - A tűzoltómunka sikerrel járt. A lap újra megjelent a nagyobb városi standokon. Hogyan tovább? - Zalaegerszeg, Zala megye a délnyugat-pannóniai régióban, há­rom határ szögletében található, így eddig a perifériára szorult. Ezt a helyzetet az uniós csatlakozás után szeretnénk a javunkra fordítani. A határok kinyílása előnyre változtat­hatja eddigi, földrajzi értelemben marginális fekvésünket. Ironikusan azt szoktam mondani: közelebb le­szünk Brüsszelhez, mint Budapest. Horvát kapcsolataink fő mentora Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, a zágrábi egyetem vendégprofesszora segített bennünket abban, hogy horvát hallgatók magyar nyelven ír­janak egy zágrábi kulturális körké­pet, amelyet hamarosan megjelen­tetünk. A sokrétű összeállítás rész­letesen taglalja a horvátországi iro­dalmárok, filmesek vitáit is. Ezt ki­egészítjük egy műfordításblokkal, amely a hazai, vidéki folyóirat­kiadásban szinte páratlan, hiszen egy régiós lap teljességre törekvő körképet ad egy szomszédos fővá­ros kulturális életéről, és ez gyümöl­csöző együttműködés nyitánya le­het. A szlovéniai kapcsolat már szá­mos szálon működik. A képzőmű­vészek fürgébbek voltak, szinte ha­gyománnyá vált Horvátország, Szlovénia és Magyarország közös kisplasztikái, szobrászati kiállítása, amelybe reményeink szerint Ausztria is beszáll negyedikként. Ennek az együttműködés- és kiállí­tássorozatnak is fórumává szeret­nénk válni. Mi írók szeretnénk többnyelvű, közös antológiákkal jelentkezni. A nyolcvanas évek ele­jén már létrejött egy közös kötet Összhang címmel, amelyben Zala és Vas megyei, valamint szlovéniai magyarok együtt mutatkoztak be. E vállalkozás folyamatossága meg­szakadt, most végre újjá szeret­nénk éleszteni. - Feltételezem, hogy a szépiro­dalmi törzsgárdába a hazai szerzők is visszatérnek. Nyilván kihasznál­ják azt a lehetőséget is, hogy a kiváló író, színházi és filmrendező, Bere­­ményi Géza a Hevesi Sándor Szín­ház művészeti vezetője lett. - Városunkban és környékén él­nek József Attila- és Kossuth-díjas alkotók, ahogy az említett Bere­­ményi Géza és Nádas Péter, vagy Ruszt József rendező. Rájuk, az ő kézirataikra is számítunk. Mára szerzőink közé tartozik többek kö­zött Karinthy Márton, Sarusi Mi­hály, Mátyus Aliz, Forgách András; olyan költők, mint Győri László, Sárándi József, Villányi László, Prágai Tamás; a nyugati, egykori emigránsok táborából említeném Kabdebó Tamás, Major-Zala Lajos, Makkai Ádám nevét. Természete­sen, partnerei kívánunk lenni a He­vesi Sándor Színház kitűnő előadá­sainak, a teátrumban játszott dara­bokat közé tesszük lapunk dráma­mellékletében. Képzőművészeti ro­vatunkban figyelemmel kísérjük többek között a Szombathelyi Kép­tár, a keszthelyi Balaton Múzeum kiállításait, az almádi Balaton-tárla­­tokat, a zalaegerszegi Gébert mű­vésztelep munkáját. Úgy gondo­lom, hogy a folyóirat nemcsak visz­­szanyerte korábbi rangját, hanem mai teljesítményével egy hiányzó színfoltot jelenít meg a magyar kul­turális sajtó palettáján. S abban is bízom, új híreket, szerzőket, előfi­zetőket, s főként olvasókat szerez­het magának. Péntek Imre Tenger sodorta sorsok és a mese illúziója Shakespeare regényes színműve az RS9 színpadán • Zsigerekbe ivódó gyötrelmek S­ZÍNHÁZ Bi­ertz Katalin___________________ I­gazsága vagyon az RS9 Színház Pericles-előadásának. Akkor is, ha már Ben Jonson is „avítt mesé­nek” minősítette, s fél évszázadig föl sem vették az 1609-ben bemuta­tott, nagy sikerrel játszott Shakes­­peare-darabot. Az irodalomtörté­net osztályozása szerint a regényes színmű csakugyan hemzseg a ha­mis helyzetektől, közhelyszerű for­dulatoktól, egysíkú figuráktól. Fur­csamód nyomban az Athéni Timon után, s két évvel a búcsúdarab, A vi­har előtt fogant. Kortárs Shakes­­peare-szakértőnk, Géher István, könyvében „nagy művész fércmű­vének” tekinti. Megpihent volna szusszanásnyit a mester, egy kesze­­kusza mese erejéig? Vagy, mint Géher is gyanítja, a kor ízlésfordu­latának tett volna eleget a közönség kedvéért? Nem tudni. A labirintusszerűen logikátlan történetet, a Pericles-darab korábbi változatát - vélhetőleg George Wil­­kinsét - a korabeli költő, John Gower elbeszélő, narráló szövegébe ágyazva dolgozta fel Shakespeare, s e mesét aztán alaposan meghúzva, az amúgy elidegenítő, de egyúttal eligazító Gower-kommentár segéd­letével vezeti elő a rendező, Balkay Géza. Leegyszerűsíti, a hihetetlen­hiteltelen cselekményfordulatokat a mese megbocsátó illúziójába bur­kolva, a jótékony képzelet szárnya­lására bízva, a játékot már-már mellőzve, a szöveg egy-egy kiemelt gondolati csomópontjára összpon­tosít. Az RS9 színház lelke, az alapí­tó-igazgató Lábán Katalin (színész­nevén Florian Leona) Gowerként visszafogott, szerény jelenléttel, ám annál nyomatékosabban értelmező narrátorként, már-már színpadi já­tékmesterként igazítja el a szereplő­ket - nemkülönben a nézőket - a tekervényes történetben, köti át a térben és időben lazán­ logikátlanul kapcsolódó jeleneteket, hogy egy­­egy újabb, rendszerint valószerűt­len shakespeare-i helyzetben lássuk viszont a darab hőseit. Pericles képmásában Túri Bálint (akinek szövegmondását szemláto­mást mondatról mondatra dolgozta ki a rendező) kevés gesztussal, oly­kor fojtott érzelmekkel fokozza a fe­szültséget, érezteti belső felindult­­ságát. Király, aki a mese sodrában folyvást elveszíti mindazt, ami drá­ga neki - menyasszonyát, feleségét, lányát, egész királyságát -, csak a tisztességét nem. S ez az Erzsébet­kor! Angliában bizony mesébe illő volt. Magyarán: csak a mesében lé­tezett. Ennyiben jogos a mesekeret. Balkaynak sikerült megrendíte­nie a nézőt. Az alagsori játszóhely szűk színpadán olyan igazságokat mondat ki, ami túlmegy a mesebeli banalitáson. Pásztázza a szöveget, és egy-egy mozzanat mögé villant­va, életigazságot lel föl. Igen, Pericles fájdalma valós gyötrelem, a gazságra készek gonoszsága (ha nem is minden szerepjátszó hiteles) célba talál, a hajthatatlan erény Szik Júlia Mannájában lebírja a szenve­dést, és diadalmaskodik az aljasság fölött (Antiochus lányaként viszont a színésznő mesterkéltebb), a hajó­törött Pericles segítségére siető, nyers modorú halászok együttérzé­se életteli (Lacza Edit, Kovács Éva Erika, Gergely Erika,), előbbi kettő a bordélybeli kerítőnők szerepében rikítóan sablonos. Nagy Ferenc Helicanusa, figurájához híven, biza­lomgerjesztő, ám ugyanő bordély­házi „kereskedőként” bizony ripa­­csot súrol, míg Major Róbert dere­kasan helytáll más-más királyi, il­letve kormányzói szerepében, jólle­het a nézőt meglehetősen zavarba hozza, hogy ábrázolás dolgában nemigen válnak el egymástól az ál­tala játszott figurák - való igaz, a nagy Will sem vette ezúttal a fárad­ságot, hogy karakteres szerepeket írjon. Balkay jóvoltából a valamiko­ri amatőr színészek keményebben, hittel (és eredményesen) küzdöttek meg szerepükkel, mint a hivatáso­saknál tapasztalni. Hogy miért öltöztette a szereplő­ket, nyilván rendezői kívánságra, a jelmeztervező László Piroska hozzá­vetőleg 1930-as évekbeli, karikíro­­zottan elegáns viseletbe­­, az szá­momra talány. Sem figurálisan, sem szellemében nem hozta köze­lebb korunkhoz a darabot. Annál költőibbé varázsolja viszont Gallai Péter zenéje. A színpadképet - híven a szín­műben tomboló, sorsokat dobáló, pusztító sodró tengerhullámokhoz­­ sötétkék vászon futja be, itt-ott megemelten, mintha szigetként magasodna ki az óceánból. Hiszen a darabban mindent a tenger ural. A fináléban ugyan bekövetkezik a boldog vég: a főhős visszanyeri lá­nyát, feleségét, királyságát - Balkay előadásában mégis a szkepszisé a végszó: a sorsot uraló végzet okozta gyötrelmek élethosszig a zsigerekbe ivódtak. Az egymásra találás öröme csalóka. A mese illúziója. (William Shakespeare: Peric­les. RS9 Színház. Rendező: Balkay Géza.) A történet labirintusszerűen logikátlan FOTÓ: BURGER ZSOLT A zene tagozatra járó diákok kreatívabbak II Kiss Eszter Veronika__________ K­étnapos konferenciát rende­zett a hét végén Integrált mű­vészeti nevelés az iskolában és a családban címmel a Psalmus Hu­mánus Művészetpedagógiai Egye­sület. A találkozón a művészeti ne­velés jelentőségéről és lehetőségei­ről esett szó. A konferencián ki­emelt szerepet kapott a sérült gyer­mekek zenei nevelése, ehhez kap­csolódóan vak, mozgássérült és ér­telmileg akadályozott gyermekek tartottak bemutatókat. Az előadók között voltak zeneművészek, zene­tanárok, pszichológusok, gyógype­dagógusok, a zenei nevelésnek az emberi személyiség kialakításában betöltött szerepéről pedig Hámori József agykutató, a Magyar Tudo­mányos Akadémia alelnöke be­szélt. Előadásában tudományosan is alátámasztotta, mennyire fontos szerepet tölt be a zene a kreativitás kifejlődésében. Barkóczi Ilona pszichológus a kodályi zenei neve­lés módszerének pszichológiai ha­tásvizsgálatáról számolt be. A kü­lönböző szociális helyzetű alsó ta­gozatosok körében végzett kutatás egyértelműen bebizonyította: a ze­nei osztályokba járók következete­sen felülmúlták nem zenei tagozat­ra járó társaikat.

Next