Magyar Nemzet, 2004. június (67. évfolyam, 138-167. szám)

2004-06-22 / 159. szám

El . ír ,aevitel • Vélemény 2004. június 22., kedd Rovatvezető: Berszán György Távolodóban a világ élvonalától A felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés tönkretétele a Medgyessy-Draskovics-csomagok újabb következménye Mi Fodor András____________________ E gy ország fejlettségi szintjének legpontosabb paramétere a fel­sőoktatás állapota. A felsőokta­tás akkor fejlett, ha biztosítani tudja sok ember színvonalas képzését. Ennek feltételei: a) megfelelő létszámú és kvalitású egyetemi oktatói gárda; b) a korszerű gyakorlati oktatás feltételeit biz­tosító infrastruktúra. A megfelelő kvali­tású oktató az egyetemen - ez nem alap­vető követelmény középiskolai vagy a fő­iskolai oktatóval szemben - tehetséges, eredményes kutató is kell, hogy legyen, egy adott szakterület elismert művelője. Nem elegendő, hogy jó pedagógus legyen az illető, mert az egyetem - Szent-Györgyi Albert mércéje szerint - a tudósképzés műhelye, amelynek „terméke” a szakem­ber. Ezért felsőoktatásunk jogos igénye és a felsőoktatás művelőinek igazsága, hogy a kormányzat méltánytalanul mellőzi, s elvárható lenne, hogy a jövőben a jelenle­ginél sokkal jobban támogattassék anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Ezzel szemben a kormányzati állás­pont a következő. A felsőoktatás túl sokat kap. A felsőoktatás túlélte a Bokros-cso­magot is; több az egyetemi oktató, mint azelőtt. Az oktatói létszám elfogadhatatla­nul magas; az egy oktatóra eső diáklét­szám túl alacsony. Mindenképpen indo­kolt (a felsőoktatási) oktatói létszám és bérkeret csökkentése. Az egyetem nem kutatási, hanem oktatási intézmény, in­dokolatlan lenne ezért az infrastruktúra fejlesztése, a fizikai dolgozók, techniku­sok, laboránsok bérének rendezése, az egyetemi kutatások támogatása. Mindez a szocialista-szabad demokrata kormány demagóg hazugsága, amellyel felsőokta­tás- és kutatásellenes kártékony politiká­ját ideologizálja. Ne tévesszen meg senkit a látszat, ez tényleg demagógia és hazug­ság, mivel: 1. Az egy oktatóra eső diáklét­szám a világ egyetlen civilizált országában sem mérce. 2. Az egyetem nemcsak okta­tási, hanem kifejezetten kutatási intéz­mény is. Amelyik egyetemen nem nem­zetközileg elismert, kiváló kutatók az ok­tatók, az nem egyetem, hanem jó esetben is csak főiskola. 3) Az egyetemeken helyet kellene biztosítani azoknak a tehetséges fiataloknak, akik a PhD-fokozat megszer­zését követően sikeres post-doc éveket töltöttek külföldön, s utána haza szeret­nének települni. Ennek lehetősége ma mi­nimális. A felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés egymástól éppúgy elválaszthatatlanok, mint a sziámi ikrek. A magyar történe­lemben soha olyan jó esélyei nem voltak a felsőoktatásnak, illetve a kutatás-fejlesz­tésnek, mint az Orbán-kormány idején. Csak pillantsunk a vonatkozó számada­tokra: a polgári kormány négy éve alatt a Horn-kormány által K+F tevékenységre fordított 0,67 százalékos GDP-hányad 1,9 százalékra emelkedett. Ezzel szemben Magyarországon soha nem volt kétségbe­­ejtőbb helyzetben sem a felsőoktatás, sem a kutatás-fejlesztés, mint a D-209-es kód­számú Medgyessy miniszterelnök ország­lása idején. A mai számadat ugyanis: 0,39 százalék. A mai állapotok illusztrálására szabad­jon idéznem néhány gondolatot Richard Stone Megnyomorított magyar tudomány című írásából, amelyre amerikai barátaim hívták fel a figyelmemet. „A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Viselkedéstudományi Intézeté­ben a fizetéseket és fiatalok számára fo­lyósított speciális ösztöndíjak kifizetését felfüggesztették. (...) Az Országos Tudo­mányos Kutatási Alap (OTKA) vezetőit arra kényszerítették, hogy 33 millió dollá­ros költségvetésének 27 százalékáról le­mondjon. Ezek és hasonló intézkedések évekkel vetik vissza a magyar tudomány fejlődését, amint azt a Professzorok Bat­thyány Köre állásfoglalásában megfogal­mazta. Az EU-tagság megkezdésének pil­lanatában Magyarország súlyos válság­ban van. Végeredményben minden, amit kutatási projekt terhére vásárolnak a ma­gyar kutatók, 25 százalékkal többe kerül 2004-ben, mint korábban. Ez katasztrófa, amint azt Freund Tamás akadémikus, az MTA Kísérletes Orvoskutató Központ igazgatója (az Európai Idegtudományi Társaság választott elnöke) megfogal­mazta. További csapás, hogy az OTKA-ra kényszerített nadrágszíj-megszorító intéz­kedések mellett a Magyar Tudományos Akadémia 234 millió forintos költségve­tését 2 százalékkal, az Oktatási Minisztéri­um 53 százalékos költségvetését pedig 3 százalékkal csökkentették. Ez utóbbiak fix fizetéseket és állandó alapkiadásokat érin­tenek. Az egyetemeket súlyosan érintik az OTKA-t érintő megszorítások, mert az egyetemi kutatások költségeinek zömét - hatvan százalékát - OTKA-pályázatok fe­dezik. Az OTKA választhat: nem támogat új pályázatokat, vagy visszavon pénzt már elfogadott pályázatokból - ez utóbbi egy­előre 13 százalékos fűnyírógép-jellegű csökkentést jelent. Veszélybe kerülnek olyan fontos prog­ramok, mint a posztdoktori ösztöndíjak vagy a könyvtártámogatások. Az OTKA mellett a gyakorlatiasabb témákat finan­szírozó, változó nevű OMFB (Országos Kutatás-fejlesztési Alap) is szenvedő ala­nya a kormány tudomány- és felsőokta­tás-ellenes intézkedéseinek. Ez az alap egy nagyságrenddel több pénzzel rendel­kezik, mint az OTKA. Egyetlen remé­nyünk, hogy az Európai Unió talán nyo­mást gyakorol a jelenlegi magyar kor­mányra kártékony kutatás- és felsőokta­tási politikájának módosítása érdekében. De a jövő bizonytalan, a fiatal kutatók itt­honi perspektívái reménytelenek.” Mivel magyarázható a magyar tudo­mány és felsőoktatás helyzetében két év alatt bekövetkezett negatív fordulat? A polgári kormány felsőoktatási és tudo­mánypolitikai koncepciója az alábbi pillé­rekre épült: a) Az ország fejlettségi szintje a kiművelt emberfők számával arányos, ez utóbbi pedig az ezer lakosra eső felső­fokú végzettséggel rendelkezők számará­nyával mérhető. Ennek érdekében tágasra kell nyitni egyetemeink, főiskoláink ka­puit mindazok előtt, akik tanulni kíván­nak. b) A tudománynak is az ország épü­lését kell szolgálnia. Ez azonban nem azo­nos az értékek - a tudomány - aprópénz­re váltásával. c) A magyar tudomány ügyeit nem bürokratákra és nem üzletem­berekre, hanem a legkiválóbb magyar tu­dósokra kell bízni, d) Az universitas kere­tében meg kell valósítani az átjárhatósá­got az egyetemi és akadémiai kutatóhe­lyek között, e) A tudósképzés leghatéko­nyabb módja kutatva oktatás (teaching­­through-research), s ennek leghatéko­­s­nyabb megvalósítási lehetőségét a három­­­­szintű felsőoktatás biztosíthatja, ahol a 8 doktori (PhD) iskolák a tudósképzés mű­­­­ helyei; a szakirányú (master) kurzusok ezek előszobái; az alapképzés pedig arra hivatott, hogy a választott szakmájukat szerető, ahhoz értő, de kutatói pályára nem kvalifikált emberek egyéb tehetségü­ket és megszerzett ismereteiket a megfe­lelő munkahelyeken (ipar, mezőgazda­ság, egészségügy, iskolák, önkormányzati apparátus stb.) a társadalom számára hasznos módon kamatoztathassák. Kiemelkedő és hatékony tudósok-pe­dagógusok nevei fémjelzik e korszakot, többek között Hámori Józsefé, Kiss Ádámé, Náray-Szabó Gáboré, Pálinkás Jó­zsefé, a politikus Pokorni Zoltáné, Sárin­ger Gyuláé, Szabó Gáboré, akik a maguk posztján igen sokat tettek a polgári kor­mány magasztos céljainak megvalósításá­ért. Az ő nevükhöz fűződik egyebek mel­lett a felsőoktatási és akadémiai diplomá­sok bérproblémáinak elfogadható rende­zése, az alap- és alkalmazott kutatásokat támogató pályázati rendszerek megerősí­tése, és a magyar történelemben páratlan lehetőséget nyújtó Széchenyi-NKFP pá­lyázati rendszer beindítása, a posztdok­tori és műszerpályázati lehetőségek foko­zatos bővítése. Utóbbit a posztkommu­nista szocialisták kormánya nemcsak át­keresztelte, megcsonkította, de a szó szo­ros értelemben ellehetetlenítette. A Medgyessy-kormánynak nincs sem­miféle felsőoktatási és tudománypolitikai koncepciója - csak rombolni akarása van. A polgári kormánnyal együtt eltűnt az a demokratikus, ugyanakkor színvonalas hálózat is, amely egyrészt biztosította az egészséges arányt az alap- és alkalmazott kutatások között, másrészt az akadémiai és az egyetemi kutatások között. Meg­szűnt a magyar tudománypolitika felső-, illetve alsóházaként működő, nemzetkö­zileg elismert tudós akadémikusok által vezetett két testület (a kormányfővel köz­vetlen, napi kapcsolatban álló Tudo­mánypolitikai Kollégium és a Tudomány­­politikai Titkárság), amely összehangolta az ország és a tudomány érdekeit. A tudo­mány és a felsőoktatás ügye huszadrangú kérdéssé degradálódott. Az MSZP-nek soha nem volt tudo­mánypolitikai koncepciója. Szatellitáik, a szabad demokraták viszont - akiknek ve­zetői pedig mégiscsak intelligens embe­rek, nem afféle kikupálódott káderek - szatócsüzemnek tekintik a felsőoktatást, amelyre - mint a felsőoktatási törvény­­tervezet módosítását célzó javaslatukból is kiderül, a piac törvényeit kísérelnék meg ráerőltetni a tudomány és a nemzeti érdekek szempontjainak szem előtt tartá­sa helyett. Ők az alapkutatást fart pour fart tevékenységnek tekintik („mint mi­kor a barátaimmal elmegyek vadászni” - egyik tekintélyes szakértőjük álláspontja), az alkalmazott kutatást pedig piaci tevé­kenységnek (amit a rettenetes szabad de­mokrata „megkutatni” szóösszetétel hí­ven tükröz). A kormány 5. hadoszlopa a felsőokta­tásban: „hármas követelményrendszer” által évtizedeken át kontraszelektált kö­zépszer. Jelen írásomban - terjedelmi okok miatt - nem kívánom elemezni ezt a kérdést. Csupán utalnék arra, hogy a jó erőben lévő, elmozdíthatatlan, kontrasze­lektált negyvenesek, volt KISZ-vezérek, párttitkárok és a maguk kis egyéni politi­kai kompromisszumát megkötő, csend­ben lapulók voltak a legfőbb akadályai an­nak, hogy a polgári kormány felsőokta­tás-politikája kiteljesedjék, s ők a garan­ciái annak, hogy az egyetemek érdemi el­lenállást ne fejtsenek ki. A szerző egyetemi docens, vendégkutató (USA) Szép volt, fiúk! II Murawski Magdolna______________________ M egtörtént, amit reméltünk, de elhinni csak akkor mertük, amikor a végleges eredményeket hivatalosan is kihirdették: az ellenzék megszégyenítő vereséget mért az erőszakosan kampányoló kormánypártiakra. Magyarország térképe átrajzolódott, és végre azt tükrö­zi, amit az eddigiekben a saját szemünkkel is láttunk, hogy a nép igen elégedetlen a kormány elmúlt kétévi teljesítményével. Ha hétköznapi nyelvre akarjuk lefor­dítani a történteket, olyan ez, mint amikor az elhanya­golt és semmibe vett feleség váratlan fordulattal közli a férjével, hogy a megbecsülés hiányát nem tűri tovább, le is út, fel is út. Az elvtársaknak fel van adva a lecke, most várjuk a fejleményeket, vajon képesek-e európai módon levonni a konzekvenciákat - vagy ázsiai despo­­ták módjára továbbra is foggal-körömmel ragaszkod­nak majd a hatalomhoz (és a konchoz). Az első antipatikus jel az volt, amikor a Kádár­korszak főcenzor asszonya, Lendvai Ildikó kissé elbi­zonytalanodva közölte az általa másként interpretált eredményt: a választók többsége nem volt protest hangulatban. Valahogyan ki kellett magyarázkodni­uk, ez kétségtelen. Az eredmények pedig éppenséggel arra utalnak, hogy a választók többsége igenis tilta­kozik az ellen az importháborús hangulat ellen, ame­lyet kampányvezérük, az izraeli Ron Werber igyeke­zett meghonosítani Magyarországon. Valamint, hogy a hajdani kék cédulás szavazásokra azok is kénytele­nek voltak visszaemlékezni, ha másként nem, a fel­menők elmondásai alapján, akik akkor még nem él­tek, vagy a gyűlölködő arcoktól és szövegektől hátra­hőkölve inkább a magánélet berkeiben keresnek me­nedéket és önmegvalósítási lehetőségeket. A Szövetség fölényes választási győzelme azért is elismerésre méltó, mert a részvételi arány magyaror­szági viszonylatban igen alacsony volt, erre az esetre pedig az MSZP javára jósoltak esélyt az előrejelzések. Sokan nem értették meg, mennyire nem mindegy, kik képviselnek bennünket az európai népek közös­ségében, ezért távol maradtak a szavazófülkéktől. Mások az MSZP-ből való kiábrándultságukat fejezték ki azzal, hogy szinte semmibe vették az első európai parlamenti választásokat. Különösen jellemző volt ez a már-már nyomorszintre süllyesztett életszínvonal­lal küszködő kisnyugdíjasok köreiben. Azok viszont, akik belátták annak jelentőségét, hogy a voksuk na­gyon is számít, nem mulasztották el az alkalmat, hogy éljenek a lehetőséggel. A választási eredményeket tükröző térképeken jócskán visszahúzódtak a vörös foltok. Még a vörös fellegvárnak számító Heves megyében is fölényes Fi­­desz-győzelem született. A mindenáron lejáratni kí­vánt Kósa Lajos városában, a kálvinista Rómában pe­dig épp ellenkezőjére fordult a negatív kampány: egyetlen nyeretlen kerülete sincs Debrecenben a Szö­vetségnek. Az üzenet egyértelmű: az emberek nem vevők többé a hazug, rágalmazó szavakra. A háborús hangulat vonuljon vissza oda, ahonnét származik. Ha a Fidesz és az MSZP által kapott szavazatok számát összevetjük, a nyertesek mintegy 40 százalé­kos előnnyel dicsekedhetnek a legyőzött kormány­­pártiakkal szemben. Ha ez országos választásokon történik, most több mint 2/3-os többséget kapott vol­na a legnagyobb ellenzéki párt. Ha ez az eredmény sem fejez ki némi tiltakozást a kormány politikájával szemben, akkor mi más? Aminek mindenképpen véget kell vetni, az a vá­lasztópolgárság már-már intézményesített lenézése, melyben a fölötte basáskodó szociálliberális kor­mány hosszú időn át részesítette. Az a gőgös, pök­hendi, lekezelő stílus, amely egyfolytában ezt sugall­ta: mi mindent jobban tudunk, mi mindent jobban csinálunk, ha a mi kezünkben a kormányrúd, az már elegendő biztosíték arra, hogy mindenki boldog le­gyen. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a torz felfogásban felnőtt és abban évtizedeken át tob­zódó nómenklatúra nem képes európai módon le­vonni a konzekvenciákat, és esze ágában sem lesz le­mondani, mint ahogy bármely jól nevelt európai kor­mány ilyenkor tenné. Ahogy ismerjük őket, meglehe­tősen öregesen és lassan fognak reagálni, szavaik és tetteik pedig közel sem a választók akaratát fogják tükrözni, hanem ismét csak saját torzító szándékai­kat, a turpisságon kapott, hajdani gyermek kimagya­rázkodásaival fűszerezve. Mindehhez hozzágondol­juk azt is, hogy mennyire nem áll jól a gyermeki sze­rep az immáron többségben lévő aggkorú párttag­ságnak. A gerontokrácia erőlködhet még egy darabig, ám a jövő mindenképpen az ifjúságé. A görög tragédiák korát már rég felváltotta valami egyéb, ahol a vének tanácsa nem feltétlenül bölcsebb az ifjakénál, sőt a je­lenlegi magyarországi összkép éppen az ellenkezőjét mutatja. Az Európai Néppárt fölényes győzelme vi­szont arra vall, hogy Európa népei az erőszakos globalizációval szemben éppenséggel arra szavaztak, hogy nemzeti és keresztény értékeiket megőrizve ve­hessenek részt a nemzetek fölötti unióban. Az euró­pai jelzőt már-már kopottá rongyoló, de azzal azono­sulni képtelen ballibek pedig kénytelenek lesznek rá­ébredni, amiért annyian szavaztunk a nagyközösség­be lépésre: tudniillik, hogy az európai normákat még azoknak is be kell tartaniuk, akiknek fogalmuk sem volt eddig róla. Mi egyelőre stílszerűen ezzel köszöntjük a közis­merten jól futballozó ifjabb generációt: Szép volt, fiúk! A szerző szerkesztő-újságíró publiciszt@magyarnemzet.hu

Next