Magyar Nemzet, 2004. június (67. évfolyam, 138-167. szám)
2004-06-22 / 159. szám
El . ír ,aevitel • Vélemény 2004. június 22., kedd Rovatvezető: Berszán György Távolodóban a világ élvonalától A felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés tönkretétele a Medgyessy-Draskovics-csomagok újabb következménye Mi Fodor András____________________ E gy ország fejlettségi szintjének legpontosabb paramétere a felsőoktatás állapota. A felsőoktatás akkor fejlett, ha biztosítani tudja sok ember színvonalas képzését. Ennek feltételei: a) megfelelő létszámú és kvalitású egyetemi oktatói gárda; b) a korszerű gyakorlati oktatás feltételeit biztosító infrastruktúra. A megfelelő kvalitású oktató az egyetemen - ez nem alapvető követelmény középiskolai vagy a főiskolai oktatóval szemben - tehetséges, eredményes kutató is kell, hogy legyen, egy adott szakterület elismert művelője. Nem elegendő, hogy jó pedagógus legyen az illető, mert az egyetem - Szent-Györgyi Albert mércéje szerint - a tudósképzés műhelye, amelynek „terméke” a szakember. Ezért felsőoktatásunk jogos igénye és a felsőoktatás művelőinek igazsága, hogy a kormányzat méltánytalanul mellőzi, s elvárható lenne, hogy a jövőben a jelenleginél sokkal jobban támogattassék anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Ezzel szemben a kormányzati álláspont a következő. A felsőoktatás túl sokat kap. A felsőoktatás túlélte a Bokros-csomagot is; több az egyetemi oktató, mint azelőtt. Az oktatói létszám elfogadhatatlanul magas; az egy oktatóra eső diáklétszám túl alacsony. Mindenképpen indokolt (a felsőoktatási) oktatói létszám és bérkeret csökkentése. Az egyetem nem kutatási, hanem oktatási intézmény, indokolatlan lenne ezért az infrastruktúra fejlesztése, a fizikai dolgozók, technikusok, laboránsok bérének rendezése, az egyetemi kutatások támogatása. Mindez a szocialista-szabad demokrata kormány demagóg hazugsága, amellyel felsőoktatás- és kutatásellenes kártékony politikáját ideologizálja. Ne tévesszen meg senkit a látszat, ez tényleg demagógia és hazugság, mivel: 1. Az egy oktatóra eső diáklétszám a világ egyetlen civilizált országában sem mérce. 2. Az egyetem nemcsak oktatási, hanem kifejezetten kutatási intézmény is. Amelyik egyetemen nem nemzetközileg elismert, kiváló kutatók az oktatók, az nem egyetem, hanem jó esetben is csak főiskola. 3) Az egyetemeken helyet kellene biztosítani azoknak a tehetséges fiataloknak, akik a PhD-fokozat megszerzését követően sikeres post-doc éveket töltöttek külföldön, s utána haza szeretnének települni. Ennek lehetősége ma minimális. A felsőoktatás és a kutatás-fejlesztés egymástól éppúgy elválaszthatatlanok, mint a sziámi ikrek. A magyar történelemben soha olyan jó esélyei nem voltak a felsőoktatásnak, illetve a kutatás-fejlesztésnek, mint az Orbán-kormány idején. Csak pillantsunk a vonatkozó számadatokra: a polgári kormány négy éve alatt a Horn-kormány által K+F tevékenységre fordított 0,67 százalékos GDP-hányad 1,9 százalékra emelkedett. Ezzel szemben Magyarországon soha nem volt kétségbeejtőbb helyzetben sem a felsőoktatás, sem a kutatás-fejlesztés, mint a D-209-es kódszámú Medgyessy miniszterelnök országlása idején. A mai számadat ugyanis: 0,39 százalék. A mai állapotok illusztrálására szabadjon idéznem néhány gondolatot Richard Stone Megnyomorított magyar tudomány című írásából, amelyre amerikai barátaim hívták fel a figyelmemet. „A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Viselkedéstudományi Intézetében a fizetéseket és fiatalok számára folyósított speciális ösztöndíjak kifizetését felfüggesztették. (...) Az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) vezetőit arra kényszerítették, hogy 33 millió dolláros költségvetésének 27 százalékáról lemondjon. Ezek és hasonló intézkedések évekkel vetik vissza a magyar tudomány fejlődését, amint azt a Professzorok Batthyány Köre állásfoglalásában megfogalmazta. Az EU-tagság megkezdésének pillanatában Magyarország súlyos válságban van. Végeredményben minden, amit kutatási projekt terhére vásárolnak a magyar kutatók, 25 százalékkal többe kerül 2004-ben, mint korábban. Ez katasztrófa, amint azt Freund Tamás akadémikus, az MTA Kísérletes Orvoskutató Központ igazgatója (az Európai Idegtudományi Társaság választott elnöke) megfogalmazta. További csapás, hogy az OTKA-ra kényszerített nadrágszíj-megszorító intézkedések mellett a Magyar Tudományos Akadémia 234 millió forintos költségvetését 2 százalékkal, az Oktatási Minisztérium 53 százalékos költségvetését pedig 3 százalékkal csökkentették. Ez utóbbiak fix fizetéseket és állandó alapkiadásokat érintenek. Az egyetemeket súlyosan érintik az OTKA-t érintő megszorítások, mert az egyetemi kutatások költségeinek zömét - hatvan százalékát - OTKA-pályázatok fedezik. Az OTKA választhat: nem támogat új pályázatokat, vagy visszavon pénzt már elfogadott pályázatokból - ez utóbbi egyelőre 13 százalékos fűnyírógép-jellegű csökkentést jelent. Veszélybe kerülnek olyan fontos programok, mint a posztdoktori ösztöndíjak vagy a könyvtártámogatások. Az OTKA mellett a gyakorlatiasabb témákat finanszírozó, változó nevű OMFB (Országos Kutatás-fejlesztési Alap) is szenvedő alanya a kormány tudomány- és felsőoktatás-ellenes intézkedéseinek. Ez az alap egy nagyságrenddel több pénzzel rendelkezik, mint az OTKA. Egyetlen reményünk, hogy az Európai Unió talán nyomást gyakorol a jelenlegi magyar kormányra kártékony kutatás- és felsőoktatási politikájának módosítása érdekében. De a jövő bizonytalan, a fiatal kutatók itthoni perspektívái reménytelenek.” Mivel magyarázható a magyar tudomány és felsőoktatás helyzetében két év alatt bekövetkezett negatív fordulat? A polgári kormány felsőoktatási és tudománypolitikai koncepciója az alábbi pillérekre épült: a) Az ország fejlettségi szintje a kiművelt emberfők számával arányos, ez utóbbi pedig az ezer lakosra eső felsőfokú végzettséggel rendelkezők számarányával mérhető. Ennek érdekében tágasra kell nyitni egyetemeink, főiskoláink kapuit mindazok előtt, akik tanulni kívánnak. b) A tudománynak is az ország épülését kell szolgálnia. Ez azonban nem azonos az értékek - a tudomány - aprópénzre váltásával. c) A magyar tudomány ügyeit nem bürokratákra és nem üzletemberekre, hanem a legkiválóbb magyar tudósokra kell bízni, d) Az universitas keretében meg kell valósítani az átjárhatóságot az egyetemi és akadémiai kutatóhelyek között, e) A tudósképzés leghatékonyabb módja kutatva oktatás (teachingthrough-research), s ennek leghatékosnyabb megvalósítási lehetőségét a háromszintű felsőoktatás biztosíthatja, ahol a 8 doktori (PhD) iskolák a tudósképzés mű helyei; a szakirányú (master) kurzusok ezek előszobái; az alapképzés pedig arra hivatott, hogy a választott szakmájukat szerető, ahhoz értő, de kutatói pályára nem kvalifikált emberek egyéb tehetségüket és megszerzett ismereteiket a megfelelő munkahelyeken (ipar, mezőgazdaság, egészségügy, iskolák, önkormányzati apparátus stb.) a társadalom számára hasznos módon kamatoztathassák. Kiemelkedő és hatékony tudósok-pedagógusok nevei fémjelzik e korszakot, többek között Hámori Józsefé, Kiss Ádámé, Náray-Szabó Gáboré, Pálinkás Józsefé, a politikus Pokorni Zoltáné, Sáringer Gyuláé, Szabó Gáboré, akik a maguk posztján igen sokat tettek a polgári kormány magasztos céljainak megvalósításáért. Az ő nevükhöz fűződik egyebek mellett a felsőoktatási és akadémiai diplomások bérproblémáinak elfogadható rendezése, az alap- és alkalmazott kutatásokat támogató pályázati rendszerek megerősítése, és a magyar történelemben páratlan lehetőséget nyújtó Széchenyi-NKFP pályázati rendszer beindítása, a posztdoktori és műszerpályázati lehetőségek fokozatos bővítése. Utóbbit a posztkommunista szocialisták kormánya nemcsak átkeresztelte, megcsonkította, de a szó szoros értelemben ellehetetlenítette. A Medgyessy-kormánynak nincs semmiféle felsőoktatási és tudománypolitikai koncepciója - csak rombolni akarása van. A polgári kormánnyal együtt eltűnt az a demokratikus, ugyanakkor színvonalas hálózat is, amely egyrészt biztosította az egészséges arányt az alap- és alkalmazott kutatások között, másrészt az akadémiai és az egyetemi kutatások között. Megszűnt a magyar tudománypolitika felső-, illetve alsóházaként működő, nemzetközileg elismert tudós akadémikusok által vezetett két testület (a kormányfővel közvetlen, napi kapcsolatban álló Tudománypolitikai Kollégium és a Tudománypolitikai Titkárság), amely összehangolta az ország és a tudomány érdekeit. A tudomány és a felsőoktatás ügye huszadrangú kérdéssé degradálódott. Az MSZP-nek soha nem volt tudománypolitikai koncepciója. Szatellitáik, a szabad demokraták viszont - akiknek vezetői pedig mégiscsak intelligens emberek, nem afféle kikupálódott káderek - szatócsüzemnek tekintik a felsőoktatást, amelyre - mint a felsőoktatási törvénytervezet módosítását célzó javaslatukból is kiderül, a piac törvényeit kísérelnék meg ráerőltetni a tudomány és a nemzeti érdekek szempontjainak szem előtt tartása helyett. Ők az alapkutatást fart pour fart tevékenységnek tekintik („mint mikor a barátaimmal elmegyek vadászni” - egyik tekintélyes szakértőjük álláspontja), az alkalmazott kutatást pedig piaci tevékenységnek (amit a rettenetes szabad demokrata „megkutatni” szóösszetétel híven tükröz). A kormány 5. hadoszlopa a felsőoktatásban: „hármas követelményrendszer” által évtizedeken át kontraszelektált középszer. Jelen írásomban - terjedelmi okok miatt - nem kívánom elemezni ezt a kérdést. Csupán utalnék arra, hogy a jó erőben lévő, elmozdíthatatlan, kontraszelektált negyvenesek, volt KISZ-vezérek, párttitkárok és a maguk kis egyéni politikai kompromisszumát megkötő, csendben lapulók voltak a legfőbb akadályai annak, hogy a polgári kormány felsőoktatás-politikája kiteljesedjék, s ők a garanciái annak, hogy az egyetemek érdemi ellenállást ne fejtsenek ki. A szerző egyetemi docens, vendégkutató (USA) Szép volt, fiúk! II Murawski Magdolna______________________ M egtörtént, amit reméltünk, de elhinni csak akkor mertük, amikor a végleges eredményeket hivatalosan is kihirdették: az ellenzék megszégyenítő vereséget mért az erőszakosan kampányoló kormánypártiakra. Magyarország térképe átrajzolódott, és végre azt tükrözi, amit az eddigiekben a saját szemünkkel is láttunk, hogy a nép igen elégedetlen a kormány elmúlt kétévi teljesítményével. Ha hétköznapi nyelvre akarjuk lefordítani a történteket, olyan ez, mint amikor az elhanyagolt és semmibe vett feleség váratlan fordulattal közli a férjével, hogy a megbecsülés hiányát nem tűri tovább, le is út, fel is út. Az elvtársaknak fel van adva a lecke, most várjuk a fejleményeket, vajon képesek-e európai módon levonni a konzekvenciákat - vagy ázsiai despoták módjára továbbra is foggal-körömmel ragaszkodnak majd a hatalomhoz (és a konchoz). Az első antipatikus jel az volt, amikor a Kádárkorszak főcenzor asszonya, Lendvai Ildikó kissé elbizonytalanodva közölte az általa másként interpretált eredményt: a választók többsége nem volt protest hangulatban. Valahogyan ki kellett magyarázkodniuk, ez kétségtelen. Az eredmények pedig éppenséggel arra utalnak, hogy a választók többsége igenis tiltakozik az ellen az importháborús hangulat ellen, amelyet kampányvezérük, az izraeli Ron Werber igyekezett meghonosítani Magyarországon. Valamint, hogy a hajdani kék cédulás szavazásokra azok is kénytelenek voltak visszaemlékezni, ha másként nem, a felmenők elmondásai alapján, akik akkor még nem éltek, vagy a gyűlölködő arcoktól és szövegektől hátrahőkölve inkább a magánélet berkeiben keresnek menedéket és önmegvalósítási lehetőségeket. A Szövetség fölényes választási győzelme azért is elismerésre méltó, mert a részvételi arány magyarországi viszonylatban igen alacsony volt, erre az esetre pedig az MSZP javára jósoltak esélyt az előrejelzések. Sokan nem értették meg, mennyire nem mindegy, kik képviselnek bennünket az európai népek közösségében, ezért távol maradtak a szavazófülkéktől. Mások az MSZP-ből való kiábrándultságukat fejezték ki azzal, hogy szinte semmibe vették az első európai parlamenti választásokat. Különösen jellemző volt ez a már-már nyomorszintre süllyesztett életszínvonallal küszködő kisnyugdíjasok köreiben. Azok viszont, akik belátták annak jelentőségét, hogy a voksuk nagyon is számít, nem mulasztották el az alkalmat, hogy éljenek a lehetőséggel. A választási eredményeket tükröző térképeken jócskán visszahúzódtak a vörös foltok. Még a vörös fellegvárnak számító Heves megyében is fölényes Fidesz-győzelem született. A mindenáron lejáratni kívánt Kósa Lajos városában, a kálvinista Rómában pedig épp ellenkezőjére fordult a negatív kampány: egyetlen nyeretlen kerülete sincs Debrecenben a Szövetségnek. Az üzenet egyértelmű: az emberek nem vevők többé a hazug, rágalmazó szavakra. A háborús hangulat vonuljon vissza oda, ahonnét származik. Ha a Fidesz és az MSZP által kapott szavazatok számát összevetjük, a nyertesek mintegy 40 százalékos előnnyel dicsekedhetnek a legyőzött kormánypártiakkal szemben. Ha ez országos választásokon történik, most több mint 2/3-os többséget kapott volna a legnagyobb ellenzéki párt. Ha ez az eredmény sem fejez ki némi tiltakozást a kormány politikájával szemben, akkor mi más? Aminek mindenképpen véget kell vetni, az a választópolgárság már-már intézményesített lenézése, melyben a fölötte basáskodó szociálliberális kormány hosszú időn át részesítette. Az a gőgös, pökhendi, lekezelő stílus, amely egyfolytában ezt sugallta: mi mindent jobban tudunk, mi mindent jobban csinálunk, ha a mi kezünkben a kormányrúd, az már elegendő biztosíték arra, hogy mindenki boldog legyen. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a torz felfogásban felnőtt és abban évtizedeken át tobzódó nómenklatúra nem képes európai módon levonni a konzekvenciákat, és esze ágában sem lesz lemondani, mint ahogy bármely jól nevelt európai kormány ilyenkor tenné. Ahogy ismerjük őket, meglehetősen öregesen és lassan fognak reagálni, szavaik és tetteik pedig közel sem a választók akaratát fogják tükrözni, hanem ismét csak saját torzító szándékaikat, a turpisságon kapott, hajdani gyermek kimagyarázkodásaival fűszerezve. Mindehhez hozzágondoljuk azt is, hogy mennyire nem áll jól a gyermeki szerep az immáron többségben lévő aggkorú párttagságnak. A gerontokrácia erőlködhet még egy darabig, ám a jövő mindenképpen az ifjúságé. A görög tragédiák korát már rég felváltotta valami egyéb, ahol a vének tanácsa nem feltétlenül bölcsebb az ifjakénál, sőt a jelenlegi magyarországi összkép éppen az ellenkezőjét mutatja. Az Európai Néppárt fölényes győzelme viszont arra vall, hogy Európa népei az erőszakos globalizációval szemben éppenséggel arra szavaztak, hogy nemzeti és keresztény értékeiket megőrizve vehessenek részt a nemzetek fölötti unióban. Az európai jelzőt már-már kopottá rongyoló, de azzal azonosulni képtelen ballibek pedig kénytelenek lesznek ráébredni, amiért annyian szavaztunk a nagyközösségbe lépésre: tudniillik, hogy az európai normákat még azoknak is be kell tartaniuk, akiknek fogalmuk sem volt eddig róla. Mi egyelőre stílszerűen ezzel köszöntjük a közismerten jól futballozó ifjabb generációt: Szép volt, fiúk! A szerző szerkesztő-újságíró publiciszt@magyarnemzet.hu