Magyar Nemzet, 2004. augusztus (67. évfolyam, 200-228. szám)
2004-08-02 / 200. szám
B Majormal ■ Látó-Tér 2004. augusztus 2., hétfő Szerkeszti: Szényi Gábor B Kristály I.f.hf.i._____________________ Feltételezem, hogy egy, az önéhez hasonlóan gazdag pálya után nem lehet azt mondani: nem a Magyar Rádióban kellett volna kezdeni az életet. Hálás lehetek a sorsnak, hogy többfajta érdeklődéssel áldott meg akkor, amikor a humán és a nemzetpolitikai tájékozódás, ismeretszerzés, és később az önkifejeződés nem volt egyszerű. A rádió segített, hogy a magyarság valódi értékeiről, történelméről, de régebbi és máig tartó kultúrájáról, valamint a velünk élő népekről beszélhettünk. - Akkor miért próbálta ki a televíziózást is? - Hál’ isten, hosszú idő telt el a rádióban, amely könnyebb műfaj és személyesebb is. Ott nagyobb szerepe van a megszólalónak és a szövegírónak, míg a televíziózás kollektív műfaj. Az MTV-be a nyolcvanas évek elején az irodalmi szerkesztőség élére hívtak, és azért szerettem ott dolgozni, mert igényes és szórakoztató műsorokat is készíthettünk azzal a jelszóval, hogy a művészet mindenkié. - A fiatalok körében még mindig népszerű a kommunikációs pálya. Mintha mindenki sajtómunkásnak születne... - Ma már úgy látszik a rádiók és televíziók nemzetközi, illetve országos tömegesedésében, hogy valaki gondol egyet, bemegy az utcáról a stúdióba és beszélni kezd. Ez nem ilyen egyszerű, mert ezt a szakmát éppen úgy el kell sajátítani, mint az építészekét vagy az orvosokét. Számomra a legnagyobb öröm a műsorokra való felkészülés volt. Ismereteinket aztán olyan nyelvre kellett átültetni, amit a másféleképpen képzett ember is szívesen hallgat. - Érez-e új kihívásokat az európai uniós csatlakozásunk utáni magyar médiában? - A mi rádiós műsoraink még akkor készülhettek, amikor alig volt televízió. Ez olyan előnyhöz juttatott, amit 30-40 versenytárs mellett a mai kollégák nem élvezhetnek már. Ma a minőséggel lehetne versenybe szállni. Azzal, hogy érdemes legyen valahova átkapcsolni. Ebben az erőszakban, szenzáció- és hírhajhászásban tobzódó világban valamilyen tartósabb fogódzót, derűt, tartalmas és színes útravalót kellene kapnunk egy-egy műsortól. Azt kérem a fiatal és a nyelveket már könnyebben tanuló kollégáktól: használják más népek nyelvét, és vigyék igaz hírünket a világban ott, ahol élniük és tartózkodniuk megadatik. - Apropó, fiatalok. Rejt-e ma számukra csapdákat a média? - Az újságírónak ma ki kell használnia az információs társadalom adta lehetőségeket, de aki a tudás örömét és lényegét akarja megismerni, az továbbra is forgassa a könyveket, mert a televízió és a rádió csak a kész terméket nyújthatja. Az eredeti ízek a könyvek sorai között rejtőznek. A mi feladatunk: felkelteni az érdeklődést az alkotásokra, a történésekre, a nagyszerű személyiségekre, hogy azután a hallgatónak és a nézőnek kedve és alkalma adódjon, hogy mélyebb ismereteket is megszerezhessen. Sajnálom, amikor csacska játékokkal vagy netán az emberi alaptermészetnek, és a fiatalok életvágyának annyira ellentmondó durvasággal, erőszakkal, valamint ostobasággal töltik meg a képernyőket. Az ember fiatalon a legigényesebb, akkor vágyik a legtöbbet és legigazabbat megtudni, ezért a médiamunkásoknak nincsen joga, hogy ezeket az értékeket silány és ócska utánzatokkal, vagy tévé- és pótlékműsorokkal elfedjék előlük. - Többnyire kulturális műsorokat készített az évtizedek alatt. A tényfeltárás vágya nem hajtotta sohasem? - De igen. A magyar közszolgálati média munkatársainak mindig és mindenkor a magyar értéket és érdeket kell elsősorban képviselni. A tényeket kell közölni, de nem vagyok két lábon járó elmélet, ahogyan Kosztolányi fogalmazta. Érző emberek vagyunk, akik azt a környezetet, országot, népet és tájat szolgáljuk, ahová születtünk. Egy Pilinszky-mondat kívánkozik ide, ami a média mai helyzetében különösen figyelemre méltó és követendő: nem kiszolgálni, hanem szolgálni szeretnénk a hallgatókat és a nézőket. - Az újságírókról az a vélemény alakult ki a társadalomban, hogy mindenre képesek. Ön mit tudott a legnehezebben megvalósítani? - A kilencvenes évek fordulóján mindennapi életünkhöz is megkíséreltem az általam tanult és csodált szépirodalom hangján közelíteni a rádiós jegyzeteimben, és a nemzeti újjászületés lehetőségeinek hétköznapi gondjaira emlékeztetni a hallgatóinkat. A társadalmon javítani viszont csak óvatosan, körültekintően és felelősséggel lehet úgy, hogy tettünk ne ártson, csak használjon. A rádiós szeme a hallgatóé is: közel kell hoznunk az élményeket, a látnivalókat, egy nagy gondolkodó vagy művész töprengését, tűnődését, keserűségét és örömét, hogy a hallgató is azt láthassa. Nos, ez a legnehezebb. - Mit jelentett átvenni a Köztársaság Elnökének Érdemérmét? - Tudom, nem illendő, hogy erről bármit is mondjak, de megragadott, hogy az érem és a méltatás azt a törekvést és jó szándékot fogalmazta meg igazságosan és költőien, ami egy élet- és pályamű legvégének a legteljesebb és legigazabb összefoglalása lehet, és ezért nem mondhatok elég köszönetet. - Miért beszél pályaműve legvégéről? - Amíg kollégáim szívesen használják munkámat, és szellemi erőm fizikai adottságaimmal együttesen engedi, boldogan mondom el mindazt, ami másoknak is örömet adhat. Hiszen nem fogjuk be nem is pörös szánkat, és szólok, amíg a ninivei hatalmak - hogy kicsit Babitsra utaljak - szólnom hagyják és engedik. latoter@magyarnemzet.hu spirít cím Egy rádiós, akinek „látják” a műsorait A Vakok Országos Kollégiumában egyszer azt mondták neki, hogy látják a műsorait. A budapesti vásárcsarnokokban pedig rendszeresen megkérdezik Sediánszky Jánostól, hogy mi hallható a következő műsorában. Több millió emberhez jutott már el szinte ötvenévnyi munkájának eredménye, de arra is törekedett, hogy hírt vigyen a magyar kultúráról és múltról a nagyvilágnak is. Ő közvetítette azt a légkört, ami a szögesdróttal körbevett Magyarországon hiányzott. Elhozta hallgatóinak a szabadságnak azt a szeletét, amelyet Bécstől Párizsig megismert. SEDIÁNSZKY JÁNOS a fővárosban született. Nyelvtudása miatt 1957-ben a Magyar Rádió külügyi osztályára hívták dolgozni, majd tíz év elteltével idegen nyelvű interjúkat kezdett készíteni. Évtizedekig a Jó reggelt, vasárnapi, a Kulturális Magazin, a Világvasárnap, a Rádió irodalmi kávéháza volt második otthona. A Magyar Televízióban a könyvkultúrát népszerűsítette olyan műsorokban, mint a Könyvek a kamera előtt a Törzsasztal, a Vers mindenkinek, vagy az írók mikrofonközelben. Munkásságáért 2000. augusztus 20-án Mádl Ferenc köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntette ki. Vasárnaponta a Kossuth rádióban hallható a Múzsák kertjében című műsora. Idén júniusban újabb kitüntetést vehetett át a Köztársaság Elnökének Érdemérmét ,ő a rádiós szakma kiemelkedő személyisége, aki Márai Sándor-i műveltségeszményével már akkor is európai volt amikor határainkat szögesdrótok zárták le" - hangzott el a laudációban. B Joó István _________________________________________________ Elsőáldozás és európai parlamenti választások előtt A dejtári plébános és a dugipénzek címmel ígért vérpezsdítő papvadászatot a nógrádi jó levegőn az Index riportoldala. „Öntörvényű ember hírében áll” - így kezdődik a Horváth József tisztelendőről szóló írás, majd így folytatódik: „A dejtári plébánost egy helybeli asszony, nevezzüknek, jelentette fel a szerkesztőségünknél.” Mivel a pap nem kívánt aláíratlan levél ellen védekezni, a cikkíró pedig nem törekedett arra, hogy a dejtári hívek is megszólaljanak, május 21-én cáfolatlanul került a világhálóra a vádaskodás. Horváth József állítólag manipulálja, befolyásával kihasználja a népet, s aki nem tetszik neki, azt kiprédikálja a misén. A plébános úgymond a falu legnagyobb házában „puffaszkodik”, miközben a katolikus temető kerítése bedőlve. Az is bizonyítatlanul került ország-világ elé, hogy Horváth József azért oszlatta fel a kórust, mert sok benne az MSZP-s, vagy hogy az egyházfenntartói járulékról nyugtát nem ad. A tudósításban egyetlen névvel szereplő helybéli szerepel: Balga József független polgármester. Ő a cikkíró szerint azt fájlalja, hogy az általa irányított település papja tüntetőleg távol tartotta magát, amikor a tavalyi falunapon vendégül látták Szili Katalin szocialista házelnököt... Az Index júniusban kénytelen-kelletlen leközölt egy nővel címmel aláírt, a korábbi állításokat gyökeresen cáfoló levelet. Közben figyelmembe ajánlotta az ottani eseményeket egy Pesten élő, dejtári származású férfi is. Gréczi László nem csak idős édesanyja miatt jár gyakran haza, a Börzsöny és Cserhát közötti kis falu afféle klubvezetőjeként Magyar Örökség-díjasokat hív meg szereplésre. - Mivel szívügyem, hogy vendégeink magukkal vigyék Dejtár jó hírét, nagyon bántott az a hazugság, ami a netre fölkerült - mondja a kísérőinül szegődő Gréczi László az autóban. Szerinte nem ez az első támadás a község hitélete ellen. Még a hatvanas évek közepén pár család összefogott, és megrágalmazta az akkori plébánost, szintén anyagi visszaéléssel. Bár a hívek nagy többsége kiállt mellette, az akkori püspök állami nyomásra elhelyezte. A másik eset: tíz éve még az állami tévé stábja is kiszállt „Diszkóböjt Dejtáron” ügyben. A konzervatív többségű helyi képviselő-testület ugyanis nem engedélyezte - nagyböjt idején, a templommal szemben - egy diszkó működését. Gréczi szerint a dejtáriak „elmaradottságán” élcelődő média valójában már a ’77-ben odaköltözött Horváth József atyát próbálta kikezdeni. Dejtáron először bepillantunk a temetőbe, ami itt az egyház tulajdona. Látszik, hogy gondozzák, a pázsit lenyírva. Egy helyen tényleg megrongálódott a kerítés, kísérőm azt mondja, ha lesz pénz a kijavításra, nyilván ez is sorra kerül. Nekem inkább az a feltűnő, hogy a temetőt kívülről szegélyező széles sávot, mely az önkormányzaté, térdig érő gaz borítja. De nézzük, hol „puffaszkodik” a plébános - ahogyan az aláírással nem bíbelődő feljelentő fogalmazott. Világossá válik: a pap lakhelye nem a falu legnagyobb háza. A bevakolatlan, láthatóan apránként fejlesztett plébániát már csak azért sem Horváth József harácsolhatta össze magának, mert egy plébánia sosem a pap tulajdona. Bár szívélyesen fogad, az ellene indított támadásról Horváth József nekem sem nyilatkozik, annyit mond csak, hogy egyéni sértettség szülhette a hazugságokat, és nem tudni, volt-e felbujtó. Szívesen beszél viszont úgy általában a dejtáriakról. Dicséri őket szorgalmukért, találékonyságukért, mellyel mindeddig fenntartották magukat a rossz munkaerő-piaci helyzet, a gyatra távközlekedés ellenére. Háztáji gazdálkodással, piacozással igyekeznek megszerezni a hiányzó forintokat. A túlnyomórészt katolikus településen vasárnap mind a kétszer megtelik a templom, ötszázan járnak el misére. Nálunk annak idején a kommunisták is gyóntak, gyermekeiket hittanra járatták - érzékelteti a vallási hagyomány erejét az atya -, hacsak nem fő funkcionáriusok voltak... De a közülük meghaltaknak is egyházi temetést szoktak rendelni. A pap nem igazít útba olyanokhoz, akik megvédenék őt, így találomra kérdezgetek. - Az egész családom felháborodott - mondja egy fiatalasszony az utcán -, főleg azon, hogy a rágalmazó eltitkolta a nevét! Én vállalom az enyémet: Sinkó Tamásné vagyok. Gyerekkorom óta látom, hogy a papunk mindig ad nyugtát az egyházadóról. Sokan megkerestük a plébános urat, és megmondtuk neki, hogy mellette állunk! Egy valamivel idősebb falubeli, Fábiánné Fábián Márta koholmánynak nevezi a vádakat. Akit csak megszólítok, szenvedélyesen hangoztatja a plébános tisztaságát, így szól hozzá a hatvan év körüli Bacsa Jánosné, s a nála idősebb Gergely Sándorné is - csak a névtelen panaszos nem bukkan fel. Párbér - ilyen szép neve van a nyugat-nógrádi faluban az egyházközségi hozzájárulásnak. Kísérőm édesanyjától, a hetvenöt éves Gréczi Gáborné Teri nénitől hallom ezt a szót, amely arra utal, hogy a házastársak együttesen fizetnek járulékot. Teri nénit egyébként Balga Ferencné házában találjuk; ez a középkorú családanya - néhai férje volt rokona a polgármesternek - vastag papírköteget hoz be a konyhába. - Tessék - csapja le az asztalra -, visszamenőleg itt az összes nyugta, a szüleimé is, akik már meghaltak! Aki azt mondja, hogy a pap nem ad nyugtát, az hozzájárulást biztos nem fizet! Hívő ember a papját egyébként sem pellengérezi ki. Ha meg nem hívő, mi köze a hívő közösség belső ügyeihez? Mit bánja, hogy a plébános úr hova teszi az egyházközség pénzét? Mi tudjuk, hogy hova fizeti a lakásért a biztosítást, a drága vízdíjat, az áramot. Gondnokot kellett fogadnia a temető rendben tartásához, pedig más faluban az önkormányzat nyíratja a füvet, ha egyházi temető, ha nem... Szóba hozom azt a vádat, ami választások előtt mindig hálás téma: „politizál a pap”. - Sohasem mondja a pártok nevét -kel ebben a kérdésben is plébánosa védelmére a palóc asszony. - Az biztos, hogy keresztény erkölcsi álláspontra helyezkedik, és hogy jó hazafi. Három kilométer a szlovák határ, ha nincs itt az Ipoly határfolyónak, Dejtár talán Szlovákiához tartozna. Hogyne harcolna a papunk a magyarságért? - Ha ez nem rendeződik, megint törés lesz az életemben - szól közbe Teri néni, aki a kuláklistázás idején volt fiatal. - De az igazság úgy is kiderül. Közben a magnóból, rádiófelvételről Budai Ilona hangja csendül fel: dejtári népdalt énekel, amit éppen Gréczi Gáborné Teri nénitől tanult. Az asszonyok népviseleti tárgyakat hoznak. Balgáné végül még egy dokumentumot mutat. A Faluújság egy tavalyi számában Szili Katalin, Horváth József egy képen látható. - Látja, az sem igaz, hogy távol tartotta magát a plébános úr a parlament elnökétől, mikor a faluházat avatták - értelmezi a képet Balga Ferencné. Hivatalában Balga József polgármester felidézi, hogy annak idején az Index munkatársa beállított hozzá, megmutatta a levelet, amelyben minden eset név szerint szerepelt. Balga állítja, a levélíró aláírását elfelejtette keresni. Úgy véli a polgármester, hogy a levélből kiinduló cikk több helyütt ferdít vagy pontatlan. Ha előre látta volna, mi fog megjelenni, nem vállalta volna az „epizódszerepet”. A Szili Katalin-ügy sem úgy volt, ahogy az újságíró az ő szájába adta. A plébános nem tartotta magát távol az eseménytől - ám a falunapi szentmise kezdetén nem köszöntötte a tekintélyes vendéget. - Nem annyira azt sérelmezem - mondja a polgármester -, hogy olykor nehéz a plébános úrral együttműködni, például idén, talán megbántottságból, nem akar szentmisét tartani a falunapon... Azt nehéz feldolgoznom, hogy a tavalyi falunapi mise elején nem szólt a magas rangú közjogi méltóság jelenlétéről. A parlament elnök asszonyát pártállásától függetlenül köszönteni kellett volna! Mivel ez nem történt meg, házigazdaként én maradtam szégyenben. Megjegyzem, az atya annak idején, a millenniumi zászlóátadáskor név szerint köszöntötte Németh Zsolt akkori államtitkárt. Tehát különbségtétel mégiscsak történt. . Szóval a dejtári plébános nem szőtte bele a liturgiába annak a politikusnak a nevét, akinek pártja egyházellenes kirohanásairól is jól ismert, s amely pártnak ő az elnökhelyettese - íme, ami valóban felróható Horváth Józsefnek. Gréczi László hozzáfűzi: Annál, hogy „Az Úr legyen veletek!”, nincs szebb köszöntés a világon. Verd meg a pásztort... Dejtár népe kiáll az elektronikus sajtóban megtámadott papért Verd meg a pásztort, szétszélednek a juhok - tartja a mondás. Ha ilyen lesz az információs társadalom, Dejtár nem kér belőle... Egy internetes újság - névtelen levélíró állításai alapján - az ötvenes évekre emlékeztető hangulatkeltéssel igyekezett anyagi és politikai értelemben befeketíteni egy katolikus palóc falu lelkipásztorát. A hívek a cikkben nem szólalhattak meg. Horváth József atya szerint sértettség szülhette a rágalmakat FOTÓ: gilicze Bálint