Magyar Nemzet, 2004. augusztus (67. évfolyam, 200-228. szám)

2004-08-02 / 200. szám

B Major­­mal ■ Látó-Tér 2004. augusztus 2., hétfő Szerkeszti: Szényi Gábor B Kristály I.f.hf.i._____________________ F­eltételezem, hogy egy, az önéhez hasonlóan gazdag pálya után nem lehet azt mondani: nem a Magyar Rádióban kellett volna kezdeni az életet.­­ Hálás lehetek a sorsnak, hogy többfaj­ta érdeklődéssel áldott meg akkor, amikor a humán és a nemzetpolitikai tájékozódás, is­meretszerzés, és később az önkifejeződés nem volt egyszerű. A rádió segített, hogy a magyarság valódi értékeiről, történelméről, de régebbi és máig tartó kultúrájáról, vala­mint a velünk élő népekről beszélhettünk. - Akkor miért próbálta ki a televízió­zást is? - Hál’ isten, hosszú idő telt el a rádióban, amely könnyebb műfaj és személyesebb is. Ott nagyobb szerepe van a megszólalónak és a szövegírónak, míg a televíziózás kollektív műfaj. Az MTV-be a nyolcvanas évek elején az irodalmi szerkesztőség élére hívtak, és azért szerettem ott dolgozni, mert igényes és szórakoztató műsorokat is készíthettünk az­zal a jelszóval, hogy a művészet mindenkié. - A fiatalok körében még mindig népsze­rű a kommunikációs pálya. Mintha minden­ki sajtómunkásnak születne... - Ma már úgy látszik a rádiók és televízi­ók nemzetközi, illetve országos tömegesedé­sében, hogy valaki gondol egyet, bemegy az utcáról a stúdióba és beszélni kezd. Ez nem ilyen egyszerű, mert ezt a szakmát éppen úgy el kell sajátítani, mint az építészekét vagy az orvosokét. Számomra a legnagyobb öröm a műsorokra való felkészülés volt. Is­mereteinket aztán olyan nyelvre kellett átül­tetni, amit a másféleképpen képzett ember is szívesen hallgat. - Érez-e új kihívásokat az európai uniós csatlakozásunk utáni magyar médiában? - A mi rádiós műsoraink még akkor ké­szülhettek, amikor alig volt televízió. Ez olyan előnyhöz juttatott, amit 30-40 ver­senytárs mellett a mai kollégák nem élvez­hetnek már. Ma a minőséggel lehetne ver­senybe szállni. Azzal, hogy érdemes legyen valahova átkapcsolni. Ebben az erőszakban, szenzáció- és hírhajhászásban tobzódó vi­lágban valamilyen tartósabb fogódzót, de­rűt, tartalmas és színes útravalót kellene kapnunk egy-egy műsortól. Azt kérem a fia­tal és a nyelveket már könnyebben tanuló kollégáktól: használják más népek nyelvét, és vigyék igaz hírünket a világban ott, ahol élniük és tartózkodniuk megadatik. - Apropó, fiatalok. Rejt-e ma számukra csapdákat a média? - Az újságírónak ma ki kell használnia az információs társadalom adta lehetőségeket, de aki a tudás örömét és lényegét akarja megismerni, az továbbra is forgassa a köny­veket, mert a televízió és a rádió csak a kész terméket nyújthatja. Az eredeti ízek a köny­vek sorai között rejtőznek. A mi feladatunk: felkelteni az érdeklődést az alkotásokra, a történésekre, a nagyszerű személyiségekre, hogy azután a hallgatónak és a nézőnek ked­ve és alkalma adódjon, hogy mélyebb isme­reteket is megszerezhessen. Sajnálom, ami­kor csacska játékokkal vagy netán az embe­ri alaptermészetnek, és a fiatalok életvágyá­nak annyira ellentmondó durvasággal, erő­szakkal, valamint ostobasággal töltik meg a képernyőket. Az ember fiatalon a legigénye­sebb, akkor vágyik a legtöbbet és legigazab­­bat megtudni, ezért a médiamunkásoknak nincsen joga, hogy ezeket az értékeket silány és ócska utánzatokkal, vagy tévé- és pótlék­műsorokkal elfedjék előlük. - Többnyire kulturális műsorokat készí­tett az évtizedek alatt. A tényfeltárás vágya nem hajtotta sohasem? - De igen. A magyar közszolgálati média munkatársainak mindig és mindenkor a magyar értéket és érdeket kell elsősorban képviselni. A tényeket kell közölni, de nem vagyok két lábon járó elmélet, ahogyan Kosztolányi fogalmazta. Érző emberek va­gyunk, akik azt a környezetet, országot, né­pet és tájat szolgáljuk, ahová születtünk. Egy Pilinszky-mondat kívánkozik ide, ami a mé­dia mai helyzetében különösen figyelemre méltó és követendő: nem kiszolgálni, ha­nem szolgálni szeretnénk a hallgatókat és a nézőket. - Az újságírókról az a vélemény alakult ki a társadalomban, hogy mindenre képe­sek. Ön mit tudott a legnehezebben megva­lósítani? - A kilencvenes évek fordulóján min­dennapi életünkhöz is megkíséreltem az ál­talam tanult és csodált szépirodalom hang­ján közelíteni a rádiós jegyzeteimben, és a nemzeti újjászületés lehetőségeinek hétköz­napi gondjaira emlékeztetni a hallgatóin­kat. A társadalmon javítani viszont csak óvatosan, körültekintően és felelősséggel lehet úgy, hogy tettünk ne ártson, csak használjon. A rádiós szeme a hallgatóé is: közel kell hoznunk az élményeket, a látni­valókat, egy nagy gondolkodó vagy művész töprengését, tűnődését, keserűségét és örö­mét, hogy a hallgató is azt láthassa. Nos, ez a legnehezebb. - Mit jelentett átvenni a Köztársaság El­nökének Érdemérmét? - Tudom, nem illendő, hogy erről bár­mit is mondjak, de megragadott, hogy az érem és a méltatás azt a törekvést és jó szán­dékot fogalmazta meg igazságosan és költő­ien, ami egy élet- és pályamű legvégének a legteljesebb és legigazabb összefoglalása lehet, és ezért nem mondhatok elég köszö­netet. - Miért beszél pályaműve legvégéről? - Amíg kollégáim szívesen használják munkámat, és szellemi erőm fizikai adottsá­gaimmal együttesen engedi, boldogan mon­dom el mindazt, ami másoknak is örömet adhat. Hiszen nem fogjuk be nem is pörös szánkat, és szólok, amíg a ninivei hatalmak - hogy kicsit Babitsra utaljak - szólnom hagyják és engedik. latoter@magyarnemzet.hu spirít cím Egy rádiós, akinek „látják” a műsorait A Vakok Országos Kollégiumában egyszer azt mondták neki, hogy látják a műsorait. A budapesti vásárcsarnokokban pedig rendszeresen megkérdezik Sediánszky Jánostól, hogy mi hallható a következő műsorában. Több millió emberhez jutott már el szin­te ötvenévnyi munkájának eredménye, de arra is törekedett, hogy hírt vigyen a magyar kultúráról és múltról a nagyvilágnak is. Ő közvetítette azt a légkört, ami a szögesdróttal körbevett Magyar­­országon hiányzott. Elhozta hallgatóinak a szabadságnak azt a szeletét, amelyet Bécstől Párizsig megismert. SEDIÁNSZKY JÁNOS a fővárosban született. Nyelvtudása miatt 1957-ben a Magyar Rádió külügyi osztályára hívták dolgozni, majd tíz év elteltével idegen nyelvű interjúkat kezdett készíteni. Évtizede­kig a Jó reggelt, vasárnapi, a Kulturális Magazin, a Világvasárnap, a Rádió irodalmi kávéháza volt má­sodik otthona. A Magyar Televízióban a könyvkultúrát népszerűsítette olyan műsorokban, mint a Könyvek a kamera előtt a Törzsasztal, a Vers mindenkinek, vagy az írók mikrofonközelben. Munkás­ságáért 2000. augusztus 20-án Mádl Ferenc köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend tiszti ke­resztjével tüntette ki. Vasárnaponta a Kossuth rádióban hallható a Múzsák kertjében című műsora. Idén júniusban újabb kitüntetést vehetett át a Köztársaság Elnökének Érdemérmét ,ő a rádiós szak­ma kiemelkedő személyisége, aki Márai Sándor-i műveltségeszményével már akkor is európai volt amikor határainkat szögesdrótok zárták le" - hangzott el a laudációban. B Joó István _________________________________________________ E­lsőáldozás és európai parlamenti választások előtt A dejtári plébá­nos és a dugipénzek címmel ígért vérpezsdítő papvadászatot a nógrádi jó levegőn az Index riportoldala. „Öntörvényű ember hí­rében áll” - így kezdődik a Horváth József tisztelendőről szóló írás, majd így folytatódik: „A dejtári plébánost egy helybeli asszony, nevezzük­­­­nek, jelentette fel a szerkesztőségünknél.” Mivel a pap nem kívánt aláíratlan levél ellen védekezni, a cikkíró pedig nem törekedett arra, hogy a dejtári hí­vek is megszólaljanak, május 21-én cáfolatlanul került a világhálóra a vádas­kodás. Horváth József állítólag manipulálja, befolyásával kihasználja a né­pet, s aki nem tetszik neki, azt kiprédikálja a misén. A plébános úgymond a falu legnagyobb házában „puffaszkodik”, miközben a katolikus temető kerí­tése bedőlve. Az is bizonyítatlanul került ország-világ elé, hogy Horváth Jó­zsef azért oszlatta fel a kórust, mert sok benne az MSZP-s, vagy hogy az egy­házfenntartói járulékról nyugtát nem ad. A tudósításban egyetlen névvel szereplő helybéli szerepel: Balga József független polgármester. Ő a cikkíró szerint azt fájlalja, hogy az általa irányított település papja tüntetőleg távol tartotta magát, amikor a tavalyi falunapon vendégül látták Szili Katalin szo­cialista házelnököt... Az Index júniusban kénytelen-kelletlen leközölt egy nővel­ címmel alá­írt, a korábbi állításokat gyökeresen cáfoló levelet. Közben figyelmembe ajánlotta az ottani eseményeket egy Pesten élő, dejtári származású férfi is. Gréczi László nem csak idős édesanyja miatt jár gyakran haza, a Börzsöny és Cserhát közötti kis falu afféle klubvezetőjeként Magyar Örökség-díjasokat hív meg szereplésre. - Mivel szívügyem, hogy vendégeink magukkal vigyék Dejtár jó hírét, nagyon bántott az a hazugság, ami a netre fölkerült - mondja a kísérőinül szegődő Gréczi László az autóban. Szerinte nem ez az első támadás a község hitélete ellen. Még a hatvanas évek közepén pár család összefogott, és megrágalmazta az akkori plébánost, szintén anyagi visszaéléssel. Bár a hívek nagy többsége kiállt mellette, az ak­kori püspök állami nyomásra elhelyezte. A másik eset: tíz éve még az állami tévé stábja is kiszállt „Diszkóböjt Dejtáron” ügyben. A konzervatív többségű helyi képviselő-testület ugyanis nem engedélyezte - nagyböjt idején, a templommal szemben - egy diszkó működését. Gréczi szerint a dejtáriak „elmaradottságán” élcelődő média valójában már a ’77-ben odaköltözött Horváth József atyát próbálta kikezdeni. Dejtáron először bepillantunk a temetőbe, ami itt az egyház tulajdona. Látszik, hogy gondozzák, a pázsit lenyírva. Egy helyen tényleg megrongáló­dott a kerítés, kísérőm azt mondja, ha lesz pénz a kijavításra, nyilván ez is sorra kerül. Nekem inkább az a feltűnő, hogy a temetőt kívülről szegélyező széles sávot, mely az önkormányzaté, térdig érő gaz borítja. De nézzük, hol „puffaszkodik” a plébános - ahogyan az aláírással nem bíbelődő feljelentő fogalmazott. Világossá válik: a pap lakhelye nem a falu legnagyobb háza. A bevakolatlan, láthatóan apránként fejlesztett plébániát már csak azért sem Horváth József harácsolhatta össze magának, mert egy plébánia sosem a pap tulajdona. Bár szívélyesen fogad, az ellene indított tá­madásról Horváth József nekem sem nyilatkozik, annyit mond csak, hogy egyéni sértettség szülhette a hazugságokat, és nem tudni, volt-e felbujtó. Szí­vesen beszél viszont úgy általában a dejtáriakról. Dicséri őket szorgalmu­kért, találékonyságukért, mellyel mindeddig fenntartották magukat a rossz munkaerő-piaci helyzet, a gyatra távközlekedés ellenére. Háztáji gazdálko­dással, piacozással igyekeznek megszerezni a hiányzó forintokat. A túlnyo­mórészt katolikus településen vasárnap mind a kétszer megtelik a templom, ötszázan járnak el misére.­­ Nálunk annak idején a kommunisták is gyóntak, gyermekeiket hittan­ra járatták - érzékelteti a vallási hagyomány erejét az atya -, hacsak nem fő funkcionáriusok voltak... De a közülük meghaltaknak is egyházi temetést szoktak rendelni. A pap nem igazít útba olyanokhoz, akik megvédenék őt, így találomra kérdezgetek. - Az egész családom felháborodott - mondja egy fiatalasszony az utcán -, főleg azon, hogy a rágalmazó eltitkolta a nevét! Én vállalom az enyémet: Sinkó Tamásné vagyok. Gyerekkorom óta látom, hogy a papunk mindig ad nyugtát az egyházadóról. Sokan megkerestük a plébános urat, és megmond­tuk neki, hogy mellette állunk! Egy valamivel idősebb falubeli, Fábiánné Fábián Márta koholmánynak nevezi a vádakat. Akit csak megszólítok, szenvedélyesen hangoztatja a plé­bános tisztaságát, így szól hozzá a hatvan év körüli Bacsa Jánosné, s a nála idősebb Gergely Sándorné is - csak a névtelen panaszos nem bukkan fel. Párbér - ilyen szép neve van a nyugat-nógrádi faluban az egyházközségi hozzájárulásnak. Kísérőm édesanyjától, a hetvenöt éves Gréczi Gáborné Te­ri nénitől hallom ezt a szót, amely arra utal, hogy a házastársak együttesen fizetnek járulékot. Teri nénit egyébként Balga Ferencné házában találjuk; ez a középkorú családanya - néhai férje volt rokona a polgármesternek - vas­tag papírköteget hoz be a konyhába. - Tessék - csapja le az asztalra -, visszamenőleg itt az összes nyugta, a szüleimé is, akik már meghaltak! Aki azt mondja, hogy a pap nem ad nyug­tát, az hozzájárulást biztos nem fizet! Hívő ember a papját egyébként sem pellengérezi ki. Ha meg nem hívő, mi köze a hívő közösség belső ügyeihez? Mit bánja, hogy a plébános úr hova teszi az egyházközség pénzét? Mi tudjuk, hogy hova­ fizeti a lakásért a biztosítást, a drága vízdíjat, az áramot. Gond­nokot kellett fogadnia a temető rendben tartásához, pedig más faluban az önkormányzat nyíratja a füvet, ha egyházi temető, ha nem... Szób­a hozom azt a vádat, ami választások előtt mindig hálás téma: „po­litizál a pap”. - Sohasem mondja a pártok nevét -­kel ebben a kérdésben is plébánosa védelmére a palóc asszony. - Az biztos, hogy keresztény erkölcsi álláspont­ra helyezkedik, és hogy jó hazafi. Három kilométer a szlovák határ, ha nincs itt az Ipoly határfolyónak, Dejtár talán Szlovákiához tartozna. Hogyne har­colna a papunk a magyarságért? - Ha ez nem rendeződik, megint törés lesz az életemben - szól közbe Te­ri néni, aki a kuláklistázás idején volt fiatal. - De az igazság úgy is kiderül. Közben a magnóból, rádiófelvételről Budai Ilona hangja csendül fel: dejtári népdalt énekel, amit éppen Gréczi Gáborné Teri nénitől tanult. Az asszonyok népviseleti tárgyakat hoznak. Balgáné végül még egy dokumen­tumot mutat. A Faluújság egy tavalyi számában Szili Katalin, Horváth József egy képen látható. - Látja, az sem igaz, hogy távol tartotta magát a plébános úr a parlament elnökétől, mikor a faluházat avatták - értelmezi a képet Balga Ferencné. Hivatalában Balga József polgármester felidézi, hogy annak idején az In­dex munkatársa beállított hozzá, megmutatta a levelet, amelyben minden eset név szerint szerepelt. Balga állítja, a levélíró aláírását elfelejtette keresni. Úgy véli a polgármester, hogy a levélből kiinduló cikk több helyütt ferdít vagy pontatlan. Ha előre látta volna, mi fog megjelenni, nem vállalta volna az „epizódszerepet”. A Szili Katalin-ügy sem úgy volt, ahogy az újságíró az ő szájába adta. A plébános nem tartotta magát távol az eseménytől - ám a fa­lunapi szentmise kezdetén nem köszöntötte a tekintélyes vendéget. - Nem annyira azt sérelmezem - mondja a polgármester -, hogy olykor nehéz a plébános úrral együttműködni, például idén, talán megbántottság­­ból, nem akar szentmisét tartani a falunapon... Azt nehéz feldolgoznom, hogy a tavalyi falunapi mise elején nem szólt a magas rangú közjogi méltó­ság jelenlétéről. A parlament elnök asszonyát pártállásától függetlenül kö­szönteni kellett volna! Mivel ez nem történt meg, házigazdaként én marad­tam szégyenben. Megjegyzem, az atya annak idején, a millenniumi zászlóát­adáskor név szerint köszöntötte Németh Zsolt akkori államtitkárt. Tehát kü­lönbségtétel mégiscsak történt. . Szóval a dejtári plébános nem szőtte bele a liturgiába annak a politikus­nak a nevét, akinek pártja egyházellenes kirohanásairól is jól ismert, s amely pártnak ő az elnökhelyettese - íme, ami valóban felróható Horváth József­nek. Gréczi László hozzáfűzi:­­ Annál, hogy „Az Úr legyen veletek!”, nincs szebb köszöntés a világon. Verd meg a pásztort... Dejtár népe kiáll az elektronikus sajtóban megtámadott papért Verd meg a pásztort, szétszélednek a juhok - tartja a mondás. Ha ilyen lesz az információs társadalom, Dejtár nem kér belőle... Egy internetes újság - névtelen levélíró állításai alapján - az ötvenes évekre emlékeztető hangulatkeltéssel igyekezett anyagi és politikai értelemben befeketíteni egy katolikus palóc falu lelkipásztorát. A hívek a cikkben nem szólalhattak meg. Horváth József atya szerint sértettség szülhette a rágalmakat FOTÓ: gilicze Bálint

Next