Magyar Nemzet, 2004. szeptember (67. évfolyam, 229-258. szám)

2004-09-25 / 253. szám

El Mayor Xeinzel • Magazin 2004. szeptember 25., szombat A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma délelőtt tizenegy órától harminchatodik alkalommal adják át a Magyar Örökség díja­kat. A kitüntetettek: Szabó Dénes, valamint az általa vezetett Cante­­mus gyermekkórus és a Pro Musica leánykar, a vasbetonépítést meg­honosító Zielinski Szilárd mérnök, a Kodály-hagyományt életben tar­tó zeneszerző, Szőnyi Erzsébet, valamint (posztumusz) Keresztury De­zső irodalomtörténész és művelődéspolitikus, Endrédy Vendel főapát és Dudás Károly. Ez alkalommal veszik fel a Magyar Örökség cím bir­tokosai közé a Wekerletelepet is. A kitüntetés előtt Szőnyi Erzsébettel beszélgettünk. : I, Ő C S R I fiABRIF.I. LA öveinek jegyzéke több oldalt tölt ki, ha apró betűs nyomtatás­ban adják is közre. Operák, zenés játékok, musicalek, balet- I­tek, kantáták, versenyművek, szólóhangszerre és kamaraze­­nekarra írt kompozíciók sora követi egymást, a nagyvilág mégis inkább „csak” a zenepedagógus Szőnyi Erzsébetet ismeri. Honnan vette a bátorságot, hogy nő létére a zeneszerzői pályát választotta? Ez még ma is ritka döntés egy asszonytól, hát még milyen meglepő lehetett hatvan évvel ezelőtt!­­ Korábban a társadalmi körülmények nemigen tették lehetővé, hogy a zeneszerzői tehetséggel megáldott asszonyok - Mendelssohn leánytestvére például vagy Kodály Zoltán felesége, Sándor Emma - kiteljesíthessék képes­ségeiket. Azt a „hátrányt”, amelyet a Zeneakadémia zeneszerzés főtanszaká­nak egyetlen női hallgatójaként el kellett viselnem, szorgalommal igyekez­tem pótolni. Háborús években kezdtem el akadémiai tanulmányaimat, évfo­lyamtársaimnak nagy nehézséget jelentett, hogy - hadi kötelezettségeik miatt - rendszeres tanulmányokat folytathassanak. - Hogyan jött ki egymással a zenepedagógus és a zeneszerző? Nem „fele­seltek”? - Nem feleselhettek, hiszen zenepedagógiai pályám minden tekintetben Kodály Zoltán elvárásai szerint alakult, föl sem merült bennem, hogy ellene mondjak az ő előírásainak. - Nagy tekintélye lehetett Kodály Zoltánnak a tanítványai előtt, vagy a kor volt ilyen, hogy a növendéknek eszébe sem jutott egy vállrándítással elintézni professzora előírásait? - Én mindig azt gondoltam, hogy csakis azt tehetem, amit Kodály Zol­tán elvár tőlem. Ám a történethez az is hozzátartozik, hogy a rajongásig szerettem tanítani. A tanítványaimat is szerettem, nem is eggyel közülük mind a mai napig kapcsolatban vagyok. De az előadóművészeket is nagyon szerettem, több művemet az ő felkérésükre komponáltam. Orgonadarab­jaimat például Pécsi Sebestyénnek, a Zeneakadémia orgonatanárának kéré­sére írtam. - Szőnyi Erzsébet bizonyára tudja, hogy miként osztotta be Kodály Zol­tán a napjait, hogy mindenre jutott ideje, népdalgyűjtő körútokra, zeneszer­zésre, tanításra, zenetörténeti, zeneelméleti s nyelvészeti munkák megírá­sára... - Egy közmondással tudok tömören erre a kérdésre válaszolni: mens sana in corpore sano­­ ép testben ép lélek. Kodály Zoltán igen nagy gondot fordított egészsége karbantartására, sokat úszott, gyalogolt, tornázott, járta a hegyeket, igyekezett minél több időt tölteni a szabad levegőn. Mindezt an­nak érdekében cselekedte, hogy teljes életét az alkotói tevékenységének szentelhesse.­­ Talán Kodály Zoltán szerteágazó tevékenységi köréből a népdalgyűj­tés volt az egyetlen olyan terület, ahová Szőnyi Erzsébet nem követte meste­rét. Azért-e, mert amikor pályáját elkezdte, már nemigen számíthatott fel­táratlan népdalkincsekre, vagy azért, mert erre már végképp nem futotta az idejéből? - Született városi emberként, budai polgárként én azt tekintettem a fel­adatomnak, hogy a mások által már összegyűjtött népdalokat bekapcsoljam zenei életünk vérkeringésébe. Egyszer egyébként én is elmentem népdalt gyűjteni, de azt az utat inkább kirándulásnak tekintettem és nem komoly folklorisztikai tettnek. Bartók és Kodály gyűjtőútjainak mindmegannyi ered­ménye a felfedezés erejével hatott a XX. század elején. Azóta más időket élünk, kiváltképpen most, az Európai Unió, tagállamaként. Jelenleg a megőr­zés periódusába jutottunk, létkérdés számunkra, hogy miként tudjuk meg­őrizni kincseinket, és hogyan tudjuk felmutatni őket a világnak. Ha nem le­szünk képesek erre, elsüllyedünk a nagy uniós tömegben. - A zenepedagógus Szőnyi Erzsébet Kodály Zoltán előírásai szerint dolgo­zott, mint mondta. Hát a zeneszerző? - Amikor én a Zeneakadémiára kerültem, Kodály Zoltán már nyugdíjba vonult, csak népzenét tanítani járt vissza, amikor vidéken volt, huszonegy évesen én helyettesítettem; engem az ő tanítványa s utóda, Viski János taní­tott zeneszerzésre. Szigorú, akadémikus szellemben. Viski János, ahogyan jó utódhoz illik, rendszeresen beszámolt Kodálynak arról, mi történik a Zene­­akadémián. Rólam is beszéltek, erre több visszajelzésből is következtethet­tem. Később pedig, amikor már kikerültem az akadémiáról, magam vittem a munkáimat Kodály tanár úrhoz, ki-kikértem a véleményét róluk. Felesége, Emma asszony pedig mindvégig megható módon támogatta az én zeneszer­zői pályafutásomat. Talán mert úgy érezte, hogy én meg tudom valósítani mindazt, amit neki nem sikerült. - A világháború kellős közepén kezdte meg tanulmányait a Zeneakadé­mián, majd pedig a diktatúra éveiben vágott neki a pedagógusi és zeneszer­zői pályának. Nem keltett a lelkében a történelem, a napi politika disszo­nanciát? - A főváros ostroma idején, amikor vagy két hónapig a pincében éltünk, Bach-invenciókra komponáltam gyakorlatokat. A zene, amelyről oly gyak­ran mondják, hogy mindenen átsegít, engem csakugyan átemelt a háború szörnyűségein. Akkor is, később is az volt az elgondolásom, és a környeze­temben másoknak is, hogy a legjobb tudásunk szerint kell tevékenyked­nünk. De hogy milyen körülmények járulnak ehhez az elhatározáshoz, ez már a szerencsén is múlott. Számomra nagy szerencse volt, hogy - ösztön­díjasként - kikerültem egy évre Párizsba. Amikor pedig hazatértem, mehet­tem a Zeneakadémiára tanítani. Kodály Zoltán támogatása nélkül mindez persze nem adatott volna meg nekem, hálás is vagyok érte, amíg csak élek. - Hálája kifejezéseként kezdte el népszerűsíteni az eszméit szerte a világ­ban? Hogyan lett ismert Japántól Kanadáig a Kodály-módszerként emlegetett zenepedagógiai elgondolás a 60-as, 70-es évekre? - Koppenhágában 1958-ban nemzetközi zenei nevelési konferenciát ren­deztek, Ádám Jenő a Kodály-koncepcióról tartott előadást. Már ekkor felfi­gyelt erre az új metódusra a világ. Egy évvel később én is bekapcsolódtam a munkába. Kezdettől fogva azon munkálkodtam, hogy Magyarországra hív­hassam a nemzetközi konferencia résztvevőit. Ez az elképzelés 1964-ben vált valóra, a Kodály-módszer népszerűsége ekkor nőtt meg világszerte. - E népszerűség a tengerentúl ma is töretlen, de mi a helyzet idehaza, ahol a Nemzeti alaptanterv is feledni látszik Kodály Zoltán nevét és szel­lemét? - Idehaza egyáltalán nem rózsás a helyzet, és mindaddig nem is számít­hatunk e tekintetben pozitív változásokra, míg kellő óraszámmal vissza nem állítják az énektanítás régi rangját az oktatásban. - Ha Kodály Zoltán a maga testi mivoltában itt volna közöttünk, és látná a mai közoktatást a maga heti egy énekórájával, vajon mit cselekedne? - Szétverné a közoktatás háza táját. 80 éves volt, amikor szintén lefarag­ták heti egy órára az énektanítást, igaz, akkor „csak” az általános iskola nyol­cadik osztályában. Amikor Kádár megkérdezte Kodálytól, mivel örvendez­tethetné meg a 80. születésnapján, Kodály azt válaszolta: adják vissza a má­sodik énekórát. És megkapta! Most a róla elnevezett társaság meg a Bárdos-­ társaság, a Magyar Művészeti Akadémia küzd a heti kétórás énektanításért, talán meghallgatnak bennünket is egyszer. - Hány hangszeren kell játszania a zeneszerzőnek, és hány nyelven kell megszólalnia a világ számos pontján megforduló zenepedagógusnak? - Azt hiszem, minden zeneszerzőhöz a zongora áll a legközelebb. Én is a zongorával kezdtem, aztán meg kellett tanulnom hegedülni is, orgonálni is a Zeneakadémián. Ami a nyelveket illeti, németül, franciául és angolul beszé­lek. Amikor Japánban jártam 1963-ban, még nem tudtam angolul, gyorsan meg kellett tanulnom. Pedig de szerettem volna elkerülni, mint középiskolá­ban a hátrabukfencet! - Erkel-díjat kapott harmincöt éves korában, majd pedig, hosszú-hosz­­szú csend után, a 90-es években jött a többi kitüntetés is: 2001-ben a Ko­dályról elnevezett elismerés és most, a 80. születésnap tájékán a Magyar Örökség díj. Mi az, amire Szőnyi Erzsébet igazán büszke e termékeny élet­­útra visszatekintve? - A legbüszkébb arra vagyok, hogy az egész világot ellepték a tanítvá­nyaim. Az pedig különösen jólesik, hogy - állandó visszajelzéseiknek kö­szönhetően - figyelemmel tudom kísérni a pályájukat. A tanítványaim tanít­ványainak a pályáját is. Nekik köszönhetem, hogy a korom ellenére sem sza­kadtam el a valóságtól, tréfásan szólva, hogy még most is bent vagyok a „fő­sodorban”. Szőnyi Erzsébetet Magyar Örökség díjjal tüntetik ki Bachhal a logóban FOTÓ: F­ERLING ANDRÁS Szőnyi Erzsébet: Létkérdés számunkra, miként őrizzük meg kincseinket, és hogyan tudjuk felmutatni őket a világnak Pozsonyi József egy ígéretes könyvsorozatról Élő ágak is Honthy rivát történelem, amely nélkül megérthetetlen, meg­­írhatatlan egy nemzet históriája. A Semséről való Semsey-család vagy a magát Csák nemzetségtől is származtató Kisfaludy család genealógiai leírása, történetének összefoglalása és közreadása csak a kezdete annak a folyamatnak, amely lelkes történészek, levéltá­rosok, családtörténészek munkája nyomán kezdődött. A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága gon­dozásában indult Régi magyar családok sorozatban a közeljövőben lát napvilágot a földeáki Návay-,­ a németszőgyéni és bánházi Jósa-, a rátki és salamon­­fai Rátky-, valamint a nagykállói Kállay-család his­tóriája. Ezek mellett még hat-nyolc kutató jelezte, hogy a sorozatba illő kéziraton dolgozik. A sorozatszerkesz­tő, Pozsonyi József történész-muzeológus - a balmazújvárosi múzeum igazgatója - maga is szerző, az ő munkája a Régi magyar családok első kötete, a semsei Semsey-család története. - A könyvsorozat ötlete akkor merült fel bennem - mondja -, ami­kor csaknem másfél évtizedes kutatás után megírtam és kiadni szándé­koztam a balmazújvárosi földbirtokos Semsey-család históriáját. Mun­ka közben sok olyan magyar neme­­si családdal ismerkedtem meg, ame­­lyekről korábban történészként alig tudtam valamit. Különösen érdekelt, hogy egy-egy kiemelkedő történelmi személyiség leszármazottainak, család- W­jának mi lett a sorsa, élnek-e még nap- W­jainkban. Ezért a Semsey-család történe- I­­ét egy sorozat indító kötetének szántam. " A megjelenést követően széles körben pró­báltam terjeszteni, hogy hasonló témájú, íróasztal mélyén porosodó kéziratokat vagy jelenleg is folyó kutatások eredményeit öröm­mel fogadnánk és jelentetnénk meg. - Vannak újabb jelentkezők? - Mivel egy-egy történelmi családra vonatko­zó forrásanyag nem csak könyvészeti, levéltári vagy éppen múzeumi gyűjteményben található meg, a szerzőket is széles körben kell keresni, pél­dául a leszármazottak között, hiszen Kisfaludy László a saját családja történetét írta meg, vagy éppen a levéltárosok körében. Gilicze János a Návay-család históriáját kutatta fel. A Jósa-család történetének társszer­zője, Ulrich Attila pedig muzeológus. De ha a jövőben egy lelkes történe­lemtanár vagy akár egy ügyvéd juttat el kéziratot hozzám, és azt a lektor kiadásra alkalmasnak ítéli, akkor megjelentetjük. - Mi a válogatás alapja? - Sem területre, sem korra vonatkozó kikötéseim nincsenek. Kizáró­lag az, hogy ma is élő ágakkal rendelkező családokat kívánok bemutatni. Kihalt családokat nem. A kötetek formátuma, szerkezeti felépítése töb­­bé-kevésbé egységes, ez a szerzők véleményének figyelembevételével, a szerkesztő Szarvas Márta és az én szakmai, esztétikai elképzeléseim sze­rint valósul meg. - Milyen anyagokra támaszkodhatnak a kutatók? - A régmúltra vonatkozó könyvészeti adatok, nyomtatott anyagok kiválogatása, áttanulmányozása után a levéltári és nagyon sok esetben a múzeumi gyűjteményekben található írásos és tárgyi anyagot kell górcső alá venni. Emellett fel kell kutatni a leszármazottakat. - Hogyan fogadták a családtagok a megkeresését? - Minden általam megkeresett személy Argentínától Kanadáig és Hongkongig büszkén vállalta magyarságát, és lelkesen szolgáltatott in­formációkat. Száz levélből kilencvenkilencre válaszoltak. - Könnyű-e támogatókat, szponzorokat találni ilyen vállalkozáshoz?­­ - A Semsey-kötet kiadatására a megyei múzeumigazgatóság pénzt nem tudott biztosítani, így azt pályázatból, szponzorok és a család ma élő tagjainak támogatásából sikerült kinyomtatni. Az eddig megjelent két kötetet a Nemzeti Kulturális Alapprogram múzeumi szakmai kollé­giuma 400-400 ezer forinttal támogatta, a többi pénzt a szponzorok és a családok leszármazottai adták össze. Remélem, a továbbiakban számít­hatunk az eladásból származó bevételekre. - Derűlátó jövendölés. Úgy érzi, vonzódnak az emberek a múlthoz? - A családtörténet iránt növekszik az érdeklődés. A költő Kisfa­ludy családja esetében várhatóan nemcsak a történészszakma és a le­származottak, hanem az irodalom iránt érdeklődők is olvasóink lesz­nek. Remélem, idővel elérjük, hogy ebben a sorozatban rangot jelent majd megjelenni, és mert a múlt feltárásában talán sohasem lehet tökéleteset alkotni, további kutatási ösztönzést jelent a történész­szakmának.

Next